ÖTÖDIK FEJEZET

Kira lekuporodott a bozótban, a puskájához szerzett új távcsővel az elektronikai bolt ajtaját bámulta. Ez már a negyedik volt, és eddig mindegyiket kirabolták. Ebben önmagában nem lett volna semmi furcsa, de a ParaGen irodában látottak gyanakvóvá tették, és az alaposabb vizsgálódás mindenhol ugyanazt bizonyította: akárki is volt a rabló, a közelmúltban járt ott. Ez nem egyszerűen tizenegy évvel ezelőtti fosztogatás volt a világ másik végéről – Manhattan vad vidékén valaki az elmúlt pár hónapban kezdett el összegyűjteni számítógépeket és generátorokat.

Már közel másfél órája figyelte a boltot, erősen koncentrálva, igyekezett ugyanolyan elővigyázatosan nyomozni, mint amennyire a fosztogató próbálta elrejteni a nyomait. Várt még pár percet, a bolt kirakatát, a szomszédos üzletek kirakatát, a felettük lévő négy emelet ablakait vizslatta – semmi. Még egyszer megvizsgálta az utcát, mindkét irányban üres volt. Nem volt ott senki, biztonsággal bemehetett. Ellenőrizte a zsákját, szorosan magához szorította a rohamkarabélyát, és átfutott a töredezett úton. Az ajtó régen üvegezett volt, Kira megállás nélkül ugrott át a szétrepedt nyíláson, majd felemelt puskával, tettre készen ellenőrizte a sarkokat, és valamennyi polcot gondosan végignézte a távcsővel. A bolt kicsi volt, főleg hangfalakat és zenelejátszó rendszereket árult, de ezek is nagyrészt eltűntek az első fosztogatásban. Az egyetlen emberi nyom a pénztárosnak a pult mögé becsúszott csontváza volt. Miután meggyőződött róla, hogy biztonságban van, Kira a vállára vetette a karabélyát, és munkához látott, a lehető legalaposabban megvizsgálta a padlót. Nem tartott soká, mire megtalálta a lábnyomokat a porban, olyan tisztán, hogy azok csak a kirakat felrobbanása, a kosz és a törmelék felgyülemlése után keletkezhettek. Itt még egyértelműbben kivehetőek voltak, mint a korábbi helyeken. Kira fél kézzel lemérte az egyik nyomot – ugyanaz a nagy cipőméret, mint máshol, 46-os, talán 47-es. Ráadásul meghökkentően jó állapotban voltak a nyomok. A szélnek és a víznek idővel természetszerűleg el kellett volna koptatnia ezeket, különösen a bolt közepén, de szinte még egyáltalán nem kezdtek eltűnni. Kira letérdelt, és a lehető legóvatosabban megvizsgálta a lábnyomokat. A többit az elmúlt év folyamán hagyhatta maga után valaki, ezeket viszont lehet, hogy csak egy hete.

A generátortolvaj folytatta a tevékenységét.

Kira most a polcokra irányította a figyelmét, az állapotukból és a lábnyomok elhelyezkedéséből próbálta kikövetkeztetni, hogy pontosan mit is vitt el a fosztogató. Ahogy az várható volt, a nyomok leginkább arra a sarokra koncentrálódtak, ahol a generátorok álltak, de minél jobban vizsgálta, annál nyilvánvalóbban rajzolódott ki egy eltérés ettől a mintától. A tolvaj legalább kétszer ment át a bolt túlsó végébe, egyszer lassan, mintha keresne valamit, és egyszer határozott léptekkel, amiről a mélyebb nyomok tanúskodtak, mintha valami nehezet cipelt volna. Kira végigmérte a polcokat, tekintete átsiklott a még mindig fémkeretekhez rögzített poros műanyag telefonokon, a hordozható számítógépeken és az apró zenelejátszókon, amelyeket Xochi szokott gyűjteni. Gondosan követte a nyomokat a törmeléken keresztül. Egy alacsony, üres polchoz vezettek, majdnem az üzlet leghátulján. Innen egészen biztosan elvitt valamit. Kira lehajolt, hogy letörölje a port a polc címkéjéről, és nagy nehezen kisilabizálta a viharvert feliratot: HAM. Sonka? Elektronikai boltban nem árultak sonkát. Közelebb hajolt, és meglátta a következő, elfakult, koszos szót is: rádió. HAM rádió, az első szó csupa nagybetűvel. Még egy olyan rövidítés, mint az IT, amellyel még sosem találkozott.

Számítógépek, generátorok, és most rádiók. A titokzatos fosztogató szép kis gyűjteményt állított össze a régi világbeli technológiából, és nyilvánvalóan szakértő volt, hiszen pontosan tudta, mit talál azon a polcon, nem kellett letörölnie a port a címkéről, mint Kirának. De még ennél is többről volt szó, mert a ParaGen irodájában nagyon is konkrét berendezéseket vitt el, ami nem lehetett véletlen egybeesés, vagyis nem egyszerűen bizonyos technológiákra vadászott, hanem konkrét darabokra. A ParaGentől régi számítógépeket zsákmányolt, valamint az azok működtetéséhez szükséges generátorokat. Most pedig rádiózásra alkalmas rendszereket. De kit akart felhívni?

Manhattan a senki földje volt, egy üres, nem hivatalosan katonai tevékenységektől mentes ütköző zóna a Részlegesek és a túlélő emberek között. Elvileg nem tartózkodott itt senki, nem azért, mert tilos volt, hanem mert veszélyes. Ha itt bármi is történt veled, bármelyik fél elfoghatott, és egyik fél sem tudott megvédeni. Még kémkedésre sem volt igazán alkalmas, hiszen nem maradt itt semmi megfigyelnivaló, semmi érdekes, amiről jelenteni lehetett – kivéve a ParaGen iratait, gondolta Kira. Ő azokat kereste, ez a fosztogató úgyszintén – és az ért oda hamarabb. Most pedig neki köszönhetően nem volt ott egyetlen generátor sem, amit felvihetett volna a ParaGenhez, és semmi sem garantálta, hogy a megmaradt számítógépek tartalmazzák a szükséges adatokat. Remélte, hogy talál egy generátort, amivel beindíthatná a felső vezető számítógépét, és megnézhetné, hogy rajta van-e, amit keres, de a titokzatos gyűjtögetőnek nyilvánvalóan ugyanaz kellett, és még csak nem is törődött a főnöki géppel. A fosztogatónál nagy valószínűséggel megvolt minden, ami után Kira kutatott. Ha el akarja olvasni azokat az iratokat, magát a fosztogatót kell előkerítenie.

Meg kellett tudnia, hogy mit csinált a ParaGen a Részlegesekkel, az RM-mel, és vele, de volt egy másik oka is, hogy itt legyen. Nandita utolsó üzenetében azt írta neki, hogy keresse meg a Trösztöt – a Részlegesek vezetőit, a legfelső parancsnokokat, akik az összes többit irányították – és bár őket biztosan nem itt fogja megtalálni, talán rábukkanhat valami nyomra, amiből kiderül, hogy merre kutasson. De... megbízhat Nanditában? Kira a fejét ingatta, és a homlokát ráncolta a kirabolt üzlethelyiséget elnézve. Egykor mindenkinél jobban bízott benne, de amikor megtudta, hogy ismerte az apját a Szakadás előtt, hogy ismerte őt is, és hogy erről sosem szólt neki... Nandita becsapta, és Kira most nem tudhatta, milyen szándékok vezették, amikor megmondta neki, hogy mit csináljon. De ez volt az egyetlen nyom a kezében. Muszáj volt tovább keresnie a ParaGennel kapcsolatos információkat, ijesztő és rejtélyes fosztogató ide vagy oda – mert csak itt találhatja meg a válaszokat, és most ezzel az új idegennel kell kezdenie. Mindegy, hogy Részleges, ember, kettős ügynök vagy bármi más, meg kell találnia, és ki kell szednie belőle mindent, amit tud.

Újabb gondolat villant át az agyán, egy füstoszlop mentális képe. Akkor látta, amikor legutóbb itt járt Jaydennel, Haruval és a többiekkel, egy vékony füstnyomot, amely egy kéményből vagy egy tábortűzből származhatott. Elindultak megnézni, hogy mi az, ekkor futottak bele Samm Részleges-csapatába, aztán a nagy sietségben, amikor menekültek, kiment a fejükből, hogy végül nem tudták meg, honnan is jött az a füst. Feltételezte, hogy a Részlegesek táborából, de a későbbi tapasztalatai ráébresztették, hogy ez szinte nevetséges ötlet volt – a Részlegesek túl okosak ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló jelét adják a jelenlétüknek, és eleve nem is volt szükségük rá. Valószínűbbnek tűnt, hogy az a füst valaki mástól származhatott, és a Részlegesek pont ugyanakkor mentek felderíteni, amikor az emberek.

A két csoport elintézte egymást, mielőtt bármelyikük is eredményre jutott volna. Talán. Puszta találgatás, de még mindig jobb, mint bármi más, ami az eszébe jutott. Annál biztosan, hogy lesben álljon elektronikai boltok előtt abban a hiú reményben, hogy a fosztogató pont akkor lép ott akcióba.

Azon a környéken kell elkezdenie, amelyet akkor vizsgáltak át, és ha az illető azóta továbbállt – ami valószínűnek tűnt az alig pár sarokkal arrébb folytatott komoly tűzharc után – nyomokat kell keresnie, hogy merre indulhatott. Volt valaki a városban, és Kirának feltett szándékában állt rátalálni.

A füstcsík forrásának megtalálása nehezebbnek bizonyult, mint Kira tervezte. Először is most már nem látszott, így az emlékezetére kellett támaszkodnia, márpedig a város olyan nagy és áttekinthetetlen volt, hogy nem tudta pontosan felidézni vizuális segítség nélkül. Vissza kellett mennie egészen délre, a hídig, amelyen átkeltek, meg kellett találnia ugyanazt az épületet, hogy kinézhessen ugyanabból az ablakból. Onnan végre ismerősnek látszott a terep. Megvolt a hosszú fasor, a három bérház, mindazok a jelek, amelyek elvezették őket a Részlegesekhez hónapokkal ezelőtt. Ott találkozott először Sammel – illetve, a pontos kifejezés nem annyira a „találkozott vele”, mint a „leütötte és foglyul ejtette”. Furcsa, mennyit változott azóta minden. Ha most itt lett volna vele Samm... Nos, akkor először is minden sokkal egyszerűbben menne.

Azonban ahogy belegondolt, tudta, hogy többről van szó. Kinézett az ablakon a növények fedte városra, és immár századszor merengett el azon, hogy az a kapcsolat, amelyet érzett kettőjük között, vajon pusztán a Részleges kapcsolásból fakad, vagy esetleg valami mélyebb. Honnan tudhatná meg? Van ennek egyáltalán jelentősége? A kapcsolat, az kapcsolat, és olyan kevéssel rendelkezett ebből mostanában.

Ám nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy Sammre gondoljon. Kira elmerült a városkép tanulmányozásában, igyekezett pontosan rögzíteni az elméjében a füst helyét, és megjegyezni, hogyan is juthat oda. Még a jegyzetfüzetét is elővette, felrajzolt egy vázlatos térképet, de mivel nem érezte egyértelműen, hogy hány utcát lát, és nem tudta, mi lehet a nevük, kétségei voltak afelől, hogy mennyire veszi majd hasznát. Az épületek olyan magasak voltak, az utcák meg olyan szűkek, hogy a város szinte labirintusnak látszott, téglából és fémből készült útvesztőnek. Legutóbb felderítők vezették őket, ám attól tartott, hogy egyedül el fog tévedni, és nem talál semmit.

Igyekezett a lehető legprecízebb lenni, bejelölte a térképen azokat a tereptárgyakat, amelyek segítségére lehetnek, majd legyalogolt a hosszú lépcsőn, és elindult a városban. Az utcán nehéz volt a terep, tele felborult autókkal és tekergő fákkal, a leveleket enyhe szél reptette. Elment egy régi baleseti helyszín mellett, bő tucatnyi jármű rohant egymásba, amikor kétségbeesetten el akartak menekülni a pestis sújtotta városból. Nem emlékezett erre a halomra. Ettől ideges lett, hogy talán nem is jó úton jár, de aztán egy sarkon befordulva észrevette az egyik megjegyzett tereptárgyat, és onnantól magabiztosabban ment tovább. Mindegyik utcának a közepén lehetett a legkönnyebben haladni, ahol kevesebb volt a törmelék, mint a széleken és a járdákon, de egyben az is volt a legjobban látható, márpedig Kira túlságosan is félt ahhoz, hogy el merje hagyni a sűrű fedezéket. Falak és kerítések mentén lopakodott, óvatosan lépegette át a tornyosuló házakról lehullott, könnyen elmozduló törmelékhalmokat. Lassan haladt, de biztonságosabban, legalábbis ezzel nyugtatgatta magát.

Néhol felfigyelt egy golyó ütötte lyukra egy autón vagy egy postaládán, ezekből is tudta, hogy jó irányba tart. Amikor erre futottak, egy orvlövész üldözte őket, Jaydennek még a karját is átlőtte. Jayden emléke kijózanította, és megállt hallgatózni: madarak. Szél. Két macska nyávogva verekszik. Butaság volt arra gondolni, hogy most is lehet odakint egy mesterlövész, de nem bírta megállni.

Beugrott egy omladozó lépcső alá, nagyokat szuszogott, igyekezett elhitetni magával, hogy csak az idegei játszanak vele, de képtelen volt bármi másra gondolni, mint Jaydenre, akinek átlőtték a karját – akinek átlőtték a mellkasát az East Meadow-i kórházban, aki ott vérzett el a padlón, amikor feláldozta érte az életét. Ő volt az, aki erővel átsegítette a félelmén, aki azt mondta, hogy keljen fel, amikor nem mert megmozdulni sem. Kira összeszorította a fogát, megint feltápászkodott, és elindult előre. Bármennyire is fél, nem szabad megállnia.

Már magasan járt a nap, amikor elért a bérházakhoz, az öt épület a felhőkarcolóból még csak háromnak látszott. Ez volt az a hely. Széles pázsit az épületek mellett és között, mostanra cserjékkel benőve, amelyeket Kira óvatosan hajtott félre útközben. Először emellett haladtunk el, és ez az, amibe bementünk... A ház oldalához érve felnézett, és látta a hatalmas lyukat, amelyet a harmadikon robbantottak a falban. Egy lógó födémgerenda köré inda tekeredett, egy elgörbült vasbeton szilánkon madár trónolt. A harc elmúlt, a természet visszakövetelte magának a helyszínt.

Itt keresték a füst eredetét, és azért választották ezt az épületet, mert feltehetően innen lehetett rálátni a másik házra. Kira készenlétben tartotta a fegyverét, ahogy befordult az egyik sarkon, aztán a következőn. Ez lesz az az utca, és ha jól mérte fel a térképen, a hatodik ház az, amit keres. Egy, kettő, három, négy... nem. Kirának leesett az álla, ahogy döbbenten nézte a hatodik házat a sorban.

Üres kráter tátongott a helyén. Felrobbantották.