HARMADIK FEJEZET

A bizottság ezennel megkezdi ülését.

Marcus a terem végében állt, nyakát nyújtogatva próbált átlátni a tömeg felett. A színpadon egy hosszú asztal mögött ülő szenátorokat – Hobbot, Kesslert, Tovart és azt az újat, akit nem ismert – elég jól látta, de a két vádlott a látóterén kívül esett. A sportcsarnokot, amelyet az ilyen ülésekhez használtak, két hónapja lerombolta a Hang támadása, még azelőtt, hogy Kira felfedezte az RM gyógymódját, és a Hang újra betagozódott a társadalomba. Ezért újabban East Meadow régi, pár hónappal korábban bezárt középiskolájának a nagytermét használták. Miért is ne? Hát persze, az épület változott a legkevésbé azóta, gondolta Marcus. A Hang idős vezetője ma már szenátor volt, míg a korábbi szenátorok közül kettő a vádlottak padján ült. Marcus lábujjhegyre állt, de a nagyterem tele volt, csak állóhely jutott mindenkinek. Mintha egész East Meadow eljött volna megnézni az ítélkezést Weist és Delarosa felett.

– Mindjárt elhányom magamat – mondta Isolde Marcus karjába kapaszkodva. A férfi abbahagyta a nyújtózkodást, elmosolyodott Isolde reggeli rosszullétén, majd fájdalmasan grimaszolt, amikor a lány szorítása megkeményedett, és körme a húsába vájódott.

– Ne nevess ki! – mordult rá.

– Nem nevettem hangosan.

– Terhes vagyok. Olyanok az érzékszerveim, mint a szuperképességek. Még a szagát is érzem a gondolataidnak.

– A szagát?

– Korlátozott szuperképesség – mondta Isolde. – Most komolyan, szerezz nekem valahonnan friss levegőt, különben még undorítóbbá teszem ezt a termet.

– Menjünk ki hátul?

Isolde a fejét csóválta, lehunyta a szemét, és lassan lélegzett. Még nem látszott rajta a terhesség, viszont a reggeli rosszullétek szörnyűek voltak, fogyott, ahelyett, hogy hízott volna, nem maradt meg benne az étel, és Hardy nővér már megfenyegette, hogy be kell feküdnie a kórházba, ha nem javul gyorsan az állapota. Kivett egy hét szabadságot, hogy ellazulhasson, és az segített is egy kicsit rajta, azonban túlságosan is függője volt a politikának ahhoz, hogy kihagyjon egy ilyen meghallgatást. Marcus körbenézett a terem hátsó felében, észrevett egy széket egy nyitott ajtó mellett, és arrafelé húzta Isolde-ot.

– Bocsánat, uram – szólalt meg halkan – leülhetne a barátnőm erre a székre?

A férfi még csak nem is ült a széken, csak állt előtte, de bosszúsan bámult Marcusra.

– Jöttek volna korábban – mondta mély hangon. – Most pedig maradjon csendben, mert nem hallok semmit.

– Terhes – jelentette ki Marcus, és önelégülten bólintott, amikor a férfi viselkedése egy pillanat alatt megváltozott.

– Miért nem ezzel kezdte? – Azonnal félrelépett, felkínálta Isolde-nak a széket, és arrébb is ment, keresett magának másik állóhelyet. Ez mindig bejön, gondolta Marcus. Még a kötelező terhességet előíró Remény törvény eltörlése után is szinte szentként kezelték a terhes nőket. Most, hogy Kira felfedezte az RM gyógymódját, és valós re-meny nyílt arra, hogy az újszülöttek ne csak pár napig maradjanak életben, ez a hozzáállás még markánsabbá vált. Isolde leült, legyezgette az arcát, Marcus pedig a szék mögött helyezkedett el, ahonnan ügyelni tudott arra, hogy ne állják el a levegő útját. Felemelte a fejét, és újra a terem másik vége felé nézett.

– ...éppen ez az, amit eleve meg akartunk akadályozni – mondta éppen Tovar szenátor.

– Ezt nem gondolhatja komolyan – mondta az új szenátor. Marcus koncentrált, hogy jobban hallja, amit mond. – Maga a Hang vezetője volt! Polgárháború kirobbantásával fenyegetőzött, és egyes értelmezések szerint ki is robbantotta!

– Attól, hogy az erőszak néha szükséges, még nem tekinthetjük jó dolognak – válaszolta Tovar. – Mi az atrocitások megelőzéséért küzdöttünk, nem pedig az utólagos megbüntetésükért.

– A halálbüntetés lényegében megelőző intézkedés – mondta a másik szenátor. Marcusnak tágra nyílt a szeme, még csak nem is sejtette, hogy felmerült Weist és Delarosa kivégzése. Ha már csak harminchatezer ember van életben, nem sietünk kivégezni egyet sem, legyen az bármennyire is bűnös. Az új szenátor a foglyok felé intett. – Ha ezek ketten meghalnak az elkövetett bűneik miatt, az mélyen megérinti ennek a szűk közösségnek minden egyes tagját, és így aligha fordulhatnak elő megint hasonló bűnök.

– A bűneiket a szenátori hatalmuk közvetlen gyakorlásával összefüggésben követték el – érvelt Tovar. – Kinek akar ezzel üzenni valójában?

– Mindenkinek, aki egyszerű zsetonként kezeli az emberi életet, mintha pókert játszana. – Marcus érezte, hogy a szenátor szavaitól tapinthatóvá válik a feszültség a teremben. Az új szenátor hűvösen tekintett Tovarra, és Marcus még a terem végéből is ki tudta olvasni a fenyegető hátsó gondolatot: ha tehette volna, Tovart is kivégeztette volna Delarosával és Weisttel együtt.

– Azt cselekedték, amit a legjobbnak tartottak – mondta Kessler, a régi szenátorok egyike, akinek sikerült megúsznia a botrányt és megtartania a helyét. Mindabból, amit látott, illetve amit Kirától bizalmasan megtudott, Marcus úgy vélte, Kessler és a többiek pont ugyanannyira bűnösek voltak, mint Delarosa és Weist: magukhoz ragadták a hatalmat, szükségállapotot hirdettek ki, és az apró Long Island-i demokráciából totalitáriánus államot hoztak létre. A nép védelmében tették, legalábbis ezt állították magukról, és eleinte Marcus is egyet értett velük. Elvégre is az emberiség a kihalás szélére került, és ekkora kockázat esetén nehéz azzal érvelni, hogy a szabadság fontosabb a túlélésnél. De Tovar és a többi Hang fellázadt, a Szenátus erre reagált, amire pedig a Hang is reagált, és így tovább, míg aztán egyszer csak hazudni kezdtek a saját népüknek, felrobbantották a saját kórházukat, és titokban megölték az egyik saját katonájukat csak azért, hogy egy kitalált Részleges-invázióval felélesszék a félelmet, és újra egységet teremtsenek a szigeten. A hivatalos ítélet szerint Delarosa és Weist voltak az értelmi szerzők, mindenki más csak az ő parancsaiknak engedelmeskedett – nem lehetett Kesslert megbüntetni csak azért, mert engedelmeskedett a vezetőjének, ahogy a Hálózat katonáját sem azért, mert engedelmeskedett Kesslernek. Marcus még mindig nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon erről az ítéletről, de az világosan látszott, hogy ez az új alak egyáltalán nem értett egyet.

Marcus lehajolt, és Isolde vállára tette a kezét.

– Mondd, ki is ez az új figura?

– Asher Woolf – suttogta Isolde. – Ő vette át Weist helyét a Védelmi Hálózat képviseletében.

– Akkor már érthető – húzta ki magát ismét Marcus. Aki megöl egy katonát, halálos ellenségévé teszi a hadsereg valamennyi katonáját.

– Azt cselekedték, amit a legjobbnak tartottak – visszhangozta Woolf. A tömegre nézett, majd ismét Kesslerre. – Ebben az esetben azt tartották a legjobbnak, hogy meggyilkoljanak egy katonát, aki már feláldozta a saját egészségét és biztonságát az ő titkaik védelmében. Ha ugyanazt az árat fizettetjük meg velük, mint amit a fiúnak kellett, talán a következő szenátorcsapat nem fogja azt hinni, hogy egy ilyen döntés „a legjobb” lehet.

Marcus Hobb szenátorra nézett, nem értette, hogy miért nem szólalt még meg. Ő volt a Szenátus legjobb szónoka, de Marcus már arra is rájött, hogy egyben a legsekélyesebb is, manipulatív és opportunista. Ráadásul ő ejtette teherbe Isolde-ot, és Marcus úgy érezte, soha többé nem tud iránta tiszteletet érezni. Annyi biztos, hogy semmilyen érdeklődést nem mutatott születendő gyermeke iránt. Most pedig ugyanilyen tartózkodó módon viszonyult az ítélethez is. Miért nem döntötte még el, hogy melyik oldalra áll?

– Azt hiszem, a témát lezártuk – mondta Kessler. – Weist és Delarosa vád alá került, a bíróság elítélte őket, meg vannak bilincselve, úton vannak egy büntetőtábor felé, megfizetnek a...

– Egy idilli vidéki telepre mennek, ahol marhasültet ehetnek, és magányos tanyasi fiatalokkal enyeleghetnek – mondta Woolf.

– Ezt kikérem magamnak! – kiáltott fel Kessler. Marcusnak megrándult az arca az asszony hangjából kicsengő dühtől. Kessler fogadott lánya, Xochi is a barátai közé tartozott, így hát túl sokszor volt már alkalma hallani ezt a dühös hangot. Nem szívesen cserélt volna Woolffal. – Bármennyire is nőellenes véleményt táplál a tanyai közösségeink iránt, a vádlottak nem üdülni mennek! – folytatta Kessler. – Foglyok, büntetőtáborba mennek, és keményebben fognak dolgozni, mint maga valaha!

– És nem fognak enni adni nekik? – kérdezte Woolf.

– Természetesen adunk nekik enni – sisteregte Kessler.

Woolf értetlenséget tettetve ráncolta a homlokát.

– Vagy nem engedik őket a szabad levegőre, nem láthatják a napot?

– Egy börtönfarmon fognak dolgozni. Hol máshol dolgoznának, mint a mezőn?

– Hát akkor nem értem – kötekedett tovább Woolf. – Ez egyelőre egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy büntetés. Weist szenátor parancsot adott az egyik saját katonája hidegvérű meggyilkolására, egy tizenéves fiúéra, aki saját alárendeltje volt, amiért büntetésként kap egy puha ágyat, napi három étkezést, frissebb ételt, mint amihez mi East Meadow-ban hozzájuthatunk, és annyi lányt, amennyit csak akar...

– Mindig a „lányokat” emlegeti – szólt közbe Tovar. – Hová akar ezzel igazából kilyukadni?

Woolf egy ideig csak nézett Tovarra, aztán felemelt egy papírlapot, és azt nézte, amíg beszélt.

– Talán félreértem a halálbüntetés tiltásának természetét. Azért nem ölhetünk meg senkit, hogy önt idézzem, „mert csak harmincötezer ember van ezen a bolygón, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbiakat is elveszítsünk”. – Felnézett. – Így van?

– Most már van gyógymódja az RM-nek – szólt közbe Kessler.

– Ami azt jelent, hogy van jövőnk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárkit is elveszítsünk.

– Mert a fajnak túl kell élnie – bólintott Woolf. – El kell szaporodnia a földön. Hát persze. Elmagyarázzam önöknek, hogyan lesznek a kisbabák, vagy szerezzek egy táblát, és rajzoljak is fel egy ábrát?

– Ez nem a szexről szól – mondta Tovar.

– Hát rohadtul nem.

Kessler feltette a kezét.

– És ha nem engedjük meg, hogy szaporodjanak? – kérdezte. – Azzal megelégszik?

– Ha nem szaporodhatnak, semmi okunk életben tartani őket – vágott vissza Woolf. – Ezen logika szerint meg kellene ölnünk őket, és az ügy le van zárva.

– Tudnak dolgozni – érvelt Kessler – meg tudják művelni a földet, meg tudják őrölni a gabonát, amivel az egész szigetet ellátjuk, és...

– Nem a szaporodásunk biztosítására tartjuk őket életben – szólalt meg halkan Tovar – és nem is rabszolgaként. Azért nem öljük meg őket, mert az helytelen lenne.

Woolf a fejét csóválta.

– A bűnösök megbüntetése nem...

– Tovar szenátornak igaza van – állt fel a helyéről Hobb. – Ez nem a szexről vagy a szaporodásról vagy a munkáról vagy bármiféle más érvről szól. Még csak nem is a túlélésről. Az emberiségnek van jövője, ahogy mondtuk, és az élelem és a gyerekek és sok minden más is fontos a jövőnk szempontjából, de nem ez a legfontosabb. Ezek a létezésünk eszközei, de nem válhatnak a létezésünk okaivá. Az emberi lét sosem szűkíthető le, és mi sem szűkíthetjük le önmagunkat a tisztán fizikai fennmaradás szintjére. – Hobb Woolf szenátor felé indult. – A gyerekeink többet örökölnek tőlünk a génjeinknél, többet az infrastruktúránknál. Megöröklik tőlünk az erkölcsünket. A jövő, amit az RM gyógymódjával elnyertünk, értékes ajándék. Ezt az ajándékot napról napra, óráról órára igazolnunk kell azzal, hogy méltónak bizonyulunk a jövőre. Azt akarjuk, hogy a gyerekeink öljék egymást? Persze, hogy nem. Ezért tehát a saját példánkkal tanítjuk meg nekik, hogy minden élet értékes. A gyilkos megölése nem tiszta üzenet.

– A gondoskodás a gyilkosokról semmivel sem tisztább – vágta rá Woolf.

– Nem a gyilkosokról fogunk gondoskodni, hanem mindenkiről, legyen az öreg vagy fiatal, fogoly vagy szabad, férfi vagy nő – mondta Hobb. – És ha az egyikük éppenséggel gyilkosnak bizonyul, vagy kettő, vagy három, vagy akár száz is gyilkosnak bizonyul, mi akkor is gondoskodunk róla. – Hobb örömtelenül mosolygott. – Természetesen nem hagyhatjuk, hogy másokat is megöljenek, nem vagyunk ostobák. De nem is öljük meg őket, mert mi jobbak igyekszünk lenni. Mi magasabbra törekszünk. Most már van jövőnk, ne gyilkossággal induljunk felé!

A teremben elszórt taps hallatszott, bár Marcus úgy érezte, részben kötelező jelleggel. Néhányan ellenkezve kiabáltak, de a terem hangulata megváltozott, és Marcus tudta, hogy a vita lezárult. Woolfon látszott, hogy nem örül, de Hobb szavai után már nem volt kedve kivégzést követelni. Marcus próbálta megnézni, hogy reagálnak a foglyok, de nem látta őket. Isolde morgott valamit, Marcus lehajolt hozzá.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy egy ömlengő barom – csattant fel Isolde. Marcus grimaszolva lépett hátra. Nem akart ebben részt venni. Isolde mindig állította, hogy akarta a viszonyt Hobbal, hónapokon át dolgozott az asszisztenseként, és a férfi vonzó és sármos volt, de az elmúlt időszakban jelentősen megkeseredett az attitűdje.

– Azt hiszem, lezártnak tekinthetjük a vitát – jelentette ki Tovar. – Szavazásra bocsátom a kérdést. Marisol Delarosát és Cameron Weistet életfogytiglani kényszermunkára ítéljük a Stillwell tanyán. Aki egyetért, tegye fel a kezét!

Tovar, Hobb és Kessler felemelte a kezét, majd kisvártatva Woolf is követte a példájukat. Egyhangú döntés. Tovar előrehajolt, hogy aláírja az előtte fekvő papírt, és oldalról négy katona lépett elő a foglyok elvezetésére. A terem megelevenedett, több száz kis beszélgetés alakult ki egyszerre, vitatkoztak az ítélethozatalról és drámai körülményeiről. Isolde felállt, Marcus kisegítette az előtérbe.

– Menjünk ki a szabadba – kérte a lány. – Levegőre van szükségem. – Közelebb voltak az ajtóhoz a tömeg többségénél, és hamarabb értek a kijárathoz. Marcus talált egy padot, amelyre Isolde grimaszolva ült le. – Sült krumplit akarok – mondta. – Olajosat, sósat, hatalmas adagot. A világ minden sült krumpliját meg akarom enni.

– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elhányja magát, és képes vagy ételre gondolni?

– Ne mondd azt, hogy „étel” – mondta Isolde gyorsan, és lehunyta a szemét. – Nem ételt akarok, hanem sült krumplit.

– Fura egy dolog ez a terhesség.

– Fogd be.

A tömeg kezdett ritkulni, ahogy a bejárat előtti pázsithoz ért. Marcus nézte, hogy kisebb csoportok elsétálnak vagy megállnak, halkan vitatkoznak a szenátorokról és a döntésükről. A „pázsit” szó talán félrevezető lehetett: a középiskola előtt valamikor valóban volt pázsit, de már évek óta nem gondozta senki, így inkább mezővé alakult át, néhány fával díszítve, amelyet felhólyagosodott járdák szeltek át. Marcusnak eszébe jutott, hogy talán éppen ő nyírta le utoljára a füvet két évvel azelőtt, egy iskolai tréfáért kirótt büntetésből. Lenyírta egyáltalán később bárki is? Nyírt valaki füvet egyáltalán bárhol is azután? Kétes egy hírnév: az utolsó ember, aki füvet nyírt. Vajon hány olyan dolog lesz még, amit ő csinál utoljára?

Megrezzent, és átnézett az utcán, egyenesen a kórházépületekre és az autókkal teli parkolóra. A város nagy része üres volt, amikor véget ért a világ – nem valami sokan ültek étteremben vagy moziban, amikor a pestis az áldozatait szedte –, de a kórház rogyásig megtelt. A parkolót túltelítették az öreg, rozsdásodó és roskadozó autók, az ablakaik megrepedtek, a fényezésük felkarcolódott, több száz ember, több száz pár és család hiába reménykedett abban, hogy az orvosok meg tudják menteni őket az RM-től. Eljöttek a kórházba, és a kórházban is haltak meg, ahogy az orvosok is velük együtt. Mihelyt letelepültek East Meadow-ban, a túlélők megtisztították a kórházat – kiváló kórház volt, éppen ez volt az egyik oka annak, hogy East Meadow-t választották –, de a parkolót sosem tekintették fontosnak. Az emberiség utolsó reménységét három oldalról rozsdásodó fémhulladék vette körül, félig roncstelep, félig temető.

Marcus hangoskodást hallott, és megfordulva látta, hogy Weist és Delarosa hálózati katonák kíséretében lép ki az épületből, egy kisebb tömeg pedig tiltakozik az ítélet ellen. Nem tudta megállapítani, hogy keményebb vagy enyhébb ítéletet akartak volna, de feltételezte, hogy valószínűleg mindkét nézetnek voltak hívei köztük. Asher Woolf járt az élen, lassan vágott utat a tömegben. Egy szekér várt a foglyokra – páncélozott kocsi, szabadon forgó tengelyekkel, négy erős lóval. A lovak türelmetlenül dobogva és fújva várakoztak, miközben a tömeg moraja közelebb ért.

– Úgy nézem, ezek zavargást készülnek kirobbantani – mondta Isolde, és Marcus egyetértőén bólintott. A tiltakozók közül néhányan elállták a kocsi ajtaját, mások megpróbálták elrángatni őket onnan, miközben a katonák hasztalan igyekeztek fenntartani a rendet.

Nem! Marcus összeráncolta a homlokát, és előrehajolt. Nem a rendet próbálják fenntartani, hanem... mit csinálnak ezek? Nem megállítani akarják a verekedést, csak arrébb terelni. Láttam már, hogyan választják szét a harcoló feleket, és akkor sokkal hatékonyabbak voltak. Sokkal koncentráltabbak. Most mi...?

Weist szenátor a földre zuhant, a mellkasán sötét vörös virág nyílt, majd azonnal fülsüketítő csattanás hallatszott. A világ egy pillanatra megállt, a tömeg, a Hálózat katonái és a mező megdermedtek az időben. Mi történt? Mi az a vörös? Mi volt az a zaj? Miért esett el? A darabok egyenként álltak össze Marcus agyában, lassan, rendszertelenül, összezavarodva: a zaj puskalövés volt, a vörös folt Weist mellén vér. Lelőtték.

A lovak nyerítettek, rémülten ágaskodtak, majd nekifeszültek a nehéz kocsinak. Éles hangjuk megtörte a pillanatot, és aztán kirobbant a tömeg zaja, kitört a káosz, mintha mindenki egyszerre kezdett volna futni – egyesek fedezékbe, mások a lövészt keresve, de mindenki a lehető legtávolabb igyekezett kerülni a holttesttől. Marcus a pad mögé húzta, és a földre nyomta Isolde-ot.

– Meg ne mozdulj! – szólt rá, és azzal sebesen sprintelni kezdett az elesett fogoly felé.

– Találják meg a lövészt! – üvöltötte Woolf szenátor. Marcus látta, hogy a kabátjából előhúz egy pisztolyt, egy csillogó, fekete félautomata fegyvert. A civilek menedéket keresve rohantak, ahogy a Hálózat egyes katonái is, de Woolf és néhány embere a foglyok mellett maradtak. Repeszek repültek szét a hátuk mögötti téglafalból, és egy újabb hangos csattanás gördült végig az udvaron. Marcus a földön fekvő Weisten tartotta a szemét, ledobta magát mellé, és szinte még a levegőben volt, amikor már a pulzusát nézte. Nem érzett szinte semmit, de a férfi mellkasából felbugyogó vérhullámból tudta, hogy még ver a szíve. Marcus két kézzel leszorította, amennyire csak bírta, és felkiáltott, amikor valaki hátulról megrántotta.

– Próbálom megmenteni az életét!

– Már késő – mondta a katona mögötte. – Fedezékbe kell mennie!

Marcus lerázta magáról, és visszamászott Weisthez. Woolf megint kiáltozott, a mezőn át a kórházépületek felé mutatott, de Marcus nem törődött semmivel, csak a sebesült vérzésének az elállításával. A keze már csúszott a vörös folyadéktól, a karját elfedte az ütőérből kifröccsenő meleg vér, segítségért kiáltott.

– Valaki adjon ide egy inget vagy zubbonyt! Elől és hátul is vérzik, puszta kézzel nem tudom megállítani!

– Maga megőrült! – szólt rá hátulról a katona. – Muszáj fedezékbe mennie! – De ahogy Marcus felé fordult, meglátta a még mindig megbilincselt Delarosa szenátort. Az asszony kettőjük között kuporgott.

– Inkább őt mentse meg! – kiáltott rá a katonára Marcus.

– Arra van! – ordította Woolf, és megint a kórház mögötti épületek felé hadonászott. – Onnan lőttek, valaki kerítse be!

A vér vastagon ömlött át Marcus ujjain, megfestette a kezét, és teljesen befedte a fogoly mellkasát, a hátán a kimeneti sebből is megállás nélkül folyt a vér, pocsolyát képzett, Marcus térdét és nadrágját áztatva. Túl sok volt a vér, túl sok ahhoz, hogy Weist túlélhesse, de Marcus nem enyhítette a szorítást. A fogoly nem lélegzett. Marcus ismét segítségért kiáltott.

– El fogom veszíteni!

– Hagyja már! – kiáltotta a katona, hangosan és dühösebben. Mintha az egész világot eláztatta volna a vér és az adrenalin, és Marcusnak nehezére esett megőriznie az önuralmát. Amikor végre más kezek is előrelendültek, hogy segítsenek a vérzés elállításában, Marcus meglepetten látta, hogy nem a katona, hanem Delarosa volt az.

– Valaki jöjjön már ide! – ordította Woolf. – Gyilkos van a romok között!

– Túl veszélyes! – mondta egy másik katona a bokrok között lekuporodva. – Nem rohanhatunk be csak úgy, amikor az orvlövész sakkban tart minket!

– Nem tart az sakkban senkit, a foglyokat veszi célba!

– Túl veszélyes – ismételte a katona.

– Akkor hívjon erősítést! – utasította Woolf. – Fogják körbe! Csináljon már valamit, ne csak tébláboljon!

Marcus már szívverést sem észlelt. Az áldozat mellkasán megállt a vér folyása, a holttest mozdulatlan volt. Marcus mégsem engedett a szorításból. Tudta ugyan, hogy felesleges, de túlságosan is a hatása alá vonta a helyzet ahhoz, hogy bármi más az eszébe jusson.

– Miért érdekli magát egyáltalán? – kérdezte a katona. Marcus felnézve látta, hogy Woolf szenátorhoz beszél. – Öt perccel ezelőtt még a kivégzését követelte, most pedig, hogy meghalt, el akarja fogni a gyilkosát?

Woolf megperdült, az arca alig pár centiméterre állt meg a katonáétól.

– Mi a neve, közlegény?

A katona meghunyászkodott.

– Cantona, uram. Lucas Cantona.

– Cantona közlegény, mire esküdött fel?

– De hisz...

– Mire esküdött fel?

– A nép védelmére, uram. – Cantona nyelt egy nagyot. – És a törvényekére.

– Ebben az esetben lesz szíves jobban meggondolni, mielőtt arra akarna rávenni, hogy mindkettő védelméről mondjak le, közlegény!

Delarosa Marcusra nézett. Kezét és karját elborította fogolytársa vére.

– Ez lesz a vége, tudja.

Hónapok óta ezek voltak az első szavak, amelyeket Marcus hallott tőle. A sokktól visszanyerte a tudatát, rádöbbent, hogy a karjával még mindig leszorítja Weist élettelen mellkasát. Felült, lihegve bámult.

– Minek lesz ez a vége?

– Mindennek.