HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Afa combját átfúrta az egyik behatoló golyója – ez volt az egyetlen éles lőszerrel leadott lövés. A többi mind altatólövedéknek bizonyult, feltehetően ártalmatlanná akarták tenni az áldozataikat. Ugyanaz a golyó zúzta össze Afa képernyőjét, és Kirában felmerült, hogy hátha nem is az ember, hanem az adathalmaz volt a célpont. Azért követték őket a Részlegesek, hogy elfogják őket, vagy, hogy megakadályozzák a számítógép tartalmának a feltárását? Vagy mindkettő?

Vagy talán egyik sem? Kira a földön fekvő, az eszméletét lassan visszanyerő Heronra nézett. Ő lőtte le Áfát? Vagy Samm? Milyen indokuk lett volna erre, és miért most? Ha összejátszottak a támadókkal, mi szükség volt arra a cselre, hogy elkábították őket? Ennek csak akkor lett volna értelme, ha előre tudták, hogy veszíteni fognak, ha pedig tudták, hogy veszíteni fognak, miért vesződtek egyáltalán a támadással? Ez marhaság. A legvalószínűbb magyarázat szerint a Részlegesek meg akarták ölni Afát, és el akarták fogni a többieket. De Kira még így sem tudott megszabadulni a kitartó kétségeitől. Hogyan találták meg őket, hacsak nem tudatta velük valaki a helyzetüket? Szidta magát, hogy miért nem hagyta életben az egyiküket, akit most kikérdezhetnének, bár el kellett ismernie, hogy így is alig tudta menteni a saját bőrét.

Kira ellátta Afa sebét, amíg a férfi még eszméletlen volt, aztán egyenként ellenőrizte a támadóikat, elővette a fegyvereiket, és megszámolta a töltényeket. Az egyikük oldalfegyveréből valóban hiányzott egy golyó. Azt nem tudta megállapítani, hogy milyen régen sütötték el a fegyvert, de nem tűnt életszerűnek, hogy egy jól képzett katona ne teli tárral induljon harcba, így hát valószínűleg ő lőtte meg Áfát. De Kira tisztában volt vele, hogy a „valószínű” még nem feltétlenül „igaz”.

– Elszeded a töltényeket? – kérdezte Heron. Kira megfordulva látta, hogy a Részleges kém mögötte áll, némileg megviselten, de éberen. Kira visszanyomta a tárat a fegyverbe, és ledobta a halott Részleges mellére.

– Ez lőtte le Áfát – állt fel. Igyekezett egyszerűen kíváncsiságot színlelni. – Szerinted miért tüzeltek rá, miközben minket csak el akartak kábítani?

– Valószínűleg a képernyőt akarták szétlőni, hogy kioltsák a fényét – vélte Heron. – Fel voltak készülve a sötétre, mi pedig nem, rajtaütésnél ez a szokásos eljárás. A kábító lövedékek nem elég erősek ahhoz, hogy széttörjenek egy ilyen üvegdarabot.

– Ebben lehet valami – ismerte el Kira. Talán. A fejét csóválta. – Ha a képernyőre céloztak, szinte garantálta, hogy Áfát is eltalálják. Ha élve akartak elfogni minket, miért kockáztattak?

Heron gúnyosan mosolyogva levette a halott Részleges lány sisakját. Heronéhoz hasonló, keleti arcvonásokkal rendelkezett. Megdöbbentően szép volt.

– Ő is kém. Nem volt kockázat.

– Hányan voltak? – kérdezte Samm. Az egyik számítógépes torony mellett tűnt fel, még mindig próbált szabadulni a kábító anyag hatásától, szédelgett, a beszéde zavaros volt. Kira mentálisan hozzáadta a „kábító anyag hatásának a kiheverését” azon dolgok listájához, amikben Heron szemmel láthatóan jobb volt a többi Részlegesnél. Nem viccelt, amikor azt állította, hogy felsőbbrendűnek tervezték.

– Hárman. – Kira a lány tetemére nézett. – Egy kém és két katona, gondolom, bár nyilván nem ismerem olyan jól a modelleket, mint... hé! – Letérdelt, hogy jobban megnézzen valami furcsát, amit megpillantott a Részleges haja alatt. Hátrafésülte, és felfedett három sor, fodrozódó vágást a lány nyakán. – Heron, neked vannak kopoltyúid?

Heron lekuporodott, oldalra húzta a lány fejét, hogy megvizsgálhassa a nyakát.

– Ez Morgan műve – állapította meg. – Különleges ügynökök, Morgan legújabb „módosításaival” kiegészítve. Nézzük meg a többieket is. – Levették a két férfi sisakját, és azokon is megtalálták a kopoltyúkat. Heron elismerően Rittyentett. – Akkor nem is igazán katonák. És te kettőt is megöltél? – nézett fel Kirára.

– Majdnem otthagytam a fogamat – mondta Kira. – A páncéljuk alatt nedves a ruházatuk. Szerintetek úszva jöttek ide? A Michigan-tó partján vagyunk, és hacsak nincsenek beszélő édesvízi cápák, amelyeknek a létezéséről még nem világosítottatok fel, a vízi út sokkal biztonságosabb lehet a szárazföldinél.

– Az út egy részén talán igen – vélte Samm. – De Michigan államon akkor is gyalog kellett átjönniük, ahhoz túl nagy, hogy megkerüljék.

– Úgy látom, tökéletesen képesek voltak a szárazföldön is lélegezni – állapította meg Kira. – Akár mindkettőt megtehették.

– Ez nekem nem áll össze – mondta Heron. – Ha Manhattantól követtek minket, nem bajlódtak volna azzal, hogy kopoltyús ügynököket küldjenek utánunk, hisz nem tudhatták pontosan, hogy merre megyünk, indulhattunk volna a síkságok felé, vagy akár nyugatra, a fertőzött területekre. Ha viszont Morgannek már eleve voltak itt ügynökei, és valamilyen előretolt helyőrséget tartott fent Chicago-ban, egy elárasztott város őrzésére valóban a kopoltyús ügynökök a legalkalmasabbak.

Kira bólintott.

– Ez igaz. Vagy... – Elharapta a mondatot, nem akarta nyíltan kibökni a másik lehetséges magyarázatot. Vagy pedig az egyikőtök kém, és a rádiónk felhasználásával értesítette őket, hogy merre megyünk, és hol tartózkodunk.

– Vagy? – kérdezte Heron.

– Semmi – válaszolta Kira. Megint a kopoltyúkra nézett, kerülte Heron tekintetét, bár a kapcsolás enyhén jelezte az érzéseit, BIZALOMHIÁNY. VIGYÁZZ. ZAVARODOTTSÁG. Kira egész biztosan érezte, hogy ez Sammtől jön, és megkönnyebbülést érzett. Ha meg van zavarodva, akkor a fiú ártatlan. Meg kell találnia a módját, hogy hamarabb beszéljen vele négyszemközt, mint Heron.

– Vegyétek el a felszerelésüket – mondta Samm. – Én majd betuszkolom a hullákat odafent egy szekrénybe. – Heronnal együtt nekiállt eltakarítani a harc okozta felfordulást, de Kira visszament Afához. A férfi most már egyenletesebben vette a levegőt, hála a fájdalomcsillapítóknak, amiket Kira beadott neki, de még mindig nem nyerte vissza az eszméletét. A képernyője szilánkjai szétszóródtak körülötte, a szürke oldalsó fogantyú még mindig hozzá volt kötve a szerverhez egy kábellel. A képernyő a fenti fémasztal kicsinyített mása volt, az üvegrész csak egy monitor, míg a processzorok és a memória a keretben találhatók, jelen esetben az oldalsó fogantyúban. Úgy tűnt, maga a szerver nem szenvedett károsodást, és ha minden igaz, az adatátvitel még mindig folytatódik, a ParaGen valamennyi titka átkerül abba a fogantyúba. Bár képernyő nélkül nem tudják elolvasni.

Ez egy adatközpont, gondolta Kira. Tele van üzleti számítógépekkel, és mivel valószínűleg mindenki, aki itt dolgozott, ugyanolyan technikamániás volt, mint Afa, biztos vannak itt másmilyen eszközök is. Kell itt lennie valahol egy képernyőnek. Még egyszer ellenőrizte, hogy jól van-e Afa, a lehető legmesszebb söpörte tőle a szilánkokat, majd elindult felfelé az irodákhoz. A sarokirodákkal kezdte, remélve, hogy a kiemelt helyzetük néhány plusz számítógéppel járhat, de nem talált semmit, csak néhány dokkot, de beléjük illeszthető képernyőt nem. Hordozhatónak tervezték őket, biztos mindegyiket hazavitte a tulajdonosa, gondolta Kira. Keresett tovább, egyenként átnézte az irodákat mielőtt áttért a munkafülkékre. A Manhattanben átkutatott irodák jutottak az eszébe, és a felidézett emlék adott neki egy ötletet. Otthagyta a munkaállomásokat, és elindult a hátsó folyosón és termekben, hátha talál olyat, amelyen ugyanaz a rövidítés áll, mint Afa ajtaján: IT. Információs technológia. Végül a földszinten találta meg az IT irodát, térdig érő víz alatt. Az IT igazgató még ott volt, holtan feküdt az íróasztalánál, a felsőtestét nyálka borította, az alsótestéből pedig nem maradt más, mint a csontok. Visszatartotta a lélegzetét, miközben átkutatta a polcokat, végül az íróasztal fiókjában talált egy képernyőt, amely valamivel kisebb volt Áfáénál. Kimenekült az irodából, harákolva csukta be az ajtót, és megmosakodott odakint a tisztább vízben, mielőtt felment az emeletre. Mire odaért, Afa magához tért.

– Szétlőtték a képernyőmet – mondta. Afa hangja halknak és laposnak hatott, megint visszafejlődött zavarodott gyerekké. Kira sóhajtott, tudta, hogy egy ilyen támadásnak óhatatlanul lehet ilyen hatása. Leült mellé, hogy megvigasztalja. Afa aggódva nézett rá. – Hol van a hátizsákom?

– Ott, ni. – Ellenőrizte a pulzusát. Magas, de még normális. – Hogy érzi magát?

– Szétlőtték a képernyőmet – ismételte, és megpróbált feltápászkodni. Abban a pillanatban, hogy a súlyát a lábára helyezte, fájdalmasan felkiáltott, és visszazuhant a padlóra.

– Ne is törődjön a képernyővel. Hoztam másikat, de magát is meglőtték. Csak óvatosan.

– Szükségem van a hátizsákomra.

– Afa, lövést kapott, ott, a combjában...

– Szükségem van a hátizsákomra! – Áfának vérben forgott a szeme, a sírás kerülgette. Kira felállt, hogy odavigye a hátizsákját. Átvillant az agyán, hogy talán lehet is benne másik képernyő, és nem is kellett volna a halott IT igazgatóval tölteni az idejét. Odavonszolta a hátizsákot Áfához, aki azonnal magához ölelte, és ringatózni kezdett. – Sosem hagyhatom el a hátizsákomat – kántálta a férfi. – Én vagyok az utolsó ember a Földön.

– Rossz bőrben van – állapította meg Samm. Kira bólintott, túl fáradt volt ahhoz, hogy törődjön vele, éppen miként vélekedik Samm Áfáról. Egyébként meg igaza volt a fiúnak.

– Visszavonult a saját fejébe – mondta Kira. – Eltart egy ideig, mire újra előcsalogatjuk.

Samm a fejével a szerver és a még mindig hozzácsatlakoztatott fogantyú felé intett.

– Mindent letöltöttünk?

Kira felemelte a fogantyút, a csúcsán még mindig égett egy kis zöld lámpa.

– Nem tudom. Nem merem kikapcsolni, hátha még mindig másolja az adatokat.

– Meddig tart még?

Kira vállat vont, és Afa felé intett.

– Az egyetlen, aki tudja, éppen altatót énekel a hátizsákjának. Ráadásul sok vért vesztett, nincsenek antibiotikumaink, amivel segíthetnék neki, halottak vére áztatja át a nadrágomat, és kezdem azt kívánni, bárcsak egy csomó minden másképp alakult volna. – Mélyen beszívta a levegőt. Maga is meglepődött, hogy így kifakadt.

– Nagy nyomás alatt állsz – mondta Samm.

Kira érezte, hogy feltolulnak a könnyei, ki is törölt egyet a szeme sarkából.

– Mi ebben az új? – kérdezte.

Samm egy ideig csendben ült, majd felemelte a képernyőt, amelyet Kira hozott fel.

– Szerinted be tudjuk dugni a másikba?

– Csak egy portja van – törölte le Kira ismét a könnyeit, és kihúzta magát. – Addig nem kapcsolhatjuk hozzá az új képernyőt, amíg le nem csatlakoztatjuk a szervert, nem akarok bekavarni, ha még másol.

– Akkor biztosítjuk a helyszínt, és itt töltjük az éjszakát – jelentette ki Samm. Körbenézett a teremben. A számítógépes tornyok minden irányból takarták a kilátást. – Viszont nem maradhatunk itt, ezt a helyet lehetetlen rendesen őrizni, ráadásul a generátor is megsérült a harcban. Meg az elszívó cső is. Telepumpálja a termet égő hígítóval.

– Remek. Nem volt elég szar így is az élet.

Samm felegyenesedett, és a kezét nyújtotta Kirának. A lány elfogadta, és amikor felállt ő is, szembenéztek egymással. Egyikük sem fordult el. Ahogy Kira Samm szemébe nézett, érzett... valamit. Néha még mindig nehéz volt értelmezni a kapcsolást.

Samm fordult el előbb.

– Én fogom a karját – lépett be Afa mögé. – Vigyük biztonságosabb helyre.

Kira éjjel kettőkor arra riadt fel, hogy valami baj lehet. Ijedten nézett körül, a puskáját kereste.

– Ki van itt? Megtámadtak?

– Nyugi – szólalt meg Heron. – Kikapcsolt a generátor. Biztos a háttérzaj változására ébredtél fel.

– Megyek, megnézem.

– Valószínűleg csak kifogyott az üzemanyag, és nem tudjuk egyhamar újraindítani.

– Akkor elhozom a képernyő fogantyúját. Ha több adatot már nem tölthetünk le, inkább legyen nálunk, mint odafent.

– Vidd a fegyveredet is – javasolta Heron. Az arckifejezését nem látta a sötétben, és amennyire Kira meg tudta ítélni, a kapcsolással sem üzent semmit. – Hátha újabb halszörnyetegekkel találkozol.

– Kösz – mondta Kira. Ellenőrizte Afa pulzusát és légzését, szinte már reflexszerűen, és lement a lépcsőn. Mint kiderült, a mérgező gáz nehezebb volt a levegőnél, így a legfelső emelet volt a legbiztonságosabb. Kira bekapcsolta a puskájára szerelt lámpát, megnyugtató érzés volt a fegyvert kézben tartani arra az esetre, ha valaki tényleg lenne odalent. A folyosók sötétbe vesztek, a lépcsőház üresen kongott, az épületben csend honolt, leszámítva a víz halk csöpögését és hullámzását. Az adatközpontban mindenhol számítógépes tornyok magasodtak körülötte, és hosszú árnyékokat vetettek, ahogy táncolt rajtuk a lámpa fénye. A harc után megmaradt vérfoltok miatt a terem már nem annyira kísértetiesnek, mint inkább veszedelmesnek hatott. Kira halkan lépdelt, a lélegzetét visszatartva haladt át a tornyok között. Bokája körül örvénylett a kicsapódott gáz, a levegő íze megkeseredett. Kira megtalálta a fogantyút, lecsatlakoztatta a szerverről, és amilyen gyorsan mert, visszahátrált a lépcsőre. Amikor visszaért a táborhelyre, leült a hálózsákjára, elővette a második képernyőt, és beillesztette a kábelt.

– Most akarod elolvasni? – kérdezte Heron.

– Mire várjunk?

– Igaz – mondta Heron. Leült Kira mögé, hogy átlásson a válla felett.

Kira pislantott, amikor a képernyő feléledt, és elviselhetőbb szintre csökkentette a fényerőt. A képernyő közepén egy kis ikon jelezte, hogy még mindig egy másik fogantyúhoz próbál kapcsolódni. Kira visszatartotta a lélegzetét, miközben a kis nyolcszög folyamatosan forgott. Megállt, aztán megint forogni kezdett.

– Gyerünk már – suttogta Kira. Egy perc múlva megállt, KAPCSOLAT LÉTESÍTVE. Kira megnyitotta a letöltött mappát, elkezdte legörgetni a hatalmas listát, majd feladta, és megnyitotta a keresőfület.

– Mire keressek rá?

– A Trösztre? – javasolta Heron. – Az RM-re? A lejárati időre? A saját nevedre?

Kira begépelte, hogy K-I-R-A, és lenyomta a keresés gombot. A kis nyolcszög pörögni kezdett, de nem talált semmit.

– Tessék?

– Talán más néven szerepelsz.

– Megpróbálom az apámét. – Beírta a családnevét: D-H-U-R-V-A-S-U-L-A. A nyolcszög ismét pörgött, a gép gyorsan gondolkodott, és hamarosan csak úgy ontani kezdte az eredményeket, olyan tempóban jelentek meg a fájlok, hogy Kira még a címüket sem tudta elolvasni. 3 478 találatnál leállította és törölte a keresést. – Gondolom, le kell szűkíteni. És ha... – Elgondolkodott, az ajkába harapott, majd beírt egy újabb szót.

V-É-S-Z-R-E-N-D-S-Z-E-R.

A nyolcszög pörgött. Tizenkét találat. Kira megnyitotta az első fájlt a listából. Egy e-mail volt az apjának címezve, Bethany Michaelstől, a ParaGen pénzügyi igazgatójától. Felolvasta.

– „A legfelső katonai vezetés egy utolsó kérést fogalmazott meg a BioSynth hadsereget illetően: egy Vészrendszer-féleséget akarnak. Tudom, azt fogja mondani, hogy a BioSynthek lojalitása kikezdhetetlen, tudom, hogy bele van égetve az agyukba, meg ilyesmi, de úgy vélem, a BioSynthek képességeire való tekintettel jogos a kérés, amelyet amúgy sem hagyhatunk figyelmen kívül. A mesterségesen előállított hadsereghez szükségünk van egy mesterségesen előállított vírusra. Ha a hadsereg működése meghibásodik, ha fellázadnak, vagy bármely módon elveszítjük felettük az irányítást, kell lennie egy gombnak, amit megnyomhatunk, amellyel lényegében véve kikapcsolhatjuk őket. Egy olyan vírusra van szükségünk, amely úgy pusztítja el a BioSyntheket, hogy senkinek és semmi másnak nem árt. Bízom benne, hogy a csapatának nem jelent majd problémát a megtervezése és az átültetése a gyakorlatba.”

Kira a képernyőt bámulta.

– A Vészrendszer az RM – mondta ki Heron. – A saját kormányod rendelte meg.

Kira csak suttogni volt képes.

– És nem azokat ölte meg, akiket kellett volna.