HARMINCHETEDIK FEJEZET

Először a hegyeket pillantották meg – úgy emelkedtek ki a középnyugati síkságokból, mint egy fal a világ szélén. A csúcsokat még nyáron is hó fedte. Nem sokkal ezután elérték a város peremét, egy Bennett nevű külvárost, amelyet halványra mosott a savas eső, az utcákat kénsárgára festette, a barna növények szárazon töredeztek. A halott síkságok úgy nyaldosták a város szélét, mint egy mérgező növényekből álló óceán, és egyetlen madár sem ült a háztetőkön, sem a villanydrótokon. Azok a városok, amelyeket Kira eddig megismert, még az olyan nagyok is, mint Chicago vagy New York, egy elburjánzott temetőben emelt emlékművekként álltak, és bár a halál helyét jelezték, az indák és a mohák az új élet sarjadásáról adtak tanúságot. Denver ellenben nem volt több élettelen, csupasz mauzóleumnál.

A felszerelést szétosztották a lovak között, Bobót Kira, Furát Samm vezette kantáron. A kanca egykedvűnek látszott, amióta Afa nem volt a hátára kötözve. Kira már arra gondolt, hogy talán a konzervzöldségekből és az instant zablisztből – az egyetlen tiszta étel, amit a mérgező pusztaságban találtak – álló táplálkozásuk kezdi megbosszulni magát. Ha Afa már Chicagóban meghal, vagy ha hazaküldik egyedül, szabadon ereszthették volna a lovakat, és nem kell kitenniük őket az út borzalmainak, ám a fertőzött síkságok közepén a legnagyobb kegyetlenség lett volna elhajtani az állatokat, amiről Kira hallani sem akart. Lehet, hogy Afát elveszítették, de a lovát a saját élete árán is meg fogja menteni.

Csakhogy ez nem igaz, gondolta. Ha valóban választani kell, a saját irhámat fogom menteni. Az eshetőségtől bűntudata és hányingere támadt. Igyekezett másra gondolni.

Ez a város talán még Chicagónál is nagyobb volt. Bennett tovább terjedt nyugatra, egymást követték a külvárosok: Nieveen, Lawrence, Watkins, Watkins Farm és így tovább, lakóparkok, bevásárlóközpontok és parkolók végtelen tengereként. A magányos szél megzörgette a száraz levélkupacokat és a törött üveget, amely eltorlaszolta a csatornákat, és összegyűlt az omladozó házak fala mentén. Heron messze előttük haladt, inkább megszokásból, mint valós szükségből derítette fel a terepet, és rendszeresen hátrajött hozzájuk, hogy beszámoljon egy közeledő repülőtérről, majd egy másikról, majd egy golfpályáról. Nem akadt semmi fontos jelentenivaló, nem volt semmi látnivaló, csak sok millió ember fehér csontjai, és a Szakadásban elpusztult épületek rozsdás fémszerkezetei. Samm talált egy lerobbant töltőállomáson egy újabb térképet, és kihajtogatta egy üres autó motorháztetején. Az utak idegpályákként futottak össze az oldalon.

– Afa adatai szerint itt volt a ParaGen épületegyüttese, a hegyekbe simulva – mutatott rá Kira a város nyugati szélére, egy Arvada nevű környékre. Leolvasta a nevet a térképről. – Rock Flats Emlékövezet. Miért építenek ipari létesítményeket egy védett területen?

Samm rámutatott a jelenlegi tartózkodási pontjukra, és kiszámolta a távolságot.

– Negyven mérföldre van innen. Mekkora ez a város?

– Negyven mérföld az átmérője kelet-nyugati irányban – mondta Heron. – Az egyik végéből a másikig kell eljutnunk. Északról délre kétszer ennyi, úgyhogy örüljünk, hogy erről érkeztünk.

Kira az égre nézve próbálta megbecsülni a nap helyét.

– Már... délután három lehet. Fél négy? Napnyugtáig nem tudunk megtenni negyven mérföldet.

– Még holnap estig sem, ha a lovak nem szedik össze magukat – vélte Heron. – Mondom, hogy muszáj lesz itt hagynunk őket.

– Nem hagyjuk itt őket – szögezte le Kira.

– A bűntudat nem éleszti fel Áfát.

– És az érzéketlenség nem rövidíti le az utat – zárta le Samm a vitát, és összehajtotta a térképet. – Menjünk tovább.

Kira abban a reménybe ringatta magát, hogy itt valamivel jobb lesz a helyzet, hogy a hegyek, a felhőkarcolók vagy az időjárási viszonyok megvédték a várost a mérgező pusztaságtól, de valójában még a sík területeknél is veszedelmesebbnek bizonyult. A savas eső összegyűlt a kátyúkban és a résekben, maró tavakat képezve, a szennyvíz rácsokat annyira eltömítette a szemét, hogy az iszap nem tudott elfolyni. A teherautók szabadon hagyott platói kisebb sótáblákat képeztek, folyamatos ciklusban párolták ki a mérgező elemeket az esőből, míg fel nem töltődtek az így kialakult tömör kristálydarabokkal, amelyek rendre szétszóródtak a szélben Kiráék szemébe és torkába csapódva. Tartalék ruháikkal betekerték az arcukat, és keskeny nyílásokon kandikáltak ki, állandóan veszélyre lesve. A várost megtelítő vegyszerek egy része gyúlékony volt, amerre csak jártak, parázsló tüzeket láttak, amelyeket néha újra belobbantott a hőség, miközben a füst és a hamu végtelenül táplálta a mérgező levegőt.

Valamikor luxusszálloda lehetett, ahol éjszakára megszálltak. Az előtér vastag, zöld szőnyegének a széle már fehérre fakult, és teljesen elfedte a szél által befújt por. Egy széles szárnyas ajtón át bevezették a lovakat, és letáboroztak az egykori ötcsillagos étteremben. Mindent gondosan lezártak maguk mögött, hogy megakadályozzák a mérgező szél behatolását. Samm régi, keményfából készült asztalokból karámot készített a lovaknak, és megetették őket a konyhában bőségesen talált almás süteménytöltelék-konzervekből. Kira tonhalkonzervet evett, az íz elfedésére marhaleveskonzervet öntött rá, és azt kívánta, bár soha többé ne látna tonhalkonzervet. Őrségállítással nem bajlódtak, egyszerűen ledőltek a dús szőnyegekre. Még a hálózsákjaikat sem terítették ki.

Mire Kira reggel felkelt, Heronnak hűlt helye volt, feltehetően felderítő útra indult, hacsak nem hagyta őket végleg magukra. A veszekedés óta nem sokat beszéltek, és bár úgy tűnt, Heron beletörődött abba, hogy elkíséri őket Denverbe, nem úgy viselkedett, ahogy megszokták tőle.

Samm a konyha melletti falnál felhalmozott dobozokat kutatta át, hátha talál valamit, amit magukkal vihetnének.

– A konzervek többsége megromlott – dobott oda Kirának egy felpuffadt paradicsomkrém-konzervet. – A szállodákkal úgysem megyünk sokra, túl sok friss élelmiszert használtak, a konzerveik meg hatalmasak.

Kira a Samm melletti asztalon álló ötgallonos paradicsommártás-konzerv felé intett a fejével.

– Szóval nem akarod harminc mérföldön át magaddal vonszolni?

– Hármat találhatsz. – Samm megállt, és Kira felé fordult. – Sajnálom Afát.

– Én is.

– Illetve, azt akarom mondani, hogy... sajnálom, hogy olyan beképzelten viselkedtem. Az elején.

– Sosem viselkedtél beképzelten.

– Hát akkor arrogánsan. A Részleges társadalom olyan hierarchikusan van megszervezve, hogy mindig tudjuk, kinek jelentünk, és ki jelent minekünk; ki áll felettünk, és ki alattunk. Azért nem kezeltem egyenlő félként, mert... azt hiszem, egyszerűen csak szokatlan a számomra ez a fogalom.

Kira üresen nevetett, és lerogyott egy közeli székre.

– Jó, hát ez valóban beképzeltnek hangzik.

– Megnehezíted nekem a bocsánatkérést.

– Tudom – bámult Kira a padlóra –, tudom, és sajnálom, nem akartam. Rengeteget segítettél, és igaz, ami igaz, nem volt valami könnyű komolyan venni Afát.

– Ami megtörtént, megtörtént – mondta Samm, és azzal folytatta az élelem keresését. Kira nézte, hogy mit csinál; nem csak azért, mert érdekelte, hanem mert még a fejét elfordítani is túl nehéz lett volna.

– Szerinted megtaláljuk, amit keresünk? – kérdezte.

Samm folytatta a használható konzervek keresését.

– Ne mondd, hogy kezdesz Heronra hallgatni.

– Azt hittem, hogy léteznie kell egy tervnek. Hogy bár én nem tudom, miként illeszkedik egymáshoz az RM, a lejárati idő, meg ami én vagyok, ők maguk tudták. De kezdem azt hinni, hogy ha volt is terv, már jó ideje rossz irányba fordult.

– Ne mondd ezt – tette le Samm a konzerveket, és közelebb ment Kirához. – Ezt nem tudhatjuk, amíg oda nem érünk a ParaGenhez. Semmi értelme most nekiállni kételkedni magadban. Ami engem illet, én sosem kételkedtem benned.

Kira minden gond dacára elmosolyodott. Már kezdte azt hinni, hogy Heronnak van igaza, hogy valójában nem annyira a két faj megmentése foglalkoztatja, hanem az a frusztrált érzés, hogy nem tudja, egyszerű balesetnek, gonosz összeesküvésnek vagy merő hazugságnak köszönheti még a puszta létezését is. De Sammnek nem voltak kétségei. Kira megint nem talált szavakat. Samm az arca felé nyújtotta a kezét.

Zajt hallottak az előtérből. Samm kezében már akkor ott volt a pisztolya, amikor Kira még azt sem fogta fel, hogy egyáltalán nála volt. Ám gyorsan leeresztette, mert Heron jelent meg. A lány egy pillanatra megállt az ajtóban, ahogy meglátta őket együtt, de csak egy pillanatra.

– Csomagoljatok – mondta Heron sürgetően. – Most azonnal kiköltözünk.

Samm csendesen nézett rá, majd gyorsan felállt, hogy befejezze az élelmiszerek csomagolását. Kira követte Heront a konyhából az étterembe, ahol a Részleges elkezdte felnyergelni Furát.

– Láttál valamit? – kérdezte Kira.

Heron erősen meghúzta Fura nyergének szíjait, és továbblépett Bobóhoz.

– Zöldet.

– Hogy érted azt, hogy „zöldet”?

– Zöld színt. Gondolom, tisztában vagy a jelentésével?

– Zöld színt láttál? Mármint, füvet? – Heron bólintott. Kirának leesett az álla. – Milyen messze mentél?

– Húsz emeletet. – Heron befejezte Bobo felnyergelését. – Tudsz segíteni?

– Persze – szaladt oda Kira a hálózsákjához, és gyorsan összepakolta a megmaradt gyér felszerelését –, de jobb lenne, ha megmagyaráznád, és nem kellene öt másodpercenként abbahagynom, hogy újabb kérdéseket tegyek fel.

– Ez a legmagasabb épület a környéken, így hát ahelyett, hogy a városba mentem volna felderíteni, felmásztam a tetejére, hogy körülkémleljek. És zöldet láttam. Füvet, fákat, mindenfélét, Rocky Flats irányában. Egy kis zöld folt nyomódott bele a hegy lábába.

– Pont ott, ahol a ParaGen épületének kellene lennie? – kérdezte Samm.

– Azt nem tudtam megállapítani – vetette át Heron a zsákját a vállán. –, de abban majdnem biztos vagyok, hogy füstöt is láttam.

– Van itt füst mindenhol – mondta Kira. – A fél város ég.

– Azok vegyi anyagokból keletkeztek. Ez gyanúsan úgy néz ki, mintha főzőcskézéstől származna. Ezért akarok odaérni még sötétedés előtt. Ha van ott valaki, lehet, hogy hamarabb találnak meg minket, mint mi őket, és abból gond lehet. Megpróbálhattok utolérni, de nem várok meg senkit. – Heron puskával a kezében kilépett az ajtón, és az előtéren át futni kezdett a város felé.

Kira Sammre nézett.

– Emberek?

– Nem tudom.

– Akkor derítsük ki!

Veszett tempóban fejezték be a pakolást, a merev, fájó izmaik meg megrándultak miközben felerősítették az utolsó csomagokat a lovak hátára, és kirohantak a városba. Az éjjel esett az eső, ami miatt még alattomosabb csapdák leselkedtek rájuk: savas cseppek potyogtak alá a tetőkről, kifacsarodott, túlvilági növények nőttek ki beteg daganatként az utca repedéseiben, szivacsként fogadták magukba a mérget, és fájdalmas égési sebeket ejtettek az óvatlan járókelő lábán, aki túl közel lépett hozzájuk.

Kinéztek maguknak egy tereptárgyat, egy magas, sötét épületet, amely többé-kevésbé jó irányban helyezkedhetett el. Ahogy telt a nap, kezdték gyanítani, hogy a fekete felhőkarcoló maga a ParaGen épülete, a hegy lábához befészkelődő, magányos torony szinte magához hívta őket. Samm és Kira minden tőlük telhetőt megtettek, feszített tempót diktáltak a lovaknak, de mire leszállt az éj, még csak Arvada széléig jutottak el. A város itt is ugyanolyan sav áztatta és sivár volt, mint a többi részén.

– Most nem állhatunk meg! – kiáltott fel Kira. – Már majdnem ott vagyunk! – A fekete toronyra és a hegyekre mutatott. Annyira közel jártak már, hogy szinte beborították őket a csúcsok. – Nem fogok letáborozni éjszakára, ha az, amit keresünk, itt van, karnyújtásnyira... Muszáj továbbmennünk!

– Alig látni valamit – pillantott Samm az elektromos áram nélküli világban hasznavehetetlen utcai lámpák rengetegére. – Sötét van, a lovaink kimerültek, és az a sok felhő esőt jelez.

Kira frusztráltan mordult fel, ökölbe szorította a kezét, és körbenézett, keresett valamit, bármit, ami megoldaná a problémát. Észrevett egy zöldségest, és húzni kezdte felé Bobót.

– Ez az! Itt hagyjuk a lovakat, és gyalog megyünk tovább!

A bolt hátuljában, egy pihenőhelyiségben levették a nyerget a lovakról, megtöltöttek egy műanyag edényt a talált vizesüvegekből, és bezárták az ajtót, nehogy elkószáljanak az állatok. Kira kiürítette a zsákját is, csak a leglényegesebbeket tartotta meg: némi vizet, egy vastag ponyvát védekezés céljából, és a tabletet, amelyre letöltötték az információkat a chicagói adatközpontban, azt mindenhová magával vitte. Samm magához vette a puskáját és több tárat, mire Kira rádöbbent, hogy neki is követnie kellene a példáját. Miután felkészültek, kiosontak az éjszakába. Az ég kezdett tisztulni, a csillagok fénye színtelenné tette a várost.

Arvada nem volt annyira iparias jellegű, mint a város más részei, amelyeken átkeltek, de ez csak még lehangolóbbá tette – a kifehéredett épületek helyett száraz, poros parkokat és lakónegyedeket láttak, tele lankadt házakkal és formátlan fákkal. Sammen látszott, hogy az idegesség erősebb benne, mint a kíváncsiság, de a hangulata megváltozott, amikor egy széles, friss vizű tóra bukkantak – nemhogy sómentes, hanem szó szerint friss vízre, amelyben nyoma sem volt a mérgeknek és vegyszereknek, amelyek az elmúlt hónapban általuk látott valamennyi vízfelületet tönkretették. A hegyek felől enyhe szellő fújt, és Kira hetek óta először érezte a tiszta levegő illatát: zöld levelek, friss gyümölcsök, és... Igen, frissen sült kenyér szagának valami apró nyomát.

Mit jelentsen ez?

A tavon túl a talaj zöld volt – nem látták ugyan, de érezték az illatát a levegőben, és a lábuk alatt simuló egészséges fűben. Minden ésszerűség ellenére a hegy lábánál egy egészséges, füves terület húzódott a Rock Flats övezet határát jelölő kerítéstől. Kira a homlokát ráncolva óvatosan közelített a kerítéshez. Régi volt, rozsdás, de mögötte a föld gazdagon zöldellt még a sötétben is. Az élet virágzó oázisa a pusztulás kellős közepén. A fekete torony mélyen belevágott az égbe. A fákon túlról fények villództak. Kira védekező reflexszerűen felemelte a fegyverét.

Mellette Samm bólintott, és a lehető legnagyobb csendben követni kezdték a kerítést, átkúsztak a titokzatos komplexumot körbefogó füvön és bokrokon. Nemsokára egy széles, nyitott kapuhoz értek.

Majdnem tíz percen át figyelték az árnyékból, hogy el tudják dönteni, valóban nem őrzi senki. A kapu aljánál felgyűlt vastag aljnövényzetből Kira gyanította, hogy évek óta nem csukták be.

– Él itt valaki? – suttogta Kira.

– Nem... – Samm nem talált szavakat. – Fogalmam sincs.

– Valami előretolt helyőrség lenne? Esetleg... a Részlegesek bázisa?

– Mondtam volna, ha tudnék ilyenről.

– Hát ki más lehetne?

Bámulták a nyitott kaput, próbálták összeszedni a bátorságukat, hogy belépjenek rajta.

– Még mindig nem találtuk meg Heront – szólalt meg Samm. – Lehet, hogy bement, de lehet, hogy elbújt, és ránk vár.

– Csak egy módja van, hogy megtudjuk. – Kira előrébb kúszott, készenlétben tartva a fegyverét. Nem fogja most halogatni a dolgot, amikor ilyen közel vannak, még akkor sem, ha ez egy Részleges település. Pillanatnyi habozás után úgy tűnt, Samm is egyetért, és követte Kirát.

Maguk mögött hagyva a kerítést beléptek a furcsa paradicsomba. Kirát elszédítette az élénk növényzet, amely körbevette őket, és újra meglátták a fényeket – most már biztos, hogy tüzek voltak, de ellentétben a városban parázsló katasztrófákkal, ezek kisebbek voltak, és valaki szabályozta az égésüket, ahogy Heron mondta. Tábortüzek. Átkúsztak a sötétségben, és nemsokára meghallották...

A hangokat. Vidám, nevető és éneklő hangokat, és valami mást is, amiről Kira azt hitte, már sosem lesz benne része. Minden elővigyázatosságról megfeledkezve futni kezdett, és amikor meglátta őket, térdre rogyott, az érzelmek annyira hatalmukba kerítették, hogy képtelen volt futni, beszélni, vagy akár csak gondolkodni.

Gyerekek.

A tábortűz egy tisztás közepén szökellt és ropogott. Körben alacsony épületek és táncoló emberek sokasága, középen gyerekekkel – kicsikkel és nagyobbakkal, tízévesekkel és tipegőkkel.

Több tucatnyi, különböző korú és nagyságú gyerek nevetett, kiáltozott, tapsolt és énekelt, miközben egy kisebb zenekar dudán és hegedűn játszott a tűz fényében. Kira lerogyott a fűbe és sírt, zokogott, próbált megszólalni, de erre nem voltak szavak. Samm letérdelt mellé. Kira belekapaszkodott, a gyerekekre mutatott. Samm megpróbálta elhúzni, de a lány még közelebb akart menni, hogy megnézhesse, megérinthesse, megölelhesse őket. Most már észrevették őket a gyerekek és a felnőttek egyaránt, a zene és az ének elhallgatott, mintha mindenki döbbenten és meglepetten felállt volna a helyéről. Samm ismét megpróbálta felhúzni Kirát, aki végre képes volt beszélni a feléjük közeledő idegen tömeghez.

– Gyerekeitek vannak.

Az idegenek laza félkörbe fejlődtek, és Kira ekkor észrevette, hogy lándzsákat, íjakat és néhányan lőfegyvert szorongatnak. Egy nagyjából Kirával egyidős fiatal nő előrelépett, kezében egy vadászpuskával, és gyakorlott magabiztossággal Kira mellére célzott.

– Dobják el a fegyvereiket!