HATODIK FEJEZET

– A Szenátus ülését ezennel megnyitom – mondta Tovar szenátor. – Hivatalosan is üdvözöljük valamennyi vendégünket, és nagy várakozással tekintünk a jelentéseik elé. Mielőtt elkezdjük, megkértek egy bejelentésre. A parkolóban álló zöld Ford Sovereignnek bekapcsolva maradt a lámpája, kérjük, hogy a tulajdonosa... – Faarccal nézett fel, mire a teremben ülő felnőttek nevetni kezdtek. Marcus zavarodottan húzta fel a szemöldökét. Tovar kuncogott. – Elnézést valamennyi pestisbébitől. Ez egy régi világbeli vicc volt, méghozzá nem is valami jó. – Leült. – Kezdjük a szintetizálással foglalkozó csapattal. Dr. Skousen?

Skousen felállt, Marcus pedig az ölébe helyezte a mappáját, hátha az orvos kér tőle valamit. Skousen előrelépett, megköszörülte a torkát, megállt, elgondolkodott, majd még egyet lépet előre.

– A tétovázásából arra következtetek, hogy nincsenek jó hírei – állapította meg Tovar. – Hát akkor talán kérjük a következőt, aki nem szeretne rossz hírekkel szolgálni.

– Hadd beszéljen – mondta Kessler szenátor. – Nem kell minden egyes pillanatnyi szünetben elsütni egy viccet.

Tovar felhúzta a szemöldökét.

– Elsüthetném a vicceimet akkor is, amikor éppen beszélnek, de az udvariatlanság lenne.

Kessler nem vett róla tudomást, és Skousenhez fordult.

– Doktor úr?

– Sajnos, igaza van Tovar szenátornak – mondta Skousen. – Nincsenek jó híreink. Rossz híreink sincsenek, eltekintve attól, hogy nem értünk el előrehaladást... – Bizonytalanul hebegett. – Úgy értem... nincsenek jelentős kedvezőtlen fordulatok.

– Tehát semmivel sem állnak közelebb a gyógymód szintetikus előállításához, mint legutóbb – állapította meg Woolf szenátor.

– Néhány lehetőségről bebizonyítottuk, hogy zsákutca. – Skousen arca fásult és barázdált volt, és Marcus hallotta, hogy elcsuklik a hangja. – Ez nem valami nagy eredmény, de csak ennyit tudunk felmutatni.

– Ez így nem mehet tovább – fordult Woolf a többi szenátorhoz. – Megmentettünk egy gyereket, de közel két hónap után nem állunk semmivel sem közelebb a többi megmentéséhez. Csak a múlt héten négyet vesztettünk el. Ezek a halálesetek önmagukban is tragédiák, és nem akarok ezeken lovagolni, de még csak nem is ez a legsürgősebb problémánk. Az emberek tudják, hogy rendelkezünk egy gyógymóddal, tudják, hogy képesek vagyunk megmenteni csecsemőiket, és azt is tudják, hogy mégsem tesszük. Tisztában vannak ennek az okaival is, de ettől még nem lesznek elnézőbbek. Az, hogy ennyire közel van a gyógymód, ám mégis elérhetetlen, csak növeli a feszültséget a szigeten.

– Mit javasol? – kérdezte Tovar. – Támadjuk meg a Részlegeseket, és szerezzünk tőlük további feromonokat? Ezt nem kockáztathatjuk meg.

Lehet, hogy nemsokára már nem lesz választásuk, gondolta Marcus. Ha igaz, amit Heron mondott... Fészkelődött a helyén, próbálta nem elképzelni a Részleges invázió pusztítását. Nem tudta, hogy hol van Nandita, hogy hol van Kira, és természetesen esze ágában sem lett volna átadni őket a Részlegeseknek még akkor sem, ha tudta volna, ugyanakkor... egy Részleges invázió az emberiség végét jelentené. Nem lassú kihalást a szaporodásképtelenség miatt, hanem véres, brutális népirtást. Tizenkét évvel ezelőtt a Részlegesek bebizonyították, hogy nem riadnak vissza a háborútól, de hogy népirtást kövessenek el? Samm annyira határozottan állította, hogy nem ők a felelősek az RM-ért. Hogy bűntudatot éreznek, amiért tudtukon kívül ők idézték elő a Szakadás borzalmait. Annyit változott volna a helyzet? Készen álltak egy egész faj feláldozására csak azért, hogy önmagukat mentsék?

Tólem is ugyanezt kérik, gondolta. Áldozzam fel Kirát vagy Nanditát, hogy megmenthessük az emberiséget. Ha úgy alakulna a dolog, megtenném? Az lenne a helyes?

– Küldhetnénk hozzájuk követséget – javasolta Hobb szenátor. – Beszéltünk róla, ki is választottuk a csapatot... Tegyük meg.

– Kikhez küldjük őket? – kérdezte Kessler. – Egészen pontosan egy Részleges csoporttal létesítettünk kapcsolatot, és azok majdnem megölték a srácokat, akik megkeresték őket. Mi megpróbáltuk megölni azt a Részlegest, aki velünk vette fel a kapcsolatot. Halvány lila gőzöm sincs, hogyan lehetne elérni egy reménybeli békés megoldást.

Marcus rájött, hogy ugyanazok az érvek hangzanak most el, mint amelyekkel ő és a barátai dobálóztak Xochi nappalijában. Ugyanazok a körbeérő felvetések, ugyanazok a maguktól értetődő reakciók, ugyanaz a végtelen civakodás. A felnőttek is ugyanolyan tanácstalanok, mint mi? Vagy tényleg nem létezik megoldás?

– Orvosi szempontból sajnos, meggyőződésem ellenére támogatnom kell egy... – kezdett bele dr. Skousen, de elakadt. – Egy friss minta beszerzését. Egy újabb Részlegesét, vagy legalábbis egy nagyobb adagot a feromonjukból. Még maradt valamennyi az Arwen Satónál használt adagból, és megvannak a feromon szerkezetéről és működéséről készült vizsgálati eredmények és feljegyzések, de semmi sem helyettesíthet egy friss mintát. A probléma megoldásához legutóbb elmentünk a forráshoz, a Részlegesekhez, és meggyőződésem, hogy amennyiben ismét meg akarjuk oldani, megint ugyanúgy kell eljárnunk. Hogy ez erővel vagy diplomáciai úton történik, nem annyira lényeges, mint az a puszta tény, hogy szükségünk van rá.

Suttogáshullám töltötte meg a termet, falevelek zörgéséhez hasonló halk mormogás. Nem „mi „oldottuk mega problémát, hanem Kira, és dr. Skousen volt az egyik legfőbb ellenzője, gondolta Marcus. Most ugyanazt a megoldást javasolja, és még csak meg sem említi a nevét?

– Azt akarja, hogy egy újabb Részleges Háborút reszkírozzunk – állapította meg Kessler.

– A kockázat máris valós – jegyezte meg Tovar. – Már felpiszkáltuk a medvét, csak még nem evett meg minket.

– Az, hogy egyszer szerencsénk volt, még nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyunk – mondta Kessler. – Ha van esély ennek a gyógymódnak a mesterséges előállítására katonai akció nélkül, meg kell próbálnunk. Ha még jobban provokáljuk a Részlegeseket...

– Már így is túlságosan provokáltuk őket! – csattant fel Woolf. – Olvasták a jelentéseket. Hajókat láttak az északi partnál, Részleges haj ók j árőröznek a határon...

Hobb szenátor a szavába vágott, miközben a közönség moraja felerősödött.

– Nem ez a megfelelő hely ezeknek a jelentéseknek a megvitatására.

Marcus úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Részlegesek járőröznek az öbölben. Tizenegy éven keresztül békén hagyták őket – legfeljebb csak gyors felderítő akciókat hajtottak végre, ahogy most Heron, de mindig titokban, és az emberek még csak nem is tudtak ezekről. Most pedig nyíltan járőröznek a határon. Észrevette, hogy tátva maradt a szája. Gyorsan becsukta.

– Az embereknek tudniuk kell – érvelt Woolf. – Úgyis értesülni fognak róla. Ha a hajók közelebb jönnek, minden farmer látni fogja őket az északi parton. Lehet, hogy kisebb csoportok már partra is szálltak, a parti védelmi rendszerünket nem nevezném áthatolhatatlannak.

– Tehát a hidegháború felforrósodott – mondta Skousen. Öregnek és törékenynek látszott, mint egy hulla az út mentén. Nyelt egyet, és tisztán hallható puffanással leült.

– Elnézést – szólalt meg Marcus. Döbbenten vette észre, hogy felállt. A kezében szorongatott mappára nézett, nem igazán tudta, mit kezdjen vele, aztán egyszerűen csak becsukta, és maga elé tartotta, és azt kívánta, bárcsak páncél lenne. A Szenátusra nézett, és azon gondolkodott, hogy igaza lehet-e Heronnak? Az egyikük, vagy valamelyikük egyik segéde a Részlegesek ügynöke lenne? Meg merjen szólalni? Megengedheti magának, hogy nem beszél? – Elnézést – kezdte újból – a nevem Marcus Valencio...

– Tudjuk, hogy kicsoda – vágott közbe Tovar.

Marcus idegesen biccentett.

– Azt hiszem, nagyobb tapasztalattal rendelkezem a Részlegesek tekintetében, mint bárki ebben a teremben...

– Innen tudjuk, hogy kicsoda. – Tovar tett egy siettető mozdulatot. – Elég a bemutatkozásból, térjen a lényegre.

Marcus nyelt egyet, hirtelen nem is értette, miért állt fel – úgy érezte, valakinek mondania kellene valamit, de azt nem, hogy ő erre bármennyire is alkalmas lenne! Még azt sem tudta pontosan, hogy mit kellene mondani. Körbenézett a teremben, végigmérte az összegyűlt szakértők és politikusok arcát. Vajon van köztük áruló? És ha igen, ki az? Heronra gondolt, arra, hogy Nanditát keresi, és ekkor ráébredt, hogy ő az egyetlen, aki eleget tud annak a valaminek a kimondásához. Ő az egyetlen, aki hallotta Heron figyelmeztetését. Csak azt kell kiokoskodnom, hogy mondjam el anélkül, hogy engem is árulónak nézzenek.

– Csak azt akarom mondani – bökte ki végül – hogy azok a Részlegesek, akikkel találkoztunk, kísérleteket folytattak. Van egy lejárati idejük, ami azt jelenti, hogy mind meg fognak halni, és nekik pont ugyanolyan fontos ennek a megoldása, mint nekünk az RM gyógymódja. Talán még fontosabb, mert ők hamarabb fognak ebbe belehalni.

– Van tudomásunk a lejárati időről – mondta Kessler. – Ez a legjobb hír, amit az elmúlt tizenkét évben kaptunk.

– Leszámítva persze az RM gyógymódját – tette hozzá gyorsan Hobb.

– Egyáltalán nem jó hír – vette vissza a szót Marcus. – A lejárati idejük olyan a számunkra, mintha csöbörből... egyenesen az óceánba kerülnénk. Ha ők meghalnak, mi is meghalunk, a gyógyuláshoz szükségünk van a feromonjukra.

– Ezért próbáljuk mesterséges úton előállítani – mondta Woolf.

– De nem vagyunk rá képesek – mondta Marcus a mappát felemelve. – Órákon át magyarázhatnánk, hogy mi mindennel próbálkoztunk, és hogy miért nem sikerült, és maguk még a felét sem értenék meg a tudományos magyarázatoknak, már elnézést, de nem is ez a lényeg, hanem csak az, hogy nem sikerült. A „miért nem” érdektelen. – Ledobta a háta mögötti asztalra a mappát, és visszafordult a szenátorok felé. Ahogy meglátta a csendben őt bámuló arcokat, Marcus hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mosollyal próbálta leplezni. – Ne lelkendezzen mindenki egyszerre, vannak rossz híreim is.

Tovar lebiggyesztette az ajkát.

– Hát, nem tudom, hogy tudja ezt felülmúlni, de izgatottan várom.

Marcus érezte az egész terem figyelmének a súlyát, és sikerült megállnia, hogy elsüssön még egy poént. Ha ideges volt, reflexszerűen viccelődött, márpedig ennyire ideges még sohasem volt. Nem nekem kéne ezt csinálnom, gondolta. Én orvos vagyok, nem előadó. Nem tudok nyilvánosan érvelni. Nem vagyok vezető, nem vagyok...

...nem vagyok Kira. Neki kellene itt lennie.

– Mr. Valencio? – sürgette Woolf szenátor.

Marcus biccentett. Eltökélten erőt vett magán.

– Nos, ha hallani akarják, hát mondom. Annak a Részleges csoportnak a vezetője, amelyik elrabolta Kirát, valami orvos vagy tudós volt, egy doktor Morgan nevű nő. Azért küldték Manhattanbe hónapokkal ezelőtt azt a Részleges szakaszt, és azért rabolták el Kirát, mert dr. Morgan szerint a Részlegesek meggyógyításának titka valahogy összefügg az RM-mel, vagyis összefügg az emberekkel. Úgy tűnik, már korábban is kísérleteztek emberekkel, még a Részleges Háború idején, és ha azt hiszik, hogy ezen a módon tudnak megmenekülni, további embereket is el fognak rabolni. Lehet, hogy megint csak Kirát, de lehet, hogy mindannyiunkat. Valószínűleg ők is éppen egy ugyanilyen tanácskozást tartanak az öböl túloldalán, próbálják eldönteni, hogyan tudnának elrabolni pár kísérleti alanyt, illetve, ha igazak azok a jelentések, amelyeket említettek, már meg is tartották a tanácskozásukat, és működésbe hozták a tervüket.

– Ez bizalmas információ – mondta Hobb szenátor. – Meg kell...

– Összefoglalnám, ha megengedi – szakította félbe Marcus a kezét felemelve. – Van egy csapat szuperkatona (itt behajlította az egyik ujját), akiket kifejezetten katonai hódításra képeztek ki (második ujj), akik mintegy harmincszor annyian vannak, mint mi (harmadik ujj), akik annyira el vannak szánva, hogy bármire képesek (negyedik ujj), és akik úgy vélik, hogy a „bármi” jelen esetben annyit tesz, mint elrabolni embereket invazív kísérletezés céljából. – Marcus behajlította az utolsó ujját is, és csendben felemelte az öklét. – Szenátorok, lehet, hogy ez bizalmas információ, de fogadni merek, hogy a Részlegesek jóval hamarabb fogják feloldani a titkosítást, mint azt önök hiszik.

A terem elcsendesült, minden szem Marcusra szegeződött. Hosszú, súlyos percek teltek el, mielőtt Tovar végre megszólalt.

– Tehát maga úgy gondolja, hogy meg kell védenünk magunkat.

– Én azt gondolom, hogy halálra vagyok rémülve, és hogy meg kell tanulnom befogni a számat, amikor mindenki engem bámul.

– Az önvédelem nem járható út – mondta Woolf, mire a többi szenátor döbbenten megdermedt. – A Védelmi Hálózat jól van kiképezve, és emberi hadsereghez képest a lehető legjobban van felszerelve. Járőrözünk minden partszakaszon, aknákat helyeztünk el minden megmaradt hídon, vannak terveink csapdák állítására, amelyeket bármikor működésbe tudunk hozni valamennyi valószínűsíthető partraszállási ponton. De bármennyire jól is vagyunk felkészülve, ha a Részlegeseknek egy jelentősebb csoportja megindul felénk, velük szemben a teljes védelmi rendszerünk nem több fekvőrendőrnél. Ez tagadhatatlan tény, és kizárt, hogy ebben a teremben bárki számára is újdonságként hasson. Járőrözünk a szigeten, mivel ez az egyetlen, amit tehetünk, de ha a Részlegesek rászánják magukat az invázióra, pár nap, de lehet, hogy pár óra leforgása alatt meghódítanak minket.

– Az egyetlen picikét is jó hír az – tette hozzá Marcus – hogy az ő társadalmuk még töredezettebb, mint a miénk, már elnézést az összehasonlításért. Amikor odaát jártunk, a kontinens gyakorlatilag egy összefüggő háborús zóna volt, és valószínűleg ez az egyetlen oka annak, hogy még nem támadtak.

– Hát akkor öljék meg egymást, és a problémánk megoldódik magától – mondta Kessler.

– Kivéve az RM-et – javította ki Hobb.

– Figyelembe véve mindazt, amit Mr. Valencio mondott – foglalta össze Woolf – valójában egyetlen olyan tervünk van, amelynek van esélye. Első lépésként titokban behatolunk abba a háborús zónába a kontinensen, reménykedünk, hogy senki sem vesz észre minket, és elfogunk pár Részlegest, akin dr. Skousen kísérletezhet. Második lépésként pedig evakuáljuk az egész szigetet, és a lehető legtávolabbra szökünk innen.

Mindenki elcsendesedett. Marcus leült. Elhagyni a szigetet őrült ötlet volt – ez az otthonuk, ez az egyetlen biztos menedékük, eleve ezért is jöttek ide – csakhogy ez most már nem igaz, ugye? A Részleges Háború végén valóban menedékként szolgált a sziget, elszöktek a Részlegesek elől, új életre leltek, és elkezdték az újjáépítést. De most, hogy Marcus jobban belegondolt, a biztonságnak semmi köze sem volt a szigethez. Azért voltak biztonságban, mert a Részlegesek nem vettek tudomást róluk, és most, hogy a Részlegesek visszatértek, hogy hajók cirkáltak az öbölben, hogy Heron előbújt az árnyak közül, és hogy az a perverz dr. Morgan mindenkit kísérleti alannyá akart változtatni, a biztonság illúziója egyszerűen tovatűnt. Nem kellett hangosan kimondani, nem kellett hivatalos döntést hozni, de Marcus tudta, hogy már megtörtént. Látta a többiek arcán a teremben. Abban a pillanatban, hogy az evakuálás lehetősége felmerült, már bizonyossággá is vált.

Kinyílt az oldalsó ajtó, és Marcus megpillantotta a túlsó oldalt őrző hálózati katonákat. Félrehúzódtak, hogy beengedjenek egy nagydarab embert: Duna Mkelét, a „felderítő tisztet”. Marcusnak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja pontosan, kinek dolgozik Mkele. Úgy tűnt, hogy szabad bejárása van a Szenátushoz, és rendelkezik valamilyen hatalommal a Hálózat felett, de amennyire meg tudta állapítani, valójában egyik csoportnak sem tartozott felelősséggel. Marcus nem kedvelte, a kapcsolatuk alakulásától függetlenül. Mkele felbukkanása szinte mindig rossz hírt jelentett.

Mkele Woolf szenátorhoz lépett, és valamit a fülébe súgott. Marcus megpróbált a szájukról olvasni, vagy legalábbis felmérni a reakciót az arcukon, de hátat fordítottak a tömegnek. Egy pillanattal később mindketten Tovarhoz léptek, és most neki súgtak oda valamit. Tovar komoran meghallgatta őket, majd a rábámuló tömegre nézett. Visszafordult Woolfhoz, és hangosan, színpadiasán szólalt meg, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az egész teremben hallják.

– Az első részét már tudják, ezzel az erővel akár a többit is elmondhatják nekik.

Marcus figyelmét nem kerülte el a Mkele arcára kiülő rosszalló tekintetet. Woolf a bánkódás legkisebb jele nélkül nézett vissza, majd a közönség felé fordult.

– Úgy tűnik, felgyorsult a menetrendünk – mondta. – A Részlegesek partra szálltak Long Islanden, a Sinai Harbor hegy mellett, mintegy öt perccel ezelőtt.

A nagyteremben hangzavar tört ki, és Marcus érezte, hogy valami hirtelen, rettenetes félelem markol bele a gyomrába. Mit jelent ez? Hogy itt a vég? Ez egy inváziós sereg, vagy egy vakmerő akció emberi kísérleti alanyok elragadására? Dr. Morgan csoportja, dr. Morgan ellenségei, vagy egy egészen más társaság?

Vajon Samm velük van?

Ez azt jelenti, hogy Heron terve kudarcba fulladt? Mivel titkos nyomozással nem leltek Kira és Nandita nyomára, eljött az idő a teljes megszállásra? Egy pillanatig rémisztő bűntudatot érzett, mintha ő személyesen tehetne az invázióról, amiért nem fogadta meg Heron figyelmeztetését. De Kirát már hónapok óta nem látta, Nanditát pedig több mint egy éve. Mit tehetett volna? Ahogy a tömeg rettegő és zavarodott moraja erősödött, és felfogta a helyzet realitását, Marcus rájött, hogy mindegy is. Nem lenne hajlandó senkit sem feláldozni, inkább vállalja a harcot, mintsem hogy eladja a lelkét a béke érdekében.

Ma már másodszor kapta azon magát, hogy szólásra emelkedik.

– Önként jelentkezem a csapatba, amely felveszi velük a kapcsolatot! – mondta. – Szükségük lesz orvosra. Én vállalom.

Tovar szenátor ránézett, biccentett, majd visszafordult Mkeléhez és Woolfhoz. A terem tovább nyüzsgött riadtan, folytatódtak a találgatások. Marcus visszazuhant a székébe.

Muszáj lesz megtanulnom befogni a számat.