Huszonharmadik fejezet

Jos szerette volna kifaggatni I–5-öt a váratlanul helyreállt memóriájáról, de sajnos úgy alakult, hogy az egész napot sebesültek befoltozásával kellett töltenie. Nem kapott semmi különösen nehéz vagy szörnyen bonyolult esetet. A legtöbb katonából repeszeket kellett kiszedegetnie, mint a harctéri sebészeknek általában az elmúlt évszázadok során. A szeparatisták ismertek egy zordon tényt: ha megöltek egy katonát, azt elhamvasztották vagy eltemették, és csak ennyibe került. Ha viszont megsebesítettek egyet, azzal apasztották az ellenség készleteit, és lefoglalták egy vagy több emberét. Jos megégett bőrdarabokat távolított el és pótolt, péppé zúzódott szöveteket metszett ki, átlyuggatott szerveket cserélt frissen klónozottakra. Az idő lassan araszolgatott. Tolk ezen a napon egy másik sebésszel dolgozott.

Jos többször megpróbálta elcsípni a főnővér tekintetét, de mindhiába. Tolk csak rápillantott a maszk felett – a tekintete nem árult el semmit –, aztán ismét a munkájára fordította a figyelmét. A műszak végére kilenc klón ment át Jos keze alatt, és képes lett volna állva elaludni, holott azt kezdő korában csinálta utoljára. Bement az öltözőbe, megmosta a kezét-arcát, és langyos vízzel átdörgölte a haját. Ettől egy kicsit magához tért. Amikor annyi idős volt, mint most Uli – bár talán egy kicsit idősebb –, gond nélkül végigcsinált egy ilyen műszakot. De manapság valahányszor a tükörbe nézett, új ráncot talált az arcán, és több ősz hajszálat a fején. Kezdett úgy kinézni – a Teremtő könyörüljön rajta! –, kezdett úgy kinézni, mint a nagybátyja. Nem volt lehetősége szót váltani Tolkkal, aki hamarabb végzett, mint ő, és egyből elment. Amikor kilépett az öltözőből, meglátta I–5-öt, ami éppen akkor bukkant elő a műtő fertőtlenítőfolyosójának végéből. Az ultraibolya fények és az ultrahangok elméletileg végeztek minden kórokozóval, ami valahogyan átjutott a steril mezőkön, viszont a droid mindig panaszkodott, hogy a hangoktól percekig zúg a hangérzékelő rendszere.

– Szóval, teljesen helyreállt a memóriád? – kérdezte Jos, miután a droid csatlakozott hozzá.

– Tessék?

– Csavard fel az audioszenzorodat! Azt mondtad, mindenre emlékszel – folytatta Jos. – Akkor meséld el, mi voltál régebben! Egy gazdag hercegnő kis kedvence, vagy egy shistavanen szőrét kefélgetted, vagy mi?

– Pontosan ez voltam valaha, köszönöm, hogy így rákérdezel. Említettem, hogy voltak hézagok az emlékezetemben, amiket be kellett tölteni. Ez végre megtörtént. A belső kognitív funkcióim immár tökéletesen helyreálltak.

– Bárcsak én is elmondhatnám ez magamról! Emlékszel valami különlegesre? Ugyan már, I–5! Gyerünk, mesélj!

A droid oldalra billentette a fejét, és megkérdezte:

– Miért szeretnéd ennyire tudni?

– Nos, mert… – kezdte Jos, aztán elgondolkodott. Tényleg, miért érdekli ennyire? – Mert… mert amit eddig mondtál, az alapján kalandos életed volt, előbb a Coruscanton, aztán, mialatt az űrutakon kanyarogtál erre-arra. Ami engem illet, ezt a bolygót leszámítva csak a Coruscanton és az Alderaanon jártam. Ha belenézek a tükörbe, alig ismerek rá arra a korosodó protoplazmahalomra, amit látok. Gondolom, amikor azt mondod, hogy mindenre emlékszel, akkor… – Megint elhallgatott, és csak a vállát vonogatta.

– Megragadnád az alkalmat, hogy értékes bepillantásokat szerezz?

– Igen, valami ilyesmi. Ezenfelül… – Jos megint elakadt, és a szavakat keresgélte, aztán hozzátette: – Gondolom, ezt el kéne mondanom Klo…

– Ő az intuíciói révén sokkal jobban értékel, mint én – jegyezte meg a droid.

– A legtöbb orvos, különösen az itteniek és a hozzájuk hasonlók, azt mondják, nem félnek a haláltól, mert már oly sokat láttak. Ez talán igaz is. De ami engem illet, ugyanezen okból nagyon is félek a haláltól. Vagy legalábbis a csónaktól, ami átvisz a túlpartra.

– Offee padavan talán többet tud segíteni, mint…

– A haldoklás gyakran fájdalmas és hosszú folyamat. Furcsának tűnik, hogy a kiváló fájdalomcsillapítók és stimulációs kezelések korában ezt mondom, de manapság is több milliárd teremtmény szenved, mielőtt távozik a saját űrliftjén. Ebben a tekintetben a galaxis talán sosem fog megváltozni.

– Vannak más lehetőségek.

– Ez igaz. Ha gazdag vagy, vannak lehetőségeid. Karbonitba fagyasztatod magad, aztán beraknak egy tárolóba… mindenféle lehetőségek. De engem több parszek választ el attól, hogy ennyire gazdag legyek, és valószínűleg soha nem leszek az. Vagyis…

– Jos… – szólt közbe I–5, és Jos meglepetten elhallgatott. A droid hangja egy kicsit megváltozott, de még így is egyértelmű volt, hogy egy gépezetből származik, nem egy eleven lény gégéjéből. Ráadásul I–5 nagyon ritkán szólított valakit a nevén. – Abból, amit az értelmes lények kultúrájának tanulmányozása során megtudtam – folytatta I–5 –, nekem úgy tűnik, hogy ez az a pillanat, amikor emlékeztetnem kell téged azokra a csodás előnyökre, amelyek abból fakadnak, hogy velem ellentétben nem gép vagy, hanem élőlény. De sajnos, egyetlen ilyen előny sem jut eszembe. Igen, képes vagy a kreativitásra, a szárnyaló képzeletre, amire én nem, mert a magprogramom nem tartalmaz ilyen kifinomult elemeket. De azért ismerem mindezt. Nem vágyom arra, hogy képes legyek megérteni a szépséget és a művészetet. Ugyanez áll a szerelemre, és úgy tűnik, hogy te éppen egy lelki válságot élsz át.

– Én ezt el sem hiszem… neked legalább van humorérzéked.

– Igen, mert belém programozták. Mint nagyjából az összes droidba, ami olyan szinten van kapcsolatban értelmes lényekkel, mint én.

– Be akartál rúgni!

– Így van. Nem állítottam, hogy nem programoztak belém érzéseket. Az egyik a lojalitás. A másik a kíváncsiság. És mert hiányzik a kreativitástompítóm, és mert van kibővített szinoptikus hálózatom, képes vagyok extrapolálni az érzéseket. Ha megtapasztalnék olyan dolgokat, amelyeket az organikusok kedvelnek, mint például a tudatmódosító főzeteket, elméletileg segítenének abban, hogy megértsem őket. És mivel itt ragadtam ebben a galaxisban veletek, szükségem van minden adatra, amit be tudok gyűjteni. Ám én nem a gyerekmesék kicsi droidja vagyok, ami szeretne értelmes lénnyé változni. Gép vagyok. Egy nagyon bonyolult gép, ami megdöbbentő mértékben képes gondolkodási folyamatokat utánozni, ha mondhatom így. De ettől még gép maradok. És nem is vágyom arra, hogy más legyek.

Jos a száját tátva bámulta I–5-öt. Akkor sem döbbent volna meg jobban, ha a droid egyik pillanatról a másikra háromfejű kaminóivá változott volna. Aztán – és ezen is meglepődött –, kezdett feltámadni benne a harag. A közelmúltban az egész világnézete megváltozott, és még csak mostanában kezdte megszokni a gondolatot, miszerint a droidok nem csupán karokkal felszerelt elektromos csavarkulcsok, és nem akarta, hogy I–5 megint összekavarja a fejét.

– Emlékszel még arra – válaszolt lassan és megfontoltan –, amikor egyszer szabakkozás közben arról beszélgettünk, hogy valaki honnan tudja, hogy értelmes lény vagy sem?

– Emlékszem.

– És te valami olyasmit mondtál, hogy ha valaki felteszi ezt a kérdést, akkor máris megkapta a választ. Azt hiszem, te elég értelmes vagy ahhoz, hogy válaszolj erre a kérdésre. Mi több, azt gondolom, hogy ez már megtörtént. De most meghátrálsz… ellentmondasz saját magadnak. Ennek talán ahhoz van köze, hogy helyrejött a memóriád?

I–5 egy darabig hallgatott, aztán úgy válaszolt, a hangjából az érződött, hogy magában csodálkozik valamin.

– Azt hiszem… összevetve a szubjektív neurális tevékenységemet a témáról szóló belső fájljaimmal… azt hiszem, idegrohamom van.