Negyedik fejezet

Kémnek lenni egy ellenséges létesítményben sohasem könnyű feladat. Ebben a megfigyelésben semmi új vagy eredeti nem volt, de az igazság már csak ilyen. Ritkán jár együtt elképesztő megvilágosodással vagy korszakalkotó újdonságokkal. Ettől persze még semmivel sem lett egyszerűbb a dolga. Ha valaki hírszerzőként kellett, hogy dolgozzon egy ellenséges létesítményben, annak nem ártott, ha több szeme van, mint egy grannak, és ha olyan éber, mit egy h’nemthe hím. És folyamatosan észben kellett tartania, hogy egy kém mindig kívülálló és ellenség, akinek egy pillanatra sem lankadhat a figyelme. Aki egy percre sem lehet önmaga. Aki álló nap valaki más bőrébe bújva kell, hogy létezzen. Nem mintha a hutt és az előző admirális halála óta bárki is kémekre gyanakodott volna, de akkor is… egy háborúban a kémeket gyakran helyben kivégezték. Már ha szerencséjük volt, mert különben évekig tartó kínvallatás várt rájuk a megváltó halál előtt. Egy kémnek mindig óvatosnak kellett lennie, mert egy ennél elhagyatottabb helyen is fogtak már spiont. Hogy csak még tovább bonyolítsa a helyzetet, történt itt néhány megmagyarázhatatlan haláleset, ami az eddigieknél is nagyobb óvatosságra intette. Ő, aki egyszerre két néven két urat is szolgált – Dooku gróf számára Oszlop, míg a Fekete Nap számára Lencse – az utóbbi időben még elővigyázatosabb volt.

Mert a halálnak teljesen mindegy, hogy kit hogyan hívnak, és kinek az érdekében jár el. Oszlop – a két álnév közül ez volt a régibb, mert a kémet a Fekete Nap előtt eredetileg a szeparatisták szervezték be – az itt dolgozók javát kifejezetten kedvelte. Épp ezért rázta meg annyira az egyik itteni orvos nemrégiben bekövetkezett váratlan halála, aminek legjobb tudomása szerint semmiféle titkos akcióhoz nem volt köze. Oszlop sokat töprengett azon, mivel is jár valójában egy beépített ügynök vagy kém élete. Mert még akkor is, ha gyilkosok közt kell, élnie, idővel akkor is kialakít bizonyos emberi kapcsolatokat, és kötődni kezd. És ezek itt még csak nem is gyilkosok, hanem orvosok és ápolók voltak, akik egy sebesült ellenséget ugyanúgy megpróbáltak összefoltozni, mint a saját embereiket. Az életmentés volt a feladatuk, nem az, hogy ítélkezzenek. Épp ezért volt különösen nehéz, amikor Oszlopként vagy Lencseként fájdalmat kellett okoznia nekik, ami sajnos időnként elkerülhetetlennek bizonyult. Mert lehet, hogy végül a jog és az igazság győz majd, de sokszor ez a nap olyan ködösnek és elérhetetlenül távolinak tűnt, a mindennapi élet aprócseprő örömei és bánatai viszont kézzelfoghatónak. Oszlop felsóhajtott. Házat nem lehet anélkül építeni, hogy az ember alkalomadtán ki ne vágna pár fát, de ettől még semmivel sem lesz kevésbé fájdalmas, ha adott esetben egy munkatársa vagy barátja fejére kell ejteni egy hatalmas kék-fát. Ez azonban a munkával járt, és a kötelesség mindig megelőzte a személyes kötődést és preferenciát. Oszlop az irodahelyiség ablakából bámult kifelé. A 7-es kórházat mostanra már javarészt újjáépítették, és a síkságról a felföldre való átköltözés is viszonylag zökkenőmentesen sikerült.

Az adminisztrációs központot, a raktárépületeket, és ami a legfontosabb, az orvosi szárnyat és a műtőket az építő-droidok két nap alatt felhúzták. Ami – tekintve, hogy a helyi nap mindössze huszonhárom órából állt – igazán szép teljesítmény volt. A harmadik nap estéjére a kantint és az étkezőt is befejezték, és – látszólag legalábbis – minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Persze ennek is megvolt a maga ára. Az, hogy folyamatos szeparatista ágyútűz közepette kellett áttelepíteni a kórházat, három beteg életét követelte, tizenöten megsérültek, és egy Zan Yant nevezetű orvos meg is halt. Kár érte. Yant nem csupán kiváló orvos volt, de remek zenész is, és nemegyszer olyan quetarra-koncerteket adott, amivel egy-egy órára beteget-orvost egyaránt elbűvölt. Volt, aki szerint olyan varázslatosan játszott, hogy azzal szinte még a haldoklókat is képes volt visszacsalogatni az életbe. Őt azonban már senki és semmiféle zeneművel nem fogja tudni feltámasztani. Oszlop elfordult az ablaktól, és az asztalhoz sétált, ami majd akkora volt, mint az egyik fal. A szeparatisták már türelmetlenül várták a legújabb jelentését, és tudta, mihamarabb kódolt üzenetet kell küldenie Dooku erőinek. Lassú és nehézkes művelet volt, és miután kódolta az üzenetet, azt fény alatti hullámokkal továbbította egy hiper-űrben található féregjáraton keresztül, a szokásos valós téri vivőimpulzusok helyett. Lassú, nehézkes – és szükséges. Ha nem így továbbítaná az üzeneteket, végül még rossz kezekbe kerülnének, vagy meg sem érkeznének, ami számos igen egészségkárosító mellékhatással járna. Azt az üzenetet is így kapta, amiben arra a támadásra figyelmeztették, mely során Yant életét vesztette. Ha sikerült volna gyorsabban dekódolnia, a doktor talán ma is élne. Tanulságos lecke volt ez a számára. És bármilyen veszedelmes is volt az, amit csinált, szüksége volt Dooku erőforrásaira, hogy végül legyőzzék a Köztársaságot, és ezért bizony alkalomadtán meg kellett szenvednie. Ideje is lesz nekifogni, mert az eljárás közben sem lett gyorsabb vagy egyszerűbb…

Dennek el kellett ismernie, hogy Klo Merit, az equani pszichológus még csak össze se rezzent meglepetésében, amikor a riporter bukkant föl Jos Vondar helyett. Sőt kettejük közül feltehetően épp ő volt az, aki kevésbé érezte magát kényelmetlenül ebben a helyzetben. Dennek ez volt az első alkalma, hogy egy agyturkász irodájában járt. Ez amolyan utolsó pillanatban meghozott döntés volt, és ezt Meritnek is megmondta. Nem mintha úgy érezte volna, hogy bárkinek ki kell öntenie a lelkét – legalábbis az első pár korsó bantha-robbantó elfogyasztása előtt semmiképp. Az alkohol mindig segít oldani a gátlásokat, és ezért is volt azon a véleményen, hogy a kocsmárosok a világegyetem legkiválóbb terapeutái. Ebbéli meglátását sem rejtette véka alá.

– Igen, van, amikor tényleg ez a helyzet – bólintott Merit. – És akár hiszi, akár nem, a legjobb terápiás foglalkozásaim közül nem egy hasonló körülmények közt kezdődött, ugyanilyen rögtönzött módon, hirtelen felindulásból. Az már más kérdés, hogy azért viszont nem rajongok, amikor az utolsó pillanatban dönt úgy egy páciens, hogy lemondja a találkozót, és nagy hirtelenjében valaki más esik be helyette. Ez esetben azonban egyszerűen hunyjunk szemet a dolog fölött.-  Megsimogatta kackiás bajszát, és lassan előrehajolt. – Szóval… mi szél hozta Den Dhurt az én rendelésemre?

Az újságíró idegesen rágcsálta az ajkát. A fenébe is, ez sokkal nehezebbnek ígérkezett, mint amire számított. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen kínszenvedés lesz beszélnie…

– Jos azt mondta, jöhetek az ő időpontjában – mondta végül nagy kelletlenül. – Mert hogy pillanatnyilag ki sem látszik a sok operálandó katona közül. – Merit egy darabig a hallottakat emésztette, aztán megint előrehajolt.

– És? – Den már most érezte, hogy ez az egész körülbelül annyira lesz szórakoztató, mint egy foghúzás.

– Nos… szóval… azt is mondta, hogy nekem nagyobb szükségem van most erre, mint neki.

– Ezt mondta volna? – kérdezte a terapeuta megütközve. – A szakmai titoktartásra való tekintettel csak annyit mondhatok, meglep, hogy ezt épp Vondar doktor mondta önnek!

– Tudom – bólogatott Den, aki örült, hogy ha csak időlegesen is, a figyelem Josra terelődött. – Yant doktor halála nagyon megrázta. Úgy értem, persze, nap mint nap súlyos sebesültekkel dolgozik, és nagyon sok halált lát, de ez mégiscsak más. Zan a barátja volt. És a halála… teljesen értelmetlen volt. Annyira értelmetlen, de… a háborúban szinte minden halál az, nem igaz? – Merit biccentett, Den pedig máris valamivel nyugodtabbnak érezte magát. Úgy volt vele, hogy ennek talán az equani empatikus képességeihez is lehetett valami köze, de akármi is volt az oka, a pszichológusnak csak sikerült elérnie, hogy hajlandó legyen beszélni. Ennek ellenére Den még mindig jobban hitt az alkohol jótékony hatásaiban, mint a terapeuta empatikus kifinomultságában.

– És önnek hogyan sikerült feldolgoznia a barátja halálát? – kérdezte Merit.

– Nehezen – ismerte be az újságíró. – De mégsem olyan nehezen, mint Josnak. Úgy értem, én messze nem ismertem olyan jól a doktort, mit ő … Zan remek kártyás volt, és kiváló zenész, de…

– De tulajdonképp nem az ő haláláról szeretne beszélni, ugye? – dőlt hátra a székében Merit.

– Ügyes! – bólintott Den elismerőn. – Nagyon ügyes!

– Hát igen – bólintott a pszichológus. – Ezzel lehet sok pénzt keresni.

Den egy darabig zavartan fészkelődött a formakövető székében.

– Csak arról van szó, hogy… nemrégiben újabb információk birtokába jutottam azokkal kapcsolatban, akiket Phow Ji ölt meg. Talán emlékszik még rá… amolyan kis egyszemélyes háborút indított, és eközben halt meg ő is. – Merit nem mondott semmit, de volt valami a viselkedésében, ami arra ösztönözte a riportert, hogy folytassa. – Sikerült úgy beállítaniuk, mint valami kicseszett hőst, az én riportomat meg bottal se piszkálták volna meg, pedig… Ji gyilkos volt, hidegvérű, kegyetlen… most meg hős és ikon, akiről már a fene se tudja, hányadik bőrt próbálják lehúzni!

– És ha tényleg hős volt?

– Ezt hogy érti? – kérdezte Den élesen. – Az a fickó egymagában végzett egy csapat salissiai zsoldossal, meg egy csomó harci droiddal. Én még soha az életben nem láttam ehhez foghatót! Offee padavan azt mondta, hogy Ji egyszerűen megvadult, és ész nélkül öldökölt. És előre tudta, hogy ezt fogja tenni, mert beállított egy holo-felvevőt, hogy mindent rögzítsen, és az egészet nekem küldte át. Csakhogy a forrásaim szerint nem véletlenszerűen csapott le azokra a zsoldosokra. Az egy elit alakulat volt, amit azért küldtek ide, hogy ezek közt a szélsőséges körülmények közt csiszolják a harci képességeiket. Feltehetően egy nagyobb csapásmérő egység előőrse volt, ami egy jelentős titkos akciót készített elő.

– De hát akkor gyakorlatilag ön is azt mondja, hogy Phow Ji nem ámokfutó gyilkos volt, hanem egy olyan összecsapásban lelte a halálát, amiből hosszú távon a Köztársaság profitál! – tárta szét a kezeit Merit.

– Én azért nem vetném el az esztelen, gyilkos ámokfutás teóriát ilyen könnyen – ingatta a fejét Den. – De a többi… amikor először kezdett összeállni a kép, teljesen megdöbbentem. Teljesen! Olyan volt, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna. Pedig addig minden olyan egyértelműnek tűnt: adott egy elmebeteg, diszlexiás givin, aki nem viselte el, hogy egy Jedi-padavan megalázta és megszégyenítette. Vagy legalábbis ő így érezte. Egyszer már győzelmet aratott egy Jedi-lovag fölött, így azt, hogy egy tanítvány győzze le, már nem bírta elviselni. Így a front felé vette az irányt, és megpróbált hősként távozni ebből az életből. Történet vége. Ennyi!

– És akkor önt ezért frusztrálja, amikor hősnek próbálják beállítani?

– Én már majdnem húsz standard éve riporterként dolgozom, doktor – sóhajtott föl Den. – Ha akad, aki tisztában van vele, hogy a galaxis nem fekete-fehér, az én vagyok. Most mégis úgy érzem magam, mint valami ostoba kölyök, akinek még nedvesség van az arclebenyei között! Mint aki csak most jött rá, hogy a csillagrendszerét képviselő szenátor csúszópénzeket szokott elfogadni. És ez olyan, mintha… mint amikor elárulnak minket. – Felhorkant, és megcsóválta a fejét. – Miért érzek így?

– Van erről egy elképzelésem, ahogy szerintem önnek is – mondta a terapeuta. – Halljuk előbb az önét!

– Először miért nem az önét? – kérdezte Den szkeptikusan.

– Mondjuk… mert ez az én irodám – mosolyodott el az orvos halványan, mire Den visszavigyorgott.

Egy Néma, egy Jedi és egy agyturkász ugyanabban a kórházban… na, szépen vagyunk, mondhatom! Nem is csoda, hogy errefelé sűrűbb a pszichikus energia, mint a mocsárgáz! 

– Offee padavan azt mondta, hogy olyan az aurám, mint egy igazi hősnek! – dünnyögte a sullusti.

– Ezt be is bizonyította, amikor megmentette Zan quetarráját – vonta meg a vállát az orvos.

– Rajta ez már akkor sem segíthetett. A temetésén sem játszott rajta senki. Nézze, én nem akarok hős lenni, doktor! A hősök néha kitüntetést kapnak, de általában inkább csak lelövik őket. Legalábbis az én tapasztalataim szerint.

– Senki sem állítja, hogy ön feltétlenül hős lenne, Den.

– Hát jobban is teszik, mert keserűen csalódnának! De azt se szeretném, ha közben meg ezt az idegbeteg mészárost bálványoznák… Én csak… én csak azt szeretném, ha végre megtudnák az igazat!

– Az ön igazát – bólintott Merit. – Ahogy ön gondolja igaznak. És azt hiszem, többet is szeretne, mint hogy egyszerűen hallják… Ön azt szeretné, ha el is hinnék.

– Ez nagyon elítélőn hangzott – húzta el a száját Den.

– Én nem ítélkezem – rázta meg a fejét az orvos. – Sem ellene, sem mellette nem foglalok állást, egyszerűen csak ebből a szögből most így látszanak a dolgok. Különösen, hogy eddig minden bizonyíték ezt az igazságot látszott alátámasztani. – Den hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. Már nem volt kíváncsi Merit teóriájára. Nem akart végigsétálni azon az úton, amin az agyturkász akarta végigvezetni. Lassan feltápászkodott a székéből.

– Most viszont már tényleg mennem kell – dünnyögte. – Már majdnem besötétedett, én pedig ma még nem is ittam semmit! Nem szeretnék lemaradni a kötelező adagról!

– Egy darabig italba fojthatja a kétségeit, Den – mondta Merit. – Ha így tesz, az két dologhoz vezethet. Egyre többet kell, hogy igyon, hogy kizárhassa a tudatából a valóságot. Hogy bármi is történik, azzal ne kelljen foglalkoznia. Aztán eljön az a pillanat, amikor már nincs annyi ital, ami ehhez elég lenne.

– És a másik?

– Kinyitja a szemét, és hajlandó megbirkózni azzal, amit lát.

– Hát ez remek! – biggyesztette le az ajkát Den, aztán aktiválta a portált, és kilépett a lenyugvó nap fényébe. – Szó se róla, maga igazán pocsék csapos lenne, doktor!