Harminckettedik fejezet

Kaird – pontosabban Mont Shomu, a kövér ember férfi – barátságosan mosolygott, miközben a pilóta és a twi’lek konyhatechnikus a helyi bort kortyolgatták, amit ő hozott nekik. A bor egészen tűrhető volt, egy ököl méretű, vöröses-lilás gyümölcsből erjesztették, ami a Jasserak-fennsíkon termett. Az avedame nevű növény pépesre puhult érés közben, és kissé csípős, illetve édes íze volt, ami a boron is érződött. Az ital myocaint is tartalmazott, egy íztelen, szagtalan, színtelen izombénítót. Hogy eloszlasson minden gyanút, Kaird is ivott a borból. A különbség annyi volt, hogy csipetnyi semlegesítőt is belecsempészett a poharába, így a szer őrá nem volt hatással.

– Hát akkor, kezdhetjük, ugye? – kérdezte izgatottan a twi’lek nő. Kaird mosolygott, és a kövér mesterséges arc vele mosolygott. Milyen édes és naiv a kislány… Bogan, a pilóta szintén izgatott volt. Megivott egy fél pohárnyi gyümölcsbort, és türelmetlenül aktiválta a holo-vetítőt. A fél szobát betöltő kép egy csarnokot ábrázolt, ami tele volt asztalokkal, és mindegyiknél két játékos ült. A felvétel jó minőségű volt, és Kaird biztosra vette, hogy a pilóta és a nő élvezni fogja az első húsz-harminc percet – aztán pedig, amikor a myocain kifejti a hatását, maguknál lesznek, de mozdulni sem tudnak majd. Tizenöt perc elteltével a pár kezdett elernyedni, és bár alighanem aggódtak emiatt, nem tudtak csinálni semmit, legfeljebb grimaszolni. Húsz perc elteltével az arcizmaik sem működtek. Hiába lett volna náluk fegyver, nem tudtak volna összekaparni annyi erőt, hogy célra tartsák és elsüssék.

– Tud beszélni? – kérdezte Kaird az embert.

– I-i-i-i… gennnn – préselte ki magából Bogan. – M… m… mi…. ez?

– Ígérem, rövid leszek. Beadtam maguknak egy bizonyos fajta kábítószert. Az admirális személyi cirkálójának kódjait akarom, a nyitó, az aktiváló, a működési kódokat, mindent. A szer nem fogja megölni magukat, ha viszont nem kapom meg a kódokat, vagy ha hamisakat kapok, én magam végzek önökkel. Megértette?

– I-i-i–i-gennn…

– Helyes – felelte Kaird, és elővett a zsebéből egy hangrögzítőt. Nem aggódott amiatt, hogy a férfi szinte csak nyögni tud. A kódok nem voltak hangspecifikusak, így bárki alkalmazhatta őket. – Sorolja fel a kódokat! Nem kell kapkodni, szépen mondja el valamennyit! Ha működnek, akkor magának és a barátnőjének lesz egy kellemes estéjük. Nézik a Strag-bajnokságot, és holnap délre elég erejük lesz ahhoz, hogy segítséget kérjenek. Ha viszont a kódok nem működnek… – folytatta Kaird, és elővett a zsebéből egy hődetonátort. A kisebb típushoz tartozott, de így is elég erős volt ahhoz, hogy foszlányokra tépje a nőt és a férfit, valamint romba döntse az épületet. Kaird feltartotta, hogy Bogan jól láthassa, és megkérdezte: – Tudja, hogy mi ez?

– I-i-i-i….

– Helyes – vágott közbe Kaird. – Van egy távvezérlőm a bombához, aminek a hatósugara meghaladja a kétezer kilométert. – Felmutatott egy kisebbfajta készüléket, aztán ismét a zsebébe süllyesztette. – Miközben távozom a lopott hajóval, mert igen, el fogom lopni, ha valami nem lesz rendben a kódokkal, megnyomom a gombot. – A mondat végére érve felállt, a holo-vetítőhöz lépett, és rátette a hődetonátort a tetejére. Bogan izzadni kezdett, ami jó jel volt. – Most pedig, tudom, hogy maga pilóta, ennélfogva bátor ember – mondta Kaird. – Valószínűleg nem fél a haláltól. Viszont a twi’lek barátnője teljesen ártatlan, még csak nem is katona. Gondolom, nem szeretné, ha véres péppé zúzódna, vagy igen?

– N-n-n-nem.

– Remek, akkor ezt megbeszéltük. Tehát, a kódok? – Miután Bogan elmondta a jelszavakat és a számsorokat, Kaird kerített néhány párnát és megtámasztotta a magatehetetlen nőt és a férfit, hogy lássák a felvételt. Végül letörölte a verejtéket Bogan arcáról. – Jó szórakozást a bajnoksághoz – mondta elégedetten. – Ismétlésre állítottam a vetítőt, úgyhogy nem fognak unatkozni… legalábbis az első tíz-tizenkét alkalommal. – Kaird azzal udvariasan biccentett egyet, és távozott. Természetesen megölhetné őket, ahogyan sok szakmabeli gondolkodás nélkül megtette volna. Nem mintha gondot okozott volna neki, éppen elég teremtményt küldött már vissza a Kozmikus Tojásba, úgyhogy kettővel több aligha változtat valamin. De két oka volt arra, hogy ne végezzen velük. Először is, senki sem fizetett érte, másodsorban pedig nem volt rá szükség. A nő és a férfi nem árthattak neki, bénultan feküdtek egy zárt lakókockában, és tudta, hogy mire talpra állnak, ő már messze jár. Kaird elvigyorodott a maszkja rejtekében. A hődetonátor valójában egy gyakorló változat volt, tartalmazta a mechanikai és az elektronikai alkatrészeket, de robbanótöltetet nem, vagyis teljesen ártalmatlan volt. A távvezérlő, amit meglengetett Bogan orra előtt, valójában a saját tollkeféje volt. Amennyire ő tudta, nem létezett olyan kézi távvezérlő, aminek a hatósugara elérte a kétezer kilométert.

Ami ennél is fontosabb, nem akarta, hogy ha elkapják, gyilkosság vádjával állítsák bíróság elé. Azzal természetesen számolt, hogy börtönbe dugják, amiért ellop egy hajót, de ezt viszonylag enyhe büntetéssel megúszhatta. És azt biztosra vette, hogy ha kettős gyilkosságot követne el, és elfognak, akkor rövid úton elítélnek és kivégeznek, még mielőtt a Fekete Napnál valaki elkezdene gondolkodni azon, hogy miért nem jelentkezik a Drongarra küldött ügynök.

Ezenfelül ott volt még az előző parancsnok, Tarnisse Bleyd admirális ügye, és aligha járt volna jól, ha a köztársaságiak belenéznek az agyába, és rájönnek, hogy mi történt. Bár még háborús helyzetben is léteztek szabályok, és az efféle agyi vizsgálatokat csak megfelelő felhatalmazás birtokában lehetett elvégezni. Ugyanakkor Kaird tudta, hogy ha erre kerül a sor, az lesz a legjobb, ha végez magával, mivel így is, úgy is meghal, de ha ő öli meg magát, akkor az legalább gyors és fájdalommentes lesz – márpedig nem számíthatott ilyen távozásra, ha a Fekete Nap vezetői belekeverednek az ügybe és megharagszanak rá. A legjobb eset természetesen az lett volna, ha nem kapják el. Kaird elindult a mosdó felé, hogy megszabaduljon az emberi jelmeztől. Mont Shomu, akárcsak Hunandin, a kubaz jól szolgálta őt, de örült, hogy többé nem kell viselni a súlyos és nehézkes álcát. A gondolat nyomán azon töprengett, hogy egyes emberek hogyan képesek cipelni ennyi felesleges zsírszövetet. Ami őt illette, inkább választotta volna azt, hogy húzzák nyársra és lassú tűzön süssék ropogósra.

Jos még soha életében nem volt ennyire dühös. Egyfajta vörös ködön át látta az előtte ülő férfit.

– Ha nem volnál a nagybátyám – recsegte a fogát csikorgatva – és a parancsnokom, szétrúgnám a seggedet!

– A helyedben ugyanígy érezném magam – felelte higgadtan Erel. A MedStaron voltak, az admirális irodájában, ahol rajtuk kívül nem tartózkodott senki, de Jos gyanította, hogy ha elkezdené szétverni a nagybátyja képét, valaki okvetlenül benézne, hogy mi ez a zaj. Pontosabban, több valaki, méghozzá a biztonsági személyzet tagjai, nagydarab, mogorva és erőszakos fickók. Bár ez sem nagyon érdekelte. Ahogyan most érezte magát, senki sem akadályozhatta volna meg abban, hogy péppé zúzza a rég elvesztett rokon ábrázatát.

– Hogyan merészeltél beleavatkozni? – fakadt ki indulatosan. – Miből gondoltad, hogy jogod van hozzá?

– Meg akartalak kímélni a bánattól.

– Meg akartál kímélni a bánattól? Azzal, hogy elkergeted a nőt, akit szeretek? Elnézést, doktor úr, de én nem látok okot a beavatkozásra! Tolk a gyógyszer mindarra, ami kínoz engem, bánt engem, és rettegésben tart! – hadarta Jos, közben fel alá járkált. – Még most sem hiszem el, hogy hallgatott rád!

– Azért csinálta, mert szeret és tisztel téged, Jos.

– Ezt honnan veszed?

– Nem akarta végignézni, hogy a rokonaid és a barátaid kitagadnak.

– Mert te olyan ocsmány képet festettél elé arról, hogy ez milyen lenne. Bemesélted neki, hogy mi ketten ettől a galaxis csőcseléke lennénk!

– Igen, ezt tettem. Beismerem.

Josnak akarattal és tudatosan kellett szétfeszítenie ökölbe szorult kezét. Vett egy mély lélegzetet, kifújta a levegőt, és ismét teleszívta a tüdejét. Nyugalom – mondta magának. Noha jólesett volna neki, ha betöri az admirális orrát, egyben rossz húzás is lett volna, függetlenül attól, hogy az öregúr megérdemelte. Ő is orvos – emlékeztette magát gondolatban. – Azt teszi, amit a legjobbnak ítél. De így is nehéz volt. Szerette volna lecsapni a bácsikáját. Nagyon. Mindezek ellenére a haragja egyre inkább alábbhagyott. Vett még egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Nos, bácsikám, ha a családom nem hajlandó befogadni a nőt, akit szeretek, akkor az már csak névlegesen a családom, és én jobban fogom érezni magam nélküle. – Kersos admirális fáradtan megcsóválta a fejét.

– Igen, gondoltam, hogy ez lesz – dörmögte –, én is jártam ezen az úton, Jos.

– De te nem én vagy. Talán megbántam volna, de akkor is az én döntésem lett volna. Nekem kellett volna meghozni!

– Ez nem ilyen egyszerű, fiam. Több ezer éves erkölcsökről beszélünk. Ennyi hagyomány van mögöttük, ami azért eléggé megalapozottá és érvényessé teszi őket.

– És hatvan-nyolcvan év múlva ezek az erkölcsök és hagyományok, köztük a külsősök és belsősök házasságának tilalma, már sehol sem lesznek – vitatkozott Jos, aztán elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. El akarta magyarázni a dolgot a nagybátyjának. El tudott magyarázni egy bonyolult eljárást egy ideges betegnek, így biztosra vette, hogy ez is menni fog. – Figyelj rám! – kérte, immár higgadtan. – Te megelőzted a magad korát, én pedig az enyémet. De a gyermekeimnek és az ő gyerekeiknek már nem kell szenvedniük ezektől az avítt ostobaságoktól.

– Attól tartok, ezt nem értem – válaszolta Erel a fejét csóválva. – Te látod a jövőt?

– A jelent látom, bácsikám – felelte Jos és sóhajtott egyet. – Régen jártál odahaza. Hallottad már valaha a hustrufönster kifejezést?

– Mintha hood nyelven lenne… – dörmögte Erel.

– Majdnem. Ez vulanish, amit szintén a Nagy Déli Pusztán beszélnek. Azt hiszem, az utolsó, akinek az anyanyelve volt, ötven évvel ezelőtt távozott a világból. Mindegy, a lényeg, hogy azt jelenti: kirakatfeleség. Az utóbbi években újra használatba jött, de nem az elegáns társasági rendezvényeken. – A nagybátyja értetlenül nézett rá, és ő folytatta: – Tegyük fel, hogy van egy jó családból származó fiatal férfi, aki vonzódik egy külsős lányhoz. Jól van, mindenki kacsint, és bólint, és másfelé néz, mialatt a fiú kiéli a vágyait. A rokonai nem tiltják a kapcsolatot, hanem szemet hunynak felette mindaddig, amíg a fiú visszatér a fészekbe. De idővel egyre több rendes fiú és rendes lány hagyj a el a bolygónkat, és szeret bele külsősbe. Igen, a szokások tiltják ezeket a kapcsolatokat, de azok, akik elegendő pénzzel rendelkeznek, megtalálják a módját annak, hogy megkerüljék a szokásokat. A jóravaló fiú vagy lány hazatér, és összeházasodik egy belsőssel. Csakhogy ez a kapcsolat a rangon vagy a vagyonon alapul. A friss házasok felvesznek egy házvezetőnőt, vagy egy kertészt, vagy egy szakácsot, aki történetesen külsős… Ugye érted, hová akarok kilyukadni?

Erel nem mondott semmit.

– Hivatalosan semmi sem tiltja ezt a megoldást – magyarázott tovább Jos. – És mindenki boldog. Semmi botrány, semmi szégyen, és ha a házvezetőnő teherbe esik, úgymond valakitől, hát a gyermeket a házi személyzet tagjai felnevelik úgy, mintha a sajátjuk lenne, mert ilyen gondosak és rendesek a jól fizetett alkalmazottak. Talán a jó házból való pár később örökbe fogadja a kicsit, mivel manapság egyre több az a belsős házasság, amiből nem születik gyermek. És persze, ha egy jó házból való asszony gyermeke hasonlít a kertészre, vagy a szobalány gyermeke a ház urára, az csakis a véletlen műve lehet.

– Ez ma a gyakorlat odahaza? – kérdezte Etel a fejét ingatva.

– Egyre gyakrabban és szélesebb körben találkozhatsz vele.

– Hát akkor megkaptad a választ, nemde? – dörmögte Erel, és olyan képet vágott, mintha valami nagyon savanyúba harapott volna.

– Azt már nem, jó uram! – tiltakozott Jos, és ismét egyre indulatosabb lett, mialatt tovább beszélt: – Én nem fogom megalázni a feleségemet egy ilyen trükkel! Nem akarok hazugságban élni, amivel ráadásul nem tévesztek meg senkit, csak azért, hogy tartsam magam egy ősi és idejétmúlt szokáshoz, ami rég túlélte a rendeltetését. Feleségül veszem Tolkot, és aki ezt nem fogadja el, nyisson ki egy zsilipet és derítse ki, milyen szaga van a vákuumnak!

– A családod…

– Tolk a családom! Ő az első és legfontosabb! Mindenki más csak őutána következik. Szeretem őt. Elképzelni sem tudom nélküle az életemet. És ha hason kell végigkúsznom egy obszidiánpenge-mezőn ahhoz, hogy meggyőzzem őt erről, kész vagyok megtenni. – Az idős férfi elmosolyodott. – Szórakoztatónak találod? – hördült fel haragosan Jos. Most már biztosra vette, hogy be fog húzni egyet a vén gazembernek, akár a bácsikája, akár a parancsnoka, akár nem.

– Jóval a születésed előtt ugyanilyen beszédet tartottam a bátyámnak – közölte derűsen Erel, és felállt. – Gratulálok, unokaöcsém. Minden lehetséges módon támogatom a döntésedet. – Josnak a torkán akadt szó, és csak pislogni tudott. Úgy fél perc múlva – amikor ismét kapott levegőt –, nagy nehezen annyit kérdezett:

– Mi?

– Szembemenni több ezer éves szokásokkal nem a gyengéknek való feladat – mondta Erel. – Ha Tolk ennél kevesebbet jelentene számodra, idővel megbánnád, hogy mellette döntöttél. Ahogyan te magad is mondtad, ez még így is megtörténhet, de legalább az erő pozíciójából indulsz.

Jos áthajolt az íróasztal felett, és a nagybátyja szemébe nézve válaszolt:

– Pillanatnyilag, bácsikám, a beavatkozásodnak köszönhetően a semmiből indulok. Tolk áthelyezteti magát egy másik kórházba. Jelenleg nem áll szóba velem. Nehezen látom be, hogyan javulhatna a helyzet, miután ezer kilométernyi víz lesz közöttünk.

– Drága fiam – felelte mélyet sóhajtva Erel –, ezen a bolygón a Köztársaság Egészségügyi Hadtestének egyetlen tagja sem megy sehová az engedélyem nélkül. Ha a nőért, akit szeretsz, megéri feladni mindent, amid csak van, akkor valóban mindent megér. Helyrehozom azt, amit elrontottam. A hölgy marad ott, ahol van.

– De… hogyan? A baj már megtörtént. Hogyan tudnád…?

– Megmutatom Tolknak az erről a beszélgetésről készült holo-felvételt – közölte mosolyogva Kersos admirális. – Hajlandó volt lemondani rólad, mert szeret téged. Ha látja és hallja, hogy te mennyire szereted őt, tudni fogja, hogy mit kell tennie. – Jos visszaereszkedett a székére, mert úgy érezte magát, mintha megmászott volna egy űrliftet. Lehet, hogy Erel bácsi valóban képes helyrehozni azt, amit elszúrt? Vagy máris késő? – Ne aggódj, Jos! Megragasztom azt, amit eltörtem – ígérte magabiztosan az admirális. És Jos napok óta első ízben megérezte, hogy a bensőjében éledezni kezd a remény.