HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Ki és a társai Denver felé tartottak.

Már hajnalban elhagyták az adatközpontot, a lehető legszorosabban átkötözték Afa sebesült lábát, mielőtt segítettek neki átaraszolni a kétmérföldnyi mocskos vízen. A csónakot ott találták, ahol hagyták, és csendben visszaeveztek a lovakhoz. Samm hosszú, erős csapásokkal hajtotta a csónakot, miközben Heron és Kira a föléjük behajoló fák lombját figyelték, hátha támadás jelét látják. Az egyik hídról egy magányos kutya figyelte őket, de nem beszélt, nem is ugatott, Kira nem tudta megállapítani, hogy Őrkutya vagy egyszerűen elvadult háziállat.

A lovaknak nem esett bántódásuk, de rettegtek, több percbe telt, mire Sammnek és Heronnak sikerült annyira megnyugtatniuk őket, hogy rájuk tehessék a nyerget. Kira új, száraz kötést helyezett Afa sebére, és közös erővel felemelték Fura hátára. A férfi fájdalmasan imbolygott és grimaszolt, ahogy a felszakadt combizmában változott a nyomás. Kira az ajkába harapott, mérges volt, amiért még messzebb kellett vinniük Áfát az otthonától. Nem rá haragudott, illetve senki másra sem konkrétan, csak mérges volt. Azért vagyok mérges, mert nehéz az élet, gondolta. Nandita nem ilyennek nevelt. „Ha van erőd nyavalyogni, arra is van erőd, hogy tégy valamit ellene.”

Már félúton jártak Long Island és Denver között, és két teljes hónapba telt volna hazavinni Afát, márpedig nem volt annyi idejük. Nyilván nem hagyhatták hátra, így magukkal kellett vinniük, akármennyire nehéz is az út. Mellesleg pedig ha a denveri laboratóriumban megint egy számítógépes rendszert találunk, szükségünk lesz Afára, gondolta Kira. Csakis ő képes hozzáférni az adatokhoz.

Már csak azt kell biztosítanunk, hogy meg is élje.

Amikor már mind felnyergeltek, és útra készen álltak, Kira nem az autópálya, hanem egy nagy kórház felé vette az irányt.

– Szent Bernát – olvasta el a viharvert táblát a parkoló bejáratánál.

– A gyógyszertárban keressünk antibiotikumot? – kérdezte Heron. – Vagy hatalmas, bozontos kutyák nyakán lógó hordócskákban?

– Ha nem beszélnek azok a kutyák, nem különösebben izgat – válaszolta Kira. A beszélő kutyák még mindig kiborították, előző éjjel megint velük álmodott, méghozzá azt, hogy együtt él velük a vadonban, az emberi és Részleges társadalom által egyaránt kitaszítva. Tudta, hogy igazságtalanság gyűlölnie őket. Ugyanannyira nem tehettek arról, hogy mivé tették őket, mint maga Kira sem. Elhessegette a gondolatot, és belépett a kórházba. Megmutatta Sammnek, hogyan kell kiválogatni a szükséges gyógyszereket, miközben Heron Afára és a lovakra ügyelt. Egy egész zsákot megtöltöttek antibiotikumokkal és fájdalomcsillapítókkal, majd újra lóra szálltak, és elindultak nyugat felé.

A mérgező pusztaság felé.

A legrövidebb út a városból egy vasúti vonal volt, amely egyenesen dél-délnyugati irányban vágott át az elárasztott autópályán, egy magasított pályán, amelynek köszönhetően ki tudták kerülni a mocskos víz legrosszabb szakaszát. Több mérföldön át követték, elhaladtak pályaudvarok, iskolák és régi roskadozó házak, elárasztott templomok és leomlott épületek mellett, majd át egy medréből kilépett folyón. A sínek egyenesek voltak, az út nagyrészt száraz, de rögös, és a lovak számára fárasztó. Még ki sem értek az országútra, amikor már túl sötét volt továbbmenni. Egy omladozó közkönyvtárban húzódtak meg, a lovakat hagyták legelészni a mocsaras fűben, mielőtt óvatosan felvezették őket a rámpán a belső, száraz talajra. Kira ellenőrizte Afa kötéseit, beadott neki egy újabb nagy adag fájdalomcsillapítót, és alvás közben kitisztította a sebeit. Kint, a lápon Heron elfogott néhány békát és gyíkot, és megsütötte őket egy régi székekből és újságokból rakott tűzön. A könyvtári könyvek régiek voltak, kezdtek elrohadni, és nem volt, aki elolvassa őket, de Kira ügyelt rá, hogy ne kerüljenek bele a tűzbe. Helytelennek érezte volna.

Reggel megállapították, hogy nagyon közel járnak a 80-as úthoz, ugyanattól a széles országúttól, amelyet Manhattan óta követtek, csak közel száz mérfölddel nyugatabbra, mint amikor Chicago keleti szélénél elhagyták. Visszatértek az útra, mert magasabb és szárazabb volt a sínpályánál, és a lovak is könnyebben haladtak rajta. Egész nap ezt követték. A város végtelenül terült el mindkét oldalon: épület épület után, utca utca után, rom rom után. Egymás után jöttek a városnegyedek – Mokena, New Lenox, Joliét, Rockdale –, értelmüket vesztett határaik egyetlen egységes metropoliszba olvadtak. Mire ismét leszállt az éj, Minooka határához értek. Az út itt délre kanyarodott, és Kira most először látta meg a nyugatra elnyúló füves tájat. A horizont lapos és alaktalan volt, por, fű és mocsár óceánja. Egy hatalmas raktárban aludtak, feltehetően az országot járó kamionosok pihenőhelyiségében, és hallgatták a széles fémtetőn vadul doboló vihar hangjait. Afa sebe semmit sem javult az előző este óta, de legalább nem is romlott. Kira bevackolta magát a hálózsákjába, és a holdfénynél a könyvtárban talált izgalmas regényt olvasta. Lehet, hogy ezt az alakot démonok üldözik, de legalább reggel meleg zuhany várja, gondolta.

Arccal a könyvre borulva aludt el, és amikor felébredt, gondosan be volt bugyolálva egy takaróba. Samm kifelé bámult az ablakon, ahogy a nap felkelt a város felett, és egy pillanatra Kirára nézett, mielőtt visszafordította az arcát, hogy lássa az egyre világosabb eget.

Kira felült, kihúzta a hátát és a vállát, megropogtatta a nyakában elmerevedett ízületet.

– Jó reggelt – mondta. – Köszönöm a takarót.

– Jó reggelt – válaszolta Samm szemét az ablakra szegezve. – Ugyan, nincs mit.

Kira felállt, a takarót a közeli széksorra akasztotta, majd leguggolt, és kinyitotta a hátizsákját. Mivel Heron és Afa még aludtak, halkan beszélt.

– Mit reggelizzünk? Van szárított marhahús, egy másik megkülönböztethetetlen ízesítésű marhahús, és... mogyoró. Mind a Szakadás előtti időkből, abból a boltból, ahol megálltunk Pennsylvaniában. – Még egyszer belenézett a zsákba. – Kezd kifogyni az élelmünk.

– Körbenézhetnénk a városban, mielőtt elindulunk – javasolta Samm. – Már nem vagyunk messze a toxikus anyagoktól, és nem tudom, mennyire bízhatunk abban, amit ott találunk.

– Tegnap este elmentünk egy zöldséges mellett. – Kira mindhárom felsorolt élelmiszert kiemelte a zsákból, és letette azokat a Samm melletti asztalra. Leült a túlsó oldalára, és felnyitotta a mogyorót. – Viszszamehetünk oda, mielőtt továbblépünk, de addig is, vegyél bátran.

Samm az ételre nézett, véletlenszerűen kiválasztotta az egyik zacskó szárított marhahúst, és feltépte. Alaposan megszagolta, mielőtt kihúzott egy fekete, elgörbült, kőkemény hússzeletet.

– Mit kell csinálni a hússal ahhoz, hogy tizenkét éven át jó legyen? – kérdezte.

– Már amennyiben ez „jó” – jegyezte meg Kira. – Egész nap szopogathatod, mire elég puha lesz ahhoz, hogy lenyeld.

Samm letépett egy hosszú, vékony és szinte nevetségesen rostos csíkot.

– Fel kell forralnunk – dobta vissza a csíkokat a zsákba de mégis... ehető étel, ami majdnem annyi idős, mint mi. Lehet, hogy ez a tehén pont annyi éves volt, mint mi, és meghalt, mielőtt ez a fa kihajtott a földből. – A felhólyagosodott parkoló repedéseiből kinőtt hatméteres nyárfára mutatott. – És mégis meg tudjuk enni. Most semmink sincs az egész világon, amivel így tudnánk konzerválni az ételt. És talán nem is lesz soha.

– Hátha nem is akarjuk, hogy legyen. Inkább ennék mindennap friss húst – mondta Kira.

– Tudod, csak... Ahogy egymás után jönnek ezek. Az autók nem indulnak. A repülők sosem szállnak fel többé. A számítógépes rendszereket alig tudjuk használni, újakat készíteni pláne nem. Mintha... mintha visszafelé folyna az idő. Barlanglakó régészként ülünk a jövő romjain.

Kira nem válaszolt, a puha mogyorót rágcsálta, miközben a nap kikukucskált a dimbes-dombos város felett. Lenyelte, mielőtt megszólalt.

– Sajnálom, Samm.

– Nem te tehetsz róla.

– Nem a barlanglakós dolgot... vagy a szárított marhahúst, meg ezeket... Sajnálom, hogy dühös voltam rád. Sajnálom, hogy olyanokat mondtam, amitől te is megharagudtál rám.

Samm a napot nézte. Nem szólt semmit. Kira hiába próbálta kiolvasni az érzéseit a kapcsoláson át.

– Én is sajnálom – mondta Samm. – Nem tudom, hogy hozhatnánk helyre.

– Háború van. Ráadásul megnyerhetetlen háború. Az emberek és a Részlegesek egymást gyilkolják, mindenkit megölnek, akit csak megpillantanak, mert ezt az egyetlen módját ismerik a problémák megoldásának. „Ha nem harcolunk, meghalunk.” Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy akkor is meghalunk, ha harcolunk, és nem akarunk ezzel szembenézni, mert túl ijesztő. Könnyebb visszatérni a régi jó mintákhoz, a gyűlölethez és a bosszúálláshoz, mert akkor legalább csinálunk valamit.

– Én nem gyűlöllek – mondta Samm –, de eleinte igen. Miután elfogtál, felébredtem, megláttalak, és rádöbbentem, hogy az egységemből mindenki más meghalt. Te voltál ott, és ezért olyan erősen gyűlöltelek, amire nem is tudtam, hogy képes vagyok. Ezt is sajnálom.

– Semmi gond. Én sem vagyok éppenséggel ártatlan ebben a tekintetben. – Kira elmosolyodott. – Csak annyi a teendő, hogy minden embert és minden Részlegest kiküldünk együtt egy halálos országjárásra, és akkor megtanulnak bízni egymásban, megtanulják értékelni egymást.

– Jó, hogy ilyen egyszerű a megoldás. – Samm nem mosolyodott el, de Kira mintha érzett volna egy fuvallatot a kapcsoláson. Bekapott még egy maroknyi mogyorót.

– Valójában ezt akarod, ugye? – kérdezte Samm.

Kira kíváncsian nézett rá.

– Egy egységes világot – mondta Samm, még mindig az ablakon túlra bámulva. – Amelyben a Részlegesek és az emberek békében élnek együtt. – A szeme sarkából Kirára pillantott.

Kira biccentett, elmélyülten rágcsálta a mogyorót, mielőtt lenyelte. Pontosan ezt akarta. Ezt akarta, egészen azóta... azóta, hogy megtudta, micsoda valójában. Egy emberként felnevelt Részleges, aki mindkét csoporthoz kapcsolódik, de egyiknek sem a tagja.

– Néha azt gondolom... – kezdett bele, de elharapta. Néha azt gondolom, ez az egyetlen módja, hogy valaha is elfogadjanak. Nem tartozom egyik csoporthoz sem, már nem, de ha a két csoport egyesül, nem lennék többé valami furcsaság. Csak egy lennék a sokaságban. Sóhajtott. Ezt így nem merte kimondani. – Néha azt gondolom, ez az egyetlen mód arra, hogy mindenkit megmentsünk – mondta halkan. – Az, hogy mindenkit összehozzunk egymással.

– Ez sokkal nehezebb lesz, mint a betegségeink meggyógyítása.

– Tudom. Ha megtaláltuk a ParaGen laboratóriumát, a terveiket és a képleteiket, ha meggyógyítottuk az RM-et, és megoldottuk a lejárati időt és minden mást, még mindig nem értünk el semmit, mert a népeink sosem fognak megbízni egymásban.

– Előbb vagy utóbb rá fognak kényszerülni. Ha a bizalom és a kihalás, a bizalom és a nyomtalan eltűnés között kell választaniuk, be fogják látni, hogy muszáj, és meg fogják tenni.

– Ezt szeretem benned, Samm. Reménytelenül optimista vagy.

 

 

Az első pár napban az út szinte zavaróan egyenes és lapos volt. Mindkét oldalon a növényzet, a vadlovak és a marhacsordák által kisajátított farmok húzódtak, de mindegyik ugyanolyannak látszott, mint az előző, mintha ugyanaz az egy farm ismétlődne végtelenül, amitől Kira kezdte úgy érezni, hogy egyáltalán nem is haladnak. Délen az Illinois folyó időnként elég közel kanyarodott ahhoz, hogy lássák az útról, egy idő után ehhez kezdte viszonyítani a megtett távolságot. Lassan haladtak, folyamatosan etették és itatták a lovakat, Áfát pedig rendesen ellátták gyógyszerekkel. A sebe lassan gyógyult, Kira igyekezett tartani benne a lelket.

Három napja hagyták el Chicagót, amikor két folyó találkozásánál egy szigetvároshoz értek. A Rock folyón átjutva egy Moline nevű, mocsaras, de járható városban találták magukat, ám a túloldalon a folyó láttán Kira visszahőkölt. A Mississippiről eltűntek a hidak.

– Ez gáz – mérte végig a széles folyót. Hallotta, hogy a Mississippi helyenként több mint egy mérföld széles. Itt keskenyebb volt, bár a jobban eltávolodó partszakaszoknál legalább félmérföldnyi lehetett. Ennyit biztosan nem tudnak átúszni a lovak, Áfával pláne nem. – A háború lehet az oka, vagy csak az azóta bekövetkezett kopás és pusztulás?

– Nehéz megállapítani – vélte Samm.

Heron felhorkantott.

– Fontos ez?

Kira nézte a hömpölygő folyót, és sóhajtott.

– Gondolom nem. Mit tegyünk?

– Híd nélkül nem tudjuk átjuttatni Áfát – állapította meg Samm –, ráadásul a rádió is átnedvesedne, nem nagyon bízom az állítólagos vízhatlanságában. Azt javaslom, kövessük a partot, amíg ép hídra nem találunk.

– Északra vagy délre? – kérdezte Heron. – Ennek a kérdésnek valóban van jelentősége.

– A térkép szerint még mindig kicsit északra vagyunk Denvertől – mondta Kira. – Délre megyünk.

Megfordultak a lovakkal, Kira biztató szavakat súgott Bobó fülébe, és finoman megpaskolta a nyakát. A part maga járhatatlan volt, még több méternyire is a víztől, néhol negyedmérföldnyire is el kellett távolodniuk. A talaj vagy túl meredek volt, vagy túl iszapos, vagy túl sűrűn nőtték be a fák, nem egyszer mindhárom gonddal meg kellett küzdeniük. Amennyire csak lehetett, egy keskeny országutat követtek, bár az többször is túl közel kunkorodott a vízhez, néhol bele is mosódott a kitartó áradásba. Amikor ez az út elkanyarodott, áttértek egy másikra, bár itt ugyanaz a helyzet ismétlődött meg, sőt, helyenként még rosszabbul. Az első híd, amit találtak, a legnagyobb városra nézett azóta, hogy elhagyták Chicagót, de ugyanúgy romokban hevert, mint az előző. A második napon körbezárva találták magukat: az utat teljesen elmosta a víz, az egyik oldalon a folyó, a másikon egy tó állta útjukat, kénytelenek voltak több mérföldet visszamenni. Itt a láp jó mérföldnyire nyúlt a partokon túl, talán kétmérföldnyire is, bár Kira már bizonytalan volt, mennyire pontosak a becslései, és nem csak a tehetetlenségtől látja-e ilyen nagynak a távolságot. A táj gyönyörű volt, madarak, virágok, a mocsár felett lustán köröző szentjánosbogarak népesítették be, de egyszerűen áthághatatlannak bizonyult. Találtak egy másik utat, és abban a reményben, hogy hídhoz vezet, elindultak rajta délre.

Két nap keresés után egy Gulfport nevű faluhoz értek, amelynek nagyobb része állt víz alatt, mint amennyi kilátszott belőle. Súlyos kőpillérek jelezték, hogy hol húzódott egykor a folyó túlsó partján fekvő jóval nagyobb városhoz vezető híd, de néhány, a hullámok közül szánalmasan kikandikáló gerendán kívül csak a támpillérek maradtak. Kira káromkodott, Afa fájdalmasan összecsuklott a nyergében. Még az általában a megállások idején is majszolnivaló zöld hajtásokat keresgélő Fura is túl levertnek látszott ahhoz, hogy megmozduljon.

– Biztos a folyó vitte el ezeket a hidakat – vélte Samm. – Ezek a városok túl kicsik voltak ahhoz, hogy tényezőként számoltak volna velük a háborúban, és egyik sem lehetett katonai célpont. Egyszerűen csak... túl nagyra dagadt a folyó.

– Ezzel nem vagyunk kisegítve – nyavalygott Heron.

– Valakinek csak át kellett rajta jutnia, nem? – kérdezte Kira. Bobót a lábával ösztökélve közelebb léptetett a víz partjához, délre kémlelt a kanyargó fákon túl, amennyire csak lehetett. – Úgy értem, valaki felépítette ezeket a hidakat, és előtte át kellett kelniük a túlsó partra.

– De nem Áfával. – Heron hanghordozása egyértelműen arra utalt, hogy magára kellene hagyniuk, ám Kira még csak egy szúrós pillantásra sem méltatta. Rápillantott Afára, aki többnyire a nyereghez kötözve aludt, a feje fel-alá bólogatott, ahogy a fájdalomcsillapítók megküzdöttek a kényelmetlen testhelyzettel.

– Ácsolhatnánk egy tutajt – javasolta Kira. – Rengeteg fa van, és ha bemerészkedünk az elsüllyedt városba, biztos bőven találunk deszkákat. Ha elég nagy a tutaj, kompszerűen átvihetjük rajta a lovakat, és persze Afát is.

– Az áramlás jóval erősebb, mint amilyennek látszik – vélte Samm, de Kira a szavába vágott.

– Tudom – csattant fel nyersebben, mint szándékában állt volna. – Ezért nem próbálkoztunk meg eddig az átkeléssel, de van más választásunk? Már így is nagyon szorít az idő, és ez a kétnapos kitérő sem hiányzott. Nyugatra kell mennünk, hát... menjünk nyugatra. Vagy pedig megint pár hétig délre kell kerülnünk.

– Igazad van, de csak akkor építünk tutajt, ha feltétlenül muszáj, és ha eljutunk arra a pontra, akkor már tudnunk kell, hogy lényegében halálra vagyunk ítélve. Nézd azt a várost! Ezek mind kikötők voltak, a régi világban rakományokat szállítottak a folyón. Csak találnunk kell egy hajót, ami még képes fennmaradni a vízen.

– Eddig az összes nagyobb város a túlsó parton volt – jegyezte meg Heron. – Hacsak nem akarunk visszamenni Molinébe, ami két nap, de nem emlékszem, hogy ott alkalmas bárkák hevertek volna.

– Akkor haladjunk tovább dél felé – fordította Samm Buddyt az út irányába. – Ha már idáig eljutottunk, folytassuk az utat.

– Elegendő ok ez a folytatáshoz? – kérdezte Heron. – Mivel már olyan jól belejöttünk a kudarcokba, miért ne vállalnánk újabbakat?

– Tudod, hogy nem erősségem a gúnyolódás – válaszolta Samm.

Heron felmordult.

– Akkor kimondom egyszerűbben: ez ostobaság. Kirának megvan a saját oka, amiért eljött idáig, de én csak miattad vagyok itt. Megbíztam benned, és minden erőmmel igyekszem életben tartani ezt a bizalmat, de most nézz meg minket! Itt állunk egy mocsárban, egy halott vidéken elveszve, és bármikor bekövetkezhet egy újabb támadás vagy egy újabb sebesülés. Egy iszapos út egyszerűen becsúszhat velünk a folyóba, és akkor mind megfulladunk.

– Te vagy a legügyesebb közülünk – mondta Samm. – Te bármit túlélsz.

– Azért élek túl mindent, mert van eszem! – csattant fel Heron. – Mert nem megyek bele olyan helyzetbe, amibe belehalhatok, márpedig most hetek óta csak ilyen helyzetekbe kerültünk!

– Meg tudjuk csinálni – kardoskodott Kira. – Csak le kell kicsit nyugodnunk.

– Tudom, hogy meg tudjuk csinálni. Bármennyire is panaszkodom, nem vagyok hülye. Tudom, hogy képesek vagyunk átkelni azon az átkozott folyón. Csak biztosra akarom tudni, hogy ezt kell tennünk.

Kira már nyitotta volna a száját, de Heron leintette.

– Nem tőled akarom hallani. Sammtől. És kérlek ne azzal gyere, hogy emiatt a – mérgesen Kira felé intett –, mit tudom én micsoda miatt.

Samm előbb Heronra nézett, majd merengve a folyó felé.

– Nem elég, ugye? Nem elég csak követni másokat, csak megbízni valakiben, aki nagyobb, okosabb és jobban értesült. Ilyennek terveztek minket, ez van beleégetve valamennyi Részlegesbe, hogy engedelmeskedjünk a parancsnokainknak, hogy bízzunk meg a vezetőinkben, de ez nem elég. Sosem volt elég. – Visszanézett Heronra.

– Követjük a vezetőinket, akik néha győznek, néha veszítenek, azt tesszük, amit mondanak, és elvégezzük a feladatunkat. De ez most a mi döntésünk. A mi küldetésünk. És ha ennek vége lesz, miénk lesz a győzelem, vagy miénk lesz a vereség. Nem akarok kudarcot vallani, de ha mégis bekövetkezik, azt akarom, hogy kimondhassam: „Én csináltam. Én vallottam kudarcot. Csakis én.”

Kira csendben hallgatta, csodálta Samm szavainak erejét, a határozott meggyőződését. Most először szolgált valódi magyarázattal – az egyszerű „megbízom Kirában” jellegű kijelentéseken túl –, és ez most pont egy ellentétes érzést közvetített. Azért van itt, mert saját maga akarja meghozni a döntéseit. Valóban ennyire fontos lenne ez Sammnek? Valóban olyan ritka dolog ez? És hogyan tudná befolyásolni Heront, aki mindig olyan hevesen ragaszkodik a függetlenségéhez? Bár Kira is Részleges volt, Samm most valami olyasmire apellált a Heronnal közös tapasztalataiban, amit Kira nem értett. Samm és Heron egymásra meredtek, és Kira csak találgatni tudott, hogy milyen kapcsolási adatokat közvetítenek.

– Hát jó – egyezett bele Heron. Megfordította a lovát, és követte Sammet. Elindultak délre, a nyomukba Furával, a sort a gondolataiba merülő Kira zárta.

A Mississippi újabb elárasztott városokhoz vezetett, többnyire még Gulfportnál is kisebbekhez: Dallas City, Pontoosuc, Niota. Utóbbiban is volt korábban híd, átvezetve az első nagyobb dombok felé, amelyeket hetek óta láttak, egy hegyfokhoz és egy Ford Madison nevű városhoz. Niota jobb állapotban volt, mint az előző három falu, amit megjártak. Begázoltak, amennyire csak mertek, keresték, mivel tudnának átjutni a túlsó partra. Samm megtalálta egy bárka kiemelkedő csúcsát a folyóban, de egyetlen része sem volt már a felszínen. Az áramlat valóban erősebb volt, mint Kira gondolta, és gyorsan vissza is gázolt, hogy minél hamarabb elhagyhassa a kísértetszerű víz alatti várost.

– Nos – huppant le mellé Heron a fűbe –, még mindig nem jutottunk előbbre, de most már csuromvizesek is vagyunk. Akkor ezzel most mire mentünk?

– Nyugi, amilyen forró és fülledt a levegő, perceken belül panaszkodhatsz majd más miatt – replikázott Kira.

– Menjünk vissza Áfához és a lovakhoz – szólalt meg Samm is. – Ha most elindulunk, ma még megtehetünk tíz mérföldet.

– Várjatok! – meredt Kira az elsüllyedt városra. Valami megmozdult. Alaposan végigpásztázta, a kézfejével árnyékolta a szemét a víz felszínén tükröződő éles villanásoktól. Kiemelkedett egy hullám, majd megint megmozdult nagy fekete testet képezve a csillogó víz felett. – Mozog a bárka.

Samm és Heron is odanézett. Kira odasúgta nekik, hogy várjanak, várjanak... aztán egy újabb hullám nekicsapódott, és alig láthatóan megint elmozdult.

– Még úszóképes – mondta Samm. – Azt hittem, elsüllyedt.

– Túl szabadon mozog ahhoz, hogy be legyen akadva – állapította meg Heron. – Talán ki van kötve?

– Ha kiszabadítanánk, talán tudnánk használni – mondta Kira.

Levették magukról a fegyvereket és a nehezebb holmikat, és visszagázoltak a városba, de ezúttal úszni kezdtek, amikor a folyó annyira elmélyült, hogy már nem ért le a lábuk. Erős volt az áramlás, de az épületek part menti szélén haladva, a tetőkbe kapaszkodva haladni tudtak a bárka felé. A hajó enyhén csapódott a hullámok között, ez volt majdnem a legtávolabbi tárgy a parttól. Kiráék felhúzódzkodtak az utolsó épületre, annak a tetejéről nézték a megakadt bárkát.

– Egyértelműen mozog – jelentette ki Kira. – Ha kiszabadítjuk, egyből felbukkan és elúszik.

– Rögzítenünk kell valamihez egy hosszabb kötéllel – vélte Samm. – Amúgy is szüksége lesz egy biztonsági kötélre annak, aki odamegy.

– Ecc-pecc-kimehetsz, nem én leszek az – mondta Heron –, de hozok nektek kötelet. Az utolsó épület egy háztartási bolt volt. – Visszacsúszott a vízbe, Kira meg utána, mert nem akarta, hogy bármelyikük is egyedül menjen be egy romos, elárasztott épületbe, még ha olyan valakiről is volt szó, akiben nem teljesen bízott meg. A faltól elrugaszkodva érezték, hogy elragadja őket az áramlás, és délre viszi őket az épületek között, miközben keletre próbáltak úszni a szomszéd házhoz. Heron egyik kezével megragadta a rozsdás ereszcsatornát, a másikat meg kinyújtotta Kira felé, és elkapta, ahogy a víz mellésodorta. Kira valami szilárdat érzett a lába alatt, valószínűleg egy autó vagy egy kamion vezetőfülkéje lehetett, arról lökte el magát, ahogy Heron húzta a háztartási bolt felé. Elkapta az ablakpárkányt, hálásan állapította meg, hogy nem állnak ki belőle üvegszilánkok, majd alábukott, hogy beússzon.

Az épületben talán harminc centiméternyi levegő szorulhatott a plafon és a víz felszíne közé, bár egy enyhe huzat és egy fénysugár jelezték, hogy a tetőnek legalább egy részen át friss levegő áramlik be. A nedvesség mohával lepte el a plafont és a falak látható részeit, Kirának ki kellett fésülnie a darabjait a hajából, miközben Heron is felbukkant mellette a víz alól.

– Rendesen lecsupaszította a folyó – állapította meg Kira, mivel a falakból már régen kimosódott a gletteléssel együtt minden, ami kötődött hozzá.

– Kell lennie valaminek lejjebb is – mondta Heron. A déli fal legszélesebb részéhez úsztak, kevéssé látszott valószínűnek, hogy onnan is kisöpörte volna a folyó a keresett tárgyakat. Elsőként Heron merült alá. Olyan sokáig maradt a víz alatt, hogy Kira kezdett komolyan aggódni miatta, de egyszer csak felbukkant, és félresöpörte szénfekete haját a szeméből. – Kötél nincs, de azt hiszem, találtam valami láncfélét – jelentette.

– Hadd nézzem meg én is – merült alá Kira is kacsa módjára a fal mentén. Megpróbálta kinyitni a szemét, de túl sötét és iszapos volt a víz ahhoz, hogy bármit is lásson. Valami nehezet és tekergőt talált, kötélnél csúszósabbat, láncnál simábbat. Megpróbálta felemelni. Kicsit megmoccant, de túl nehéznek érezte. Kitört a felszínre, és a falnak támaszkodott. – Azt hiszem, tömlő.

– Elég erős?

– Biztosan, csak elég hosszú legyen.

Heron kihúzta a kését a hüvelyéből, kipattintotta és a szájába vette, mielőtt alámerült. Majdnem egy perccel később bukkant fel, egyik kezében a késsel, a másikban a tömlő végével.

– Meddig tudod visszatartani a lélegzetedet? – kérdezte Kira.

– Biológiailag felsőbbrendű vagyok, nem győzöm elégszer mondani. Na fogd ezt meg, a másik vége még hozzá van csomózva a polchoz.

– Valószínűleg ezért van még mindig itt – okoskodott Kira, de Heron már el is tűnt. Kis idő után visszatért a felszínre, és biccentett: sikerrel járt. Kira elkezdte feltekerni a tömlőt. Húsz tekerés után megállt. – Ez legalább harminc méter.

– Akkor rajta – ragadta meg Heron a tömlő egyik darabját, miközben Kira visszamászott a nyitott ablakon. Délebbre bukkant fel, mint tervezte, és ahogy felnézett látta, hogy Samm figyeli a tetőről. Mosolyogna? Nyilván aggódott, hogy ilyen sokáig voltak távol, de Kira azon kapta magát, hogy reméli, kifejezetten őmiatta aggódik, nem csak azért, hogy sikerül-e kötelet találniuk.

Elhessegette a gondolatot, és felemelte a tömlő egyik végét.

– Tömlő – mondta egyszerűen, kifulladva, ahogy az áramlás ellen küzdött. Visszaevickélt a tetőhöz, ahol Samm felhúzta. Heron is felhúzódzkodott utána, ő messze nem tűnt annyira kimerültnek, mint amilyennek Kira érezte magát. Samm felhúzta a tekeredő tömlőt, és összehajtogatva a mohás zsindelyre helyezte. Az elsüllyedt városon át a part felé mutatott, ahonnan Heron lova, Dug feszülten figyelte őket.

– Azt hiszem, ide a legjobb kihúzni – mondta Samm. – Elég tisztának látszik az ügy, attól függően, hogy milyen mélyen fekszik, de úgy nézem, eléggé alacsony ez a bárka. Ha arra megyünk, és az egyik végét hozzákötjük ahhoz a... – Alaposan megnézte a víz alól kicsúcsosodó részeket. – Ahhoz a lámpaoszlophoz. Innen be tudok úszni, rákötöm ezt, elvágom, ami visszatartja, és aztán kivontatjuk a partra.

– Csak így, egyszerűen, mi? – kérdezte Kira.

– Hacsak nem vasláncokkal horgonyozták le a bárkát – válaszolta Samm. – Az lesz az igazán nehéz, amikor visszahozzuk, rajta a lovakkal, úgy, hogy ne ütközzünk neki ezeknek az épületeknek.

– Gondolom, mi vagyunk az elsők, akik a főutcán próbálunk kikötni egy hajóval – mondta Heron. – Nem hinném, hogy a várostervezésnél figyelembe vették volna a bárkabarát szempontokat.

– Majd a rudakkal ellökjük magunkat – mondta Kira dacolva a hatalmas Mississippi folyó lüktető, hídromboló áramlásával.

– Csak így, egyszerűen? – kérdezte Samm. Kira felnézve látta, hogy a férfi mosolyog, mintha most próbálkozna vele először. Visszamosolygott.

– Igen. Csak így, egyszerűen.

Nem volt az. Samm alig tudta elérni a bárkát a lámpaoszlophoz kötött tömlővel, és még azután is, hogy elkezdték megmozdítani, szinte lehetetlennek bizonyult dolgozni az erős áramlás miatt. A hajó reményeikkel ellentétben nem egy, hanem öt horgonykötéllel volt rögzítve. Samm hozzákötötte a tömlőt, és közel félórát töltött a víz alatt a kötelek vagdosásával, csak pillanatokra jött fel levegőért. Kira nem látta jól, de annyi feltűnt neki, hogy Samm arca teljesen színét vesztette, és vacog a hidegtől. Akárhányszor visszamerült, Kira együtt érzőn visszatartotta a lélegzetét, ő is próbálta felmérni, hogy meddig bírja, minden egyes alkalommal úgy tűnt, hogy Samm tovább marad lent, lehetetlen ideig, és a lány már biztos volt benne, hogy vízbe fulladt. Aztán a bárka hirtelen megdőlt, az elvágott kötelek miatt vesztett a stabilitásából, de Samm még mindig nem került elő. Kira elszámolt tízig. Semmi. Begázolt a vízbe, megint elszámolt tízig, aztán húszig, és nemsokára Heron is ott úszott vele a szinte a szakadáspontig megfeszült kerti tömlőbe kapaszkodva. A bárka ismét megmozdult, megperdült, és az áramlás irányában nekiütközött az épületeknek, amikor Samm szinte kirobbant a vízből kétségbeesetten kapkodva a levegőt. Kira elkapta, segített a víz felett tartani a ziháló fejét.

– Sikerült – vacogta. – Húzzuk be.

– Előbb fel kell melegedned! – ellenkezett Kira. – Teljesen kihűlsz.

– Az a tömlő elpattan, ha még sokáig várunk – szólt közbe Heron.

– De meghalhat – aggodalmaskodott Kira.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Samm reszketve. – Részleges vagyok.

– Vissza a sekély vízbe – intézkedett Heron –, különben az egésznek nem volt semmi értelme.

Bemásztak a tömlő mentén. Kira imádkozott, nehogy Samm rángási rohamot kapjon a hidegtől. Amikor egy sekély részre értek, ahol már leért a lábuk, megdörzsölte a férfi hátát és mellkasát, gyors, hirtelen mozdulatokkal, ami valószínűleg inkább a saját lelkiismerete megnyugtatására szolgált, mint Samm állapotának javítására. Kis borzongást érzett, ahogy hozzáért Sammhez, izmos mellkasa határozott vonalaihoz, ami annyira nem volt helyénvaló, hogy szinte visszahőkölve azonnal elkapta a kezét. Orvosgyakornok volt, nem iskolás lány; megérintheti egy férfi mellkasát érzelgősség nélkül, gondolta. Samm még mindig reszketett, a foga csattogott a hidegtől, mire Kira ismét megdörzsölte a mellizmát és a hasát, hogy egy kis meleget csiholjon a testében. Egy perc múlva mindhárman megragadták a tömlőt, és elkezdték vonszolni a bárkát az elárasztott utcán. Afa nyugtalanul figyelte őket a partról, annyi fájdalomcsillapító volt benne, hogy állni is alig tudott. A bárka lassan sodródott feléjük, és amikor már vagy hatméternyit ereszkedett, Kira eloldotta a tömlőt, hátrébb gázolt egy újabb fix ponthoz, odakötötte, és kezdték előröl. A bárka a házaknak súrlódott, az egyikbe olyan keményen belevágódott, hogy Heronnak oda kellett úsznia kifeszegetni egy sodródó deszkával. Több mint két óra telt el, mire elég közel vitték a hajót a parthoz ahhoz, hogy a lovak is felszálljanak. Még tíz méter hosszú sem volt.

Megint odakötötték, a tömlő elpattant, és majdnem kicsúszott a kezükből, Samm a karja köré tekerte a végét, a másik kezével belekapaszkodott egy téglafalba, fájdalmasan erőlködött, a feje elvörösödött, miközben Kira és Heron siettek jobban rögzíteni a bárkát. Egy közeli házból kitépett vastag faajtó szolgált feljáróként. Egyenként felvezették a lovakat, Kira elöl ment, kedves szavakkal nyugtatgatta őket, míg Samm és Heron oldalról vigyáztak, nehogy rossz helyre lépjenek az állatok. Samm továbbra is reszketett, amitől a lova, Buddy még jobban megijedt, olyan idegesen sasszézott, hogy egy helyen beszakadt az ajtó. Sikerült felcsalogatniuk a bárkára, mielőtt teljesen összetörik alatta, aztán keresniük kellett egy másik ajtót, hogy Furát is felvigyék a fedélzetre. Utolsónak maradt Afa, fájdalmas arccal, masszív karjaival úgy ölelte magához a hátizsákját, mint egy dagadt mentőövet.

– Nem hagyhatom ott a hátizsákomat – hajtogatta. – Nem hagyhatom ott a hátizsákomat.

– Nem hagyjuk itt – nyugtatgatta Kira. – Csak üljön le ide, ne mozogjon, és nem lesz semmi baj.

Heron elvágta a köteleket, és a helyére sietett a hajó orrában, épp időben ért oda, hogy felkapjon egy deszkát, és eltolja vele magukat az épületektől, amelyeknek az áramlás igyekezett nekivágni őket.

Samm ugyanazon az oldalon volt, a keze és a karja még mindig fehér volt a hidegtől. Kira középen állt, igyekezett csillapítani a bárka imbolygása miatt izgatottan nyerítő lovakat. A hajó nem úgy emelkedett és mozgott, ahogy a földnek kellene a lábuk alatt, és a lovak még jobban megriadtak, amikor a hajótest nekivágódott a kis háztartási boltnak.

– Óvatosan az épületeknél! – kiáltotta Kira, miközben próbálta megakadályozni, hogy Bobó felágaskodjon és ellökje magától.

– Menj a fenébe! – ordította vissza Heron a fogát szorongatva, ahogy igyekezett meggátolni, hogy a mindent magával ragadó folyó ereje miatt irányíthatatlanná vált bárka megint nekiütközzön az épületnek. A folyó egyszerre húzta a hajót az épületek és a sodrás közepe felé, nem gyorsan, de erőteljesen. Noha nem alakult zúgóvá, Kira rádöbbent, hogy még egy lusta folyónak is hatalmas ereje lehet, ha ekkorára dagad. Samm hátrament Heron mellé, együttes erővel sikerült elkerülniük a házsor utolsó épületét. Hirtelen kint voltak a szabadban, elhagyták az elsüllyedt várost, a partokon hegyekben álló törmeléket, de az épületek által biztosított viszonylagos stabilitást is. A bárka lassan pörgött a vízben, a lovak ijedten nyerítettek és dobogtak. Samm odarohant Kirához, hogy segítsen csillapítani őket, de Heron a szélén maradt, igyekezett mindig arra a részre menni, ami elöl volt.

– Homokzátony! – kiáltotta Heron. Letérdelt, hogy belekapaszkodjon a bárka oldalába. A hajó megrázkódott az ütéstől, Kira alig bírta megtartani egyensúlyát. Afa oldalra dőlt, behunyta szemét, és magához szorította hátizsákját. Samm és Kira különváltak, mindketten két-két ló kantárját megragadva, pár lépés távolságra vezették őket egymástól. A homokzátony ellenkező irányba fordította őket, és a hajó egy pillanatra egyenesbe jött. Kirának sikerült megvetnie lábát, fogást váltott a lovakon, amikor Heron megint felkiáltott, ezúttal sürgetőbb hangon:

– Leszakadt híd!

– Micsoda? – üvöltötte Kira.

– Kapaszkodjatok bele valamibe! – kiáltotta Heron, és a bárka hirtelen nekivágódott a víz felett alighogy látható, de kőkemény és a felszín alatt halálosan veszélyes, meggörbült acéltámaszoknak. A lovak sikoltottak, a bárka is sikoltott, ahogy a fém fémnek súrlódott. A hajó veszélyesen megdőlt, aztán visszaereszkedett a másik irányba, ahogy megkerülte a leszakadt hidat. Kira keményen küzdött a hátasokkal.

– Kormányoznunk kell! – ordította.

– Így van – válaszolta Samm –, de nem hinném, hogy ez most lehetséges lenne.

– Még egy jön! – kiáltotta Heron. Kira megkapaszkodott, miközben a hajó himbálózott, csapódott és rázkódott. Most már a folyó közepén jártak, ahol az áramlás gyorsabb, a víz mélyebb volt, és Kira riadtan látta, hogy egyenesen a híd törmelékének az útjába sodorja őket. Úgy dobálózott velük a folyó, mint egy parafa dugóval, szikláról sziklára, fémtárgyról fémtárgyra. Egy különösen kemény ütést hangos ropogás követett, Kira kétségbeesetten nézett körbe, hogy eltört-e valami. Heron végigszaladt a hajópadlón, és dühösen nézett fel.

– Befolyik a víz!

– Pompás – mondta Kira. – Akkor öntsd ki!

Heron gyilkos tekintetet vetett rá, de talált egy kóbor deszkát, és megpróbálta betömni vele a lyukat – szerencsére az oldalfalon keletkezett, nem a hajópadlón, különben azonnal elsüllyedtek volna. A deszka nem segített, Heron feladta, inkább kormánylapátként próbálta használni. A bárka nem vett tudomást róla, és arra sodródott, amerre a folyó akarta. Belerázkódtak egy újabb ütközésbe, aztán még egybe, majd Kira felkiáltott, amikor a padló hullámzani kezdett a lába alatt. A padlók nem szoktak ilyet csinálni.

– A padló hullámzik! – mondta.

Samm szorosan fogta a két lovát, bár úgy tűnt, készen állnak kettétépni.

– Hullámzik vagy kidomborodik?

– Azt hiszem, csak... – Kira felkiáltott, ahogy a bárka egy újabb akadálynak ütközött, és a fémpadló tiltakozva morgott a váratlan mozgás miatt.

– Kidomborodik – mondta Heron, aki a deszkával próbálta egyensúlyban tartani magát. – Ennek nem lesz jó vége.

– Mi lehet a legrosszabb, feltéve, hogy legalább átjutunk a folyó túlsó partjára? – kérdezte Kira.

– Nagyon rossz. Elveszítjük a felszerelésünk egy részét, talán a nagyobb részét. Rossz esetben egy lovat, jó esetben Afát.

– Nem veszítjük el Áfát – jelentette ki Samm. – Én magam húzom ki a partra, ha muszáj.

– Muszáj lesz – mondta Heron. – Ez a rozsdatömeg szétesik körülöttünk, és a folyó minden tőle telhetőt megtesz, hogy felgyorsítsa a folyamatot.

– Próbálj közelebb kormányozni a parthoz – kérte Kira.

Heron tágra nyílt, hitetlenkedő szemmel bámult rá.

– Mit gondolsz, mi a fenét csináltam az elmúlt öt percben?

– Most nem csinálod! – csattant fel Kira.

– Reméljük, tudsz úszni – küldött felé egy jéghideg pillantást Heron, miközben visszaugrott a hajó oldalához –, mert Samm Afát fogja megmenteni, én pedig nem mentelek ki téged. – Visszanyomta a deszkát a vízbe, amivel sikerült megállítania a pörgését, de nem tudta egy konkrét irányba sem kormányozni a hajót. Majdnem nekiütköztek egy kitüremkedésnek a túloldalon, de ugyanaz a sodrás, amely elhúzta őket a keleti parttól, most a nyugati parttól tartotta őket távol, és amikor végre túljutottak a törmelékmezőn, a bárka még mindig recsegett, süllyedt, nem tudott szabadulni az erős áramlattól. A folyó délre fordult, miközben a víz már Kira lábát nyaldosta. A lány látta, hogy széles U-alakú kanyart tesz meg a folyó, mielőtt ismét keletre tartana.

– Tartsd egyenesben a lapáttal! – kiáltotta Heronnak. – Olyan keményen kanyarodik a folyó, hogy könnyen kidobhat minket arra a zátonyra.

– Az nem zátony, hanem egy stég – mondta Samm. – Ha annak nekivágódunk, fájni fog!

– Te csak... mentsd meg Áfát – válaszolta Kira, a szemét a parton tartva. A folyó meglepően lassan mozgott az erejéhez képest, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg túljutottak a kanyaron. Kira attól félt, hogy nem vesznek elég lendületet ahhoz, hogy bevegyék, de a nyugati part lassan közelebb került, a szivárgó bárka csak egy kicsit kanyarodott szélesebben, mint maga a folyó. Partra fogunk vetődni, gondolta Kira. Pont annak a városnak a közepén. Most már látta a benőtt folyópartból kiemelkedő épületeket és kikötőket a fák és a magasló nád takarásában. A város elhelyezkedése szinte ideálisnak tűnt, hogy elkapja mindazt, amit a folyó magával hord a kanyarban, és Kira agyán átvillant a gondolat, hogy talán éppen ezért is építették oda. Ám azonnal sürgetőbb dolgok vették át a helyét, mert a part egyre csak közeledett, és a partra érés reménye a feléjük tornyosuló rakpartba csapódás bizonyosságává változott. El volt árasztva, ahogy a folyóparti városok többsége, és Kira feltételezte, hogy a pályájuk íve egyenesen a hajók, farakások, a régi boltok és épületek közé ragadt egyéb törmelékek felé vezet.

– Kibírunk még egy ütközést? – kérdezte.

– Nem – válaszolta Heron. Felállt, és eldobta a rögtönzött lapátját. – Mentsd meg, amit csak tudsz. – Kiragadta Dug kantárját Kira kezéből, és úgy látszott, felkészíti a lovat a kiugrásra. Samm is meglátta a várható ütközést, eldobta mindkét ló kantárját, és Afához rohant. A lovak riadtan ágaskodtak, és a hirtelen súlypontváltástól a sérült bárka meghasadt, amivel ledöntötte a lábáról Kirát, Furát pedig lerepítette oldalt. Kira belekapaszkodott Bobó kantárjába, próbált felállni, de ebben a pillanatban a bárka belevágódott a törmelékhegybe, és összegyűrődött, mint egy alufóliából készült makett. Kira alámerült, elnyelte a folyó.