HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Egy órába telt, mire találtak hajót, és addig csak kurta szavakat váltottak. Itt. Ott. Nem. Egy kisebb motorcsónak volt, talán négy méter lehetett az orrától a faráig. Egy hátsó udvaron találták egy utánfutón, teherautók és terepjárók közé bezsúfolva. Kira körbejárta, léptei loccsantak a sekély vízben, próbálta megállapítani, hogy mivel rögzítették, hogyan lehet onnan kiszabadítani, hol lehetne megtolni egy teherautót vagy áttörni egy kerítést, hogy kijuttassák az udvarról, de nem látszott megoldás. Reszketett, még mindig mérges volt Sammre, de végül mégiscsak megszólította, bár nem nézett rá.

– Azt hiszem, nem tudjuk kiszedni onnan.

– Szerintem sem. – Samm hangja érzelemmentesen csengett, de mindig ilyen volt. Vajon ő is annyira haragudott Kirára, mint a lány őrá? Attól a gondolattól, hogy nem, Kira még mérgesebb lett.

– Akárki lakott is itt, sok időt töltött a szabadban – állapította meg Samm a mozdíthatatlan csónak mellett fekvő terepkerékpárok és karavánok láttán. – Olyan férfi lehet, aki tartott valami kisebbet is a garázsában.

– Vagy olyan nő – vágta rá Kira, de azonnal meg is bánta a pikírt hangnemet. Mérges lehetsz rá úgy is, hogy nem csinálsz hülyét magadból, Kira. Az azonnali problémára koncentrált, még egyszer megnézte a teherautó kerekeit, azon gondolkodott, vajon milyen messzire jutna, ha megpróbálná beindítani. A gumik leeresztettek, a tankba tizenkét évvel ezelőtt töltöttek benzint, biztos nem jut messze. Az utca végéig? A felhajtó végéig? A folyóvá változott autópálya elágazásától csak egy saroknyira voltak, ha addig eljutnak vele, belökhetik, és aztán evezve folytathatják az utat. Próbált benyitni a házba, amennyiben a tulajdonosok otthon haltak meg, odabent lehet a teherautó kulcsa. Az ajtó zárva volt. Elővette a pisztolyát, hogy szétlője a zárat, amikor hirtelen Samm előkerült a garázsból, kezében egy kis fém, evezős csónakkal, ami hangosan nekiütközött az ajtófélfának.

– Odabent vannak evezők is – intett a fejével a garázs felé.

– Eléggé kicsi.

– Ezt találtam – mondta Samm. – Én csak egy Részleges vagyok. – A hangjában nem volt semmi gúny, hisz sohasem volt, de Kira érzett valami kis haragot, amit a kapcsoláson át küldhetett, vagy pedig a saját dühöngő elméjéből származhatott. Akár így volt, akár nem, annyi nyilvánvalónak tűnt, hogy Sammnek még mindig a korábbi vitájuk jár a fejében, amitől a lányt átjárta egy dühvel keveredő diadalérzet. Hűvös arckifejezést erőltetett magára, és bement az evezőkért.

Mire visszaértek a csomóponthoz, eleinte evezve, majd felvonszolva a hajót a kisebb emelkedőn, Heron és Afa már magukban várták őket.

– A lovakat a pályaudvaron pányváztam ki – mondta Heron.

– Leszállított a lovamról – panaszkodott Afa. – Utálom azt a lovat.

– Akkor örülnie kéne, hogy megszabadult tőle – jegyezte meg Kira. Szúrósan nézett Heronra. – Biztonságban vannak?

– A tiédnek adtam egy pisztolyt, minden eshetőségre felkészülve.

– Remek. Mehetünk?

Heron Sammre pillantott, majd megint Kirára, csendben kattogtak a fogaskerekek a fejében.

– Mi történt köztetek?

– Semmi – válaszolta Samm. Heron felhúzta a szemöldökét.

Visszacsúsztatták a csónakot a vízbe, besegítették Afát, és óvatosan a közepére ültették. A súlya alatt megereszkedett a hajó, de nem süllyedt el. Afa szorosan a melléhez szorította a hátizsákot.

– Nagyobb hajó kell – panaszkodott. – Elhoztam az összes nachos szószt.

– Nyami – mondta Kira. Szívesen Sammre nézett volna, hogy szemforgatással vagy más módon gúnyolódik-e Afa gyermeteg viselkedésén, de nem merte megtenni, és amúgy is tudta, hogy Samm nem tesz ilyet.

– El fog ázni.

– Nem hagyjuk elázni – mondta Samm. Beljebb lökték a csónakot a sekély, lejtős parttól, aztán Heron és Kira is beszálltak Afa után, megragadták az evőzőket, és Samm még tovább tolta őket, mielőtt ő maga is beugrott. Derékig vizes volt, telecsöpögte a csónak alját. Afa szenvtelenül kinyújtotta a kezét, hogy visszalökje a vízbe, de Kira megakadályozta. Helyet foglaltak, igyekeztek a lehető legjobban elosztani a súlyukat, és evezni kezdtek.

Ahogy egyre beljebb jutottak a folyón, az egyre jobban mélyült. A sofőrjeik életének utolsó pillanatában leparkolt vagy összetört autók sora úgy nézett ki, mint megannyi barna állat, amely előrehajolva begázol egy vízlelőhelyre. Az egyiknek csak az első kereke volt nedves, a másiknak a motorháza is víz alatt állt, amannak csak a teteje és az antennája kandikált ki. Egyetlen szó nélkül eveztek, a víz a csónak szélét nyalogatta. Rövidesen már az utánfutós kamionok és az óriás teherautók is elmerültek, éppen hogy csak a tetejük csillogott át a vízen fémes homokzátonyként.

A folyó menti autóút szélét magas fák övezték, amelyeket már nem tartott kordában emberi kéz. A növényzet magának követelte az udvarokat, a parkokat, még magának az útnak az egyes szakaszait is. Mintegy mérföldenként eveztek el egy-egy híd alatt, a régi utak valamikor az autópálya két oldalát kötötték össze, most pedig többnyire benőtte őket a moha és az indák rengetege. Ez nem fojtóbab volt, hanem valami kisebb, sötétebb levelű kúszónövény, amit Kira nem ismert fel. Letépett egy levelet, ahogy elsuhantak alatta, és gyantásnak érezte. Finoman szétmorzsolta az ujja között, próbálta kitalálni a nevét, majd beejtette a vízbe.

Nagyobb veszélyt jelentettek a hidak alá beköltözött vízimadarak csapatai, a betontámaszokat elfedte a fehéres-sárgás ürülékük. A harmadik híd alatt áthaladva felvertek egy ott pihenő rajt, a madarak elrepültek, előbb lefelé zuhantak, majd mielőtt a vízbe értek volna, felemelkedtek, és eltűntek az égben. Afa hadonászott utánuk, megriadt a száz madár látványától és hangjától. Majdnem fel is borította a csónakot, de Kirának sikerült lecsillapítania. Átadta az evezőjét Sammnek, és Afa megnyugtatására fordította a figyelmét. A folyó hosszú volt, még annál is hosszabb, mint gondolták, és Kira már kezdte megkérdőjelezni a térképük pontosságát. Amikor már éppen szólni készült volna, hogy forduljanak vissza, mert biztosan eltévesztettek egy kanyart, megjelent a stadion, amit Heron látott a térképen. Kira szólt a többieknek, hogy már közel járnak, és megértőén bólogatva hallgatta Afát, aki az adatközpont technikai specifikációjáról beszélt.

Az út csak egy helyen emelkedett a víz fölé, egy felüljárónál az utolsó csomóponton, mielőtt letértek az autópályáról, és bementek a városba. Itt átvitték a csónakot, közben erősen figyelték a várost, és Kira rámutatott arra az épületre, amelyik az adatközpont lehetett, egy széles téglaépület, két négyzet alakú toronnyal. Legyalogoltak a felüljáró túloldalán, és visszaszálltak a csónakba, bár csak pár saroknyit tudtak evezni, mielőtt annyira egyenetlenné vált a víz mélysége, hogy értelmetlenné vált. Az utolsó mérföldet gázolva tették meg, botokkal tesztelve a terepet, nehogy beleessenek egy váratlan lyukba. Kettőt is találtak, és a második miatt egy egész háztömbnyi kerülőt kellett tenniük. Amikor az adatközponthoz értek, Kira büszkén elmosolyodott – ezt az épületet látta a dombtetőről. A víz majdnem térdig ért. Samm felnézett a többemeletes épületre.

– Remélem, nem a földszinten van az a számítógép, amit keresünk – mondta –, vagy a pincében.

– Ezt csak akkor tudjuk meg, miután bekapcsoltuk őket – válaszolta Afa, miközben tocsogva a sarok felé tartott. – A tartalék generátornak valahol kívül kell lennie. Keressenek hígítót.

Kira Sammre nézett, majd azonnal félrefordította a fejét, és inkább Heronnak címezte a kérdését.

– Hígítót?

Heron a fejét csóválta.

– Talán át akarja festeni az épületet, mert nem tetszik a színe.

Afa válaszát nem hallották tisztán, mivel már az épület sarkánál járt. Kira és a Részlegesek utánasiettek.

– ...bontja a gyantát. Hosszú távon nem elég hatékony megoldás, mert a keletkező gáz mérgező, de úgy beindítja a motort, ahogy tizenkét éve nem járt. – Megint visszatért a tisztán gondolkodó üzemmód, Kira talán most látta a leglelkesebbnek, amióta csak találkozott vele. Itt, ahol elemében volt, a zsenit nem lassította le a gyermeki énje. Éppen hogy a saját gondolkodását érezte lassúnak mellette.

– Miről beszél? – tapogatta Kira idegesen a talajt a botjával, ahogy Afa után sietett.

– Erről – mondta Afa, miközben befordult az épület háta mögé. Az adatközpont mögött egy sor villanyoszlopot, kábelt és hatalmas, egykor szürkére festett, de most már rozsdaette fémtömböt találtak. Afa a kapuhoz gázolt, és próbálta felnyitni a lakatot. – Be kell ezeket indítanunk, legalább az egyiket, és ahhoz legjobb hígítót használni.

– Majd én – lépett elő Heron. Kivett az övéből egy vékony fémfogót, behelyezte a kerítés zárába, kicsit elfordította, és a lakat felpattant. Afa úgy sietett be, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát a vízben. A fémtömbökön különböző ikonok, címkék és figyelmeztető jelzések álltak. Kira még ezek alapján sem tudta megállapítani, hogy mire szolgálhatnak.

– Ez volt az egyik legnagyobb adatközpont a világon – magyarázta Afa. – Ha itt elment az áram, a fél bolygó elvesztette az adatait. Az általános hálózatból kapott áramot, mint minden más, viszont itt voltak ezek is tartalékban. Hogyha valami történt a fő hálózattal, vagy akár csak az egyik ilyen generátorral, még mindig volt tíz másik generátor, hogy átvegye a terhet. Ezeket gázolajjal üzemeltették, úgyhogy csak meg kell találnunk a... nem értem. – Elindult egy másik irányba, miközben Kira elolvasta a legközelebbi fémtömb címkéjét.

– Ezek nem áramot generálnak – mondta – hanem... hideget?

– Az adatközpont hűtőrendszere – kiáltotta Afa. Visszacsattogott, közben majdnem elesett. – Még sosem láttam ekkorát. De hol vannak a generátorok?

– Nézzünk körül odabent – javasolta Heron. Mindannyian követték. Az épület díszesebb volt, mint amire Kira számított, egy régebbi építészeti stílust képviselt, téglákkal, vakolattal és fatáblákkal. Még a plafonok is boltívesek voltak. A földszintet ugyanúgy elárasztotta a víz, mint az utcát az összetört üveg, és az ajtók gyenge zárai miatt térd felett ért nekik, és a tetején rétegnyi habos mocsok és törmelék úszott. Volt néhány iroda, de a szint legnagyobb részét egyetlen hatalmas terem foglalta el, amelyet teljesen megtöltött a számítógépes tornyok végtelen sora – nem csak képernyők, mint az a hordozható számítógép, amit Afa tartott magánál, hanem hatalmas tömbök, memóriával és processzorokkal, és mindegyik nagyobb volt Kiránál. A földszinten több száz állt megannyi obeliszk gyanánt, drótok és szigetelésdarabkák úsztak mellettük a vízen.

– Ez nem lesz jó – mondta Samm. – Ezeket már képtelenek leszünk beüzemelni.

– Akkor reméljük, hogy amit keresünk, egy másik szinten található – csattogott tovább Afa az egyik szerversor mellett egy nagy fémtartályhoz. – És reméljük, hogy ilyenek is vannak mellettük.

– Ez egy benzintartály – állapította meg Kira. Afa bólogatott.

– És mellette a generátor. Ezért van szükség a hígítóra.

– Még mindig nem értem – vallotta be Kira.

– A benzin idővel elbomlik – bólogatott Samm, mint aki mindent ért. – A kőolaj gyantává változik, mint valami vastag gumiszerűség. Ezért nem működnek már az autók.

– Ezt mindenki tudja – mondta Kira.

– Ezért keresi Afa a hígítót – magyarázta Samm. – Az lebontja a gyantát, és visszaváltoztatja benzinné. A felszabaduló gáz mérgező lehet, ahogy említette, de a generátor működni fog.

– Legalábbis addig, amíg megszerezzük az adatokat – tette hozzá Afa. Felmászott egy fémlépcsőn, és erőltetni kezdte a tartály szelepét.

– Majd én kinyitom – tolta félre Samm finoman. – Ti ketten meg keressetek hígítót.

– Igenis, uram! – mondta Kira kimérten, és ellenállt a kísértésnek, hogy pukedlizzen is hozzá. Amikor kiértek az épületből, Heron halkan megszólította.

– Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással. El akarsz mesélni valamit, mielőtt kést döfsz Samm arcába?

Kira nem válaszolt, a kirakatokat nézte, háztartási cikkeket árusító boltot keresve. Vett egy nagy levegőt, igyekezett lehiggadni.

– Szerinted alsóbbrendűek az emberek?

– Szerintem mindenki alsóbbrendű.

Kira megállt, hátranézett, tekintetével majdnem átszúrta Heront, majd visszafordult, és ment tovább.

– Szerinted ezt a választ vártam?

– Pedig tény. A tények túlságosan elfoglaltak azzal, hogy igazak, nem izgatják magukat azon, hogy mit gondolsz róluk.

– De te egy személy vagy, nem pedig egy tény. Mik az érzéseid ezzel kapcsolatban?

– A Részlegesek kasztrendszerben élnek. A katonák a legjobb harcosok, a tábornokok a legjobb vezetők és problémamegoldók, az orvosok rendelkeznek a legnagyobb tudással és kézügyességgel. Így vagyunk összerakva. Nincs abban semmi szégyen, ha egy tábornok okosabbnak bizonyul nálad, mert genetikusan úgy van megtervezve, hogy mindenkinél okosabb legyen. – Heron kicsit meghajolt, arcán végigfutott egy szerénytelen mosoly. – De én kémmodell vagyok, és minket úgy terveztek meg, hogy mindenkinél mindenben jobbak legyünk. Független ügynökök, akik a normális hierarchián kívül működnek, akik bármilyen jellegű problémával találkozhatnak, és képesek azokat külső segítség nélkül megoldani. Hogy ne érezném magamat felsőbbrendűnek, amikor bizonyítottan az vagyok? – A mosoly eltűnt, komolyabbra váltott az arckifejezése. – Amikor azt mondtam, hogy te is valamilyen kémmodell lehetsz, azzal voltaképpen a legnagyobb bókban részesítettelek.

– Nem érted – mondta Kira. – Te sem, Samm sem, a többi Részleges sem. – Ismét megállt, és frusztráltan emelte fel a kezét. – Szerinted mi lesz ennek a vége? Ti megöltök minket, mi megölünk titeket, és aztán nem marad senki?

– Egész biztos vagyok benne, hogy mi fogunk győzni – válaszolta Heron.

– És aztán? – kérdezte Kira. – Két év múlva mindannyian túllépitek a húszéves határt, és meghaltok. És ha közülünk bárki is túléli a háborút, meghalunk veletek együtt, mert az élethez szükségünk lenne a feromonjaitokra. És ha elkerüljük a háborút? Mi van akkor, ha találunk valamit ebben az adatközpontban, amivel meg tudjuk gyógyítani az RM-et és megoldjuk a lejárati időt, és megy tovább az élet? Mindkét csoport él tovább, és ugyanúgy gyűlöli egymást, és előbb vagy utóbb kitör egy újabb háború. Ez egy ördögi kör, hacsak nem változtatunk a gondolkodásmódunkon. Szóval nem, Heron, nem fogadom el a tényeidet és a hozzáállásodat és az önelégült magyarázatodat, hogy miért szabad neked rasszista, fasiszta baromnak lenned. A fenébe is, hol van már egy háztartási bolt? – Befordultak egy újabb sarkon, ahol Kira meglátott egy ígéretes cégért, és sietni kezdett felé a vízzel teli csizmájában. Hátra sem nézett, hogy Heron követi-e.

Furcsa egy üzlet volt, mintha egy állatkereskedést kombináltak volna egy csináld magad bolttal, de találtak benne hígítót. Kira mindkét kezével megragadott két-két egygallonos kannát. Amikor megfordult, látta, hogy Heron pont mögötte áll, ugyancsak négy tartállyal. Óvatosan visszacuppogtak a generátorokhoz ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttek, hátha vannak olyan lyukak vagy vermek, amelyeket odafelé nem vettek észre.

Mire visszaértek, Sammnek és Áfának sikerült megnyitniuk a benzintartály szelepét, és Afa egy hosszú sodronnyal vizsgálta a tartalmát.

– Szinte teljesen megszilárdult – állapította meg. – El fog tartani egy darabig.

– Van még néhány kannával a boltban, ha kell – csapta le Kira a kannákat a tartály melletti fémrácsra. – Elhoztam egy tölcsért is.

– Először meg kell róla győződnünk, hogy ez a megfelelő tartály – mondta Afa. – Samm körbenézett, és több is van a földszinten, a drótokat elnézve pedig az emeleteken is lehetnek.

– Ami azt jelenti, hogy nem halasztgathatjuk tovább – jelentette ki Samm. – Ki kell találnunk, hogy melyik szerveren vannak a ParaGen adatai.

Afa bólintott.

– A nyilvántartásnak egy adminisztrációs irodában kell lennie, valószínűleg az emeleten.

Megkeresték a legközelebbi lépcsőházat, és felvánszorogtak rajta. Kira szinte ujjongott az örömtől, amikor végre kilépett a vízszint fölé. Az első emeleten csak szerverek voltak, ahogy a másodikon is, de a harmadikon találtak néhány kisebb irodát egy sor kitört ablak mellett. Afa letette a hátizsákját, elhúzta a cipzárját, és elővett egy Tokamint, egy telefonalakú akkumulátort, amely szinte állandó áramellátást tudott biztosítani, de csak kisebb mennyiségben, és az eszköz előnyeivel szemben ott állt a kibocsátott háttérsugárzás. A régi világ sosem gyártott belőle nagy mennyiséget, és bár Long Islanden a túlélők eljátszottak a gondolattal, túl veszélyesnek tartották a gyakorlati alkalmazását. Ha csak maroknyi ember maradt életben, nem jó ötlet rákot okozni nekik. Úgy látszik, Afa saját maga gyártotta az övét. Kira hátralépett, és látta, hogy Samm és Heron is követik a példáját. Afa lenyomta a bekapcsoló gombot. Kira a fogát csikorgatta, szinte várta, hogy valami zöld, gázszerű energia csap ki belőle, de csak annyi történt, hogy kigyulladt egy kis fánkalakú ikon a közepén. Afa becsatlakoztatta az asztali számítógépbe, az egyik fekete keretű üvegszerkezetbe, amelyet Kira látott a ParaGen manhattani irodájában, és bekapcsolta.

A másfél méternyi átlátszó üvegasztal villogni kezdett – be, ki, be, be, ki. Egy utolsó kék villanással bekapcsolt, lényegében Afa kézi számítógépének a képernyőjét mutatta nagyobb változatban. Mintha egy másik világra nyitott volna ablakot, az üveglapot egy zöldellő dzsungel látványa helyettesítette. A kép olyan éles és tiszta volt, hogy Kira önkéntelenül is megérintette. Még mindig ugyanazt az üveget érezte, amelyet por és kosz fedett, néhány helyen foltot ejtettek rajta a kép pixelhibái. Középen egy kis halványan világító párbeszédablak jelszót kért. Afa kipróbált néhány egyszerű szót, mielőtt visszatért a hátizsákjához, és keresgélni kezdett benne.

– Nézzenek körül, hogy nem találnak-e jegyzeteket – intett körbe a szobában. – Az irodai dolgozók hetvennyolc százaléka a számítógépe közelében tartja a jelszavát. – Kira és Samm átvizsgálták a romos irodát, hátha találnak papírcetliket, bár tizenkét év alatt a kitört ablakok miatt az elemek szabad rombolást végeztek, így aligha reménykedhettek bármi használhatóban. Heron a néhány megmaradt fényképet nézte át, megfordította őket, hogy nem írtak-e valamilyen nevet a hátukra. Miközben keresgéltek, Afa elővett egy memóriakártyát a hátizsákjából, és behelyezte az asztal keretén lévő csatlakozóba. Mielőtt még bárki is találhatott volna egy jelszót, Afa röviden felnevetett.

– Megvan!

Kira felnézett.

– A jelszó? – kérdezte.

– Nem, de ezeknek a gépeknek van karbantartási módjuk, és sikerült bekapcsolnom. Nem látom az adatokat, és nem tudok semmit sem módosítani, de legalább láthatom a beállításokat, és ami a legfontosabb, a fájlstruktúrát. – A képernyőn már nem egy kép látszódott, a dzsungel és az ikonok helyét legördülő szöveg vette át, elágazásokkal és hajtásokkal, mint egy gyökérrendszerben. Afa ujjai szinte repültek, hol kibontotta, hol becsukta a hierarchiát, sorról sorra hívta elő a fájlok neveit. – Tökéletes.

– Tehát akkor meg tudja találni a ParaGen szervereit? – kérdezte Samm. Afa bólintott, de a szeme továbbra is a képernyőre tapadt. Samm várt egy kicsit, mielőtt megkérdezte: – Mennyi ideig tart?

– Hacsak nincs óriási mázlink, rámegy az éjszaka nagy része – válaszolta Afa. – Tudnának hozni nekem még egy kis nachos szószt?