NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Ariel ugyanúgy élte túl a Részleges megszállást, mint minden mást: egyedül. A hódító hadseregtől rettegő East Meadow lakosai közül sokan közösségi menedékekben gyűltek össze, egyetlen helyen halmozták fel az ételt és a vizet. Ezzel csak megkönnyítették a Részlegesek dolgát, amikor azok elkezdték a város bejárását, lecsaptak az áldozataikra, foglyul ejtették őket, majd már vitték is őket kísérletezni vagy kivégezni, lehetetlen volt megtudni, hogy hová. A csoportokat a méretüknél és az általuk csapott zajnál fogva könnyebb volt megtalálni, és a kiképzetlen civilek sokasága sem volt elegendő egy Részleges támadás elhárítására. Miután Marcus elment, Ariel egyedül maradt, házról házra költözött, a mások által hátrahagyott ételt fogyasztotta, és mindig egy lépéssel a Részlegesek előtt járt. Így sikerült elrejtőznie, így sikerült biztonságban maradnia.

Amíg rá nem talált az ellenség.

Ariel levegőt kapkodva próbált továbbfutni. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, de a Részlegesek gyorsabbak voltak nála, az érzékeik hatékonyabbak. Hallotta a lábuk dobogását az úton a háta mögött, a súlyosan a földre csapódó csizmákat, a minden egyes lélegzetvételénél kíméletlenül egyre közelebb érő ritmust. Beugrott balra egy kerítés résén, aztán jobbra fordult, majd vissza balra megint, egy másik kerítésen át. Az ő lába kevesebb zajt csapott, szinte csak suhogott a sötétben, és Ariel a lélegzetét visszafojtva igyekezett lábujjhegyen lopakodni a fűben, szemével feszülten figyelte a tompa fényben a hajtásokat, az ágakat vagy az eldobott üvegeket, amelyek elárulhatják a helyzetét, ha rájuk lép. Hallotta, hogy valakinek a súlyos léptei elhaladnak mellette, rést törnek a kerítésben, és vadul csörtetnek át az udvaron. Egy másik katona lépései is követték. Ariel bólintott magában. Már csak egy. Már csak egy Részlegest kell megtévesztenem, és szabad vagyok. Csendben előrekúszott, majdnem elérte a pázsit szélét, ahol egy lépcsőn le tud osonni egy biztonságos pincébe, ahol már párszor megfordult, és ahol meghúzhatja magát, amíg az üldözői feladják, és könnyebb préda után néznek. Már csak a lépcsőhöz kell eljutnia...

A harmadik Részleges léptei megtorpantak a kettős kerítésen túl, majdnem vele egyvonalban. Ariel megdermedt, nem mozdult, semmilyen zajt sem keltett, még a légzését is visszatartotta. A Részleges tett egy lépést az egyik irányba, majd megállt. Aztán vissza a másik irányba, és megint megállt. Mit csinál ez? De már amikor megfogalmazta magában a kérdést, Ariel valahogy tudta, hogy mit csinál. Azért állt meg, mert észrevett valamit. És mert tudta, hogy hová tűnt Ariel.

Elfojtott kuncogást hallott.

– Ó, igazán ügyes – nevetett a Részleges, és azzal átugrott a kerítésen, egyenesen Ariel felé. A lány káromkodott magában, és megint rohanni kezdett, a lopakodást feledve már csupán a túlélésért futott. A Részleges átugrott a második kerítésen, és a nyomába eredt, alig pár lépéssel utána, majdnem csak annyira, hogy elég lett volna kinyújtania a kezét, és megragadnia a lány nyakát. Ariel teljes sebességgel futott, kétségbeesetten kutatott az elméjében, hogy miként találhatott rá. Csendben volt, elbújt, mindent megtett, amit tanult, és valahogy a Részleges mégis tudta, hogy ott van, mintha lenne egy hatodik érzékszerve. Marcus mesélt neki a kapcsolásról, arról, hogy annak köszönhetően találják meg egymást, de mindvégig arról beszélt, hogy ez nem működik az emberekkel, hogy az emberek vakfoltot képeznek az érzékelő rendszerükben, amelyre túlságosan is támaszkodnak. Ariel ezt már többször is kihasználta, mindig sikerrel. Most mivel árulta el magát?

A Részleges már majdnem utolérte, Ariel fülében olyan hangosan zúgott már a légzése, hogy azt hitte, már csak centikre lehet tőle, csak játszik vele. Érezte a szagát, a leheletének savanyú bűzét. Ez az, gondolta, a szagom. Olyan gyorsan futottam, és oly régóta rejtőzöm, hogy már biztos bűzlök. Nem látott, nem hallott, nem észlelt a kapcsolással, egyszerűen csak kiszimatolt, akár egy véreb.

De nem adom fel.

Lehajtotta fejét, élete legvadabb sprintjébe hajszolta magát, amikor hirtelen rángani kezdett a teste, és előrezuhant a földön, gurulni kezdett, az izmai felmondták a szolgálatot, és a tehetetlenség sodorta tovább. Az érzékei összezavarodtak, a világ felfordult, visszafordult. Próbált kiegyenesedni, de az egész teste lüktetett a fájdalomtól. Mintha teljes erővel lecsapták volna egy baseball ütővel, csak nem látta, hogy honnan. Lassanként a szeme képes lett fókuszálni, és ekkor meglátta a felette tornyosuló Részlegest, kezében egy sokkolóval. Párszor kattintott vele, a kék ívfény ide-oda villant.

– Harcos egy lány vagy – dugta vissza a sokkolót az övén lógó karikába. Letérdelt, elmosolyodott, a foga fehéren villant a holdfényben. – Lehet, hogy egy kicsit elszórakozom veled, mielőtt átadlak a főnöknek. – Ariel próbált mozdulni, de a végtagjai egyszerűen nem voltak hajlandók engedelmeskedni. A Részleges a nyaka felé nyúlt.

– Állj! – szólalt meg egy hang, amitől a Részleges megdermedt. Keze centiméterekre Ariel arcától állt meg mozdulatlanul. – Keljen fel! – mondta a hang. Egy nőé, de Ariel nem látta a gazdáját. Volt benne valami ismerős, de nem tudta megmondani, ki lehet. A Részleges felállt és üresen bámult maga elé. – Vegye elő a fegyverét! – A Részleges engedelmeskedett. – Sokkolja saját magát! – A Részleges bekapcsolta a sokkolóját, felemelte a mellkasához, de pár centire tőle megállt a keze. A tekintete megkeményedett, mintha küzdene, és Ariel látta az arcán legördülő izzadságcseppeket.

– Rajta! – parancsolta a hang, amitől a Részleges védekezőképessége összeomlott. A saját mellkasához préselte a sokkolót, azonnal a földre zuhant, a végtagjai vonaglani kezdtek, ahogy rövidre zárta az idegrendszerét. Valahogy a keze továbbra is a melléhez nyomta a sokkolót, miközben a testének a többi része ugrált és remegett, míg aztán teljesen elvesztette az irányítást a mozdulatai felett, és elvesztette az eszméletét. A sokkoló ártalmatlanul hullott a földre.

Dr. Morgan, gondolta Ariel, aki még mindig csak próbált megmozdulni. Sikerült az egyik karját beküzdenie maga alá, enyhén felemelte a fejét a földről, de a látása elmosódott, alig tudta megtartani magát. Ugyanez történt, amikor Morgan a hatása alá vonta Sammet, ezt írta le Marcus és Xochi. Itt van dr. Morgan. Személyesen jött értem, mint egy vámpír az éjszakában. Maga alá gyűrte a másik karját is, és még mindig kábultan feltápászkodott, a szeme ugrált, képtelen volt fókuszálni. Megfordult, látott egy alakot a sötétben, de a lába megbicsaklott, képtelen volt elfutni. „Dr. Morgan”, rikácsolta, de a hangja sem engedelmeskedett, a szavak érthetetlenül mosódtak el. Az alak előlépett a holdfénybe.

Idős, hajlott, sötétbőrű nő volt, nem vámpír, hanem egy boszorkány.

– Te? – nyögte ki Ariel.

– Helló, gyermekem – mondta Nandita. – Gyere, meg kell találnunk a testvéreidet. Megint vége lesz a világunknak.