Tizennyolcadik fejezet 

Jos azóta nem volt ilyen izgatott, hogy a Drongarra érkezett. A Tolkot szállító komp már úton volt, és ő akkor sem volt hailandó levenni a szemét az égboltról, ha a gomolygó felhőktől és az energiapajzstól gyakorlatilag semmit sem látott. A hó – a droidok hősies erőfeszítései ellenére – már nem egy helyen mellkasig ért. Viszont mostanra a legtöbb épületet sikerült annyira felfűteni, hogy nem kellett attól tartani, valaki esetleg megfagy. De még ettől sem lett sokkal elviselhetőbb az élet a pajzson belül. A leheletüket még így is szinte késsel lehetett vágni, és a százados egyre többször érezte úgy, hogy tulajdonképpen egy hógömb belsejében rekedtek. Tekintve, hogy az utóbbi időben a szeparatisták meg sem próbáltak lecsapni rájuk, Jos legszívesebben kikapcsolta volna az energiapajzsot. Hadd olvadjon el a hó – a trópusokon ez amúgy sem tartana soká –, aztán leállítaná az összes rendszert, és hagyná, hogy a technikusok tegyék a dolgukat. Már ha rajta múlt volna. Igaz, ha rajta múlt volna, egyikük sem szolgál ezen az átkozott bolygón, és védelmező energiapajzsra sincs szükség, mert senki sem háborúzik a galaxisban! Ahogy egy pillanatra megnyílt az energiakupola, átengedve a kompot, hideg és meleg légörvények találkoztak, bizarr forgószelet kavarva.

Az egész nem tartott tovább pár pillanatnál, és mire a hajó földet ért a hómentesített leszállópályán, már el is ült. A feltornyozott hókupacokon összefagyott spórák vöröslöttek, amiket balszerencséjükre a szél fújt be, amikor egy villanás erejéig megnyílt a pajzs. Egy kisebb örökkévalóságnak tűnt, mire a hajtóművek elnémultak, és feltárult a fedélzeti nyílás. Tolk most is műtősruhát viselt, és a poggyászát egy hordárdroid cipelte. Magasságos galaxis! Egy perc alatt kékre fog fagyni! A következő pillanatban Jos már rohant is, és azonnal a karjába kapta a nőt. Tolk mosolyogva ölelte át, aztán megborzongott.

– Mi a baj?

– Hát tényleg nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy hideg van idelent!

– Pedig most már majdnem minden házat fűtünk! – vigyorodott el Jos. – Úgyhogy szerintem menjünk is be, mielőtt idefagynánk! – A nő dideregve simult hozzá.

– Először hozzám menjünk! – vacogott. – A szekrényemben van egy kabát.

– Rendben – húzta magához még közelebb Jos. Tolk lakásában, ahová Jos már idejekorán beállított egy fűtőtestet, mostanra egészen elviselhető lett a hőmérséklet. A nő álmélkodva ült le a kanapéra.

– Hó a Drongaron! – ingatta a fejét. – Ez elképesztő!

– Elég hamar hozzá lehet szokni – mosolygott a százados. – Aztán hamarosan már te is csak egyre bosszantóbb nyűgnek látod maid. Ami pedig a kórházat illeti… hacsak nem találnak rövid úton valami megoldást, és kezdik el máshová átirányítani a sebesülteket, hamarosan a folyosók is mind tele lesznek lábadozó betegekkel!

Tolk bágyadtan biccentett, és most látszott csak, hogy milyen kimerült.

– Gondolom, odafönt is pocsékul mentek a dolgok…

– Én nem panaszkodhatok – sóhajtott föl Tolk. – A parancsnoki szinten voltam, és ott csak egy erőteljes rántást lehetett érezni, mielőtt a fedélzeti nyílások lezárultak. Senkit sem ismertem azok közül, akik meghaltak, a sebesültekkel pedig a vészhelyzeti különleges alakulat foglalkozott.

– Hihetetlen – csóválta meg a fejét Jos. – Ki robbant fel egy kórházhajót?

– Hát igen… – A csönd lassan kényelmetlenül hosszúra nyúlt.

– Kérsz egy csésze cafot? – kérdezte a férfi.

– Az jólesne.

– És… hogy mentek a dolgok a bácsikámmal? – kérdezte mintegy mellékesen, miközben a forró italt szervírozta.

– Jól – mondta Tolk kurtán, és a csésze mögé rejtőzött.

– Minden… rendben? – érintette meg óvatosan Jos.

– Igen – rázta le magáról ingerülten a férfi kezét Tolk. – Csak fáradt vagyok, ez minden. Elég nehéz napom volt.

– Értem. Ha szeretnéd… átmehetünk a kantinba, és megvacsorázhatunk…

– Most nincs hozzá kedvem – rázta meg a fejét a nő.

– Jó, rendben. Akkor itthon is maradhatunk. Majd később átmegyek és hozok ennivalót, aztán…

– Jos – mondta a nő rekedten, amitől nagyon kellemetlen érzés vett erőt a századoson –, én most csak pihenni szeretnék!

– Rendben – bólogatott a férfi, aztán zavartan elhallgatott. Maga sem tudta, mit is mondhatna. Nem úgy tűnt, hogy Tolk örül a viszontlátásnak. Persze, fáradt is volt, és a katasztrófa is nyilván megviselte, de… Tolk sebészeti nővér volt. Több halált látott egy hónap alatt, mint mások egész életük során, és sokkal, de sokkal kellemetlenebb körülmények között. Olyan kemény nő volt, hogy Jos nem is értette, miképp rázhatta meg ennyire egy robbanás, amiből szinte semmit sem érzékelt. – Pár perc múlva kezdődik a műszakom – pillantott az órájára, és kelletlenül állapította meg, hogy szinte örül, amiért kimentheti magát. – Amikor végeztem, megint átjövök… már ha te is szeretnéd.

– Az… jó lenne – mondta a nő halkan. Jos gyorsan megölelte, de érezte, hogy Tolk ismét megdermed az érintésétől. Megcsókolta, de olyan volt, mintha a húgát csókolná. Csöppnyi szenvedélyt sem érzett a nőben. Ahogy a műtők felé ballagott a hólepte utcákon, névtelen félelem kezdett erőt venni rajta. A barátnője megváltozott. Már nem ugyanaz a nő volt, aki felszállt a MedStarra tartó kompra. Valami nagyon nagy baj történt…

Den érezte, hogy valami megváltozott, ahogy elfoglalta a szokásos helyét a szabakk-asztal mellett. És abban a pillanatban, ahogy megrendelte az első italát, arra is rájött, hogy mi az. Nem Teedle szolgálta ki. Ami elég fura volt, tekintve, hogy az élőlényekkel ellentétben a droidok nem váltott műszakban dolgoztak. Teedle mindig itt volt – kivéve most. És sem Jos, sem Tolk nem jöttek el, bár ezen azért nem lepődött meg annyira. A többieken – Klo, Barriss, I–5 – kívül volt még egy új játékos is, akinek a tudósító szerfölött megörült. Eyar Marath volt az, a sullusti énekesnő, aki olyan kedvesen mosolygott rá, hogy Den teljesen beleszédült. Szívesen találkozott volna a nővel privát körülmények közt is, és lám, a lehetőség most tálcán kínálta magát. És olyan rég nem találkozott már egy fajtájabelivel, hogy mostanra To’onalk boszorkáját is vonzónak találta volna. Eyar szerencsére nagyon vonzó nő volt. És szemtelenül fiatal.

Olyan fiatal, hogy Den akár az apja is lehetett volna. Viszont a pillantása a legkevésbé sem arról árulkodott, hogy apafigurának tekintené a férfit. Hatalmas, csillogó, obszidián-fekete szemei voltak, finoman ívelt fülei, és ahogy ismét rámosolygott a tudósítóra, az arcredőit rózsaszín pír futotta el. Magasságos galaxis! Ez aztán az igazi szépség! 

– Va luta, maga nu – mondta az énekesnő. – Mi nama Eyar Ahtram.

Den nagyot nyelt. A nő azt a dialektust használta, amit párok tagjai szoktak egymás között.

– Va denga, si’t bus’e. Mi nama Den Dhur – felelte a tudósító. A nő ismét rámosolygott, és Den hirtelen úgy érezte, már cseppet sem fázik. Nem, kérem, ennél az asztalnál egyetlen totyakos vénember sem ül! Csak életerős hímek! 

– Hol van Teedle? – kérdezte, mert valamiért nagyon kiszáradt a szája, és most már tényleg szívesen rendelt volna egy italt. Azonban nem kapott választ. Ahogy Meritre pillantott, látta, hogy a nagydarab equani kényelmetlenül feszeng.

– Ő már… nincs közöttünk – mondta végül a pszichológus.

– Micsoda? Áthelyezték volna valahová? De hiszen még csak most kezdett!

Most már tényleg nagyon szomjas volt, és…

– A TDL–5-0-0-s egységet szétszerelték – mondta végül I–5.

– Tessék?

– Sajnos szükséges lépés volt. TDL–5-0-0 a Cybot Galactica egyik legújabb szériájához tartozott, és az YX–90-es motivátorának technikai paraméterei kompatibilisek az energiakupola fázisharmónia-generátorának másodlagos meghajtóegységével. Ami azt jelenti, hogy…

– Egy pillanat! – szakította félbe a droidot Den. – Te most azt próbálod elmagyarázni, hogy azért szedték szét szegény Teedle-t, hogy az ő alkatrészeivel javítsák meg ezt a rohadt energiapajzsot?! Hogy gyakorlatilag élve szétbontották és felfalták?! – I–5 hangja, ha lehet, még a szokásosnál is színtelenebb volt.

– Mint kiderült, a szükséges pótalkatrészeket legkorábban öt hét múlva tudták volna szállítani, így a mérnökök engedélyt kértek, hogy TDL–5-0-0…

– Teedle – mordult föl Den. – A neve Teedle!

I–5 elhallgatott egy pillanatra, aztán ugyanolyan színtelen hangon folytatta.

– Az YX–90-esére volt szükségük. A mezőparaméterei megfelelőek ahhoz, hogy a segítségével újraindítsák a rendszert.

– Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! – ingatta a fejét Den. – Darabokra szedték? De mégis hogy tehették? Ő sokkal több volt, mint csupán egy… – Aztán ahogy a droid szavai lassan eljutottak a tudatáig, elkerekedett a szeme. – Mezőparaméterek? Már emlékszem! Hiszen épp te kérdezted arról, hogy…

– Den, I–5 nem… – kezdte Barriss, de a tudósító egyszerűen leintette.

– Azt a feladatot kaptam, hogy állapítsam meg az adott egység alkatrészeinek potenciális hasznosíthatóságát – mondta I–5.

– Ezt akkor sem tudom elhinni! Egy fajtád-bélit adtál hóhérkézre!

– Bár nem szeretnélek megfosztani a jogos haragodtól, van itt pár dolog, amit nem tudsz – jegyezte meg Barriss.

Volt valami furcsa a hangjában, de Den most nem ért rá ezzel foglalkozni. Élete legjobb pincérnőjét épp most gyilkolták meg, és az egyik felelős az az I–5 volt, akiről azt hitte, hogy a barátja.

– Tudom, amit tudnom kell!

– Teedle önként jelentkezett, Den – mondta Merit halkan.

– Mi? – nézett Den értetlenül a pszichológusra.

– Ő is tisztában volt a következményekkel – folytatta Merit. – Mi több, épp ő volt, aki felfedezte az alkatrész kompatibilitását. I–5 pusztán megerősítette, de nem az ő ötlete volt. – Den azonban csak a fejét rázta. Megölték. Kibelezték. Szétdarabolták. Pedig ugyanolyan értelmes lény volt, mint bárki ennél az asztalnál. És kedves. És vicces! És most köszönjük a közreműködést, béke poraira?! Ennyi?! 

– Azt hiszem, tartozol egy bocsánatkéréssel I–5-nek – mondta Barriss halkan.

Ismét volt valami a hangjában, amit Den nem tudott hová tenni. A lány idősebbnek tűnt a valós koránál. Sokkal idősebbnek. De ez persze lehetetlen. Butaság.

– Szükségtelen – legyintett I–5. – Végtére is én csupán egy droid vagyok. Miért is kellene megsértődnöm?

– Sajnálom, I–5 – sóhajtott Den. – Csak tudod… én nagyon kedveltem őt, és… kicsit kijöttem a sodromból, de… no, mindegy… Ki akar kártyázni? – Mivel bejelentették, hogy nem tartanak igényt a Kártyacápa szolgálataira, a krupié-droid a sarokból figyelte, ahogy Klo oszt. Egy kicsit úgy festett, mintha duzzogna, de ezt nyilván csak belelátták a viselkedésébe. Den gondolatai azonban játék közben is folyton elkalandoztak. Íme, az újabb emlékeztető, mekkora különbségek vannak organikusok és droidok közt! Valaki, akit szinte értelmes lénynek tekintett, akivel napi szinten beszélgetett… és egyszerűen csak kikapcsolták, mert rendelkezett valamivel, amire máshol nagyobb szükség volt.

Persze sokakat ismert, akikkel együtt evett, ivott, szórakozott és dolgozott, és aztán egyszer csak jól megölte őket valaki ebben az átkozott háborúban, de az mégis… Más volt. Ami Teedle-lel történt, az nagyon is elgondolkodtatta. Felvette a kártyáit, és közben Eyar felé pislantott. Az énekesnő észrevette, és rámosolygott. Jó. Legalább őt nem sikerült elriasztania a dühkitörésével. Dennek hirtelen valami sokkal kellemesebb jutott az eszébe, és felderült az arca.

– De végül is csak nem történt olyan nagy baj! – tárta szét a kezeit. – Amint megérkeznek a pótalkatrészek, majd úgyis megjavítják Teedle-t. Jobb lesz, mint újkorában!

Ismét dermedt csönd telepedett az asztaltársaságra, amit végül I–5 tört meg.

– Végül is nem rendelték meg azokat az alkatrészeket, Den – mondta a droid szinte barátságosan. – A hadsereg maid kárpótolja a Teedle-t birtokló céget. Ez sokkal egyszerűbb és olcsóbb, mint az esetleges további károk ellentételezése. – Den egy darabig megint hallgatott, aztán lehajtotta a fejét.

– A francba!

– Hát igen – biccentett I–5. Aztán Merit nekiállt osztani.