Huszonkettedik fejezet 

Barriss nekilátott ugyan a vívógyakorlatnak, de valamiért nem bírt koncentrálni. Mindent rosszul csinált: a ritmusérzéke cserben hagyta, folyton elvesztette az egyensúlyát, összevissza lélegzett. Még a legegyszerűbb sorozatok közben is úgy érezte magát, mintha be lett volna zárva egy szorosan illeszkedő fémburokba, amelyben alig tudott mozogni. Talált egy viszonylag száraz foltot, amit legalább nem borított bokáig érő sár, de ez sem sokat segített. Ismét aktiválta a kardját, és belekezdett egy egyszerű, középvonalas védekező sorozatba. Az ózon szagát és a penge búgását ismerősnek találta ugyan, de most egyik sem nyugtatta meg. Aztán észlelte, hogy valaki közeledik hozzá. A lépteit nem hallotta a kard hangjától, de nem is szorult efféle segítségre azt is tudta, hogy ki a jövevény. Kikapcsolta a fegyvert, az övére akasztotta a markolatot, és Uli felé fordult.

– Búúú! – mondta a férfi vigyorogva.

– Nem kéne így találkozgatnunk – felelte szintén vigyorogva Barriss. – Megint sziporkaszárnyakat gyűjtögetsz az anyukádnak?

– Próbálok… Úgy tűnik, a hideg miatt eltűntek a környékről. Ma nincs szerencsém. Tudod, bár vannak vele gondok, azért hiányzik a hó. – Barriss bólogatott, ő is ugyanígy érzett. Noha még reggel volt, a trópusi nap máris perzselő forrósággal árasztotta el a tájat. Még az ozmotikus szövetből szabott ruhájában is melege volt. – Szóval, mi van az edzéssel? – érdeklődött Uli. – A mozgásod olyan…

– Merev? Ritmustalan? Görcsös?

– Nekem így is tetszik, de akkor is más… nem a lábad miatt van, ugye?

– Nem. Az rendbe jött.

– Akkor jó – felelte Uli bólogatva. – Tudok segíteni valamiben?

– Felajánlod, hogy megmasszírozol? – A férfi elvörösödött, amit Barriss vonzónak talált. Aztán hirtelen úgy döntött, hogy beszámol neki a problémájáról, legalábbis nagy általánosságban. Jószívű embernek ismerte meg Ulit, aki ráadásul orvos volt. Emellett, már eljutott ahhoz a feltételezéshez, hogy a kevés segítség is jobb, mint a semmilyen. És a fiatal férfinek talán akad használható ötlete. – Mennyit tudsz az Erőről? – kérdezte Barriss.

– Szinte semmit – válaszolta Uli meglepődve. – Az a pár Jedi, akivel összefutottam, nem beszélt róla. Persze, ismerem az orvosi elméleteket, miszerint a midikloriánok valahogyan összeköttetést teremtenek, meg minden, és hallottam a szokásos vad történeteket is, de hogy valójában mi az Erő, és hogyan működik… – Nem fejezte be a mondatot, csak a vállát vonogatta.

– Valójában, az Erő képes midikloriánokat teremteni – felelte Barriss –, és ezek révén tartja fenn a saját folytonosságát, és nem fordítva. Jelen van minden világon, ahol van élet. Úgy tűnik, az Erő áthatja az egész galaxist, talán az egész univerzumot. De végső soron a Jedik sem tudják pontosan, hogy voltaképpen mi az, és hogyan működik. Tudjuk, hogyan kapcsolódjunk hozzá, hogyan csatornázzuk be, formáljuk meg és irányítsuk a megfelelő helyre, de bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint a vad teremtmények, akik egy rohanó folyó partján állnak. Bele tudjuk dugni a kezünket, sőt még azt is megtehetjük, hogy belegázolunk és úszunk benne, de nem tudjuk, honnan ered. Csak azt tudjuk, hogy létezik, hogy összeköti az élőlényeket és a tudatokat a kvantumszinteknél is mélyebben.

Uli lassan bólogatott, és várta a folytatást. Barriss úgy érezte, előadást tart, és úgy magyaráz, mintha kilencéves gyerekeknek beszélne, viszont a férfit a jelek szerint valóban érdekelte a téma. Mindezzel persze kerülő úton közeledett a probléma felé, még ha eddig nem is ért el oda.

– A Jedik a felkészülés során megtanulják, hogyan teremtsenek minél jobb kapcsolatot az Erővel – folytatta Barriss. – A mesterek a legjobbak. A tudásuk, továbbá a bölcsességük és a tapasztalatuk révén olyan dolgokra képesek, amiket a padavanok is csodának látnak, hát még azok, akik nem érzékelik az Erőt. Az Erő megnöveli a testi erőnket, oxigénnel látja el a szöveteinket, csökkenti a reakcióidőt. Egy alkalommal a Coruscant parkban a saját szememmel láttam, hogy Yoda mester felemelt egy akkora követ, mint egy négyszemélyes sikló, és kívülről csak annyi látszott rajta, hogy tesz egy könnyed kézmozdulatot. Az eredmény nagy és csodálatos lehet…

– De nem mindig jó, ugye? – kérdezte fojtott hangon Uli. – Erről már beszélgettünk.

– Hát, nem – ismerte el a fejét csóválva Barriss. – Dooku gróf Jedi volt, mígnem átállt az Erő sötét oldalára. Az idők hajnalán is éltek olyanok, akiket megkísértett a dolog, és engedtek a hatalomvágyuknak. Négyezer évvel ezelőtt Exar Kun, egy Sith nagyúr valahogyan megsemmisített egy egész csillagrendszert az Erővel. Egy Jedinek folyamatosan ügyelnie kell a kísértésre, és ellen kell állnia neki.

– De te nem vagy az a típus, aki ezt megtenné – állította Uli. – Ez a veszély inkább azokat fenyegeti, akik tudják, hogy rossz, de mégis megteszik.

– Á, értem – vágott közbe Barriss –, de éppen ez a sötét oldal legalattomosabb vonása. Azok, akik átadják magukat a sötétségnek, nem tartják magukat gonosznak. Hisznek abban, hogy helyesen cselekszenek, jó célok érdekében. A sötét oldal eltorzítja a gondolkodásukat, és elhitetik magukkal, hogy a cél szentesíti az eszközt, akármilyen szörnyű legyen is az az eszköz.

– De te azért… – dörmögte Uli a hüvelykujját vizsgálgatva –, huh… ööö… szóval, nem fogsz átállni a sötét oldalra, ugye? – Egy évvel, egy hónappal, sőt egy héttel korábban Barriss csak nevetett volna erre a felvetésre. Most a fejét csóválva, gondterhelten válaszolt:

– Remélem, nem. De ezen az úton nem hirdetik táblák, hogy vigyázat, szörnyek vannak előttünk. Inkább olyan, mint egy meredek, csúszós lejtő, ahol egyetlen lépés is megállíthatatlan zuhanáshoz vezethet.

Rövid ideig mindketten hallgattak, aztán Uli megkérdezte:

– A Jediknek vannak erkölcsi alapelveik, ugye? Megtanítottak arra, hogy mi a különbség a jó és a rossz között?

– Igen, persze.

– Tapasztalataim szerint – már amennyi van – bizonyos szinten mindenki tudja, hogy mi a különbség a jó és a rossz között. Néha úgy teszünk, mintha nem tudnánk, azért, hogy nyugodtan megehessük azt a süteményt, amit jobb lenne kihagyni, míg valahol mélyen tudjuk, hogy nem kéne. Szerintem meg kéne bíznod önmagadban, amikor nagy dolgokra kerül sor.

– Igen, természetesen. De a nagy dolgok esetében biztosra kell mennünk – válaszolta Barriss. – Az, hogy felfalunk egy nagy adag édességet, nem szerepel a galaktikus léptékű gonosztettek listáján.

– Az attól függ, milyen az az édesség – bölcselkedett mosolyogva Uli. Halk sípolás hallatszott, mire a sebész az órájára nézett. – Hoppá, nézd már mennyi az idő! Pár perc múlva kezdődik a műszakom. Mennem kell, Barriss, viszlát!

– Viszlát – búcsúzott Barriss, mire a férfi intett neki, és elindult vissza, a bázis felé. Miután elment, Barriss a beszélgetésükön töprengett. Nem hozta szóba a megrázó élményét, de nem is igazán akarta, ám az Ulival folytatott párbeszéd alatt a gondolatai rendeződtek valamennyire. Fontolóra vette, hogy bevonul a kockájába, és alaposabban megvizsgálja ezeket a gondolatokat, de úgy döntött, hogy akármilyen nehézkesen mozog is, szüksége van a vívógyakorlatra. Néha nem ártott erőlködni egy kicsit, bármennyire is szerette volna abbahagyni. A legfontosabb kérdésre továbbra sem kapott választ: botát használni jó ötlet-e vagy rossz? Ez az út az Erő rohanó folyójához vezet, amelyben dicsőségesen úszkálhat, vagy a sötét őldal bűzlő mocsarához? Ezt Uli sehogyan sem mondhatta meg.

Mi több, Barriss gyanította, hogy ezt senki sem képes megmondani, mert amennyire ő tudta, még egyetlen Jedi sem került szembe ezzel a bizonyos döntéssel. Mindenféle segítség akár a mesterétől érkezett volna, akár mástól – csakis elméleti lehetett. Tedd, vagy ne tedd, ahogyan Yoda mester szokta mondani… Barrissnak volt egy olyan nyugtalanító érzése, hogy ez a döntés csakis rajta áll. Még azzal is rossz irányba tévedhetett, ha csak várt és későbbre halasztotta a döntést. Ismét aktiválta a fénykardját. Tedd most félre az ügyet! – biztatta magát gondolatban. – Járd a táncot úgy, ahogyan tudod! Csináld nyugodtan, a dilemma még akkor is meglesz, amikorra végzel. Sajnos…

Kaird sokkal jobban érezte magát attól, hogy készen állt a terve. Egy kövér ember férfi álcájában találkozott az ügynökeivel. A forgalmas étkezőben ültek, körülöttük sokan ebédeltek. Lárma töltötte be a termet, a levegőben százféle szag szállongott, az asztalokon gőzölgő ételek illata. Kairddal, Thulával és Squa Tronttal senki sem törődött, senki sem figyelte őket. Néha egy tömeg közepén lehet a legjobban elrejtőzni – bölcselkedett magában Kaird. A gondolatpajzsa a helyén volt, megóvta őt minden behatolási kísérlettől. Csendesen és lényegre törően elmagyarázta a két alaknak, hogy mit akar tőlük. A várakozásának megfelelően akadtak kifogásaik.

– Ez kinyírja az itteni küldetést – mondta Thula, és miután harapott egyet egy zöld növényből, keserves képet vágva hozzátette: – Azt a… hogy lehet így lerontani a jó spigage-t. A szakácsot a saját üstjében kéne megfőzni…

– És pontosan ez történne vele, ha a főztje nem ízlene az Anarak Négy tetrarchájának – dörmögte Squa Tront. – De a szülőbolygójával ellentétben itt nem kell tartani efféle durva következményektől.

– Szerencséje – mondta Thula, és félretolta a tányérját. Kairdnak elege lett, és visszaterelte a szót a témára.

– Hogy az itteni küldetésnek vége lesz, az nekem is eszembe jutott – mondta Thulára pillantva. – Úgy döntöttünk, hogy inkább elvágunk egy eret, és megtöltjük a vödröt, semmint cseppenként gyűjtögetjük az anyagot. A háború bizonytalan. Lehet, hogy valakinek valamelyik oldalon elborul az agya, véletlenül elpusztítja ezt az egész bolygót, és akkor senki nem keres pénzt. – Ez valóban igaz is volt, még ha nem is volt semmi köze az ő indokaihoz. És a többes szám helyett inkább egyes számot kellett volna használnia, mivel a Fekete Napnál senki sem tudott a tervéről.

– Ez igaz… – felelte az umbarai –, de többet gyűjtenél be hosszú távon, ha a dolgok ugyanolyanok maradnának… azt még megeszed? – Kaird lenézett a tányérján tornyosuló barna, zöld és fehér, gél állagú rögökre. Fogalma sem volt, hogy mi lehet ez – valamilyen emberi étel volt, amit az álcájának köszönhetően kapott. Véleménye szerint olyan büdös volt, mint egy rég eldugult recirkulátor egy űrcsavargókkal teli kocsma mosdójában. – A tiéd – mondta, és áttolta a tányért a falleen elé, aztán ismét Sguára nézve válaszolt: – Hosszú távon valamennyien porrá válunk, és lassan belesodródunk egy fekete lyukba. Az én dolgom az, hogy megadjam a Fekete Napnak azt, amit akar, a ti dolgotok pedig, hogy megadjátok nekem, amit akarok. Ez gondot jelent a számotokra? – Thula és Squa Tront gyorsan összenéztek, aztán ismét Kaird felé fordulva megrázták a fejüket, és kórusban feleltek:

– Nem.

– Jól van – helyeselt Kaird, és elmosolyodva hozzátette: – Annyi jutalmat kaptok, amennyiért megéri elviselni a kellemetlenségeket, ha netán utánatok mennének. – A két alak megint összenézett, majd Squa Válaszolt:

– Hát, a lényeg az, hogy el kell tűnnünk innen, mire valaki észreveszi, hogy megugrattuk a cuccot. Végül is, mi leszünk az elsők, akiket keresni fognak. Gondolom, te már tudod, hogyan fogod elhagyni a bolygót…

– Sajnálom, erről a dologról magatoknak kell gondoskodnotok – felelte Kaird. Egyre jobban izzadt az átkozott jelmezben, és a bőre már több helyen kegyetlenül viszketett. Azért viselte, mert a szűrőrendszer megfogta azokat a nyavalyás falleen feromonokat, így azok nem gyakorolhattak rá semmiféle hatást. Az legalább működött, de az anyagba szőtt hőcserélő vezetékek nem. Ezekkel a bonyolult álcákkal mindig volt valami gond. Még a Néma öltözete bizonyult a leginkább elviselhetőnek. Thula nyelt egyet, és megszólalt:

– Ebben az esetben az időzítés nagyon fontos lesz. Vagy elrepülünk egy civil hajóval pár nappal azelőtt, hogy a végtermék eléri az oszcillátort, vagy fellopózunk egy katonai gépre, és úton leszünk egy másik állomás felé, amikor itt elszabadulnak az indulatok.

– Ti ketten nem most keltetek ki a tojásból – vágott vissza Kaird. – Találjatok ki valamit!

– A pénz beszél – dörmögte Sgua. – Úgy sejtem, meg fogunk vesztegetni valakit a jövőben.

– Ez igaz. És elég pénzetek lesz, hogy megvegyetek egy stadionra való politikust.

– Akkor hát – mondta az umbarai –, mikor és mennyi?

– Ötven-hatvan kilóra van szükségem, karbonitba zárva, egy héten belül. A tömbnek olyannak kéne lennie, mint egy bőröndnek. Legyen fogantyúja is.

– Maga a karbonit is legalább húsz kiló lesz – felelte Thula. – El tudsz vinni hetven-nyolcvan kilót anélkül, hogy megszakadnál?

– Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom – válaszolta Kaird. – És rakhattok rá kerekeket vagy apró lebegtetőegységet is. – Thula a társára nézett.

– Rendben – mondta bólogatva Squa Tront. – Két nap kell onnantól kezdve, hogy megadod a jelet.

– Akkor ezt megbeszéltük. Öt napotok van az előkészületekre. Vagyis két napotok lesz, hogy elhúzzatok, mielőtt lelépek – válaszolta Kaird, azzal elővett egy kreditkockát, és az umbarai elé tette. Squa Tront mosolyogva nézett le rá. Thula a kezébe vette a kockát, mire Squa megjegyezte:

– A pénzt mindig Thula kezeli. Én pocsék könyvelő vagyok.

– Nocsak, nocsak – dörmögte a falleen, a tenyerébe rejtett kocka felett világító számot nézve. – A Fekete Nap igazán nagylelkű…

– Megosztozunk a nyereségen – felelte a vállát vonogatva Kaird. – Jót tesz az üzletnek. Mindenki boldogan távozik.

Mindhárman egymásra mosolyogtak. Vicsorgás mindenütt – gondolta Kaird. – A humanoidok állandóan kivillantják a fogaikat, és azt színlelik, hogy ez a barátság jele. Kaird elhagyta az étkezőt, bement egy mosdóba, és magára zárta az ajtót. Kövér emberként lépett be, és Némának öltözve lépett ki. Az előző álcája megsemmisült az ultrahangos tömörítőben, annak rendje és módja szerint. Nem aggódott a falleen és az umbarai miatt. Jelentéktelen tolvajok és csalók voltak, és nyilván sok mindent el lehetett mondani róluk, de azt nem, hogy nem gyakorlatiasak. A Fekete Nap küldötte, egy nediji meg akar szerezni valamit, és tekintélyes összeget fizet érte? Semmi gond, főnök! Mennyit, milyen nagyot, és mikorra? A következő szakasz viszont rázósabbnak ígérkezett. Kairdnak egy olyan hajót kellett szereznie, ami elég gyors és elég nagy a hatótávolsága ahhoz, hogy elmenekülhessen a lopott szállítmánnyal. Nem kellett nagynak lennie, mivel a rakomány legfeljebb ötven-hatvan kiló lehetett, és akár a másodpilóta ülésébe is beleszíjazhatta.

Viszont még a leggyorsabb hajó sem hagyhatta le a nehézlövegek lézernyalábjait, ezért Kaird még azelőtt el akart távolodni a felszíni ütegektől és az orbitális őrhajóktól, hogy valakinek eszébe jut lövöldözni. A mohóság már sok tolvajnak okozta a vesztét, és neki nem állt szándékában csatlakozni hozzájuk. Ötven kiló bota – aminek egyetlen grammjáért is tízezreket adnak – a Fekete Nap coruscanti kincstárába zárva sokkal többet ért, mint egy tonna bota, amit atomokra lő egy éles szemű és biztos kezű köztársasági tüzér, nem beszélve a hajóról és a pilótáról, ami vele együtt elhamvad. Kaird sosem lett volna a Fekete Nap egyik legjobb ügynöke – egy olyan orgyilkos, aki több tucatnyi ellenséget intézett már el anélkül, hogy egyszer is letartóztatták vagy akár csak meggyanúsították volna –, ha mohó vagy ostoba lenne. Összeállított egy tervet. Aztán készített egy tartaléktervet. Aztán a tartaléktervhez is készített egy tartaléktervet. Már kitalálta, hogy melyik hajó az, ami a legjobban megfelel neki. Úgy döntött, hogy amint lehet, nekiáll kideríteni, hogyan szerezheti meg. Ehhez fel kellett utaznia a kórházfregattra, de szerencsére a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket nemrégiben visszavonták, továbbá egy vallási rend tagjaként gond nélkül bekerülhetett a fedélzetre. Aztán pedig… biztosra vette, hogy zökkenőmentes, gondtalan utazás vár rá. Máris érezni vélte a fészek tiszta, friss levegőjének illatát…