HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A Camelback-hegységtől egy újabb csapat Őrkutya követte őket a Susquehanna folyóig, de nem támadtak rájuk. Samm minden este magasan felkötötte a fákra az élelmüket és a felszerelésüket, Heron és Kira pedig minden tőlük telhetőt megtettek a lovak védelméért. Afa már egyáltalán nem szólt Sammhez, és Heronhoz is csak ritkán, amikor mégis megtörtént, mindkét lány úgy vélte, hogy valószínűleg összetévesztette Kirával. Reggel jobban volt, amikor pihent az elméje, de ahogy teltek a napok, egyre gyanakvóbb, egyre alattomosabb lett. Kira észrevette, hogy egy harmadik személyiség kezd kibontakozni benne, a megzavarodott gyerek és a paranoiás zseni veszedelmes kereszteződése. Ez volt az az Afa, aki kilopott egy kést Kira felszereléséből, és megpróbálta leszúrni vele Sammet, amikor úgy látta, hogy túl közel megy a hátizsákjához. Elvették tőle a kést, de Kira attól tartott, hogy a dulakodás csak újabb károkat okozott, táplálta a bizalmatlanságát és az üldözési mániáját.

Az utazás közben Kira belegondolt a kapcsolást illető tapasztalataiba – hogy mikor érzett valamit, és mikor nem. Nem állt össze a kép, de ez magában még nem jelentette azt, hogy nem is fog, csak azt, hogy még nem rendelkezett a megfejtéshez elég információval.

Próbált koncentrálni, rá akart hangolódni Samm érzelmeire, vagy küldeni neki valamit, de úgy tűnt, hogy nem megy – kivéve, amikor erősen stresszes helyzetbe kerültek, például harc közben. Pár napi sikertelen kísérletezés után közvetlenebb módon próbálkozott, odament Sammhez.

– Tanítsd meg nekem a kapcsolás használatát.

Samm szenvtelenül nézett Kirára, bár a lány tudta, hogy most biztosan küld valamilyen kapcsolási adatot, amely tükrözi az érzelmi állapotát. Zavarban volt? Szkeptikus? Összeszorította a fogát, úgy próbálta megérezni, de sikertelenül. Vagy pedig nem tudta megállapítani a különbséget az ösztönös érzéseihez képest.

– A kapcsolást nem lehet megtanulni – válaszolta Samm. – Ez olyan, mint... a látás. Vagy működik a szemed, vagy nem.

– Akkor lehet, hogy már használom, csak egyszerűen nem ismerem fel. Tanítsd meg nekem a működését, hogy felismerjem.

Samm egy ideig csendben lovagolt, aztán megcsóválta a fejét – meglepően emberi módon, tőle vagy Herontól tanulhatta el.

– Nem tudom, hogy írjam le, mert el sem tudom képzelni, hogy ne rendelkezzek ezzel a képességgel. Ez olyan, mintha nem lenne szemed. Mindenre használod a szemedet, a látás annyira fontos mind az emberek, mind a Részlegesek számára, hogy színekkel árnyalja az életünk minden más vetületét. Úgy értem ezt a színekkel árnyalást, hogy meghatározza. Ezzel a vizuális metaforával írunk le egy nem vizuális jelenséget. Képzeld el, hogyan él valaki látás nélkül, nekem ugyanolyan nehéz elképzelni a létezést kapcsolás nélkül.

– De a látásunk sokszor cserben hagy minket. A vakok is képesek a társadalmi létre, és fogadni mernék, hogy valamennyien megértik a „színes” metaforát is.

– De a vakságot mégis fogyatékosságnak tekintik. Legalábbis a Részlegesek biztosan.

– Az emberek is.

– Hát jó. Senki sem mondaná, hogy a vakság csupán stílusbeli különbség, hanem valóban egy képesség hiánya.

– Nézz csak ide – kérte Kira. Tágra nyitotta a szemét, eltúlzottan meglepett arcot vágott, de Samm nem reagált rá. – Láttad?

– Mit?

– Nagyon nagyra nyitottam a szememet.

– Állandóan ezt csinálod. Az arcod és a tested egyes részei megállás nélkül mozognak beszéd közben. Heron is csinálja. Régebben azt hittem, valami beteges rángás van az arcán.

Kira elnevette magát.

– Ezt hívják testbeszédnek. Azokat a társasági jelzéseket, amelyeket ti a feromonok révén adtok egymásnak, mi apró arcmozgásokkal és kézmozdulatokkal kommunikáljuk. Ez például azt jelenti, hogy meglepődtem. – Megint tágra nyitotta a szemét. – Ez azt jelenti, hogy kétségeim vannak. – Felhúzta a szemöldökét. – Ez azt jelenti, hogy valamit nem tudok. – Felhúzta a vállát, és a két kezét oldalt, tenyérrel felfelé tartotta.

– Hogyan... – Samm egy pillanatra elhallgatott, annyi időre, amennyi alatt egy ember a homlokát ráncolná vagy lebiggyesztené az ajkát, az értetlenséget jelezve, és Kira feltételezte, hogy most éppen a „nem értem” adatot küldi a feromonos kapcsolással. – Hogyan tanítjátok ezt meg egymásnak? Egy olyan valaki, aki újonnan csatlakozott a kultúrátokhoz, vagy egy újszülött mennyi idő alatt tanulja meg ezt a sok bizarr kézjelzést? – Próbálta utánozni a vállrándítást, de merevnek és gépiesnek hatott.

– Ez olyan, mintha egy spanyolajkútól azt kérdeznéd, hogy miért fárasztja magát azzal a sok furcsa szóval, pedig mennyivel könnyebb lenne angolul beszélnie – válaszolta Kira. – Az új Részlegeseknek meg kell tanítani a kapcsolási adatokat?

– Évek óta nincsenek új Részlegesek, de nem, persze hogy nem, és azt hiszem, már értem, hová akarsz kilyukadni. Úgy érted, hogy ez a „testbeszéd” pont ugyanannyira sajátjuk az embereknek, mint a kapcsolás a Részlegeseknek?

– Pontosan.

– De akkor hogyan... – most Kira csak találgatni tudta, hogy milyen kapcsolási adatot küldhet Samm. – Azt akartam kérdezni, hogy tudjátok megérteni egymást rádión keresztül, ha a kommunikációtok felerészben vizuális, de mivel a kapcsolás sem megy át a rádión, gondolom, ebben a tekintetben, ugyanabban a cipőben járunk. De a Részlegesek sötétben is megértik egymást.

– Ez igaz – ismerte el Kira –, de mi használunk egy csomó verbális jelzést is, amit ti nem. Hallgasd csak meg ezt a két mondatot: „Ezt te meg fogod enni?” Vagy „Ezt te fogod megenni?”

Samm csak bámult, és Kira majdnem elnevette magát a zavarodottságán.

– Gondolom, most azt fogod mondani, hogy a szavak sorrendje és a hangsúly megváltoztatja a mondat jelentését. Mi a kapcsolást használjunk az ilyen jellegű kiemelésre.

– Azt hiszem, ez nekünk jelent előnyt a rádiózásban – Kira mozgatta a szemöldökét. – Talán ez a háború megnyerésének a kulcsa.

Samm elnevette magát. Kira most fogta fel, hogy a nevetés elég gyakori a Részlegeseknél. Valószínűleg nem volt rá szükségük, hiszen az örömet vagy a humort ki tudták fejezni a kapcsoláson át, de mégis nevettek. Talán bele volt építve a génállományuk valamelyik emberi szegmensébe? Vagy valami csökevény lehet?

– Eleget beszéltünk a testbeszédről – mondta Kira. – Gyakorolni akarom a kapcsolást, úgyhogy rajta, teljes erővel bele a pofámba.

– Nem hinném, hogy könnyebben megéreznéd a kapcsolást, ha pofon vágnálak.

– Ez csak egy kifejezés. Küldj nekem valami kapcsolási adatot. Gyakorolnom kell a megérzését.

 

 

Pár napon át gyakoroltak, Samm egyszerű feromonos üzeneteket küldött Kirának, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy érezze őket, és hogy felismerje, milyen érzelmeket képviselnek. Néhányszor úgy érezte, hogy megvan, de az esetek többségében teljesen elveszett volt.

Egy széles, lerobbant, helyenként omladozó, de többnyire sértetlen, a 80-as számot viselő országúton szelték át az Appalache-hegységet. A folyón átjutva gyorsabban haladtak, maguk mögött hagyva a kutyafalkát és reményeik szerint minden más esetleges megfigyelőt. Mivel kevésbé tartottak támadástól, többet utazhattak nyílt terepen, bár Kira sejtette, hogy a nagy mezőgazdasági területek látványa még jobban felerősíti Afa agorafóbiáját, aki szinte minden egyes városban meg akart állni, próbált elbújni egy könyvesboltban vagy egy könyvtárban, és mániákusan rendezgetni kezdte a köteteket. A környéket nagyrészt hosszú, alacsony dombok uralták, amelyek között jobban viselte az utazást, a megnyugtató nagy tömbök kellemesebb érzésekkel töltötték el – ha nem is épületek, de legalább valamennyire leszűkítették a látóhatárt. Kira remélte, hogy ezek a terepviszonyok egészen Chicagóig kitartanak, de ahogy nyugatabbra értek, egyre laposabb lett a táj. Amikor átkeltek az Allegheny folyón, és elterültek előttük a közép-nyugati síkságok, Afa motyogása még a korábbinál is szétszórtabb lett. Mire átlépték a Pennsylvania és Ohio közti államhatárt, Kira észrevette, hogy Afa már nem csak beszél, hanem hevesen vitatkozik is a fejében visszhangzó kórussal.

Afa számára az egyetlen menedéket a városok jelentették, amelyek itt nagyobbak voltak, és gyakrabban kerültek eléjük, Heron ellenben egyre óvatosabbá vált, mindig tartott valami láthatatlan erő támadásától. A lehető legtöbbet haladtak a 80-as úton, miután elhagyták Youngstownt, északra mentek tovább egy Cleveland nevű helyre. Mindkét város kísérteties volt és üresen tátongott, hiányzott belőlük a fojtóbab, amely dzsungelszerűvé változtatta Kira otthonát a keleti parton. New Yorkban is síri csend honolt, de a növényzet legalább az élet látszatát keltette. Ezek a városok egyszerűen halottak voltak. Csupaszon omladoztak, a szél és az időjárási viszontagságok által elkoptatva, tovatűnő emlékképként álltak a széles és lapos síkság közepén. Ha csak rájuk nézett, Kira máris magányosnak érezte magát, és ugyanannyira örült, mint Heron, amikor továbbállhattak. Az út egy hullámzó, szürke tenger déli partjánál vezette el őket, amelyről Samm váltig állította, hogy csak egy tó – Kirának mégis nehezére esett elhinni, hogy nem része annak az óceánnak, amelyet maga mögött hagyott. Azelőtt sosem szerette az óceánt, mert törpének és védtelennek érezte magát a parton, de most sóvárgott utána. Sóvárgott a barátai után – Marcus után is. Bobó nyihogott, a sörényét rázta, Kira hálásan megsimogatta a nyakát. Képtelen volt felfogni, hogyan boldogult a régi világ lovak nélkül. Egy autót nem lehet megsimogatni.

Egy Toledo nevű városnál a tó egy délről kígyózó széles folyóval találkozott. A szélénél, ahol tizenöt méteres szakadék tátongott az üvöltő folyó fölött, megállították a lovaikat. Az út elfogyott előttük, az I-80-as híd törmeléke a folyó mélyén hevert.

– Mi történhetett itt? – kérdezte Kira. A látvány szédítő volt, a szél belekapott a hajába. – Ahhoz túl újnak látszik a híd, hogy egyszerűen csak darabokra hulljon.

– Nézd azokat a gerendákat – mutatott le Samm a betonból az ő oldalukon kicsavarodó fémszerkezetre. – Ezt valaki felrobbantotta.

– Valakinek ez biztos nagyon tetszik – fordult Heron Afa felé. Afa köröket írt le Fura hátán, tudomást sem vett a többiekről, és fenyegetéseket motyogott maga elé, amelyekről Kira sejtette, hogy csak részben illetik a lovat.

– Meg kell kerülnünk – húzta Samm balra Buddy fejét, hogy megforduljanak. Kira a szakadék szélén maradt a túloldalra meredve. A lezuhant híd akadályt képzett a folyóban, ahhoz nem elég nagyot, hogy megállítsa, de felkavarta és örvénylésre kényszerítette, mielőtt visszatérhetett a nyugodt medrébe.

– Ki robbanthatta fel? – kérdezte.

– Volt itt egy háború – mondta Heron. – Te biztos nem emlékszel rá, még nagyon kicsi lehettél.

Kira megállta, hogy ne bámuljon rá bosszankodva.

– Tudom, hogy háború volt. Csak nem értem, hogy melyik félnek lehetett oka felrobbantani egy hidat. Azt említettétek, hogy a Részlegesek katonai célpontokra koncentráltak, így hát biztos nem ők voltak, az emberek meg csak nem robbantották volna fel a saját építményeiket.

– Pont ez az attitűd vezetett a háborúhoz – Kirát meglepte a Heron hangjából kicsengő harag.

– Nem értem.

Heron félig megvető, félig méregető pillantást vetett rá, majd elfordult, és a folyóra nézett.

– Ez a kimondatlan felsőbbrendűség. Ez a híd ugyanannyira volt a Részlegeseké, mint az embereké.

– A Részlegesek jogát a tulajdonhoz 2064-ben mondták ki – szólalt meg Afa az utat bámulva, miközben Fura folyamatosan forgott vele. – Ezt a jogot az állami bíróságok sosem ismerték el, és a Részlegesek továbbra sem vehettek fel hitelt, amiből bármit is vásárolhattak volna. A New York Times vasárnapi kiadása, szeptember 24.

– Itt a válasz – mutatott Samm a megtörő vízvonalra, ott, ahol a folyó áthömpölygött a lezuhant hídon. – Ott emelkedik ki a vízből vagy tizenöt méterre innen. – Kira tekintetével követte Samm ujját, és kézfejével árnyékolta szemét a csillámló víz miatt.

Ott, ahová Samm mutatott, egy fémvilla emelkedett ki a vízből, valahogy beakadhatott a híd darabjai közé. Kira elővette a látcsövét, hogy alaposabban megnézze. A fémtárgyra fókuszálva látta, hogy egy tank csöve. A harckocsi nehéz teste éppen a vízszint felett türemkedett ki, két beton- és acéldarab közé szorulva. Az oldalán a 328-as szám állt.

– Épp átment egy tank a hídon, amikor felrobbant – állapította meg Kira.

– Inkább egy tucat lehetett – vélte Samm. – A 328-as egy Részleges páncélozott személyszállító. Szerintem a helyi milícia aláaknázta a hidat, és amikor a Részlegesek átkeltek rajta, felrobbantották, hogy a lehető legtöbbjüket megöljék.

– Biztos nem tettek ilyet – ellenkezett Kira.

– Dehogynem. És még ennél rosszabbakat is – csattant fel Heron.

Samm hangja megértőbb volt.

– A háború vége felé már annyira kétségbe voltak esve, hogy bármit megtettek. A Részlegesek addigra elsöprő győzelmet arattak, és az RM elszabadítása tovább rontotta a helyzetet. Milliószám haltak meg az emberek. Voltak köztük, akik hajlandók lettek volna bármit felrobbantani, a hidakat, a városokat, akár saját magukat is, ha azzal akár csak egyet is megölnek közülünk.

– Példamutató etika – jegyezte meg Heron.

– És mi van azzal a flottával a New York-i öbölben? – perdült meg Kira, hogy szembenézzen vele. – Láttam Afa dokumentumaiban. Húsz emberi hajót süllyesztettek el, mindenki meghalt, ez volt az egész háború legpusztítóbb támadása.

– Huszonhármat – igazította ki Afa.

– Önvédelem volt – jelentette ki Heron.

– Most viccelsz? – kérdezte Kira. – Vajon mitől kellett megvédeniük magukat a Részlegeseknek?

Heron felvonta a szemöldökét.

– Miért beszélsz mindig így?

– Tessék?

– Azt mondod, hogy „ők”, nem pedig „mi”. Te is Részleges vagy. Másfajta, de közülünk való. És egészen biztosan nem közülük való. Állandóan megfeledkezel erről, de az emberi barátaid nem fogják elfelejteni, és meg fogják tudni.

– Mi köze van ennek bármihez is? – kérdezte Kira.

– Mondd meg te – válaszolta Heron. – Mit tesz majd a kis Marcus barátod, ha megtudja, hogy mi vagy?

– Nyugi – szólt közbe Samm. – Mindenki fogja vissza magát. Ez a vita nem vezet sehova.

– Ahogy ez a híd sem – morogta Kira, azzal elfordította Bobó fejét, hogy visszairányítsa az országútra. Kiabálni, ordítozni akart mindkettőjükkel, de még Áfával is; őket hibáztatta, ők mind részt vettek a háborúban és a világ elpusztításában, mielőtt Kira elég nagy lett volna ahhoz, hogy megvédje. De ezt a konkrét esetet, ezt a borzasztó pusztítást nem varrhatta a nyakukba. És ez volt benne a legrosszabb.

– Keressünk másik utat.

 

 

Chicago víz alatt állt.

Majdnem egy hónapba telt, mire eljutottak idáig, és minden nap erősödött a várakozás. Elfogytak a napelemeik, amelyekkel egy sor maguk mögött hagyott rádió átjátszót üzemeltek be – ha találnak valamit az adatok között, amivel sikerül meghosszabbítani a lejárati időt vagy előállítani az RM gyógymódját, másodpercek alatt meg tudják üzenni rádión, nem kell várni egy újabb hónapot, amíg visszatérnek a veszélyes területeken át. Afa izgatottabbá vált, ahogy felsejlett előttük a város, ez a hatalmas metropolisz, amely talán még New Yorknál is nagyobbnak tűnt. Egy másik nagy tó partján feküdt, a keleti és a déli partján terült el, valamint messze a síkságon, amerre csak Kira ellátott – tornyosuló felhőkarcolók, magasvasutak és sínautó vonalak, óriási gyárak és raktárak, irodaépületek és lakóházak végtelen sorai.

Minden omladozott. Mindent bemocskolt az olajos, mocsaras víz.

– Így kell ennek kinéznie? – kérdezte Kira.

– Az kizárt – válaszolta Samm. A város szélén, egy irodakomplexum tetején álltak, a távcsövével pásztázták a látképet. – Nincs teljesen elárasztva, csak a nagyobb része, úgy tűnik, vannak egyenetlenségek a terepen, bár semmi sem emelkedik ki nagyon.

Fogadni mernék, hogy a legtöbb helyen a víz csak tíz-húsz centi mély, legfeljebb egy méter a legrosszabb pontokon.

– Több tucat csatorna szelte át Chicagót – magyarázta Heron. – A sekély utcák egy része valójában mély medrű folyó, de legalább könnyű lesz megkülönböztetni őket.

– Azok a csatornák a világ legbonyolultabb vízi útvonalai – mondta Afa büszkén, mintha ő maga tervezte volna őket. – A régi világbeli mérnökök az egyik folyónak még a folyásirányát is megfordították. Ilyen csodákra voltunk képesek, amikor az emberiség még uralni tudta a természetet. – A szeme csillogásából Kira sejtette, hogy milyen hatással lehetett rá ez a gondolat a négy hetes vadonbeli rohanás után. Egy ilyen fejlett technológiával rendelkező város a legszebb álmát jelenthette.

– A természet visszavágott – vetette közbe Heron. – Reméljük, hogy az adatközpontját nem árasztotta el.

– Itt a cím – húzott elő Afa lelkesen egy összehajtott papírdarabot a hátizsákjából. Ez is egy kinyomtatott e-mail volt, az alján pirossal volt bekeretezve a cím. – Sosem jártam ott, úgyhogy fogalmam sincs, hol van.

Samm előbb a papírra nézett, majd a gigászi méretű városra.

– Cermak Road. Azt sem tudom, hol kezdjük keresni. – Megint a papírra, majd megint az utcákra pillantott. – Szükségünk lesz térképre.

– Az a torony valószínűleg egy reptér – mutatott rá Kira egy magas betonoszlopra a tó partjánál. – Az ilyen helyeken szokott lenni autókölcsönző, ott pedig minden bizonnyal találunk valamilyen helyi térképet. – A többiek is rábólintottak, és újra lóra szálltak. A repülőtérre vezető utak többnyire szárazak voltak, de az árvíz néhol arrafelé is éreztette hatását. Némelyik utcán sekély víz állt, mások csak iszaposak voltak, de egyik-másik buzgó patakként rohant. A csatornafedők alól felbugyogott a kiáradt tó vize, a járdákat megemelték a szivárgó vízvezetékek, néhol pedig egész utcák omlottak be a túlterhelt szennyvízcsövek miatt. Mindent áthatott a szag, de nem a csatornáé dominált, hanem a tóé. Az emberiség oly régen eltűnt, hogy már nem is bűzlött semmi. Egy teljes napba telt, mire elértek a reptérhez, egy földszinti irodahelyiségben táboroztak le éjszakára. A lovakat egy rozsdásodó biztonsági röntgengéphez kötötték ki. Ahogy Kira gyanította, az autókölcsönzőnél több térképet is találtak. Heron zseblámpájának fényénél tervezték meg a másnapi útvonalat.

– Az adatközpont ott van – bökött rá Samm egy pontra a part mentén, a belváros kellős közepén –, a tóval és a mindkét oldalon húzódó csatornákkal körbevéve, nagy szerencse kell hozzá, hogy ne úszva kelljen megtennünk az utat. És még abban is reménykednünk kell, hogy a víz nem fertőző, hisz már közel vagyunk a mérgező pusztasághoz.

– A lovak nem fogják bírni – jegyezte meg Kira.

Heron a térképoldal sarkában látható méretarányból próbálta kiszámolni a távolságot.

– Gyalog hosszú az út. Úgy látom, szinte végig tudunk menni a 90-es országúton, és ha meg van emelve, ahogy ezek többsége, az utolsó néhány sarkot leszámítva nem lehet gondunk az áradással.

– És aztán? – kérdezte Kira. – Kikötjük valahova a lovakat az úton? Ha Chicago is olyan, mint Manhattan, órák alatt felfalják őket az oroszlánok. Vagy azok a rémes beszélő kutyák.

Samm majdnem elmosolyodott.

– Még mindig nem tetted túl magadat rajtuk, ugye?

– Nem értem, hogy titeket miért nem aggasztanak – válaszolta Kira.

– Ha szabadon hagyjuk őket, hogy elszökjenek a ragadozók elől, már nem lesznek ott, mire visszaérünk – jelentette ki Heron. – Ha még számítani akarunk a lovainkra, meg kell kockáztatnunk.

– Milyen messze van? – nézte meg közelebbről Kira a térképet. – Akár itt is hagyhatnánk őket, vagy az emeleten... Karámba zárva nem lennének nagy veszélyben.

– Én nem akarok gyalogolni – szólalt meg Afa a terem túlsó végében, miközben tabletjével babrált. Kira addig észre sem vette, hogy figyel.

– Meg tudja csinálni – bíztatta Kira, de Samm a fejét rázta.

– Ebben nem vagyok olyan biztos. Szerintem most gyengébb, mint amikor elindultunk.

– Ha nem megy neki a gyaloglás itt, akkor a hazautat sem bírja majd – jelentette ki Kira. – Keresünk itt egy biztonságos helyet a lovaknak, és visszajövünk értük.

Heron a térképet vizsgálta, az ujjával jelezte az utat.

– Ha itt kimegyünk, egyenesen a 90-esre jutunk. Az itt csatlakozik be a 94-esbe, és a belváros szívébe vezet. Annál a nagy csomópontnál letérünk, és onnan már egyenesen átjutunk a ParaGenhez, talán csak egy mérföldnyit kell megtennünk az utcaszinten. – Nehéz volt megítélni a térkép alapján, hogy milyen épületek húzódnak az utak mentén, hiszen turistáknak és üzleti célból utazóknak készült. Néhány fontosabb szálloda, konferenciaközpont és pár híres helyi étterem be volt ugyan jelölve, de semmi olyasmi, aminek jelentősége lehetett volna az ő szempontjukból. Végül Heron egy aszimmetrikus kör alakú épületre mutatott rá, pont az út mellett. – Itt az áll, hogy Wrigley Field. Ez egy baseball-stadion. Oda biztos van lehajtó, és rengeteg hely, ahol ki tudunk alakítani egy karámot a lovak számára, hagyunk nekik ennivalót, zárt és védett helyen lesznek.

Kira megnézte, és bólintott.

– Gondolom, ez a legjobb esélyünk, és ha nem terv szerint alakulnak a dolgok, útközben alkalmazkodhatunk. Aludjunk egy kicsit, és napfelkeltekor induljunk.

A reptéren több étterem is volt, és hátul a konyhákban össze tudtak gyűjteni több konzervnyi ételt, többnyire nagyméretű gyümölcskonzerveket, de az egyik helyen csirkehúst is, míg egy omladozó mexikói étteremben több gallonnyi babpürét és sajtmártást is találtak. A gyümölcs javarésze megromlott, és a bab szaga elég gyanús volt ahhoz, hogy inkább ne kockáztassák meg, de a csirkéből és a sajtból sikerült egy ízletes, bár enyhén pépszerű ételt előállítaniuk. Egy fém szemetesben tüzet gyújtottak, azon igyekeztek felmelegíteni, szinte újnak látszó műanyag tálkákon szolgálták fel, és egy zsákban találtak műanyagvillákat is hozzá. Afa tudomást sem vett a többiekről, szemét a képernyőjére tapasztotta, és csak akkor evett, amikor Kira egyenesen az arca elé nyomta az ételt. Biztonsági kódokról motyogott valamit, és a lány hagyta dolgozni.

Kira vállalta az első őrséget, halkan beszélt Bobóhoz, miközben a ló egy palántaládából kilógó növényt majszolgatott. Afa még mindig dolgozott, amikor Heron éjjel kettőkor leváltotta Kirát, de mire hétkor újra felébredt, a férfi a székén aludt, az elsötétült képernyőre dőlve. Kira nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy talán nem magától aludt el, hanem Heron intézte úgy, hogy az eszméletét veszítse.

Összepakoltak, majd elindultak a térképet követve. Hamar kiderült, hogy Heron sejtése beigazolódott, az autópálya kiemelkedett a tájból. Úgy lovagoltak át Chicagón, mint egy mocsár felett feszülő hídon, lenéztek az elárasztott és iszapos házakra, parkokra és iskolaudvarokra, a reggeli naptól élénken csillogott a víz ragacsos felülete. Itt-ott folyók szelték át a várost, kimagasló vízállásról tanúskodva, és Kira nem is értette, hogy lehetett itt valaha száraz a talaj. A régi világnak hatalmas erőfeszítésébe telhetett a tó, a folyók és a talajvíz kordában tartása. Kicsit büszkének is érezte magát, ahogy az előző nap Afa, mosolyogva gondolt arra, hogy milyen hihetetlen örökséggel rendelkezik, egy olyan intelligens, ügyes és eltökélt fajhoz kötődik, amely képes volt visszatartani a tengert és megfordítani a folyókat. Egy ilyen mocsaras tópart átalakítása metropolisszá valóban okot adott a büszkeségre.

Másik énje csak a gőgös büszkeségre gondolt. Milyen apróságon múlhat, hogy egy ilyen csodás civilizáció csak egy kicsit túl messze menjen? Olyasmit tegyen, amit nem lenne szabad? Túl sok áldozatot, kompromisszumot, belemagyarázást fogadjon el? Ha valaki képes egy ilyen nagyszerű város megépítésére, mi gátolja meg, hogy létrehozzon egy embert? Ha irányítani tudja a tavat, miért ne akarná kontrollálni a lakosságot? Ha uralni tudja a természetet, hogy terjedhet el így egy betegség?

Kira elmerengett a Trösztön, a titkos terveiken, a rejtett szándékaikon. A Vészrendszeren. Mi lehet az? Megmenteni vagy elpusztítani akarták a világot? A válaszok az adatközpontban voltak, és most elérhető közelségbe kerültek hozzá.

Egyenesen észak-nyugatra követték a 90-es utat, amíg az nyugatabbra kanyarodva találkozott a 94-essel. Bosszúsan látták, hogy ettől a ponttól ereszkedni kezd, nem csak a magasítása szűnik meg, hanem a város többi részének a szintje alá megy, sőt, bele van süllyesztve. Az egykori autópálya most lusta folyóként hömpölygött, csak a legnagyobb teherautók teteje kukucskált ki a víz alól.

– Vissza kell fordulnunk – állapította meg Samm.

– És akkor a felszíni utakon menjünk? – kérdezte Heron. – Láttad, mekkora lyukak mellett haladtunk el a reptér felé. Annyi víz fed el mindent, hogy sosem tudjuk, mikor lépünk szilárd talajra, és mikor egy víz alatti verembe.

Kira visszanézett a városra, majd megint a folyóra.

– Túl hosszú ahhoz, hogy a lovak átússzák.

– Több mérföld – bólogatott Heron.

– Keressünk hajót – javasolta Afa.

Kira ránézett.

– Ezt most komolyan mondja?

– Azt mondták, hogy ez az út egyenesen az adatközponthoz vezet, ugye? Tudjuk, hogy elég mély a hajózásra, hát akkor hagyjuk a lovakat, és keressünk hajót.

Samm biccentett.

– El kell ismernem, hogy ez egész jó ötlet. Keressünk valamit, ami képes úszni a vízen, és elbír minket.

Kira az út oldala felé terelte Bobót, és lenézett, végigpásztázta a körülöttük elterülő várost. A csomópontnál az autópálya nevetségesen széles volt, több tucat sáv volt egymás mellett, majdnem az utca szintjén. Északra valami pályaudvar lehetett, de a déli rész lakónegyednek látszott, valószínűnek tűnt, hogy ott a legnagyobb az esély egy kisebb hajót találni. Kira lecsúszott Bobó hátáról, kinyújtóztatta a lábát, és megragadta a puskáját.

– Egyvalaki jöjjön velem. Lássuk, mit találunk.

– Majd én – jelentkezett Samm. Leugrott Buddy hátáról, és követte Kirát, hosszú lépteivel könnyen utolérte. Átkászálódtak egy betonkorláton, aztán egy másikon, majd még egyen, számtalan különböző irányba, egymás mellett és egymást keresztezve futó úton és sávon. – Ez jó terv.

Kira éppen egy újabb korláton mászott át.

– A hajó? Afa nem ostoba.

– Azt hiszem, igazságtalan voltam vele.

Kira elmosolyodott.

– Azért egy jó ötlet miatt még nem kell elérzékenyülnöd.

– Nem csak erről van szó. Hanem mindenről. Erősebb, mint vártam. De legalábbis kitartóbb.

Samm követte Kira példáját, aki szórakozottan bólintott, miközben az útszéli fákat vizsgálta.

– Sok mindenen ment át – mondta.

– Tizenegy év egyedül, minden segítség nélkül menekülni és rejtőzködni, úgy, hogy még meg sem oszthatta senkivel. Nem csoda, hogy megtört az elméje. – Samm megvonta a vállát. – Mégiscsak egy ember.

Kira megdermedt.

– Várjunk csak – fordult Samm felé. – Azt mondod, hogy... rendben van, ha megőrült, mert ember?

– Azt mondom, hogy sokkal jobban teljesített, mint az emberek nagy része.

– De úgy gondolod, hogy embernek lenni fogyatékosság. Hogy az emberi mivolta miatt valamelyest el lehet nézni a hiányosságait, hisz legalább nem szarja tele állandóan a gatyáját.

– Nem ezt mondtam.

– De ezt gondoltad. Így gondolkodsz rólam is? Egész okos, ahhoz képest, hogy emberi.

– Te Részleges vagy.

– Ezt akkor még nem tudtad.

– Minket tökéletesnek terveztek. Erősebbek, okosabbak, ügyesebbek vagyunk, mert ilyennek állítottak elő minket. Nem értem, miért lenne baj ezt hangosan is kimondani.

Kira megfordult, és átugrott az utolsó korláton, csattanva érkezett a vékony rétegnyi iszapba.

– És még csodálkozol, hogy az emberek gyűlölnek titeket.

– Várjunk csak – mondta Samm Kirát követve. – Mi ez az egész? Általában nem szoktál így feldühödni.

– Te pedig általában nem szoktál ilyen általánosítóan rasszista kijelentéseket tenni az emberek butaságáról.

– De Heron igen. Mégsem harapod le a fejét.

Kira megperdült, hogy szembenézzen Sammel.

– Szóval ennek téged is fel kéne jogosítani arra, hogy gyűlölj minket? Az a probléma, hogy igazságtalan vagyok veled szemben?

– Nem ez a... – elharapta a mondatot. – Aha.

– Aha? Mi az, hogy „aha”?

– Már látom, mi a gond, és elnézést kérek, amiért szóba hoztam.

– Elmondtam, mi a gond. Ne próbáld másra átterhelni a felelősséget a tökéletesen megtervezett vállaidról.

– Még mindig azt mondod az emberekről, hogy „mi” – válaszolt Samm halkan. – Még mindig velük azonosulsz.

– Persze hogy azonosulok velük! Ezt hívják emberi empátiának. Az emberek ilyenek, azonosulunk egymással, törődünk egymással. Az nyilvánvaló, hogy Heronnak nincs szíve, de rólad azt hittem, más vagy. Te... – Elakadt a szava. Hogy magyarázza meg, milyen árulásnak érzi, ha Samm így beszél azokról, akiket szeret? Még mindig nem érti, hogy mennyire szörnyű ez a hozzáállás? Sarkon fordult, és elindult.

– Sajnálom – szólt utána Samm –, de Heronnak igaza van. El kell döntened, hogy ki vagy.

Kira az ég felé nyújtotta a kezét, úgy kiáltott vissza, hogy hátra sem nézett.

– Azért, hogy eldöntsem, „melyik oldalon állok”? – Most már sírt, a könnyei szinte égették az arcát.

– Azért, hogy boldog lehess. Szétszakítod magadat.