HARMINCHATODIK FEJEZET

Haru Sato a JFK repülőtér alatti alagútrendszerben lopakodott, a lehető legnagyobb távolságot tartva a többi katonától, és passzívan biccentve nekik, amikor a folyosó szűkössége miatt nem tudott elég messze menni tőlük. Mélyen a szemébe húzta viharverte sapkáját, kerülte a szemkontaktust, remélte, hogy senki sem szólítja meg, nem kérdezik, merre tart. Ha megtudják, hogy elszökött az egységétől, letartóztatják – jó esetben. Ez az időszak nem kedvezett az árulóknak.

Mr. Mkele irodája egy hosszú folyosó közepén volt. Azelőtt szállítmányozási iroda lehetett, mostanra az emberi civilizáció utolsó, haldokló irányító központjává alakították át. Morgan csapatai elfoglalták East Meadow-t, összetereltek minden embert, akit csak találtak a szigeten, napokon belül megtámadják ezt a rejtekhelyét, és véget vetnek az emberek világának. Az ember nem lesz többé domináns faj a földön. A szánalmas ellenállást pedig ebből a rogyadozó szobából vezették.

Meg Delarosa mozgó táborából, gondolta Haru. Aki veszedelmesebb, mint hittük.

Az iroda zárt ajtaja előtt egyetlen katona állt őrt, gyűrött és piszkos egyenruhában. Az udvariaskodás ideje lejárt. Haru végignézett mindkét irányban a folyosón, látta, hogy viszonylag üres – a megmaradt katonák nagy része védelmi feladatot látott el egy szinttel feljebb, vagy odakint támadta Morgan oldalszárnyát. Haru egyedül volt az őrrel. Még egyszer körülnézett, összeszedte a bátorságát, és elindult felé.

– Mr. Mkele nem ér rá – szólt rá az őr.

– Hadd kérdezzek valamit – lépett hozzá közelebb Haru. Az utolsó pillanatban jobbra fordult, felemelte a karját, mintha mutatni akarna valamit, és amikor az őr tekintete követte a mozdulatot, térddel gyomron rúgta, a bal kezével pedig mögé nyúlt, hogy elkapja a vállára vetett puskát. A kettégörnyedt, megdöbbent, levegőért kapkodó őr a fegyveréért kapott, de Haru villámgyors helyzetváltoztatással ismét megrúgta, ezúttal arcon találta a térdével, mire a katona összeesett. Haru kinyitotta az ajtót, belökte az eszméletlen őrt, és ő maga is belépett utána. Mkele felpattant, de addigra Haru már bezárta az ajtót.

– Ne kiáltson – kérte –, nem akarom bántani magát.

– Csak az őröket?

– Tegnap megszöktem az egységemtől. Nem kockáztathattam, hogy riadót fújjon. – Óvatosan elhelyezte áldozatát a sarokban. – Csak öt percet kérek.

Mkele irodája tele volt iratokkal – nem összezsúfolva, mint annál, aki nem képes bármit is kidobni, hanem láthatólag nagyon hatékony rendszer szerint. Ez az ember nem csak a hatalma jelképeként vagy raktárként használta az irodáját, hanem hosszú órákat töltött itt munkával és kutatással. Az íróasztala mögött ült, előtte Long Island kiterített térképe, amelyen bejelölte a Részlegesek támadásainak és a Hálózat ellentámadásainak a helyszínét, valamint – figyelte meg Haru – az ő és Delarosáék elvileg titkos tevékenységeinek a pontjait.

Úgy látszik, mégsem vagyok olyan ügyes a titoktartásban, mint hittem. Lehet, hogy már tudja?

De nem, mégsem. Ha ismerné Delarosa tervét, nem ülne itt ilyen nyugodtan.

– Feladja magát? – kérdezte Mkele.

– Mondjuk. Információkat hoztam, és ha ezek az információk rossz fényt vetnek rám, kész vagyok vállalni a következményeket.

– Nagyon fontos lehet az az információ.

– Maga mivel foglalkozott azelőtt? – kérdezte Haru. – Mármint a Szakadás előtt.

Mkele egy ideig bámult rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit válaszoljon, majd a térképre mutatott.

– Ezzel.

– Felderítéssel?

– Térképkészítéssel – válaszolta Mkele, és halványan elmosolyodott. – Az apokalipszis kapujában új szakterületet kell keresnünk.

Haru bólintott.

– Ismeri az Utolsó Flotta történetét? Nem tudom, mi volt az igazi neve, még csak hétéves voltam akkoriban. Arra a flottára gondolok, amelyik behajózott a New York-i kikötőbe, ahol aztán a Részlegesek légiereje totálisan szétbombázta. Azért hívják Utolsó Flottának, mert ez volt az utolsó esélyünk, hogy megvédjük magunkat a Részlegesekkel szemben, és amikor elsüllyedt, vége lett a háborúnak.

– Tudok róla. – Mkele arca nyugodtságot, idegesség nélküli figyelmet tükrözött. Haru folytatta.

– Tudja, hogy miért pusztították el a Részlegesek?

– Háborúban álltunk egymással.

– Ez magára a támadásra ad magyarázatot. De tudja, hogy miért vetettek be olyan mindent elsöprő erőt, hogy minden egyes hajót elsüllyesztettek, és minden egyes tengerészt megöltek? Egyetlen korábbi hadműveletben sem tettek ilyet. Ezerszer hallottam a történetet a Védelmi Hálózat idősebb tagjaitól arról, hogy a Részlegesek, akik jellemzően sokkal inkább az ellenállás megfékezésére és a megszállásra törekedtek, hirtelen elhatározták egy egész flotta megsemmisítését. Ők azt mesélték, hogy a Részlegesek ezzel üzenni akartak: „Hagyjátok abba a harcot, különben megbánjátok”. Ami mindig is logikusnak tűnt, ezért nem vontam kétségbe a magyarázatot. Tegnap megtudtam az igazságot.

– Kitől?

– Marisol Delarosától. Furcsálltam, hogy milyen felszereléseket kér, olyan holmikat, amelyek nem illeszkedtek a korábbi módszereihez, ezért a nyomába eredtem.

– Milyen felszereléseket?

– Búvárfelszerelést. Acetilénlámpákat. Az egyes szállításokból nem állt össze a kép, de a végén minden ugyanabba az irányba mutatott.

– Víz alatti kármentő akciók – bólintott Mkele. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy az Utolsó Flotta után kutatott?

– Az Utolsó Flottát nem üzenetként semmisítették meg. Nukleáris töltet volt a fedélzetén.

Mkele arca azonnal összerándult. Haru folytatta.

– Az Egyesült Államok kormánya „végső megoldásként” atombombát akart dobni a Részlegesek White Plains-i főhadiszállására, hogy egyetlen csapással véget vessen a katonai műveleteik többségének, akár azon az áron is, hogy megsemmisítik az ország egyik legsűrűbben lakott területét. Azért kellett a közelükbe hajózniuk, hogy megkerüljék a Részlegesek rakétavédelmi rendszerét. Öngyilkos küldetés volt már azelőtt is, hogy a Részlegesek rájöttek, hogy mire megy ki a játék. Delarosa csapatában egy öregember a Szakadás előtt lelkész volt a haditengerészetnél, ő kezdte felvetni ugyanezt a végső megoldást. Ez adta az ötletet Delarosának. Amint célzatosan kezdett kérdezősködni, kiderült, mennyi mindent tud az öreg. A rakéta a Sullivan nevű Arleigh Burke-osztályú rombolón volt. – Haru előrehajolt. – Megpróbáltam rádión figyelmeztetni magát, de az egységem Delarosa mellé állt. Egyedül nem tudom megállítani, ezért idejöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Ha semmi sem jön közbe, estére kezükben lesz a robbanófej.

– Isten irgalmazzon – suttogta Mkele.