Harmincharmadik fejezet

Den Dhur magányosan üldögélt a kantinban, és mély töprengésbe merült. Nemrégiben befejezte a mutálódó botáról szóló cikkét, és minden álszerénységet félretéve, ezt ítélte az egyik legjobb írásának. Sikerült érdekes szempontból közelítenie a témához azzal, hogy a HoloHálózatról összeszedett adatokat felhasználva megvizsgálta, melyik fajra milyen hatást fog gyakorolni a csodás adaptogén szer elvesztése. Ezenfelül beleszőtte azt az ironikus helyzetet, hogy a Drongaron egy növényért folyt és folyik a harc, ami aztán megváltozik, és ezáltal a háború értelmetlenné válik.

Mindent egybevetve ez volt az a fajta újságírás, amire sokan felfigyeltek. Den sejtette és remélte, hogy ezzel a tudósításával ismét felbukkan a radaron, és a jövőben olyan megbízatást fog kapni, ami egy, a Drongarnál kevésbé… izgalmas helyre repíti. Vagy pedig, ha valóban hazatér a Sullustra, és elfogadja Eyar ajánlatát, sokáig mesélheti még a nagy sztorit. Már csak egyetlen probléma akadt, és akárhogyan törte is a fejét, nem tudott rátalálni a megoldásra.

Biztosra vette, hogy amint elterjed a híre annak, hogy a bota hasznavehetetlenné válik, két dolog fog történni. A második az lesz, hogy véget érnek az itteni harcok, és mindkét fél elviszi a seregét, mivel nem lesz miért csatázni. Ami neki tökéletesen megfelelt. Az első viszont egy pokoli, utolsó ütközet lesz a megmaradt termésért. Mivel a bota csakis a Dél-Tanlassának ezen a területén nőtt, egy körülbelül ezer négyzetkilométeres folton, a harcok itt összpontosulnak majd. Ami azt jelenti, hogy az ellenséges katonák le fogják rohanni mind a tizenöt tábori kórházat. Harci droidok, droidekák, különféle zsoldosok, és nagyjából mindenki, aki a gyors meggazdagodásról álmodozik. Ezer és ezer fegyveres fogja üvöltve rávetni magát a védővonalakra. Nem lesz kellemes…  Den abban a pillanatban, amikor meghallotta a hírt, rájött, hogy valami ilyesmi várható. De azt is tudta, hogy az információ mindenképpen elterjed – akkor meg miért ne lehetett volna ő az, aki szert tesz némi haszonra? Ám erre is tudta a választ, még ha gyűlölte is bevallani. Az itt töltött idő alatt valamilyen módon megfertőződött valamivel, ami sokkal veszélyesebb volt, mint bármelyik kór, amit a Drongar gyilkos ökoszisztémájában el lehetett kapni. Ez a valami a lelkiismeret volt.

Persze, titokban is kijuttathatta volna hírt. De akkor legalábbis részben ő lett volna a hibás azért, hogy hamarosan egy hajórakományra való bantha-trágya fog rászakadni azokra, akiket a barátainak tekintett. Utálkozva fújt egyet, és bosszúsan megmozgatta a fülét. Nem számított, hogy tőle tudják-e meg a hírt, vagy valaki mástól, a csapást nem lehetett elkerülni. És azt is rég megtanulta, hogy az ilyesmit jobb néhány parszeknyi távolságból megfigyelni. Ami azt jelentette, hogy találnia kell egy helyet egy távozó hajón. Méghozzá, hamarosan. Ezért találta vonzónak a gondolatot, hogy elkíséri I–5-öt a Coruscantra. Onnan már könnyen eljuthatott a Sullustra, vagy oda, ahová csak akart.

Mert azt továbbra sem tudta eldönteni, hogy visszavonuljon-e vagy sem. Zárja le az egészet, és legyen Eyar fészkének pátriárkája? Vagy vesse bele magát ismét abba a munkába, amit egész életében csinált? Az bizonyosnak tűnt, hogy szerte a galaxisban bőven akadnak még nagy sztorik. Másrészről viszont, Eyarnál kedvesebb és kívánatosabb nővel még sosem találkozott… Nem sokáig húzhatta a döntést. I–5 már indulni készült. Den tudta, hogy gond nélkül távozhat a droiddal – civilként szabadon jöhetett-mehetett, ahogyan a kedve tartotta. Negyvennyolc standard óra alatt elérhette a Magvilágokat. Nem látott okot arra, hogy itt maradjon, hacsak nem akarta a szinte biztos halált kockáztatni azzal, hogy tudósít az utolsó, zűrzavaros órák eseményeiről. És ahogyan azt már sokszor elmondta azoknak, akik hajlandóak voltak meghallgatni: ő nem született hősnek. De nem szívesen hagyta volna el Jost, Barrisst, Tolkot, Klót, Ulit… Hogyan fajulhatott el ennyire a helyzet? Hogy ő hirtelen ennyi teremtmény sorsáért aggódik?

Kaird a Néma jelmezében könnyűszerrel feljutott a MedStarra. A vallási rendek tagjait, különösen azokat, akik jótékony hatást gyakoroltak a betegekre, általában tisztelet övezte. Amint a fedélzetre lépett, és átesett az ellenőrzésen, fogta a bőröndjét, és egyenesen a főhangárba ment. Mivel a Némák nem beszéltek, átadott az őrnek egy plasztiklapot, amelyre már korábban kinyomtatta a kérését, felvillantotta hamis azonosítóját, és azonnal engedélyt kapott arra, hogy továbbhaladjon. A látszat szerint azért ment, hogy berakja a poggyászát egy hamarosan induló katonai teherhajóra. Ott is egy őr várta, aki nem számított társaságra. Kaird szótlanul elvonult mellette, és a katona jószerével rá sem nézett. Az admirális cirkálója egy külön hangárban állomásozott, amit egy hosszú, zárt folyosón lehetett megközelíteni. Ennek bejáratát senki sem őrizte, mert nem volt rá szükség. A kódok nélkül senki sem juthatott be a hajóba, nem szállhatott fel vele, nem kaphatott engedélyt a repülésirányítástól, és nem juthatott át az őrhajókon, és csakis a hivatalos pilóták ismerték a kódokat – miért is őrizték volna? Kaird lassan lépdelt, annak a teremtménynek a mozdulataival, aki folyton komoly ügyeken meditál. Alaposan áttanulmányozta a MedStar tervrajzait, így tudta, hogy hamarosan elér egy sötét zónát, vagyis egy olyan területet, amelyre egyetlen biztonsági kamera sem irányul.

A sáv nem volt nagy, legfeljebb néhány négyzetméternyi, de neki ennyi is elég volt. Amikor elérte ezt a szakaszt, körülnézett, és gyorsan lekapta magáról a köpenyt. A szerzetesi öltözet alatt Bogan egyenruháját viselte, valamint egy emberi arcot utánzó maszkot. A maszk egyszerű volt, és senkit sem tévesztett volna meg közelről, de azokat igen, akik a biztonsági kamerákon át figyelték a hajó belsejét. Ugyanakkor Kairdnak szűrőmaszkot kellett viselni, hogy elrejtse csőrszerűen előredudorodó száját. Viszont, ezek a maszkok mindennapos látványnak számítottak a MedStaron, különösen a robbanás óta, mivel azóta is csekély mennyiségű por és talán mérgező szemcsék lebegtek a hajó levegőjében. Az utolsó száz méter ígérkezett az utazás legveszélyesebb szakaszának. Kaird úgy tervezte, hogy ha valaki most megállítja, akkor azonnal megöli, és rohan a cirkálóhoz. De senkivel sem futott össze, és amikor odaért a hajó zsilipjéhez, megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hé, te vagy az, Bogan? – kiáltotta ekkor valaki a háta mögött. A félelem úgy hasított Kairdba, mintha egy vaskos jégcsap fúródott volna a szívébe. Vett egy mély lélegzetet, és egy pillanatra megfordult. Intett az idegen férfinek, aki tőle harminc méterre állt, majd gyorsan begépelte a kódot a nyitópanelbe. – Ne menj neki a falaknak, mialatt kirepülsz! – kiabálta a férfi, és jókedvűen nevetett. Kaird csak legyintett, mint akinek elege van már ezekből a tréfákból, mire az ismeretlen még hangosabban kacagott. A zárófedél kinyílt, és Kaird felsietett a lépcsőn. Amint a fedélzetre lépett, ledobta a botát tartalmazó bőröndöt, és a pilótafülkébe rohant. Begépelte a biztonsági kódokat, aktiválta a rendszereket, és belekezdett az indítási folyamatba. Pár pillanattal később egy repülésirányító hívta:

– A–1, itt a repülésirányítás. Látjuk, hogy befűti a gépet. Maga az, Bogan hadnagy? – Ezt megint húzós rész volt, de Kaird erre is alaposan felkészült. Gond nélkül utánozta Bogan hangját – a korlátozott hangképző rendszerrel megáldott emberi lényeket általában könnyű volt –, viszont a pilóta arcát itt, a vadonban, nem tudta hűen lemásolni. Gyorsan betöltött egy adatkártyát, és megnyomott egy gombot. Az adó-vevő monitorán megjelent a légzőmaszkot viselő férfi képe. Pár pillanattal később a kép szemcsés és homályos lett, majd lassan ismét kitisztult, de szinte azonnal megint elhomályosult.

– Aha, én vagyok – felelte Kaird az igazi pilóta hangján. – Csak… ó, kark! Vacakol a kamerám. – Azzal kikapcsolta a kamerát. Csak pár pillanatig küldött képet, éppen csak annyi ideig, hogy a repülésirányítók meglássanak egy emberi arcot. Ennek és Bogan hangjának elégnek kellett lennie ahhoz, hogy az irányítókban ne támadjon fel a gyanú. – Hát, irányítás, most el kell képzelnetek magatoknak azt a szép, vonzó arcomat.

– Láttam már magánál vonzóbb megjelenésű nerf-pásztorokat, hadnagy – felelte kuncogva egy nő. – Sőt még nerfeket is – tette hozzá, aztán megkomolyodva folytatta: – Mire készül, Bogan hadnagy? Sehol sem látunk repülési tervet, amin a maga neve díszelegne.

– Rám fér egy kis gyakorlás – válaszolta Kaird. – Szeretnék kereskedelmi gépeket vezetni a háború után. Röpködök pár órát. Néhány orsó, pár hurok. Természetesen, naplózom az egészet, és mindenki elégedett lesz.

– Az admirális engedélyt adott rá?

– Azt mondta, ma nem megy sehová. Azt hiszem, éppen a fürdőbe készült, amikor beszéltem vele, de ha gondolják, hívják fel és tisztázzák vele a dolgot.

– Rángassuk ki az admirálist a fürdőből? Aha, persze. Kérem, adja meg a zsilipkódot!

Kaird vérszomjasan vigyorgott, és eldarálta a számsort.

– Rendben – válaszolta a repülésirányító. – Mehet a vákuumkamrába. – A belső zsilipkapu kinyílt. Gyenge szellő kavarta fel a padlón heverő szemetet, mialatt Kaird bevezette a hajót a gigászi csarnokba. A kapu nyomban bezárult mögötte. Felbődült egy sziréna, és vörös fények villogtak a falakon. Az adó-vevőből előre rögzített üzenet hallatszott:

– Figyelem! Figyelem! Kiszivattyúzzuk a levegőt a zsilipkamrából! Az űrruhát nem viselő személyzet azonnal hagyja el a zsilipet! Figyelem! Figyelem… – Az üzenet folyamatosan ismétlődött, mígnem a sziréna elhallgatott, és a vörös lámpák elsötétültek. Pillanatokkal később kinyílt a külső kapu, és Kaird megpillantotta az apró fénypontokkal teli, fekete űrt.

– A-Egyes, adja meg az indítókódot! – parancsolta a repülésirányító. Kaird engedelmeskedett. – A-Egyes, távozhat a fedélzetről. Próbáljon nem nekimenni a falaknak! – Kaird megint vigyorgott, megfogta a kormányt, és elindította a hajót. Most már biztosra vette, hogy elhagyja a Drongart – hála a Kozmikus Tojásnak –, és értékes ajándékot visz a gazdáinak. Olyan ajándékot, amelynek jóvoltából szabad lesz, és végre-valahára hazatér. Mi lehetne ennél jobb?