Tizenhatodik fejezet

Den az utóbbi időben szinte ki sem mozdult a kantinból. Lassan már neki sem volt ínyére a dolog, de azért… voltak előnyei is a dolognak. Először is ez volt a telep legmelegebb épülete. Másodszor itt lehetett a legkönnyebben másokkal találkozni, márpedig az olyan történetek, amiket ő gyűjtött, mindig értelmes lényektől származtak, és értelmes lényekről szóltak. Harmadszor pedig itt lehetett a legjobban inni. Ahhoz, hogy egy sullusti berúgjon, igen komoly előkészületeket és erőfeszítéseket kellett tennie. Jos megpróbálta elmagyarázni neki a dolog miértjét, és közben olyan elképesztő kifejezéseket használt, mint glikolízis, mitokondriumok, meg polimorfikus kemoabszorpció. A lényeg, hogy a sullustiak testi sejtjei nagyon válogatósak voltak a tekintetben, hogy milyen molekulát mire is használjanak.

Ebből adódott, hogy egy akkora alkoholmennyiségtől, amitől a legtöbb értelmes teremtmény már vadidegenek csápjait szorongatva koréliai kocsmadalokat énekelt volna, a sullustiak épp csak egy kicsit voltak kapatosak. Mint például most – és nem is látta okát, hogy ne töltsön rá még egy kicsit. A tartozását már rendezte a kantin felé, amikor megjött a Lények magazintól a legutóbbi cikkéért – Uli Divini, a kölyök sebész – járó tiszteletdíj. Úgyhogy most annak a sullustinak a magabiztosságával intette az asztalához Teedle-t, akinek bőven van elkölteni való kreditje.

– Még egy pohár johriai whiskyt, aranyom! Jéggel.

– Egy perc, és már hozom is! – gördült tova a pincérnő droid.

– A jeget ne kintről hozd! – kiabált utána Den. – Nem kell sárga jég!

– Poharat is hozzak, vagy egyből az egész üveget? – nézett vissza a válla fölött a droid, mire Den elnevette magát. Ez egészen elfogadható riposzt volt. Akárki is programozta a droidot, legalább némi humorérzék szorult belé. Lassan forgatta az ujjai közt a zöld folyadékkal teli poharat, és a jégkockák körül örvénylő alkohol táncában gyönyörködött.

A gondolatai azonban máshol jártak. I–5 nemrégiben azt mondta, hogy minden droidnak van humorérzéke. Den igazán kíváncsi lett volna rá, Teedle személyiségének mekkora része volt előre programozott, és mennyi volt az, amit már ő maga fejlesztett tovább. Évszázadokkal korábban már kidolgoztak egy tesztet, melynek az volt a lényege, hogy amennyiben nem látjuk a beszélgetőpartnerünket, és így azt sem tudjuk eldönteni, hogy az illető szerves vagy kibernetikus életforma-e, az entitást öntudattal rendelkező, intelligens lénynek tekinthetjük. Sohasem hallott róla, hogy egy droidot valaha is alávetettek volna ennek a tesztnek, vagy legalábbis nem hozták nyilvánosságra az eredményt.

Ami végül is érthető volt. Egyetlen nagy droid-gyártó vállalat sem szeretné, ha arra, amit előállít, értelmes lényként, és nem termékként tekintenének. Mert akkor már jogok illetnék meg a droidokat is, és velük kereskedni épp olyan lenne, mintha rabszolgákat adnának-vennének. Abban biztos volt, hogy I–5 gond nélkül átmenne ezen a teszten, és valószínűleg Teedle is.

– Egy whisky jéggel – tette le elé a poharat a pincérnő droid. – Szilárd H2O.

Den elégedetten kortyolt bele az italba. Hideg volt, mégis égetett, akár a tűz. És ebben az időben mindig jólesett a meleg. Egy hét telt el az első meghibásodás óta, és a technikusok jelen körülmények közt mindössze annyit tehettek, hogy mínusz hat fokra állították be a hőmérsékletet. A havazás is elállt, de már három épület összeomlott a rettentő súly alatt. Persze lehetett volna rosszabb is, viszont… Den egy trópusi világon azért kihagyta volna a hóesést. Abból, amit a technikusoktól megtudott, legalább két alkatrészre lett volna szükség, hogy kijavítsák a problémát – és mindkettőt a rendszeren túlról kellett volna beszerezni. Szóval, amíg kerítenek pótalkatrészeket, nagyon hosszú és hideg télnek néznek elébe. Den a szomszédos asztalok egyikénél ülő zenészeket és komikusokat méregette. Jó lenne valahogy összeismerkedni velük, és írni egy pofás kis cikket a hóban rekedt művészekről. Lehet, hogy még bele is mennének, elvégre pillanatnyilag úgysincs jobb dolguk. A turnéjuknak menthetetlenül lőttek. Viszont ahhoz, hogy a szenvedéseikről írjon, arról is be kellene számolni, hogy a hibátlanul működő energiapajzs mégiscsak meghibásodott, és ezt a felsőbb cenzori hatalmak egészen biztos, hogy nem engednék. És hiába udvarolta körbe Vaetest, hiába hivatkozott a sajtószabadságra, az ezredes hajthatatlan maradt. Den a maga részéről nem is értette, hogyan húzhatnának hasznot a részletek ismeretéből a szeparatisták, hiszen arról volt szó, hogy azt, ami történt, egy alkatrész meghibásodása okozta… Ennek ellenére szigorú elutasítást kapott, és tartott tőle, hogy ez egyszer és mindenkorra így is marad.

Úgyhogy az iváson kívül pillanatnyilag nem sok mindennel tölthette az idejét. A MedStar katasztrófájával is foglalkozhatott volna, de ez ugyanabba a kategóriába tartozott, mint az energiapajzs. Információstop. Hírzárlat. Titoktartás. Csak annyit sikerült kiderítenie, hogy most már szinte biztos, a robbanást nem gondatlanság vagy valami alkatrész meghibásodása okozta, hanem… Szabotázs. Ami már magában is épp elég rettenetes volt, mert egy kórházhajóra legfeljebb egy vadállat vagy egy barbár emelt volna kezet, de az, hogy a telepen már korábban is volt egy hasonló eset, amikor az a teherhajó felrobbant… ebből akár az is következhetett, hogy kém vagy szabotőr van közöttük. És azt már meg sem kérdezte, hogy legalább erről beszámolhat-e a szerkesztőjének, mert már úgyis tudta a választ.

A dolog egyébként elég abszurdnak tűnt – egy kém egy ilyen eldugott világon, egy tábori kórházban… Amikor elvállalta, hogy idejön riportot készíteni erről a helyről, ő maga is színtiszta unalomra készült. Merthogy nincs itt semmi, ami egy kém érdeklődésére tarthatna számot! Miközben felhajtotta az italát, látta, hogy I–5 lép be a kantinba. Odaintett neki, a droid azonban a bár felé indult, ahol Teedle dolgozott. A két droid egy percig, ha beszélt, Den azonban, akinek maid kifúrta az oldalát a kíváncsiság, úgy döntött, elég közel ül, hogy bele tudjon hallgatni a csevejbe, és elég kíváncsi, hogy bele is akarjon. Aztán Teedle ismét kigördült a boxok közé, I–5 pedig Den asztalához ballagott.

– Nem is tudtam, hogy beszéled a binárist – dünnyögte az újságíró.

– Nincs ebben semmi meglepő. Még az olyan kifutó szériához tartozó protokoll-droidokat is, mint én, számos nyelv ismeretére programozták be, és ezek közül az egyik legalapvetőbb a bináris.

– Szóval csak egy jót csevegtél a hölggyel…

– Nem mondhatnám. De ha feltétlenül tudni szeretnéd, a modellszámára, és a mezőparamétereire voltam kíváncsi.

Den már eleget ivott, hogy ezt mókásnak találja.

– Ez aztán a jó duma! Lehet, hogy egyszer még én is bevetem! Mondjuk, odamegyek ahhoz a csinos kis táncos-énekesnőhöz, aki ezzel a csapattal érkezett, és bedobom magam! Üdv, szépségem, felhívhatlak a lakásomra? Megmutathatnám a mezőparamétereimet… – Azzal jóízűen felnevetett.

– Az organikusok tényleg végtelenül szórakoztatóak – jegyezte meg I–5. – Még akkor is, ha csak ők maguk tudnak mulatni a saját vicceiken.

Den nagy nehezen abbahagyta a nevetést, bár az arcredői továbbra is jókedvűen remegtek.

– Fel ne kapd itt nekem a vizet! – dörmögte. – Most legszívesebben azt mondanám, hogy gyere, meghívlak egy italra, de mindketten tudjuk, hogy ezen még dolgoznunk kell.

– Nem tudom, hogy most örülnöm kellene, vagy megsértődnöm – sóhajtott föl a droid. – Klo Merit elképzelése feltehetően működne, de csak azok után, hogy visszakaptam a teljes memóriámat. Mert addig… nem lesz összehasonlítási alapom.

– Nem kell aggódni, már dolgozom rajta! – biztosította Den, és felhajtotta az itala maradékát.

– Ó, hát ettől mindjárt sokkal jobban érzem magam! – berzenkedett a droid. – Nem ez az a pont, amikor arccal előre a shroom-szirmokkal teli tálba kellene zuhannod? Mert bármennyire is élvezem az organikusok humorát, még számos, kevésbé komoly kihívást jelentő feladat vár rám a mai napon!

– Annyira azért nem vagyok részeg – rázta meg a fejét Den, és ezt bizonyítandó, szépen letette az üres poharát az asztalra. Anélkül, hogy felborította volna. Ami másodjára már sikerült is.

– A legfontosabb, hogy legalább te elhiszed – mondta a droid, maid föltápászkodott és az ajtó felé vette az irányt.

Ahogy nyílt az ajtó, és két újabb vendég sorjázott be, I–5 udvariasan félreállt egy pillanatra. Den az alkoholgőzön át is felismerte őket – egy falleen volt meg egy umbarai. Ha az emlékezete nem csalt – ámbár ilyen állapotban ezt ugyan ki tudná eldönteni –, valami adminisztratív ügyből kifolyólag érkeztek. Úgyhogy biztos, hogy az új szállásmester alá tartoztak. Egy kicsit még irigyelte is őket. Két szerencsés flótás, akiknek van mivel kitöltenie az üres óráikat! Mert amíg fel nem oldják a karantént, neki legfeljebb annyi szórakozása marad, hogy elüldögélhet a kantinban, egész nap iszogatva. Bár, ha jobban belegondol, ez az ivászat nem is olyan rossz ötlet…