Huszonnyolcadik fejezet 

Jos befejezte az ellenőrző kört. Tudott a szórakoztatócsoport búcsúbulijáról, és normál esetben aligha vonakodott volna csatlakozni hozzájuk. De most… Mi van, ha Tolk is ott van? Már az is rosszul érintette, amikor a műtőben látta a nőt. Nem tudta, hogyan bírná, ha egy ilyen rendezvényen találkozna vele. Különösen, ha valaki mással van… Jos megrázta a fejét. A kantinban legalább nem egyedül inna. És előbb-utóbb úgyis összefut Tolkkal. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. A pokolba vele… Kivonult az épületből, és egy kicsit úgy érezte magát, mintha a kivégzésére menne. A kantinban zsúfoltság, forróság, lárma és bűz fogadta. Arra gondolt, hogy talán nem is fog találkozni Tolkkal ebben a tömegben. Ez a reménye nem sokáig maradt meg. Mi több, Tolk rátalált, még mielőtt rendelhetett volna magának egy italt. Elfordult, a nő ott állt előtte, és fürkészve nézte az arcát, mintha keresett volna… mit is? Jos nem tudta, mit mondjon. Mondania kellett volna valamit, de még a szemmel láthatóan holtfáradt Tolkot is olyan szépnek látta, hogy a torkán akadt a lélegzet.

– Tolk, én… – préselte ki magából nagy nehezen. – Tudod…

– Jos, sokat gondolkodtam – szólt közbe Tolk. – Ez a dolog többről szól, nemcsak arról, hogy mit érzünk egymás iránt. Ez a háború is többről szól, nemcsak arról, hogy mit csinálunk, és mit jelentünk egymásnak. Időre van szükségem, hogy feldolgozzam mindezt, és ezt egyedül akarom csinálni. – Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Átkértem magam a hármas kórházba.

Josnak kiszáradt a szája. A hármas kórház ezer kilométerre volt északi irányban, a Szivacsok tengerén túl.

– Mit mondasz? Legalább… legalább beszélhetünk róla?

– Nem. Még nem. – Jos kiengedte a tüdejéből a levegőt. Nem akarta megkérdezni, de meg kellett kérdeznie:

– Ez azt jelenti, hogy vége? – Tolk pár pillanatig tétovázott, aztán válaszolt:

– Azt jelenti, hogy egy időre elválunk egymástól. – Jos látta, hogy nem tudja lebeszélni a nőt a szándékáról. Ám biztosra vette, hogy ha áthelyezteti magát, soha többé nem fog találkozni vele. – Mennem kell – mondta Tolk, és egyszerűen elment. Jos átverekedte magát a pultig. Nyomasztó kábaság tört rá.Mi történt? Mit rontott el? Mit mondott vagy tett? Nem tudta elhinni, hogy ez történt. Kész volt. Vége volt.Csak így, ilyen egyszerűen. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy találjon valamit, amibe belekapaszkodhat. Sebész főorvosként megakadályozhatta volna, hogy Tolkot áthelyezzék, hivatkozhatott volna arra, hogy a nő nélkülözhetetlen itt… de mire ment volna vele? Ezek után hogyan dolgozhattak volna együtt? Hogyan szabakkozhattak volna együtt? Hogyan… a gondolatok úgy örvénylettek a fejében, akár a porszemcsék a szélben. Szüksége volt egy italra. Elérte a pultot, de mielőtt rendelhetett volna valamit, mély mordulást hallott, és megfordult, hogy körülnézzen. Na, ilyesmit sem látni mindennap – gondolta pár pillanattal később. – Egy droid holo-játékot játszik egy vukival. A deiarik nevű játékot ismerte ugyan, még ha nem is szokta játszani. I–5 és a vuki egy kisebb asztalnál ültek, és kavargó sokaság vette körül őket. A vuki testét szénfekete, bozontos szőrzet borította, illetve a mellkasa bal felső részén csillag alakú fehér tapaszt viselt. Pillanatnyilag eléggé bosszúsnak látszott, ami nem sok jót jósolt.

– Soha egy unalmas perc, mi? – Jos lenézett, és meglátta Den Dhurt. A riporter a dejarik-asztal felé intett, és sóhajtva megkérdezte: – Korábban említettem egyszer-kétszer, hogy segíteni akarok I–5-nek, hogy berúghasson. Emlékszel?

– És?

– Hát…

Kaird bizonyos mértékig jól érezte magát, noha a szükség úgy hozta, hogy a kubaz-álcát viselte. Nem bánta, hogy körülötte sokan kiváló hangulatban vannak, és a tény, hogy tudott valamit, amivel elronthatta volna a kedvüket, nem csökkentette az örömét. Mert azt biztosra vette, hogy amint terjedni kezd a hír, hogy a bota megváltozik, nagy lesz a zűrzavar. Hát igen, a háború balszerencsés fordulatai… Egy kicsit sajnálta, hogy így alakult a helyzet. Jóllehet érzelmileg nem kötődött senkihez az itteniek közül – az ilyesmi olyan fényűzésnek számított, amit nem engedhetett meg magának –, magában csodálattal adózott azoknak az orvosoknak, nővéreknek és technikusoknak, akik benépesítették ezt a helyet. A legtöbben tisztességes teremtmények voltak. Ugyanakkor a tisztesség jelentősen korlátozta az egyének lehetőségeit, vagy ami még rosszabb, jó út volt ahhoz, hogy valaki hiper-sebességgel visszatérjen a Nagy Tojáshoz. Kaird gyakorlatias típus volt, és nem engedhette meg magának, hogy tisztességes legyen. De csodálta ezt a vonást másokban. Ha másért nem is, amiatt mindenképpen, mert egy tisztességes teremtmény reakcióit sokkal könnyebb volt kiszámítani. A tisztességtelenekkel sokkal nehezebb volt bánni bizonyos szempontokból, de más szempontokból könnyebb. Ott volt például Thula és Squa Tront esete. Kaird meglepődött, mi több, kicsit csalódott lett volna, ha ők ketten nem próbálják meg kirekeszteni őt és a Fekete Napot a jövőbeli tranzakcióból. Azt nem bánta volna, ha egy keveset lefölöznek maguknak, ez az üzlet része volt, és számolni kellett vele. De Kaird nem aggódott. A két alak elég okosnak tűnt ahhoz, hogy rájöjjenek, mekkora őrültség azzal próbálkozni, hogy átverjék a Fekete Nap ügynökét.

Beledugta a maszk orr-részét az italába – részben ezért szerette a kubaz-jelmezt, mert amikor viselte, legalább ihatott. Sajnálta, hogy nem tudja teljesen kiélvezni a mulatságot, de nyomós oka volt rá, hogy itt legyen. Mint kiderült, a Bogan nevű pilóta nemrégiben dupla műszakot vállalt, és ennek eredményeként nem lehetett ügyeletben abban az időben, amikor neki szüksége volt rá. Ezt azonban könnyen lehetett orvosolni. Két másik pilótát is beosztottak az admirális hajójára, és egyikük itt tartózkodott a kantinban. A Sebairn nevű férfi szintén ember volt, és rendkívül felelősségteljesen viselkedett. Mivel ügyeletben volt, kerülte a tudatmódosító szereket. Jóllehet szemmel láthatóan jól érezte magát, nem ivott mást, csak üdítőitalt, amit egy helyi növényből állítottak elő. Kaird természetesen az ő orvosi anyagait is megszerezte, és megtudta, hogy Sebairn allergiás egy bizonyos teljesen közönséges zöldségfélére.

Ha a szervezetébe jutott akármilyen csekély mennyiség ebből a növényből, sokféle tünettel reagálhatott, a kiütéstől kezdve az ájuláson át egészen a hasüregi vizenyőig. Az is megtörténhetett vele, hogy annyira beduzzad a torka, hogy lezárja a légcsövét. Nem mintha olyan nagy baja eshetett volna egy orvosokkal teli tábori kórház területén – azonnal elrohanhattak vele a kórházba, ahol minden tünetet könnyedén kezelhették. De annyi bizonyosnak tűnt, hogy akárhogyan reagál a pilóta az anyagra, egy-két napig nem lesz képes dolgozni – és ez bőven megfelelt Kairdnak. A nediji gondosan megfigyelte a pincérek mozgását, míg végül eljött a pillanat. Felállt, és a mosdó felé lépdelt, mialatt a Sebairn asztalához tartó pincér-droid is ugyanebbe az irányba haladt. Az útvonaluk keresztezte egymást, pontosan úgy, ahogyan Kaird eltervezte. Amikor a pincér közelébe ért, odaszólt neki:

– Bocsánat, megmutatnád, hogy hol van a mosdó? – Jóllehet a mellékhelyiség helyét feliratok, nyilak és ábrák jelezték, a droid kétségkívül gyakran megkapta ezt a kérdést az ittas vendégektől. Kissé elfordította a fejét, és a szabad karjával mutatta az irányt.

– Arra, uram. A világító tábla alatti ajtó. – Mialatt a gépezet másfelé nézett, Kaird fellendítette a kezét, mintha meg akarná vakarni az orrát, és csipetnyi zöldségport dobott Sebairn üdítőjébe. Rögtön ezután elindult a mosdó felé azzal a szándékkal, hogy hamarosan visszatér az asztalához. A saját szemével akarta látni, hogy a férfi megissza az italt, és megfelelően reagál az anyagra. Ma este csak ennyit akart elvégezni, semmi mást. Nem tűnt valószínűnek, hogy valaki gyanút fog – elvégre nem méreg került a pohárba, és az orvosok nyilván felismerik majd a baj természetét.

Ugyanakkor Kaird biztosra vette, hogy ha valaki szándékosságra gyanakszik, az sem fog problémát okozni. Őt semmiképpen sem hozhatják összefüggésbe az üggyel. Még ha kikérdezik is a pincér-droidot, és ha az emlékezni fog a kubazra, aki útbaigazítást kért tőle, a szóban forgó kubaz nem létezett. Kairdnak immár nem volt szüksége a jelmezre, az első útjába kerülő recirkulátorba bele akarta vágni, hogy aztán a készülék atomokra bontsa. Ami nem létezett, azt nem találhatták meg. Valamivel korábban a kövér ember álcáját viselve a szórakoztatócsoport egyik tagjától beszerezte a Galaktikus Sporthírek legfrissebb számát. Az egyik tudósítás egy Strag szektorbajnokságról szólt. Sem Vorra, sem Bogan nem láthatták ezeket a mérkőzéseket, mert a felvételek még nem kerültek fel a HoloHálózatra.

Kaird úgy tervezte, hogy az általa Mont Shomunak nevezett kövér férfi képében elejt néhány megjegyzést a felvételekről úgy, hogy azokat Vorra is hallja. Biztosra vette, hogy a twi’lek nő azonnal megkéri, hogy mutassa meg neki az anyagot, és ő természetesen hajlandó lesz rá. És természetesen abba is beleegyezik, hogy Vorra elhozza az egyik barátját… Kaird mosolygott, mialatt kilépett a mosdóból, és visszatért az asztalához. Valóban örömöt okozott neki az, hogy végignézhette, amint a gondosan összeállított terv kibontakozik.

– Ezt azért tisztázzuk! – kérte Jos. – I–5 be van rúgva?

– Órák óta figyelem – felelte Den. – És hidd el, a barátunk részeg. Ha ez a megfelelő kifejezés egy droid esetében.

– Egy programtól…

– Aha.

– Amit ő írt.

– Pontosan. – Jos átnézett a dejarik-asztalra, amely felett áttetsző holo-teremtmények mozogtak, és türelmetlenül kapargatták lábukkal a kockájukat. Innen nézve I–5 nem látszott másmilyennek, leszámítva azt, hogy a fotóreceptorai a megszokottnál fényesebben világítottak, és hogy túlzottan széles mozdulatokat tett.

– Ez egyre különösebb – dörmögte Jos a fejét csóválva, azzal ismét a pult felé fordult, és felemelte az italát.

– Hah! – kurjantott ebben a pillanatban I–5. – A molatorom elintézte a houjixedet! Győztem! – A vuki dühösen bömbölt. Jos visszanézett a táblára. A vuki ebben a pillanatban felállt, megragadta I–5 jobb karját, és egyszerűen letépte. A droid vállából vezetékek lógtak, szikrák pattantak ki, és az elszakadt vezetékekből kenőanyag csorgott.

– Ó, jaj… – dünnyögte Jos.

– A fickó nem tud veszíteni – állapította meg Den.

– Nagyon úgy néz ki – értett egyet Jos. Mindketten átfurakodtak a tömegen, elkapták a droidot, és elrángatták a dejarik-asztaltól, mialatt a haragos vuki a saját nyelvén hörgött és ordítozott, közben pedig a feje felett lengette a letépett fémkart. Jos észrevette, hogy a szórakoztatócsapatból többen a társuk felé sietnek, hogy lecsillapítsák. I–5 természetesen nem érzett fájdalmat. Inkább csak a zavar jeleit mutatta, mint bármi mást.

– Úgy tűnik, hiányzik az egyik karom – mondta Josnak. – Pedig teljesen biztos vagyok abban, hogy megvolt még, amikor bejöttem ide. – Jos betolta a droidot az egyik sarokba, és közölte vele:

– A barátod, akivel az imént játszottál, kölcsönvette.

– Figyelj csak, I–5! – tette hozzá Den. – Szerintem ideje lenne kijózanodni.

I–5 megvonta a vállát. Jos sosem hitte volna, hogy egy fél karú, részeg droid képes erre a gesztusra.

– Ha te mondod – felelte aztán a gépezet. A fotóreceptorai villantak egyet, és ismét a megszokott fénnyel izzottak. I–5 körülnézett, és meglepetten megjegyezte: – Hát ez érdekes…

– Bárcsak én is ilyen könnyen józanodnék ki – dörmögte Jos.

Egy ember nő odahozta nekik a droid karját, és átadta Josnak.

– Tessék – mondta –, talán nem ártana átprogramozni a droidját, hogy a jövőben ne üljön le vukikkal játszani. Tudja, a vukikban… erős a versenyszellem.

– Én is így vélem – jegyezte meg I–5 a karját bámulva.

– Nem vagyok kiber-technikus – mondta Jos, miközben szemügyre vette a végtag felső, sérült részét –, de nekem úgy tűnik, viszonylag könnyen vissza lehet csatlakoztatni. – A droidra pillantott, és hozzátette: – Szerencse, hogy nem a fejedet tépte le.

– Ez igaz – ismerte el I–5. – Azt sokkal nehezebb lenne helyrehozni.

– Egyébként, mi vitt rá arra, hogy kihívj egy vukit egy dejarik-játszmára?

– Nem gondolkodtam. Ez volt a lényeg. Részeg voltam, vagy legalábbis valami olyasmi.

– Na, menjünk – javasolta Jos a fejét ingatva. – Menjünk át a műhelybe, és keressünk valakit, aki összerak téged. A gépkarok visszaszerelése nem tartozik a szakterületemhez. – Jos, Den és I–5 elhagyták a kantint, és a legközelebbi műhely felé vették az irányt. A letépett kart a gazdája vitte. Pár lépés megtétele után a riporter megszólalt:

– Szörnyen érezném magam, ha én lennék a felelős amiatt, hogy berúgtál és kocsmai verekedésbe keveredtél… már ha kiderülne, hogy nem érte meg.

– Szerintem megérte – felelte I–5. – Azt gondolom, hogy nagyon is megérte. – Josra nézett, és megkérdezte: – Emlékszel még, egyszer megemlítettem, hogy úgy tűnik, idegrohamom van? – Jos bólintott. – Azt hiszem, ezt ellentmondásos impulzusok okozták – folytatta I–5. – Amelyek a memóriámból kinyert új adatokon alapultak… ezek egy része az egykori barátommal és társammal, Lorn Pavannal kapcsolatos. Eszembe jutott, hogy van egy kötelességem, amit teljesítenem kell, és ehhez a lehető leghamarabb vissza kell térnem a Coruscantra. De ehhez el kell hanyagolnom az itteni kötelességeimet. Ezt a problémát logikai úton nem lehetett megoldani. Ehhez intuíció kellett, vagyis a képesség, hogy megérezzem, mi a helyes… egy mechanizmus, ami sokkal régebbi, mint a logika és az adatok megfelelő alkalmazása. Úgy tűnt, hogy egy teljesen másfajta üzemmódra kell átállítanom a szinaptikus hálózatomat… egy teljességgel nem lineáris módra. Innen jött az ötlet, hogy átalakítom a szenzoros érzékelésemet és az adatértelmezésemet.

– És bevált? – kérdezte Den.

– Azt hiszem, igen. Meghatároztam egy bizonyos cselekvéssort.

– Elhagysz minket, I–5? – vetette fel Jos.

– Nem most rögtön – válaszolta a droid, és nem fejtette ki bővebben a feleletet.

Jos nem tudott ellenállni a késztetésnek.

– De azt ugye nem felejtetted el, hogy gépezet vagy? Amit úgy programoztak, hogy automatikusan működjön. Ennyi és nem több. Vagyis, mit számít, hogy eldöntöttél valamit?

– Te élvezed ezt, mi? – vágott vissza I–5.

– Ó, igen.

– Mindaz, amit eddig mondtam, technikailag igaz – folytatta a droid. – De rájöttem, hogy néha a dolgok többek, mint a részeik összessége. És ha egy fontos valaki nem tesz semmi fontosat, akkor gyakorlati szempontból semmit sem ér. Azt hiszem, és ezt jobb kifejezés híján mondom: féltem. Azt hiszem, megpróbáltam meggyőzni magam, hogy nem az vagyok, aminek te, Barriss, és még néhányan látnak. Ugyanakkor hiányoztak a szükséges információim ahhoz, hogy levonjam a megfelelő következtetést.

– És mi is az?

– Hogy valóban értelmes lény vagyok – felelte I–5. Jos elvigyorodott, hátba vágta a droidot, és kijelentette:

– Hát, sok időbe telt, mire rájöttél. – A műhelyben találtak egy ishi tib műszerészt, aki az egyik szerelőasztalra borulva aludt. Először morcos volt, de aztán, amikor meglátta a koréliai borral teli palackot, amit Den a kantinban markolt fel távozás előtt, egyből jobb kedve támadt. Mialatt a technikus a csatlakozókat hegesztette, szenzorkábeleket és hidraulikus vezetékeket illesztett össze, Jos megszólalt:

– Egyébként, bár semmi közöm hozzá, csak kíváncsi vagyok… mi az a kötelesség, amit említettél?

I–5 nem felelt azonnal, és a csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Jos végül azt kívánta, bárcsak ne tette volna fel a kérdést. De aztán a droid válaszolt:

– Lorn kért tőlem valamit. Azt kérte, hogy vigyázzak a fiára.