Tizenhetedik fejezet

Amikor a hosszú, megrázó látomás véget ért, Karr egy darabig szótlanul üldögélt Mazzal szemben. Az aranyszínű fémkart az ölében tartotta, és a kezét bámulta, mintha látni akart volna még valamit. Az elméje kitisztult, a kettős látása elmúlt, de a szemét könnyek árasztották el. Az öröm, a bánat és a mámoros lelkesedés könnyei. Amit átélt, az pontosan olyan volt, ahogyan azt a nagyanyja előre megmondta neki: csodálatos! És úgy érezte, a nagyanyja most ott ül mellette, és boldog volt, mert megosztozhattak az élményen, pontosan úgy, ahogyan valaha tervezték. A szívverése lelassult, és már nem zihált annyira. Amikor már látszott rajta, hogy eléggé összeszedte magát, Maz halkan megkérdezte tőle:

– Milyen volt?

Karr számtalan választ tudott volna adni, de csak egyre volt energiája:

– Sokat segített.

– Sokat segített? – ismételte meglepetten Maz Kanata. – Ennyi? Megismerted a Jedik történelmét, vagy legalábbis annak egy tekintélyes részét. És csak annyit mondasz rá, hogy sokat segített?

– Nem… csodálatos is volt – válaszolta Karr. – Az egész… Oly sokat vártam erre. Apróbb-nagyobb szilánkokból próbáltam összerakosgatni, hogy kik voltak a Jedik, és hogyan nézett ki a galaxis, amikor még léteztek, de még azt is, hogy mi történt velük, és ön megadta nekem az összes választ! És olyan dolgokat mutatott meg, amikről sosem volt tudomásom. Két Skywalker volt! – tette hozzá immár kiabálva. – Apa és fia! Hogy nem vettem észre magamtól!? És Luke húga, a hercegnő! Na és az, ahogyan a Jediket megölték… – A torkán akadt a szó, mert eszébe jutott a látomása, amelyben végzett egy Jedivel.

– És? Nem tűnsz különösebben elégedettnek – állapította meg Maz –, ahhoz képest, hogy milyen értékes tudást kaptál. Miért vagy még most is összezavarodva? Mit láttál még? - kérdezte gyengéden, azzal leugrott az asztalról, és ismét a fiú mellé lépett.

Karr oldalra fordította a fejét, és az idős asszony szemébe nézve felelt:

– Mindent láttam, kivéve egyvalamit… egyvalamit nem láttam.

– Mit, uram? – kérdezte RZ–7.

– Nem láttam magamat – válaszolta Karr, és visszaadta a fémkart házigazdájának.

– Áh… értem – dörmögte Maz, és finoman, barátságosan megveregette Karr vállát. – Azért nem, fiam, mert ez nem a te történeted. Sajnálom, ha ez zavar téged, de nem olyan rossz dolog. A történeted egyedül a tiéd, és minél többet ki kell hoznod belőle, akármit is szeretnél. Akár a Jedik útját fogod járni, akár nem.

Karrnak elszorult a torka, mialatt feldolgozta magában ezt az utóbbi kijelentést. Az „akár, akár nem” kettőssége volt az, ami megijesztette. Hosszú ideje győzködte magát, hogy az a sorsa, hogy Jedi legyen, de ehhez meg kell ismernie az igazságot a Jedikről. És most rengeteg mindent megtudott róluk, viszont sok minden tisztázatlan maradt. Szerette volna elmesélni Maznak azt a látomását, amelyben megölt egy Jedit, de nem tudta rávenni magát.

Ezek után Karr köszönetet mondott Maz Kanatának, amiért időt áldozott rá – még meg is ölelte –, aztán ő és RZ–7 az éttermen átvágva elhagyták a kastélyt.

Lassan ballagtak a hajójuk felé. Karr alaposan megnézte az épületet és a körülötte működő piacot. Ugyanazokat a dolgokat pillantotta meg, mint amikor befelé tartott – zászlókat, szobrokat, emlékműveket –, de most más szemmel látta őket. Inmár sok mindent tudott róluk, például felismert néhány szimbólumot a zászlókon – a látomásban találkozott velük.

– Azt hiszem, ehhez hozzá kell szoknom – dörmögte halkan.

– Mihez, uram?

– Máshogy látom a dolgokat, RZ. Ha valaki annyit tanul egyetlen délután leforgása alatt, mint most én, nyilvánvaló, hogy megváltozik az, ahogyan a világot szemléli, nemde? Bizonyos értelemben véve annyi információt kell feldolgoznom magamban, amennyi egy életre elég volna.

– Talán több életre, ha jól értettem azt, amit eddig elmondott.

– Ez igaz – válaszolta Karr bólogatva. – Olyan volt ez, mint valami gyorstalpaló tanfolyam.

– Lehet, de nyilván sokat tanulhat az élményeiből.

Karr megtorpant, és a droidra nézve kijelentette:

– Hé, ezek nem az én élményeim voltak!

– Nézze, uram – felelte RZ–7 –, tudom, hogy az imént megtapasztalta a Jedik utazását, de ne feledkezzen meg a saját utazásáról, aminek révén eljutott ide! Ezek már a saját élményei, és kétségkívül hasznosak!

Karr azonnal megértette, és nem is vitatkozott. Senki sem tudta megállapítani, hogy miféle tapasztalatok képesek megváltoztatni egy embert. A lényeg az volt, hogy tovább gyűjtse őket.

– Köszönöm, RZ – mondta végül. – Droid létedre kimondottan bölcs vagy!

– Ne nekem köszönje, hanem a tervezőmnek… és most kacsintanék, ha lenne szemhéjam.

– Hát, ilyet elméletileg nem lett volna szabad mondanod – válaszolta nevetve Karr.

– Hát, ezt is beszélje meg a tervezőmmel! Ő az, aki lehagyta rólam a szemhéjakat!

Ismét elindultak, és az Avadora fedélzetére érve Karr meglátta a törött kardmarkolatot, amit Dok-Ondar adott neki fizetségül. Ez volt az a tárgy, ami megbonyolította az életét abban a pillanatban, hogy megérintette. Az ösztönei parancsára kérte Dok-Ondartól, mert nem akarta, hogy más is átélhesse azt a látomást – nem mintha sokan láthatták volna –, de most már sajnálta, hogy itt van vele. Mialatt meredten bámulta, átvillant az elméjén a legutóbbi látomás néhány képe. A Skywalkerekre gondolt – Luke-ra és Anakinra –, valamint Kenobira, és valamennyi élőlényre, akikkel ők hárman kapcsolatba kerültek, és végeztek velük, továbbá az összes Jedire, aki valaha élt. És ezek után megint azon töprengett, hogy ő hová illik bele ebbe az egészbe.

– Teljesen össze vagyok zavarodva, RZ – vallotta be halkan. – Mi van, ha mégsem arra születtem, hogy Jedi legyek?

– Uram, az Erőre való érzékenysége egészen mást sugall!

– De éppen ez aggaszt. Mi van, ha azért nem Jedinek születtem… mert valami egészen másnak?

– Ezt nem igazán értem, uram.

– Egyértelmű, hogy van valamilyen képességem, de Maz azt mondta, azért nem bukkantam fel a látomásban, mert nem az én történetem. A Jedik története nem az enyém – magyarázott lendületesen Karr. – Tehát, mi van, ha arra születtem, hogy inkvizítor legyek?

– Mintha azt hallottuk volna, hogy azok már nem léteznek – jegyezte meg RZ–7.

– De mi van, ha visszatértek? – vetette fel Karr, és egyre idegesebb lett. – Mi van, ha a látomás a jövőt vetítette elém, és valamilyen fajta Jedi-vadász leszek? Azt már tudjuk, hogy a Jedik nem tűntek el az utolsó szálig. Skywalker életben maradt, a húga férjhez ment, és bizonyára vannak mások is, akik valamilyen formában kötődnek az Erőhöz. De ha megtanultam valamit, akkor azt, hogy a történelem mindig ismétli önmagát. Mi van, ha az Erő ébredezik, és léteznek olyanok, akik ki akarják oltani? Mi van, ha élnek még a sötét oldal használói, akiknek ez a célja, és nekem az a sorsom, hogy közéjük tartozzak? Vegyük csak Anakin Skywalker esetét! Nem úgy kezdte, hogy rossz ember volt. Rendes kiskölyökként indult, csak aztán durva gyerekkora volt, és elvesztette a türelmét, majd rossz útra tért. Honnan tudjam, hogy én nem fogok ugyanilyen utat bejárni? Láttál az utóbbi időben, RZ. Türelmetlenül bántam Nabrun Leidsszel, gondolkodás nélkül cselekedtem Dok-Ondar boltjában. Lehet, hogy máris a sötét oldal felé csúszok?

RZ–7 pár másodpercig hallgatott. A tervezője ugyan úgy programozta be, hogy képes legyen együttérzés kifejezésére, de ennek is voltak határai.

– Uram, ha nem bánja, hogy ezt mondom – felelte végül –, ez a feltételezése semmivel alá nem támasztott bizonyítékokon alapul. Maz maga is érzékeli az Erőt, de úgy tűnt, nem nagyon foglalkoztatja a Jedik kihalása.

– De nem is látta saját magát, amint megöl egy Jedit! – vágott vissza ingerülten Karr.

Nyomasztó csend támadt, mígnem Karr rádöbbent, hogy nem a droidjával kéne kiabálnia.

– Bocsáss meg, RZ! – mondta békülékeny hangnemben. – Látod, erről beszélek… Na, tűnjünk el innen!

– És hová megyünk, uram? – érdeklődött a droid.

Karr szeretett volna hősies válasszal előrukkolni, egy határozott paranccsal, aminek révén tovább kalandozhatnak a galaxisban a lopott (nem is, kölcsönvett!) csillaghajójukkal, amíg az Első Rend el nem kapja őket, hogy aztán dicsőségtől övezetten haljanak meg, mialatt a rossz fiúk ellen harcolnak a Jedik szellemében – mintha ezzel megerősíthette volna a velük való szövetségét.

De nem tette, mert nem lett volna semmi értelme. Rövid töprengés után azt felelte:

– Nem is tudom… alig maradt pénzünk, és kifogytunk az ötletekből.

– És az üzemanyag is hamarosan elfogy – közölte RZ–7. – Gondoltam, megemlítem. Valahol fel kell töltenünk a tartályokat. Úgy tűnik, ezen a helyen nincs olyan létesítmény, amit használhatnánk.

– Csodás… És akkor egyáltalán nem marad pénzünk. De igazad van, meg kell tennünk. Talán… – Karr elhallgatott, mialatt letelepedett a pilótaülésre, majd tovább beszélt: – Talán a Tatuinra kéne mennünk. Fontos szerepet játszott Anakin és Luke életében – mindketten ott nőttek fel –, és talán nekem is ad valamit.

– Ez nekem tervnek tűnik, uram…

Karr nagyra értékelte a droidja helyeslését és lelkesedését, de tudta, hogy szalmaszálak után kapkod.

Egy óra múlva már a bolygó körül keringtek, és RZ–7 nekilátott, hogy betáplálja a Tatuinhoz vezető útvonal adatait a navigációs számítógépbe.

Karr épp arra készült, hogy a terven meditálni, amikor felfedezte Maize üzenetét a holo-adóvevőn. A tény, hogy Maize gondolt rá, majdnem elég volt ahhoz, hogy jókedvre derüljön – még akkor is, ha a lány messze volt tőle. Úgy érezte, ez végre valami személyes dolog, ami csak neki szól.

Az üzenet rövid és lényegre törő volt: „Hé, lézeragyú, elmesélhetnéd, hogy mi az ábra!”.

Amikor felhívta, a lány azonnal fogadta a hívást. Karrnak mérhetetlenül jól esett, hogy láthatja Maize arcát, még ha csak így, egy apró, áttetsző hologram formájában is.

– Szia! – köszönt lelkesen integetve, és remélte, hogy vidámnak tűnik. – Mi a helyzet odahaza?

Nem jött be a dolog, mert a lány azonnal elkomorult, és visszakérdezett.

– Mi a baj?

– Hogyhogy mi a baj? Nincs semmi baj!

– Olyan képet vágsz, mint akinek meghalt valakije. RZ jól van?

– Persze, remekül – felelte Karr bólogatva. – És én is. Csak… fáradt vagyok, ennyi az egész. Ma valami egészen rendkívüli élményem volt.

– Meséld el! – kérte mohón Maize.

– Nem biztos, hogy el tudom mondani…

– Tessék? – kérdezte Maize, és lerítt róla, hogy megsértődött. – Azok után, amiket együtt éltünk át, nem tudod…

– Nem így értettem! – vágott közbe sietve Karr. – Csak túl sok volt az, amit megtapasztaltam. Rábukkantam egy tárgyra, ami lényegében mindent elmondott nekem.

– Mi az a minden?

– Az egész történelmet, az egész tragédiát, az egészet! Mindent tudok a Jedikről!

– Hát persze! – morogta a lány. – Egy hetet töltöttél a hiperutakon, és máris mindent tudsz azokról a fényes fegyverekkel hadonászó, titokzatos szerzetesekről, amit érdemes tudni.

– De tényleg! – erősködött Karr. – És bámulatos volt, Maize! A történetük egyszerűen elképesztő!

– Valóban? Ez hihetetlen! Nem tudom elhinni, hogy most már mindent tudsz róluk. Akkor azt is tudod, hogyan folytasd a tanulást? Hogyan lehetsz Jedi?

– Hát… – felelte elbizonytalanodva Karr –, mint oly sok válasz, ezek is… újabb kérdéseket vetettek fel.

– Nem mindig van így! – állította Maize, és könnyed hanghordozása elárulta, hogy nem sikerült felfognia teljes mértékben a dolgot. De Karrnak így is megfelelt, sőt, kimondottan örült neki – legalábbis, pillanatnyilag.

– Mi volt az a tárgy? – kérdezte ekkor Maize.

– Egy droid karja.

– Tényleg? Furcsa…

– Annyira azért nem furcsa – szólt közbe RZ–7. – Szerintem a droidok tele vannak információval. És szükség esetén… – tette hozzá Karr felé hajolva –, azonnal nyújtják a kezüket, hogy segítsenek.

Mélységes csend követte a droid kijelentését. RZ–7 felegyenesedett, és a pilótafülke felé indult, de még visszaszólt a gazdájának:

– Ha valaha újraprogramoz, uram, kérem, állítson a humorszintjeimen.

Maize és Karr megvárták, hogy a droid távozzon, aztán egyszerre kezdtek harsogva nevetni. Végül, miután lecsillapodtak, Maize terelte vissza a beszélgetést az eredeti medrébe.

– Ez tényleg csodálatos, Karr. Nem tudom elhinni, hogy ilyen sokat tanultál. És most hová mész?

– Nem tudom biztosan – vallotta be Karr. – Arra gondoltam, hogy a Tatuin felé veszem az irányt, mivel fontos szerepet játszott a látomásban, viszont… nem tudom… Talán haza kéne mennem, hogy visszaadjam a hajót, mielőtt nagy bajba kerülök.

– Ó, emiatt ne aggódj! Apámat nem nagyon érdekli az Avadora – állította Maize, bár Karr nem egészen ilyen jellegű bajra gondolt. – Ha érdekelné, hazahozatta volna velem együtt. Úgyhogy ne nagyon emészd magad miatta! És amúgy is el akarnak küldeni az ipariskolába. Mi mást tehetnének veled?

– Kivégeznek. Hétfőn, kora hajnalban – tréfálkozott a fiú.

Maize legyintett egyet, mintha így akarta volna elhessegetni a gondolatot, majd ismét kijelentette:

– Ahogyan már mondtam, a hajó senkit sem érdekel. Ha netán elkapnak, majd emlékeztetem őket, hogy eredetileg én loptam el. Te még vezetni sem tudtad, amikor leléptünk a Merokiáról.

– De azért egy kicsit… – tiltakozott erőtlenül Karr.

– Mindketten tudjuk, mi az igazság – vágott közbe Maize –, de szép tőled, hogy ezt is megtanultad. Vagy… RZ a pilóta?

– Nos, izé… megosztozunk a feladatokon.

Maize felkacagott, és bár Karr tudta, hogy a lány kineveti, ő is elmosolyodott. Nagyon jól érezte magát így, hogy vele tölthette az időt.

– Igen, elhiszem – felelte Maize. – Az üzemanyagot figyeli valaki? Ha jól sejtem, mostanra fogytán van, úgyhogy hamarosan fel kell töltenetek a tartályokat.

– Tudjuk – közölte Karr, de azt már nem tette hozzá, hogy RZ–7 hívta fel a figyelmét erre a problémára. – Éppen azt próbáljuk kitalálni, hogy hol álljunk meg. – Erről eszébe jutott valami, és azt kérdezte: – Te Maize, hogy állsz a listával?

– Miféle listával?

– Azoknak a helyeknek a listájával, ahol élni szeretnél. Tudod, ha apád megkérdezi…

A lány ezúttal halkan, és kissé keserűen nevetett.

– Ó, hát az utazásom hamar véget ért, ha emlékszel még rá – válaszolta aztán. – De ha az Utapau bűzére vagy a Jakku forróságára gondolok, azt hiszem, egyelőre maradnék a Merokián.

– Hát igen – erősítette meg Karr –, én is kezdtem vonzónak találni.

– Bár… – folytatta Maize –, tegnap apám beszélt valakivel, és megemlített egy Kijimi nevű helyet. Ha nem túl nagy kitérő, talán megállhatnál ott, hogy üzemanyagot vételezz, és egy kicsit körülnézz helyettem. Jó lenne megtudni róla pár dolgot, hátha oda akarnak küldeni. Vagy legalább eleget ahhoz, hogy meg tudjam indokolni, miért nem kéne oda mennem.

– Értettem, kapitány! – vágta rá katonásan Karr, és tisztelgett a hologramnak.

– Remek – felelte Maize mosolyogva, aztán parancsoló hangnemben folyatta: – Akkor térjenek vissza ide, amint végeztek!

– Úgy lesz! – ígérte Karr, azzal barátságosan elköszönt, és megszakította az adást.

* * *

Miután Karr pihent néhány órát, elugrottak a Kijimihez, és leszálltak a főváros űrkikötőjében, ami az Izukika hegy tetején terült el. Karr már a landolás előtt meg tudta állapítani, hogy az itteni éghajlat hidegebb annál, amit ő kellemesnek nevez. Mindeddig nem látott semmit, amit érdemes lett volna Maize-nek ajánlani. Az egész bolygó talán nem volt mélyhűtő, de Kijimiváros szinte eltűnt a hegyek és a vastag hómezők között, néhol szinte csak a fényei látszottak. Maga az űrkikötő is jellegtelennek bizonyult, bár rendelkezett a megszokott létesítményekkel és szolgáltatásokkal. És Karrnak éppen csak annyi kreditje maradt, hogy feltöltesse az Avadorát, és hazautazzon vele.

Egy darabig a városban bolyongtak. Sorra megcsodálták az ősrégi építményeket, amelyek régi kolostorokra emlékeztették Karrt, valamint az eladásra kínált, rendkívül változatos árucikkeket. De Karr hamarosan fázni kezdett, ráadásul túl ideges volt az utcákon járkáló, gyanús kinézetű alakok miatt, ezért visszatértek a szervizállomásra. A váróteremben üldögéltek, ami tele volt kis méretű asztalokkal és székekkel, míg a sarkokban apró fűtőtestek működtek, amelyek nem sok meleget adtak. Az egyik fal mentén ital- és ételautomaták álltak.

Karr vett magának egy zacskó csipszet, aminek az íze a sós szilíciuméra hasonlított, de jobb volt a semminél.

RZ–7 mellette állt, és a fél fotóreceptorát a hajón tartotta, amit jól láttak a várótermet az űrkikötőtől elválasztó üvegfalon át.

Karr megborzongott, és megjegyezte:

– Fagy van idebent.

– Odakint is fagy van, uram, ha emlékszik – felelte RZ–7 –, de nem leszünk itt sokáig, és úgy tűnik, rajtunk kívül senkit sem zavar a hideg.

– Mert mindenki rendesen fel van öltözve – vágott vissza Karr a helyi lakosokra gondolva, akik vastag szőrméket és állatbőröket viseltek.

A szemetesbe dobta a zacskót, amiben még bőven maradt csipsz, aztán lehunyta a szemét, és nekitámasztotta a fejét a mögötte lévő falnak.

– Remélem, a Tatuinon kapunk válaszokat – mondta halkan.

– Bizonyosan úgy lesz, uram. De ha mégsem, más bolygókat is látott a látomásában?

– Rengeteget, de ha továbbra is bolygóról bolygóra akarunk ugrálni, előbb takarékoskodni kéne, hogy vehessünk magunknak egy saját hajót. Mert akármit mond Maize, az Első Rend előbb-utóbb keresni fogja az Avadorát.

– Inkább előbb, mint később – tette hozzá a droid. – Én is ettől félek.

– Ez szőrszálhasogatás, RZ. Hagyd abba! Ez csupán egy kifejezés.

– Nem ez volt célom, uram, hanem az, hogy figyelmeztessem.

– Mire? – kérdezte Karr, mialatt a szemét továbbra is csukva tartotta.

– A hajóra, uram.

– Mi van vele?

– Attól tartok, felfigyeltek rá.

Karr kinyitotta a szemét. Az Avadora továbbra is ott állt, ahol az előbb, viszont legalább tucatnyi rohamosztagos vette körül. Az üzemanyagot töltő munkás váltott néhány szót az egyikkel, majd körülnézett, meglátta Karrt… és egyenesen rámutatott.

Noha legalább száz méter választotta el a katonáktól, Karr a kezét feltartva jelezte, hogy megadja magát, és RZ–7 ugyanígy tett. Két perccel később hat rohamosztagos sietett feléjük a váróteremben. Tőlük néhány méterre megtorpantak, míg a parancsnokuk, egy fekete egyenruhás tiszt tett még néhány lépést, és közvetlenül Karr előtt állt meg, de egyetlen szót sem szólt.

Karr várt úgy fél percig, aztán sóhajtott egyet, és kibökte:

– Jól van, elkaptak minket. Tessék, ott a hajójuk! Nem loptuk el, csak kölcsönvettük Maize-től. Sajnálom, de amúgy is végeztem. Csak vigyenek haza, ha kérhetem.

– Haza? – visszhangozta a szót a tiszt, és megcsóválta a fejét. – Nem mész te sehová! Először is, válaszolni fogsz néhány kérdésre.

– Tényleg? Akarom mondani: igyekezni fogok, uram!

– Helyes! Akkor most menjünk a fedélzetre, ahol magunk között leszünk, és elbeszélgethetünk!

Karr leeresztette a kezét, mivel senki sem szegezett rá fegyvert, és eleve nem is parancsoltak rá, hogy emelje fel.

Mialatt átvonultak az űrkikötőn, majd felmentek a rámpán, Karr megint a bűne súlyosságán töprengett. Mit akarhatnak tőle ezek az alakok? Hiszen íme, visszakapták a hajójukat, az ég szerelmére! Mi másért vannak még ezen a fagyos bolygón?

Aztán ő és a tiszt leültek egymással szemben a közös kabinban, ahol ketten is alig fértek el, hát még a droid, aki addig ácsorgott a bejáratban, amíg a tiszt durván ráförmedt:

– Tűnj el innen, mielőtt konzervnyitót csinálok belőled, és itt maradsz, hogy dobozokat és zacskókat nyitogass fel az örökkévalóságig!

Így már csak Karr és a tiszt maradtak a kabinban. A férfi arca nem sokat árult el, de a testtartása annál többet. Nem akart itt lenni, nem kedvelte sem Karrt, sem a droidját, és soha, semmi nem tudott örömöt szerezni neki.

Ami még nyilvánvalóbbá vált, amikor közelebb hajolt a fiúhoz, és vészjósló hangon ráparancsolt:

– Most pedig mondj el mindent, amit a Jedikről tudsz!