NEGYVENHARMADIK FEJEZET

– Vale még mindig nem fogad minket – mondta Kira. Egy kis parkban ültek az Övezetben, egy kis ligetbe bezsúfolt piknikasztaloknál. Samm és Calix visszaértek ebédre, és Calix azonnal magukra is hagyta őket, hogy egy nagyobb csapat tinédzserrel együtt rögbizzen a közeli pályán. Phan is részt vett a játékban, időnként kiszaladt hozzájuk, próbálta rábeszélni őket, hogy álljanak be, de Kirának túl sok megbeszélnivalója volt Sammel, és örült, hogy viszonylag magukra maradhattak. Samm a szokásosnál is hallgatagabbnak tűnt, amit Kira a feladat iránti megújult eltökéltségnek tudott be. A férfi biztosította, hogy Calixnak nincsenek rejtett szándékai, ám ezen kívül nem sokat árult el a romok közti útjukról.

– Nyilvánvaló, hogy titkol valamit – folytatta Kira –, és ha csak türelmesen várunk a beígért találkozóra, valószínűleg megint kitalál valami kifogást. Titkol valamit, és ez nagyon nem tetszik nekem, ráadásul Heron sem jelentkezett. Kezd nagyon elegem lenni az egészből. Ideje bemenni a toronyba. – A többi épület felett emelkedő magas, fekete csúcs felé pillantott. – Phan körbevezetett az előbb, hogy megmutassa a komplexumot, és egyes épületek nagyon közel vannak ehhez. Nem keltenénk gyanút, ha a közelébe mennénk, és talán beosonhatunk úgy, hogy nem veszi észre senki. Igazából nem hinném, hogy egyáltalán törődnének vele. Phan azt mondta, hogy a Részlegesek bombázásai miatt nem biztonságos a szerkezete, de nem úgy néz ki, hogy a közelében élők olyan nagyon izgulnának emiatt. Mintha nem is gondolnának rá.

– Van kerítés körülötte? – kérdezte Samm.

– Egy alacsony fal, többnyire ócskaságokból és régi bútorokból. Távol akarják tartani tőle a véletlenül arra kószáló gyerekeket, de nem láttam semmilyen aktív biztonsági berendezést, ami egyébként jellemző is erre az egész társaságra. Nem várnak támadást, nincsenek felkészülve lázadásra vagy bármiféle törvényszegésre, és amennyire meg tudom ítélni, nincs is rá okuk.

– Ami persze felkeltette a gyanúdat.

– Bárkinek felkeltené a gyanúját. Tökéletes társadalom nincs. Elégedetlenség és bűnözés, vagy pedig valami sötét mozgatóerő mindig van. Lehet, hogy Vale valamilyen módon uralja az elméjüket. Olyasmivel, mint a kapcsolás, csak embereken. – Sammnek sikerült elég jól utánoznia a kétkedés arckifejezését. Kira elmosolyodott. – Nem tudom, de van itt valami, az biztos.

Diadalkiáltás hallatszott a pályáról. Kira felnézett és látta, hogy a játékosok fele izgatottan ugrál. Egy fiatalember a földön feküdt, halkan nyögdécselve, a labda mellette nyugodott, Calix pedig éppen távolodott a feltételezhető ütközés helyszínéről, az arcán vékony csíkban vér folyt. Kira meglepetten nyitotta tágra a szemét.

– Hűha. Nem is tudtam, hogy ennyire elszánt.

– Fel kell dolgoznia pár dolgot – mondta Samm. Szúrós szemmel nézett a pályára. – Remélem, nem tesz kárt senkiben.

– Itt az esély – érintette meg Kira Samm karját. – Várd meg, amíg felállnak a következő futáshoz, aztán gyere utánam. Ha megkerüljük a fákat, és balra fordulunk annál az épületnél, eltűnünk a szemük elől, még mielőtt észrevennék, hogy elmentünk.

– És ha valaki meglát minket?

– Nem tiltottak meg nekünk semmit. Ha meglátnak, eljátsszuk a tudatlan jövevényt, és megköszönjük, hogy távoltartottak minket egy veszélyes épülettől, aztán újra megpróbáljuk éjjel. De ha csak egy esély van rá, hogy már most bejussunk, meg akarom ragadni.

– Rendben. Van nálad fegyver?

– A félautomata hátul az övemben.

– Az enyém a bokámra van kötve. Reméljük, hogy nem lesz szükség rájuk. – Csendben nézték a mérkőzést. Phan a kezdővonalra állt, felkészült a futásra, és ezúttal nem szólt ki Kirának és Sammnek, hogy szálljanak be. A többi játékos is felsorakozott, az irányító bemondta a figurát, eközben Kira és Samm elosontak. Már a sarkon túl jártak, mielőtt elindult a játék.

– Erre. – Kira a komplexum közepe felé vezette Sammet az épület oldalán. A torony mögötte emelkedett, olyan magasra, hogy az Övezet szinte bármely pontjáról látható volt. Páran rájuk köszöntek, de Kira nem emlékezett rá, hogy találkozott volna velük a korábbi rövid bejárásnál. Visszaintegetett és remélte, hogy senki sem akar beszélgetésbe elegyedni velük. Szerencséjük volt. Két épülettel arrébb már a központi tisztás szélére értek, ezeken túl emelkedett az alacsony fal, törött asztalok és irattartók halmaza, itt-ott egy nagyobb kő vagy egy kidőlt fa, mögöttük pedig a ParaGen-torony masszív, fekete alakja. A külső fala nagyon hasonlított más felhőkarcolókéra, amiket Kira látott – valamikor ablakok díszítették, most pedig törött üveg és lelógó roncsok alakították csupasz sakktáblává –, ám azokkal az épületekkel ellentétben ezt nyilvánvalóan közvetlen támadás érte, majd több éven át sújtotta a maró eső. Egyes részei teljesen elfeketedtek, kicsavarodtak, vagy groteszk lyukak tátongtak rajtuk. Az alakja is furcsa volt, a bizarr kiszögelések valamikor modernek és szépek lehettek, de most csak fokozták az épület fenyegető komorságát. Kira szinte el tudta képzelni, hogy odabent fények gyúlnak, és egy pillanatra látta a lelki szemei előtt az egykori munkatársak szellemét, ahogyan az idők végéig fáradoznak tovább ebben az elfelejtett sírban. Leteremtette önmagát a buta gondolatokért, és ésszerűbb magyarázatokat keresett. Vajon a toronyban is van még áram, ahogy a komplexum többi részében? Maradt ott bármi is, ami még működőképes? A tisztást elborította a növényzet és az akadályok, mintha évek óta nem lépett volna be senki az épületbe.

– Heron itt járt – mondta Samm.

– Még mindig itt van?

– Az adatok túl gyengék ahhoz, hogy megállapíthassam.

– Már biztosan tudjuk, hogy Vale rejteget valamit. – Kira körülnézett. – Ha átjutunk a falon, odaát teljesen eltakar minket az aljnövényzet. Valószínűleg sikerülhet úgy bejutnunk, hogy ne vegyenek észre.

– Jobb lenne bevárni az estét.

– Amikor megint a nyakunkon lóg Phan és Calix? Ennél jobb esélyünk nem lesz. – Kira körbepillantott. – Nem látok senkit. Ebédelnek, futballoznak, meg mindenféléket csinálnak, amiket ezen az ijesztő helyen szoktak.

– Amit úgy hívnak, hogy „normális életet élnek”.

– De lehet, hogy csak megjátsszák nekünk.

– Tényleg azt hiszed, hogy... – Samm a fejét csóválta. – Mindegy. Menjünk.

– Sajnálom – mondta Kira halkan, ahogy hirtelen a vállán érezte a végtelen kutatás teljes súlyát. – Sajnálom, hogy belerángattalak.

– Tudod, hogy én is ugyanúgy hiszek ebben, mint te. Mindaz, ami velünk történik megéri, hogy a többiek normális életet élhessenek.

Kirán átfutott egy erős érzelmi hullám.

– Ígérem, hogy amint megmentettük a világot, megebédelünk és beállunk focizni.

– Megegyeztünk.

Kira újra felnézett a toronyra.

– Kész vagy?

– Te csak próbáld tartani a lépést. – Samm körbepillantott, hogy biztos legyen benne, nem figyeli őket senki, majd megint a toronyra nézett összeszűkült szemmel. – Indulás.

Átrohantak a tisztáson, kikerülve a pázsiton összevissza heverő fatörzseket. Samm ért elsőként a falhoz, és átvetette magát rajta, egyenesen bele a magas sivatagi fűbe, majd Kira is odahuppant. Egy pillanatra megálltak, üldözés vagy riasztás hangjait figyelték, de Kira nem hallott semmit.

Samm lihegett.

– Kifulladtál? – kérdezte Kira suttogva. – Azt hittem, te sosem fulladsz ki.

– Legyengített minket az átkelés a pusztaságon. A szervezetünk nem képes csúcsteljesítményre.

– Én jól vagyok.

– Én is. Menjünk!

Hason kúsztak az aljnövényzetben, a magas fű eltakarta a mozgásukat. Úgy tűnt, Samm újra normálisan mozog. Kira haladt elől, azzal a feltett szándékkal, hogy minél gyorsabban az épülethez érjen, hisz bármennyire is fedezékben voltak, amíg nincsenek bent, fennáll az esély, hogy észrevegyék őket. Egy idő után idegeskedni kezdett, félt, hogy túl sokáig tart a lassú kúszás, és felkuporodott, hogy kipillantson a fű felett. Az övezet komplexumában minden nyugodtnak és csendesnek látszott. Kira ismét négykézlábra ereszkedett, és gyorsabban mászott tovább, az épület immár elérhető közelségben volt. Samm komor és eltökélt arccal követte. Amikor az épülethez értek, megint furcsán vette a levegőt. Nem lihegett, csak hosszú lassú lélegzeteket vett.

– Jól vagy?

– Furcsán érzem magam – válaszolta Samm. – Kimerültnek, mintha napok óta nem aludtam volna.

Kira önkéntelenül is némi bűntudatot érzett. Én egyáltalán nem érzem fáradtnak magamat. Lehet, hogy Samm keményebben veti magát bele a dolgokba? Lehet, hogy túl keveset vállaltam magamra az úton és észre sem vettem?

– Pihenjünk?

– Ne itt. Be kell jutnunk.

A sűrű csalit majdnem az épület széléig terjedt, ahol több, a padlótól a plafonig érő nyíláson is bejuthattak – a Részlegesek támadása során tönkretett hatalmas ablakokon át. Majdnem az egész földszint nyitva tátongott, egy központi oszlopsor támasztotta alá. Odabent nem volt más, csak recepciós asztalok és váróhelyiségek. Az irattár minden bizonnyal a felső irodákban lehet. Kira észrevett egy félig nyitott ajtót egy lépcsőház felé. Rámutatott, mire Samm bólintott. A férfi mellkasa lassú tempóban emelkedett és süllyedt. Kira halkan háromig számolt, majd felpattantak és átrohantak az ajtóhoz a törmeléken keresztül. Kira ért oda elsőként, több lépéssel előzte meg Sammet, és amikor a társa áttántorgott az ajtón, becsapta maguk mögött. Samm nekinehezedett a falnak, kapkodta a levegőt és lehunyta a szemét.

– Nem hinném, hogy megláttak volna – mondta Kira. – Pihenhetünk egy percet, mielőtt felmegyünk.

– Ha pihenek, elalszom. – Sammnek szemmel láthatóan nehezére esett nyitva tartania a szemét, bármennyire is küzdött. – Menjünk tovább!

– Biztos, hogy jól vagy?

– Mindenképpen muszáj továbbmennünk, úgyhogy nem számít.

Kira tiltakozni próbált, azt mondta, majd visszajönnek később, de Samm nem volt hajlandó meghallgatni.

– Nem lesz még egy ilyen esélyünk. Menni fog. – Kétoldalt belekapaszkodott a korlátba, és felemelte a lábát. Mintha ólomból lett volna. Kira alábújt az egyik karjának, Samm kezét a vállára helyezte, ő pedig átölelte a derekát, hogy segítsen neki. Samm most már még mélyebbeket lélegzett, mintha aludna. A mozgása ritmustalanná vált, néha csak harmadik vagy negyedik próbálkozásra találta el a lépcső magasságát.

– Jól van – mondta Kira, noha tudta, hogy valami egyáltalán nincs jól. Mi a fene folyik itt? – Már csak pár lépcső. – Szorosan fogta Sammet, szinte a teljes súlyát alátámasztotta mászás közben. – Így van, már csak pár lépcső. – Az első lépcsősor végére érve kinyitotta az ajtót, és Samm bezuhant rajta. A levegőt virágföld és növények illata töltötte meg, és Kira macskák és madarak lábnyomát látta a szőnyeget elfedő porban. – Samm, mi a baj? – Itt nem láthatta őket senki, jó búvóhelynek tűnt. – Samm, mondj már valamit!

– Én... – Samm lassan és halkan beszélt, mintha minden egyes szót egy vastag szűrőn kellene átpréselnie, és ez felőrölné minden erejét. Fel és alá forgatta a fejét, igyekezett nagyra nyitni a szemét, küzdött az eszméletvesztés ellen. Kira várta, hogy befejezze a mondatot, de amikor végre újra megszólalt, valami egészen mást mondott. – Heron... itt. – Majd újabb szünet után: – Alszik. – Kira felé fordította a fejét, de a tekintete homályos és zavaros volt. – Találd... meg azt a...

– Találjam meg? De mit? – Kira megrázta Sammet, sürgetően suttogott a fülébe, de semmi sem hatott rá. Alszik. Azt mondta, hogy alszik. És úgy tűnik, Heron is itt van valahol. Kira erőltette a kapcsolást, hátha meg tudja érezni Heron adatait a levegőben. Akaratlagosan sosem sikerült használnia, csak harci helyzetben tűnt megbízhatónak, amikor az adrenalin felerősítette a hatását. De hát most magasan van az adrenalin szintem. Ez az ügy Sammel halálra rémisztett, mégsem észlelek semmit. Lehet, hogy a harci feromonok erősebbek? Vagy, hogy a programozásom szerint csak harci feromonokat vagyok képes érzékelni?

Megint ellenőrizte Samm pulzusát és légzését. Normális volt mindkettő. Most, hogy feladta a harcot, és átengedte magát az álomnak, minden testfunkciója normalizálódni látszott. Kira felállt, próbálta kiokoskodni, hogy mit tegyen. Maradjon mellette, amíg fel nem ébred? Hagyja itt, és menjen tovább? Az utóbbi tűnt az egyetlen értelmes lehetőségnek, de nem szívesen tette meg – mi van, ha történik valami Sammel, amíg ő odavan? Elhúzta a falhoz, az oldalára támasztotta, a hátát a falnak, a mellét pedig a közeli munkafülkékből odavonszolt számítógép toronynak. Samm olyan mélyen aludt, hogy Kira attól tartott, ha elhányná magát, vagy kifolyna a nyála, képtelen lenne reagálni, és meg is fulladna. Így legalább ettől védve lesz.

Mintha elkábították volna, gondolta Kira. De miért tenne vele ilyet valaki – és hogy csinálták volna? Calix adott be neki valamit? De miért kábítaná el, és aztán hagyná magára? A fejét csóválta. Majd megkérdezem tőle, ha felébredt. Egyelőre itt vagyok a célban, és nem tudom, hogy mennyi időnk van, mielőtt a keresésünkre indulnak. És Sammnek igaza van, ha most elmennénk, semmi sem garantálja, hogy adódik még egy esély. Meg kell találnom azokat az adatokat.

Magában elnézést kért Sammtől, majd átkutatta az íróasztalokat, hátha talál egy névsort vagy egy térképet, bármit, ami segítene elindulni. A Trösztre nyilván nem tettek sehol sem utalást így, név szerint, legalábbis nem valószínű, de Kira emlékezett a tagok többségének a nevére a Chicagóban talált nyilvántartásból. Megismételte magában a listát: Graeme Chamberlain, Kioni Trimble, Jerry Ryssdal, McKenna Morgan, Nandita Merchant és Ármin Dhurvasula. Az apám. Talált egy kisebb jegyzéket, kereste a neveket, de egyikük sem szerepelt rajta.

Taktikát változtatott, más oldalról közelítve a problémát. Az eddig felderített nyomok alapján mely darabok állnak már a rendelkezésére? Eltartott egy ideig, amíg összeszedte a gondolatait, hiszen az elmúlt pár hétben csak az foglalkoztatta, hogy eljusson idáig, és a túlélésen kívül másra nemigen maradt ideje. Fel kellett idéznie a megoldandó rejtélyeket. Dr. Morgant bízták meg a Részlegesek hihetetlen fizikai képességeinek, az erejüknek, a reflexeiknek, a betegségek elleni rezisztenciájuknak és a fantasztikus gyógyulóképességüknek a megtervezésével. Jerry Ryssdal volt a felelős az érzékszerveikért. Kira apja hozta létre a kapcsolást és a feromonális kommunikáció egész rendszerét. Trimble-ről még mindig nem tudott semmit. Utoljára maradt Graeme Chamberlain és Nandita, akiknek a Vészrendszert kellett kidolgozniuk. Azt a világpusztító vírust, amelyet RM néven ismertek meg. Chicagóban megtudták, hogy a Vészrendszer célja a Részlegesek megölése lett volna, amennyiben kicsúsznának az állam irányítása alól – a rendszert az amerikai kormány rendelte meg, a ParaGen igazgatói jóváhagyták, és úgy tűnt, hogy ez a felhatalmazás váltotta ki a vezető tudósokból a Tröszt létrehozását. Aztán amikor a vírus felszabadult, valahogy az embereket ölte meg a Részlegesek helyett. Ez nem lehetett a Tröszt döntése – Kira el sem tudta képzelni, hogy bárki is, pláne az apja és az az asszony, aki anyaként nevelte, szándékosan, tudatosan, bűntudat nélkül elpusztítson ennyi embert. Graeme pedig öngyilkosságot követett el, amiből Kira nem tudott semmire sem következtetni, de mégis mélyen nyugtalanította.

Az biztosnak látszik, hogy a Tröszt széttöredezett már a tervezés szakaszában, gondolta. Dr. Morgan például mit sem tudott a lejárati időről, márpedig valakinek bele kellett azt programoznia a Részlegesek DNS-ébe, olyan valakinek, akinek volt egy terve. De voltak mások is. Azok a nevek, amelyeket Morgan kiáltott, amikor azt hitte, hogy Kira kém: Cronus és Prometheus. Kódnevek lennének? A lista egyes szereplőit fedik? Vagy egészen másokat? És hogy illett bele a képbe dr. Vale?

Kira megint a névjegyzéket nézte, keresett rajta bármit, aminek köze lehet a Tröszt tervéhez. Lejárati idő. Vészrendszer. Vírus, virológia, patológia, epidemiológia – az összes szinonimát végignézte. Laboratórium, kutatás, genetika, még az RM-et is kereste. Várjunk csak. RM nem volt, de RD igen. Ez utalás lenne a vírusra? Egy korábbi verziója? Nem, kizárt, hogy egy ilyen titkos dolog bekerülne egy általános jegyzékbe, miközben még a vezető tudósok sem szerepelnek rajta. Eszébe jutott az IT-vel kapcsolatos félreértés, amiről kiderült, hogy rövidítés: információs technológia. Az RD is ilyesmi lehet. Az R talán referencia, a D database, vagyis adatbázis, vagy pedig... R mint research, D mint development.

Kutatás és fejlesztés.

Ha valahol, hát ott kell lennie a Trösztnek. De hol van az a C szint? Az itteni emeletek sorszámozva voltak. Térképet keresett, átkutatta az összes íróasztalt, de amikor már harmadszor járt körbe a fő előtérben, megállt a lépcső tetején, és a mögöttük álló ajtókra bámult. Három dupla ajtó egymás mellett.

Liftek.

Az Övezet saját, önfenntartó áramhálózattal rendelkezett. A többi épületben működtek a liftek. Ha itt is működnek, egyszerűen csak meg kell nézni a gombokat, és meglesz a C szint. Csak megnyomja a gombot, és már ott is van. Kira előrelépett, az ujja egy pillanatra megállt a hívógomb felett. Aztán megnyomta.

Mélyen az épület gyomrában életre mordult egy motor, és Kira érezte, hogy a fogaskerekek és a csigák forgásától megremeg a padló. Csattogás és morajlás visszhangzott a liftaknában. Kira hátralépett, amikor az ajtó hangos csikorgással félig felfeszült előtte. A lift csak nagyjából volt szintben az ajtóval, alul széles rést hagyott a sötét mélység felé. Aram ugyan van, de ez nem jelenti azt, hogy valaki karban is tartotta a lifteket az elmúlt tizenkét évben, villant át Kira agyán. Hihetetlen, hogy egyáltalán működnek még. Az ajtók próbáltak becsukódni, de akkora kárt szenvedtek a nyitástól, hogy képtelenek voltak bezáródni. Kira habozott, próbálta eldönteni, hogy megbízhat-e a szerkezet stabilitásában, és bemerészkedhet-e megnézni a gombokat. Lenézett az aknába, sötétvörös fényeket látott a mélyén – legalább hét szintnyi lehetett. Ami öt földalatti szintet jelent, gondolta. Egy a karbantartásra, talán kettő is. És három teljes földalatti szint.

A, B és C.

Úgy döntött, hogy inkább nem veszi igénybe a liftet, hanem benéz az aknába, és a sarkoknál keres egy karbantartólétrát. Talált is egyet, amelyet viszonylag könnyen elért, de egy pillanatig még így is elfogta a szörnyű tériszony, amikor belépett a mély, sötét verem fölé. Két kézzel határozottan megragadta a felső fém létrafokot, aztán leengedte magát, a lábával megtalálta a létrát, és megkezdte a lefelé mászást. Minden szint meg volt jelölve. Kira megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a földszint után az A betűt látta. Ment tovább, megállt a C-nél, és keresett egy kijáratot. A létra mellett meglátott egy karbantartóajtót. Lenyomta a kilincset. Az ajtó könnyen nyílt.

A benti folyosót élénk fény világította meg, a levegő friss volt, egyáltalán nem áporodott. A távolból léptek halk visszhangját hallotta.

Kirának torkába szökött a szíve, hirtelen megbénította a félelem. Heron lenne az? Már itt van? Vagy valaki más? Meghallották a zajt, amit a lifttel csapott? Egyvalaki lépdel vagy többen? Közelednek vagy távolodnak? Képtelen volt megállapítani, és a bizonytalanságtól lebénult. Egy idő után erőt vett magán, és elgondolkodott. Akármi legyen is, be kell mennem azon az ajtón. Nem mehetek el csak úgy. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyem kideríteni, hogy mi vagyok. Tétovázott, igyekezett felbiztatni magát. Vajon van-e odabent valami biztonsági rendszer, ami rátámad? Az ajtó kinyitása nem váltott ki riasztást. Kira mélyen beszívta a levegőt, aztán előhúzta a nadrágja hátuljába rejtett pisztolyt. Ellenőrizte a kamrát, majd a tárat, biztos akart lenni benne, hogy készen áll a tüzelésre, ha szükséges. Belépett az ajtón.

A folyosó nem csak a fényektől volt világos, hanem a falakat, a padlót és a plafont is fehérre festették, mint egy kórházban. Kira érzett valami finom zúgást a padlón át, olyasmit, mint a lift motorja, de ez folyamatos volt, mint egy háttérzaj. Az áramgenerátor? Vagy egy levegőcserélő szerkezet? Egyértelműen volt egy kis szellő, nem is meleg, nem is hideg, csak egyszerű légmozgás. Ismét léptek sorát hallotta, olyan halkan, hogy úgy vélte, csak egyetlen ember lehetett. Erőltette a kapcsolást, próbálta megérezni, hogy hátha Heron az, de nem érzett semmit. Óvatosan maga előtt tartva a fegyvert, lábujjhegyre emelkedve ment előre. Ha már hallotta valakinek a lépteit, legalább az ne hallja az övéit.

A C szint egy laboratórium volt, és sokkal jobb állapotban maradt meg, mint az emeletek. Bármit tettek is a Részlegesek az épülettel, ebben a mélységben nem hatott a rombolás. Kira irodák és tárgyalók, laboratóriumok és zuhanyozók, tiszta, fehér, számára ismeretlen berendezésekkel teli szobák mellett osont el. Vajon itt állítja elő Vale a szerét? Ebben lenne ráció, nyilván a ParaGen rendelkezett a legjobb genetikai berendezésekkel az Övezetben. Ezért mondta volna, hogy nem „hordozható” a gyógymód? Talán éppen Vale-t hallotta. Kira gyorsabbra fogta a lépteit.

Ismét lépteket hallott, és ahogy közelebb ért, egy suttogó, bizonytalan beszédhangot is. Valaki halkan beszélt. Kira a lehető legóvatosabban lépkedett, miközben megválaszolhatatlan kérdésekkel próbálta felkészíteni magát minden eshetőségre.

Bármi történjék is, nem számít. Ha már eljöttem idáig, meg kell tudnom mindent.

Befordult az utolsó sarkon, egy tágas terembe ért, és elállt a lélegzete. Két hosszú sorban tíz fémasztal állt, mindegyiken egy-egy sovány, szinte csontvázszerű férfi testével. Csövek, drótok és kábelek lógtak ki belőlük, egyesek tápszereket juttattak bele a szervezetükbe, mások pedig az ürüléket vagy az újrakeringetett vért vonták ki belőlük. Az arcuk fedetlen volt, de mindegyiküknek a nyakából vékony cső türemkedett ki, egyenesen átütve a bőrüket az összegubancolódott csövekhez csatlakozva. Azt feltételezhette volna, hogy halottak, de látta, hogy a mellkasuk enyhén emelkedik és süllyed, a szívük lassan dobog a törékeny bordáik mögött. Élőholtak voltak, eszméletlenek, elszigetelve a külvilágtól. Már évek óta lehettek ebben az állapotban.

– Mi folyik itt? – súgta maga elé Kira.

– Részlegesek – szólalt meg dr. Vale. Kira felnézett, és meglátta a férfit a terem túlsó végében. Szinte önkéntelenül rászegezte a pisztolyát, Vale pedig felemelte a kezét. – Tudni akarta, hogyan szintetizálom a gyógymódot. Sehogy; közvetlenül vonom ki belőlük. – Az asztalok felé intett. – Íme az RM ellenszere.