TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ariel McAdams már évekkel korábban megszökött Nandita házából, egyedül élt East Meadow déli részén, de miután a csecsemője meghalt – Long Islanden szinte minden nőnek volt egy vagy két halott gyereke a Remény törvénynek köszönhetően – a városból is elköltözött. Marcus egy homályos utalást talált az új címére a kórházi nyilvántartásban, aminek a megszerzése csaknem a szabadságába került. Magánál tartott egy hordozható rádiókészüléket, hogy belehallgathasson a katonai jelentésekbe, és beszélhessen Kirával, ha netán újra hívná, és az East Meadow elhagyása közben hallott hírek igencsak komorak voltak. Alig egy órával a távozása után behatolt a Részleges hadsereg. Marcusnak így már mindenképpen el kellett mennie. Ismét ellenőrizte a címet a cetlin: „egy sziget Islipben”. Nem valami sok, de több a semminél.

A rádióból tudta meg, hogy a Részlegesek körbezárták East Meadow-t, így a lakosság nagy részét elfogták, mielőtt még elszökhettek volna, majd járőröket küldtek ki az elkóboroltak felkutatására, mindenkit vissza kellett hozniuk a központba. Ám a sziget elég nagy volt, és még százezer Részleges sem kereshet egyszerre mindenhol. Marcus meghúzta magát, sosem gyújtott tüzet, nem ment át nyílt terepen, és az első néhány napban sikerült is elkerülnie a járőröket.

Nem lesz ez így örökké, gondolta, de ha megtalálom Arielt, és meg tudom húzni magamat valahol, tovább maradhatok szabadon, mintha úton lennék.

A második nap estéjén a rádió csipogni kezdett. Marcusnak felgyorsult a szívverése, ám hamar rájött, hogy nem Kira az, és nem is a Hálózat újabb gerillajelentése. Hanem dr. Morgan.

– Üzenet Long Island valamennyi lakójának – mondta Morgan. – Nem akartunk inváziót, de a körülmények rákényszerítettek minket. Egy Kira Walker nevű lányt keresünk. Tizenhat éves, 175 centi magas, körülbelül 60 kiló, indiai származású, világos bőrű, szénfekete hajjal, bár lehet, hogy levágta vagy átfestette, hogy elrejtse a személyazonosságát. Adják át nekünk ezt a lányt, és azonnal véget vetünk a megszállásnak. Ha továbbra is segítenek neki a rejtőzködésben, mindennap kivégzünk egyet maguk közül. Kérjük, ne kényszerítsenek erre a szükségesnél hosszabb időn át. Ez az üzenet valamennyi hullámhosszon terjed, és addig ismétlődik, amíg nem engedelmeskednek az utasításainknak. Köszönöm a figyelmet.

Az üzenet véget ért. Marcus sokkos állapotban hallgatta a levegőben lógó háttérzajt.

Egy percnyi döbbent csend után Marcus tekergetni kezdte a hangoló tárcsát, a következő frekvenciát keresve. Ahogy a nő mondta, ott szintén ugyanez az üzenet hangzott el. Marcus hitetlenkedve hallgatta végig megint. Még négyszer váltott hullámhosszt, mintha biztos lett volna benne, hogy ez az egész csak egy álom, hogy ez nem történhetett meg, azonban mindig ugyanaz volt az eredmény: Kirát akarják. Ártatlanokat ölnek meg, hogy megtalálják. Semmitől sem riadnak vissza.

Éjjel rögtönzött búvóhelye padlóján járt fel-alá az üzeneten gondolkodva. Kezdettől fogva erről szólt az invázió. Kirát akarják, és bármit megtesznek, hogy megkaparintsák. Miért olyan fontos a lány? Miért akarják ennyire elfogni?

Miért nem lépett vele kapcsolatba Kira?

Nem voltak napelemei a rádióhoz, mivel azokat a Szakadás utáni első napokban a Szenátus és a Hálózat mind begyűjtötte, de volt egy kézi hajtású generátora, amit vadul tekert, hogy életben tartsa a rádiót. Kezdtek összemosódni a napjai, ahogy napközben Arielt keresve gyalogolt, és egész éjjel kurblizott abban a reményben, hogy Kira jelentkezik. Islipbe érve talált egy jellegtelen házat, amelyben meghúzta magát, és hozzákötötte a rádiót egy szobabiciklihez, pedálozás közben hallgatta a fehérzaj halk zúgását. Őrültebb pillanataiban arra gondolt, hogy ő is Kira után megy Manhattanbe. A legszörnyűbb forgatókönyveket képzelte el magában. Kirát elfogták a Részlegesek, felfalták az oroszlánok, vagy egyszerűen csak rádőlt egy épület. Ostobaság volt egyedül utaznia, és ostoba volt Marcus is, hogy hagyta, de Kirát sosem volt képes megállítani.

A rádió zúgott, a kerekek csikorogtak. Amikor a nap kezdett lemenni, szünetet tartott, ivott egy kis vizet, és evett a hátsó udvaron álló fán termő almából, majd azonnal visszament pedálozni. Tudta, hogy éjjel a legvalószínűbb a hívás, amikor már nem biztonságos úton lenni, és Kira is behúzódik valahova. Éjfél utánig pedálozott, amíg már égett a combja, lüktetett a lábfeje, és a keze is felhólyagosodott a kerékpár kormányától. Bekúszott az ágyba, miközben a rádió továbbra is recsegett a fülében, és álomba szenderült.

Reggel tekert még egy kicsit, és amikor már nem bírta tovább a bezártságot, kiment levegőzni. Megmasszírozta fájó lábszárát, és sétálni indult, megint Arielt kereste. Egy sziget Islipben. Islip nagy volt, de csak egy része érintkezett a vízparttal. Egész nap fel-alá járt a rádióval a hátizsákban, emberi élet nyomait keresve. A második napon talált egy szigetet, a harmadikon pedig egy lakott házat: a pázsit le volt nyírva, a kert meg volt művelve, a foltos verandát, amelyet korábban indák nőttek be, mostanra valaki rendesen kitakarította. Marcus felment a görbe falépcsőn, és bekopogott az ajtón.

Nem lepődött meg annak hallatán, hogy csőre töltöttek egy puskát. Még csak össze sem rezzent.

– Ki az?

– A nevem Marcus Valencio. Már találkoztunk, bár annak több éve. Kira barátja vagyok.

Kis szünet után jött a válasz.

– Menj innen!

– Beszélnem kell veled – erősködött Marcus.

– Azt mondtam, hogy húzz el!

– Nandita eltűnt...

– Annál jobb.

– Nézd, Ariel, nem tudom, min vesztetek össze, nem tudom, miért gyűlölöd őket annyira. De azt biztosan tudom, hogy ők nem gyűlölnek téged. De nem ezért jöttem, nem ők küldtek, nem fogok visszamenni hozzájuk, hogy beszámoljak rólad, azt sem fogom mondani, hogy keresd fel őket vagy ilyesmi. És főként nem azért akarom megtalálni Kirát, hogy átadjam Morgannek. Csak rá szeretnék jönni valamire.

Ariel nem válaszolt. Marcus várt. És várt. Egy teljes perc telt el, mire rájött, hogy a lány valószínűleg egyszerűen csak nem vesz róla tudomást. Megfordul, hogy elmenjen, de közben észrevett egy kis padot a verandán. Nem hinta volt, csak egy egyszerű fa ülőalkalmatosság, ahonnan az ember nézhette a világ múlását. Leporolta, leült, és beszélni kezdett.

– Az első kérdésem az lenne hozzád, feltéve, hogy idefigyelsz egyáltalán, hogy miként találkoztál Nanditával. Beszéltem a többi lánnyal, akiket örökbe fogadott, és mind azt mesélték, hogy mire találkoztak vele, te már nála voltál. Isolde Philadelphiát említette, hogy ott voltál, amikor Nandita rád talált. Valójában Xochi is odavalósi, de fogalmam sincs, hogy ennek van-e jelentősége. Amit tudni szeretnék, az, hogy.... hogy valójában honnan jöttél? Hogyan találkoztál Nanditával? Nem volt több a szokásos „magányos gyerek ténfereg az utcán” történetnél? Rengeteg ilyen sztori kereng a szigeten, bizarr módon szívmelengető, hogy milyen sok. Meghalt az egész család, meghalt az összes szomszéd, a gyerek éhes, fél, vagy valami más okból kijön a házból. Az én esetemben a tej volt az oka. Rengeteg gabonapehely volt a házunkban, és ötévesen ezt az egy ételt tudtam elkészíteni, így hát minden egyes nap, minden egyes étkezésre azt ettem, aminek következtében nemsokára kifogyott a tej. Próbálkoztam más ételekkel is, mogyoróvajat és lekvárt akartam kenni tortillára, meg ilyesmi, de még a konzervnyitót sem tudtam használni. – Marcus nevetett, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából. – Szóval elmentem tejet keresni. Nem is tudom, merre indultam, hol reméltem tejet találni, de ott volt az egész világ előttem, tudod? Pár dolog égett, itt egy autó, ott egy vegyesbolt, de mivel Albuquerqueben voltunk, a tűz nem talált sok lombot, amitől tovább terjedhetett volna. Néhány tűzcsapból folyt a víz, a csatornában kisebb patak keletkezett. De ember nem volt sehol. Elgyalogoltam a legközelebbi bolthoz, amit ismertem. A nagybátyámé volt, egy kis Abarrotes bolt pár sarokra tőlünk, de be volt zárva, és nem tudtam bemenni, így hát gyalogoltam tovább, és tovább, és az egész város üres volt. Sehol egy lélek. Végül találtam egy Walmartot. Egy ekkora városban előbb-utóbb óhatatlanul találsz egy Walmartot, és bementem tejet keresni, és akkor ott volt ez a férfi, akit sose láttam azelőtt, aki éppen egy hordót töltött meg vizesüvegekből. Rám nézett, én visszanéztem, aztán felemelt, ráültetett a hordóra, és adott nekem egy csomag löncshúst. Még tejet is talált a raktárban, tartósat, ami még nem ment tönkre, és akkor egy tálkából gabonapelyhet ettem, amíg ő összeszedett mindent, ami kellett neki. Traynek hívták, a családnevét nem tudom. Tray magával vitt egészen Oklahoma Cityig, ahol összefutottunk a Nemzeti Gárdával. Aztán szem elől vesztettem, és őszintén szólva azt sem tudom, hogy eljutott-e idáig. Szégyellem, de az elmúlt pár évben eszembe sem jutott. Gondolom, ha itt van, valahol a vadonban élhet, halászik, vagy a földet műveli, vagy valami ilyesmi. Ha a városban élne, már rátaláltam volna. És nem tudom, miért meséltem el neked ezt a történetet, hacsak nem azért, hogy ilyen emberekre van szükségünk, hogy mi ilyen emberek vagyunk. Csak azok élték túl, akik összedolgoztak, akik segítettek egymásnak, és ettől lesz az RM és a Szakadás minden idők legkülönlegesebb természetes kiválasztási folyamata. Nem tudom, hogy talált rád Nandita, de rád talált, megmentett téged és idehozott, és most eltűnt, és én csak próbálom kideríteni, hogy mi történik valójában. Mit tudott Nandita, mit csinált, miért volt itt? Miért keresik a Részlegesek?

– Engem nem egy Walmartban talált Nandita – szólt ki Ariel az ablakon. Marcust már elringatta a saját hangja, Ariel kizökkentette az álmodozásból. A függöny be volt húzva, elfojtotta a lány hangját, de tisztán ki tudta venni a szavait. – Eljött hozzánk. A szüleim talán egy nappal előtte haltak meg. Eljött hozzánk, és magával vitt.

Marcus a homlokát ráncolta, próbálta összeállítani a képet.

– Úgy gondolod, tudta, hogy ott vagy? Hogy direkt ment oda érted?

– Annyit tudok, hogy nem hagyott elbúcsúzni sem.

Marcus a lány hangja felé fordult, de a függöny még mindig szorosan el volt húzva az ablaknál.

– Sajnálom – mondta. És mivel nem tudott más mondani: – Ez gáz.

Ariel nem válaszolt.

– A Részlegesek keresik – mondta Marcus. – Gondolom, Kirát azért keresik, amit pár hónappal ezelőtt csinált, de Nanditát azért, mert azt hiszik róla, hogy tud valamit. És valóban tud valamit. Ariel, láttam egy fényképet, amin Nandita volt valami pasassal, köztük pedig Kirával. A ParaGen épületegyüttesénél álltak. Bármit is tudhat Nandita, annak köze van Kirához, és a Részlegesek azért indítottak ellenünk teljes körű támadást, hogy megtudják, mi az. Ha te értesz ebből az egészből bármit is... kérlek, muszáj elmondanod nekünk.

Nem jött válasz jó ideig. Marcus hallotta Ariel halk lélegzését a függöny mögött. Várt. Úgysem tudott volna hová menni.

– Nandita tudós volt – bökte ki végre Ariel. – Kísérletezett.

– Kirával?

– Mindnyájunkkal.

Az első, amit Marcus meglátott Ariel házában, a rengeteg palántaláda volt.

– Nem tudtam, hogy kertészkedsz – mondta, miközben a szeme lassan hozzászokott a sötéthez. A szigeten cirkáló Részleges járőrök miatt Ariel minden ablakot a lehető legvastagabban fedett el.

– Nandita mellett nőttem fel – válaszolta Ariel. – A kertészkedésen kívül nem is nagyon értek máshoz.

– Ezért gyűlölöd?

Ariel hangja elhalkult.

– Elmondtam, hogy miért gyűlölöm.

– A kísérletek miatt – idézte fel Marcus. A lányra nézett. – Képes vagy beszélni róla?

– Nem – bámult ki Ariel az utcára. – De attól még eljött az ideje. – Becsukta az ajtót, amitől az egész szobát elnyelte a sötétség.

Marcus hagyta, hogy a szeme megszokja a sötétet, és Ariel körvonalaira koncentrált.

– Miféle kísérletek? Miért nem mondtak erről semmit a többiek?

Ariel felcsattant.

– El tudod képzelni, mennyire igyekeztem túllépni rajta? Úgy tenni, mintha normális lenne az életem? Állást vállaltam, bár nem volt rá szükségem, csak azért, hogy legyen mit tennem napközben. Két évvel korábban estem teherbe, mint amit előírt a Remény törvény. Ezt a buta kertet is azért gondozom, mert... mert az emberek ilyesmiket csináltak a Szakadás előtt. Mindent megtettem, amit csak lehet, még a saját testvéreimet is kerültem...

– Mi történt? – kérdezte Marcus. – Mi volt annyira rossz?

– A reggelivel kezdődött – Ariel mereven a padlóra bámult. – Nandita minden reggel korán kelt, és teát csinált nekünk, kamilla, borsmenta, meg hasonló főzeteket. Persze növényeket gyűjtött, így mindenféle volt nála otthon, meg termett is az üvegházban, hátul. Volt, amihez szabad volt hozzányúlnunk, mint például a kamillához, de volt, amit apró üvegcsepegtetőkben tartott, és ezek oldalt meg is voltak számozva, mintha minták lennének, és ezekhez nem volt szabad hozzányúlnunk. Akkoriban nem is gondoltam bele ebbe. Már azért is kikaptunk, ha az üvegházban játszottunk, úgyhogy ez nem volt annyira különleges, de egy reggel korábban keltem fel, lementem, hogy segítsek teát csinálni, és éppen akkor csepegtetett bele az üvegcsékből. Nem is törődtem volna vele, de amikor megkérdeztem, hogy mit csinál, bűntudat ült ki az arcára, mint nekem, amikor olyasmin kaptak, amit nem lett volna szabad csinálnom. Elütötte azzal, hogy csak valami új ízesítés, de sosem felejtettem el azt az arckifejezését. Másnap reggel lelopakodtam, hogy megnézzem megint, és újra, pont ugyanazt csinálta, csak más csepegtetőkkel, és jegyzetelgetett egy írótáblán. Szinte mindennap megcsinálta, de én onnantól kezdve nem ittam teát.

– Láttad az írótáblát?

– Egyszer, amikor beosontam az üvegházba, de azt hiszem, rájött, mert soha többé nem láttam. Nem csak a teáról készített jegyzeteket, hanem rólunk is, hogy milyen gyorsan növekszünk, mennyire vagyunk egészségesek, a látásunkról, hallásunkról meg ilyesmikről. Mindig mindenféle játékokat talált ki nekünk, mozgáskoordinációs és memória-játékokat, de miután megláttam az írótáblát, nem voltam képes többé részt venni ezekben. Nem játszott velünk, hanem tesztelt minket.

– Lehet, hogy... csak nyomon követte a fejlődéseteket – jegyezte meg Marcus. – Nem tudom, hogy kell viselkednie egy törődő szülőnek, lehet, hogy ez a természetes.

– Ez nem volt természetes – bizonygatta Ariel. – Mindenből tesztet csinált, vagy tanulmányozott, vagy megfigyelt minket. Nem labdázott velünk, a reflexeinket tesztelte azzal, hogy labdákat dobott nekünk. Fogócskázás helyett időfutamokat rendezett, egymással kellett versenyeznünk, végig az utcán és vissza. Ha egyikünk elvágta az ujját vagy felhorzsolta a térdét, alaposan és részletesen megnézte, mielőtt bekötözte.

– A többi lány miért nem beszélt erről? – kérdezte Marcus. – Tőlük is kértem, hogy mindent mondjanak el Nanditáról, amire csak emlékeznek, hogy miket csináltak együtt. Ezekről egy szót sem szóltak.

– Próbáltam velük beszélni párszor, de egyszerűen nem hittek nekem. Ők nem látták sem a csepegtetőket, sem az írótáblát, és egyszerűen szórakoztató játékként fogták fel a versenyeket.

– Te beláttál a függöny mögé, és ez mindent más megvilágításba helyezett.

– Pontosan.

– De... – Marcus igyekezett a lehető legóvatosabban fogalmazni. – Nem lehetséges, hogy... nem akarlak meghazudtolni, vagy ilyesmi, de nem lehetséges, hogy mindazok a dolgok, amiket kiskorodban láttál, valójában teljesen ártalmatlanok voltak, és... üldözési mániát váltottak ki belőled, utána pedig ott is alattomosságot sejtettél, ahol nem volt ilyen szándék?

– Azt hiszed, nem tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést naponta százszor? – fakadt ki Ariel. – Ezerszer? Mondtam magamnak, hogy megőrültem, hogy hálátlan vagyok, hogy én találom ki az egészet, de újra meg újra láttam valami mást, amitől megint beindult a dolog. Nandita mindennel valami őrült, zavaros módon irányítani akart minket, azt akarta elérni, hogy valamilyen módon cselekedjünk vagy gondolkodjunk, vagy nem is tudom mit akarhatott.

– Hogy lehetsz ennyire biztos benne, hogy ez volt a célja?

– Mert ott állt az írótáblán. Madisonnal kapcsolatban. Hogy a kontrollálásról szól.

– Mi volt odaírva?

– Az, hogy „Madison: kontroll”. Miért olyan nehéz ezt felfogni?

Marcus a fejét rázta.

– Azt hiszem, csak... ellentmond annak, amit láttam. Szóltál róla valakinek?

Ariel felhorkant.

– Hallottál már olyat, hogy egy nyolcéves gyerek azt mondja egy felnőttnek, hogy az anyukája irányítani akarja?

– De legalább megpróbáltad...

– Persze hogy megpróbáltam. Mindent megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, és ha tudtam volna akkor, hogy mi az a szexuális bántalmazás, azzal is megvádoltam volna, bármit mondtam volna, hogy kikerüljek abból a házból. De nem bántotta egyikünket sem, a testvéreim mind boldogok voltak, én pedig csak a „kis mérges Ariel”. Senki sem hitt nekem, és amikor a saját testvéreim sem hittek nekem, úgy gondoltam, talán már működik is a kontrollálás, mindnyájukat agymosásnak vagy valami még rosszabbnak vetette alá. Megtettem az egyetlen dolgot, ami az eszembe jutott: tönkretettem az üvegházat.

Marcus a homlokát ráncolva felidézte a Xochi hátsó udvarán álló bonyolult üvegházat.

– Egyedül építette újra az egészet?

– Te most az újra gondolsz. Ez még a régi háznál történt. Fogtam egy feszítővasat, és apró darabokra zúztam, minden egyes üvegdarabot, minden tálkát, minden palántaládát, minden csepegtetőt, bár tudom, hogy nem annyi volt az összes. Nandita gyakorlatilag felrobbant a dühtől, amikor hazaért. Azt megnéztem volna magamnak. Elmenekültem a város túlsó végébe, egy üresen álló házba, majdnem egy hónapba telt, mire rám találtak. Azt hittem, hogy Nandita... nos, nem is tudom, mit hittem, de azt nem, hogy vissza fog vinni. Gondolom volt ideje lehiggadni. Még mindig rohadtul mérges volt, de visszavitt magához.

– Mert szeretett téged – mondta Marcus reménykedve.

– Mert szüksége volt rám ahhoz az őrült kísérletéhez. Nem kezdhette elölről valaki mással. – Ariel sóhajtott, és az öklével a falépcsőt ütögette. – Ez télen történt, tavasszal pedig átköltöztünk az új helyünkre. Nandita azt állította, hogy vízkár miatt, de valójában csak egy új üvegházra volt szüksége a növényei miatt. Még párszor megszöktem, de „a gyerekek a legértékesebb erőforrásunk” meg ilyesmi, úgyhogy mindig visszavittek hozzá. Abban a pillanatban, hogy törvényesen eljöhettem, fogtam magamat, otthagytam, és sosem mentem vissza.

– Lehet, hogy a kísérletek valahogy az RM-mel álltak kapcsolatban. Hány éves korodig éltél ott? Tizenhat?

– Ja.

– És mindent feljegyzett rólatok, minden fiziológiai változást, egészen a pubertásig.

– Gondolom igen.

– Azon gondolkodom, hogy Madisoné az egyetlen élő kisbaba a szigeten. Persze, ezt annak köszönhetjük, hogy Kira rátalált a gyógymódra, de hátha többről is szó van? Legalábbis, valami véletlen egybeesés lehet a dologban. Lehet ennek köze ahhoz, amit Nandita csinált? Hogy megerősítette az immunrendszerét, vagy a magzatnak... Nem tudom, csak találgatok. De lehet, hogy köze lehetett a kísérleteinek a szaporodáshoz.

– Nem tudom – mondta Ariel. – Évek óta próbálom kiverni a fejemből.

– És most Nanditának nyoma veszett. Eltűnt, nem találják sehol. És tudod, hogy ez mit jelent.

Ariel felnézett Marcusra.

– Mit?

– Azt, hogy nem őrzi a házát. És lehet, hogy otthagyta a jegyzeteinek egy részét.

Ariel szeme összeszűkült.

– East Meadow-ban... ami most a Részlegesek irányítása alatt áll. Marcus bólintott, az arcán átfutott a régi, ravasz mosolya.

– Odavisznek mindenkit, akit elkapnak. Ami azt jelenti, hogy átkozottul könnyű lesz bejutnunk.