NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Kira döbbenten bámult.

– Mi ez?

– A megmenekülésünk titka – válaszolta Vale. – Mindenki, akit itt látott, minden gyerek, minden, amit maga csodának nevezett... ennek a tíz Részlegesnek köszönhető.

– De hisz ez... – Kirának elakadt a szava. Előbbre lépett, a fejét rázta, még mindig próbálta feldolgozni a látványt. – Alszanak?

– El vannak kábítva. Nem hallják, nem látják magát, bár gondolom, a hangunk eljuthat hozzájuk az álmuk mélyén.

– Álmodnak?

– Talán. Az agytevékenységük nem fontos része a folyamatnak, nem különösebben foglalkoztam vele.

Kira még egyet lépett előre.

– Sosem ébrednek fel?

– Ugyan minek? – kérdezte Vale. – Könnyebben tudom gondozni őket álmukban, jóval kevesebb problémát jelentenek.

– „Gondozza őket”? Mintha növényekről beszélne.

– Szigorú biológiai értelemben nem, de a hasonlat jó. – Vale odalépett az egyik Részlegeshez, és ellenőrizte a csöveket és drótokat, amelyek a plafonon lévő berendezéssel kötötték össze. – Nem nővények, de mégis olyanok, mint egy kert, és én gondozom őket, hogy learassam az emberi fajt életben tartó termésüket.

– A feromont.

– A technikai neve 223-as részecske, bár én elkereszteltem ambróziának – mosolyodott el Vale. – Az élet eledelének.

– Ezt nem teheti – csúszott ki Kira száján.

– Dehogynem.

– Persze hogy igen, de... mindig is tudtuk, hogy ez egy lehetőség, de... ez így nem helyes.

– Mondja ezt annak a több ezer embernek, akiknek megmentették az életét, vagy annak a több száznak, akiket csak az idén fognak megmenteni. – Vale arcáról lehervadt a mosoly, ünnepélyesebbre váltott. – Kétezer osztva tízzel, az annyi, mint fejenként kétszáz élet. Bárcsak mi is tudnánk ugyanennyit tenni.

– De... ez rabszolgaság – mondta Kira. – Sőt, rosszabb annál... olyan, mint egy rémisztő, emberekből álló ültetvény.

– Nem emberek – jelentettek ki Vale határozottan. – Élőlények, az igaz, de az emberiség az első értelmes gondolata óta mindig is felhasznált eszközként élőlényeket. A vadonban egy bozót csak bozót, az ember gondoskodó keze által lesz belőle kerítés. A bogyókból tintákat és festékeket vonunk ki, a gombák gyógyszerré válnak. A tehenek tejet, húst és bőrt adnak nekünk, a lovak húzzák az ekét és a kocsit. Még maguk is lóháton szelték át a pusztaságot, márpedig ezt a feladatot aligha vállalták volna el saját jószántukból.

– Az más.

– Egyáltalán nem más. A ló legalább részét képezi a világnak. Azért létezik ma, mert egymillió évnyi természetes kiválasztódás nem pusztította el, megérdemelte a jogot az életre. A Részlegeseket egy laboratóriumban tenyésztették, az emberek hozták létre őket önmaguk megsegítésére. Olyanok, mint... egy magtalan görögdinnye, vagy egy penészálló gabonafajta. Ne tévessze meg az emberi arcuk.

– Nem csak az arcukról van szó – mondta Kira vehemensen –, hanem az elméjükről. Ha beszél velük, nem állíthatja, hogy nem igazi emberek.

– A végén már a számítógépek is tudtak beszélni. De attól még azok sem lettek emberek.

Kira a fejét rázta mérgesen, frusztráltan hunyta le a szemét. Annyira émelyítette a felfedezés, hogy még gondolkodni is alig tudott.

– Szabadon kell engednie őket!

– És aztán mi lenne? – kérdezte Vale. Kira felnézett, és látta, hogy a doktor széles mozdulatokkal gesztikulál, nem csak a laboratóriumot, hanem az Övezetet, talán az egész világot is belefoglalta a mondandójába. – Térjünk át mi is arra az életmódra, mint maguk? Keressük hiába a meggyógyíthatatlan betegség ellenszerét és közben nézzük végig, hogy ezrével halnak meg a gyerekeink, csak azért, hogy tíz lény, tíz ellenségünk, aki fellázadt és lemészárolt minket, ne szenvedjen tovább?

– Ez ennél bonyolultabb – tiltakozott Kira.

Vale bólintott.

– Pontosan ezt mondom én is. Maga szerint kegyetlenség így tartani őket, eszméletlenül, magatehetetlenül. Szerintem viszont nagyobb és többeket érintő kegyetlenség lenne szabadon ereszteni őket. Tudja, hogyan tartom őket szedálva? Jöjjön csak! – Az első asztalsor végéhez lépett, és intett Kirának, hogy kövesse. Az utolsó asztalon fekvő Részleges ugyanolyannak látszott, mint a társai, de az ő felszerelése eltérő volt. Az állkapocs alatt kitüremkedő cső helyett az egész torkára rászereltek egy lélegeztetőnek kinéző készüléket. Kira lassan közelített, már el is felejtette, hogy fegyvert tart a kezében, és ekkor észrevette, hogy a Részleges nyakába be van építve egy sor kisebb ventilátor.

– Mi ez? – kérdezte.

– Szellőztető rendszer – válaszolta Vale. – Ennek itt a Williams nevet adtam, ő volt az utolsó teremtményem, mielőtt az idő múlása és az elhasználódás használhatatlanná tette a genetikai módosító felszerelésünket. Ambrózia helyett egy másik, általam tervezett részecskét bocsát ki, egy különlegesen erős és csak a Részlegesekre ható altatót. A biomechanikai munka óriási volt, nekem elhiheti.

Kirának elakadt a hangja. Eszébe jutott Samm. Vale biccentett, mintha olvasna a gondolataiban.

– Feltételezem, hogy a Részleges barátja odafent fekszik és mélyen alszik, nemde? – intett a plafon felé. – A torony szellőztetőrendszere még mindig nagyszerűen működik, ez pumpálja át a Részleges altatót az épületen és ki az Övezetbe. Kíváncsi lennék, hogy meddig jutott, mielőtt összeesett. Amennyiben ránk támadna az a többi Részleges, akit említett, könnyen lehet, hogy Williams lenne a legfőbb védelmünk ellenük.

Kira visszagondolt: Samm csak akkor kezdte érezni a hatást, amikor a központi tisztáshoz értek – ami vagy ötven méterre lehetett a toronytól –, de egész délután furcsán tompa volt. Az is az altatótól lehetett, vagy valami mástól?

És milyen messzire kell elhurcolnia, mire elmúlik a hatása?

Ismét Vale-re nézett.

– Ezt nem teheti meg!

– Folyton ezt hajtogatja.

– Nem alakíthat át egy élőlényt fegyverré!

– Gyermekem, hát nem tudja, mik is a Részlegesek valójában?

– Hát... persze hogy tudom. De nézze meg, hová vezetett ez az egész. Hát nem tanult semmit a világvégéből?

– Azt tanultam belőle, hogy minden áron meg kell védenem az emberi életet – jelentette ki Vale. – Túl közel táncoltunk a peremhez, túl sokat akartunk egyszerre.

– Maga nem azért csinálja, hogy megvédje az embereket! – csattant fel Kira. Hátralépett, és felemelte a pisztolyát. – Maga ezt csak a hatalomért csinálja! A maga kezében van a gyógymód, tehát minden mást is maga ural, mindenki magának köteles engedelmeskedni!

Vale hangosan felnevetett, de olyan váratlanul, és olyan őszinte vidámsággal, hogy Kira önkéntelenül is még egyet lépett hátra. Mit nem veszek észre?

– Milyen nyomát látta itt maga az elnyomásnak? – kérdezte Vale. – Hol van a vascsizmám, amit senki sem lát? Boldogtalanok az emberek az Övezetben?

– De ez nem jelenti azt, hogy szabadok is.

– Hát persze hogy szabadok! Oda mennek, ahová csak akarnak, nincsenek őreink, nincs rendőrségünk. Nincs takarodó, csak a savas esőből fakadó veszélyekre kell ügyelnünk. Nincsenek falak, csak a halálos Vadon határa. Nem követelek adományokat, nem irányítom az iskolákat, nem titkolok semmit, csak ezt az egyet – intett a kómában fekvő Részlegesek felé.

Kira dühbe gurult.

– Phan és Calix azt állították, hogy maga nem hagyja őket elmenni!

– Persze hogy azt mondtam nekik, hogy ne menjenek el. Odakint veszélyes. Phan, Calix és a többi vadász létfontosságú tagjai a közösségünknek. De attól még bármikor elmehetnek. Csak azért, mert az általam javasolt döntést hozták meg, még nem leszek zsarnok. – Kira felé bökött. – Maguk is szabadon távozhattak volna egész idő alatt; az uszító jövevény és az ő veszedelmes idomított Részlegese. Senki sem akadályozta meg a távozásukat, senki sem figyelte a mozgásukat. Mondja Kira, mi ellen hőbörög maga?

Kira a fejét csóválta, zavartan védekezve.

– Maga kontrollálja az embereket.

– Lehet így is értelmezni ezt a szót, gondolom. Ha jól értem, maga egy olyan országból jött, ahol a kontrollt fegyverekkel biztosítják, ahol a kormányzat a hiánnyal vásárolja meg az engedelmességet. Mindazzal, amit nem adnak meg maguknak. Én azzal tartom fenn a rendet, hogy pont azt adom meg az embereknek, amit akarnak: az RM gyógymódját, élelmet, menedéket, egy közösséget, amelyhez tartozhatnak. Azért fogadják el a vezetésemet, mert jól és hatékonyan vezetem őket. Nem minden tekintély gonosz.

– Igencsak önelégült szónoklat ez, egy félholt rabokkal teli titkos l aboratórium urától.

Vale sóhajtott, és perceken át nézte Kirát. Végül átment a terem oldalsó részébe, és egy tálról leemelt egy folyadékkal teli fecskendőt.

– Jöjjön velem Kira, mutatni akarok magának valamit. – A terem túlsó végén lévő ajtóhoz ment. Kira némi tétovázás után követte. – Az egész komplexumot földalatti alagutak kötik össze. Mielőtt csatlakoznánk a többiekhez, hadd emlékeztessem magát, hogy ők nem tudnak a Részlegesekről. Megtisztelne, ha nem árulná el nekik.

– Mert szégyelli magát?

– Mert sokan közülük pont úgy reagálnának, mint maga, egyesek pedig még jobban meg akarnák büntetni a Részlegeseket.

– Maga még nem nagyon ismer engem, doktor úr... Nem az a fajta vagyok, aki tartja a száját olyasmiről, amivel nem ért egyet.

– De jól tud titkot tartani.

Kira sanda pillantást vetett rá.

– Sammre gondol?

– Vannak más titkai is?

Kira egy ideig próbált olvasni az arcából. Tudja, vagy akár csak sejti, hogy micsoda vagyok? Valószínűleg nem, különben megkérdezte volna, hogy miért nem hat rám a Részleges altató. Hacsak nem tud rólam többet, mint én magam...

Hát persze hogy többet tud, hiszen tagja a Trösztnek. Tud mindent, amiért idejöttünk. Egyedül nem tudom megakadályozni, amit tesz, de ha megkapom a szükséges válaszokat, talán nem is lesz rá szükség. Egy ideig még mérlegelte a dolgokat, majd megszólalt.

– Megtartom a titkát. Egyelőre. De valamit adnia kell cserébe.

– A gyógymódot? Mint láthatja, ugyanaz, mint amit maga is felfedezett, és ahogy már említettem, nem igazán hordozható.

– Nem a gyógymódot. Ez egy aljas módszer, és akármit is mutasson még, nem fog megváltozni róla a véleményem.

– Majd meglátjuk – mondta Vale.

Kira kitartóan folytatta.

– Információkat akarok.

– Miféle információkat?

– Mindent! Maga részt vett a Részlegesek létrehozásában, ami azt jelenti, tud az RM-ről, a lejárati időről, a Vészrendszerről. Tudni akarom, hogy mik voltak a terveik, és miképp állnak össze a dolgok!

– Megadok magának minden információt, amit csak tudok. A titoktartás fejében, ahogy maga mondta.

– Rendben.

– Helyes – lépett Vale egy ajtó mellé a folyosón –, de előbb felmegyünk.

Kira elolvasta a címkét az ajtón.

– Hatos épület. Ezt alakították át kórházzá.

– Igen.

– Már láttam a kórházat.

Vale kinyitotta az ajtót.

– De még nem látta a délután született csecsemőt. Jöjjön.

Felmentek egy lépcsőn. Kirát hirtelen elfogta az idegesség. Hát persze hogy egy új csecsemőről van szó – mi másért is ment volna Vale a toronyba, hogy elhozzon egy fecskendőnyi szert? Görcsbe rándult a gyomra. Élete nagy részét az East Meadow-i kórházban töltötte, a szülészeten dolgozott, ahol csecsemők haltak meg és anyák zokogtak kétségbeesetten, nem tudta megakadályozni, hogy most ugyanezt a feszültséget érezze. De most más volt a helyzet – Vale kezében volt az ellenszer. Ennek a gyereknek nem kell meghalnia. Csakhogy Kira már tudta, hogy honnan származik. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a Részlegesek nyúzott, kiszáradt arca. Helytelen volt ilyen sorban tartani őket, bármivel is mentegeti magát Vale. Am mégis...

Kiértek egy folyosóra, és gondosan bezárták maguk után az ajtót. Emberek siettek fel-alá. Kira döbbenten látta, hogy szinte mindenki boldog – nevettek, beszélgettek, mosolyogtak, apró meleg csomagokat szorítottak a keblükre. Anyukák és apukák, fivérek és nővérek. Családok. Igazi, genetikai családok, amilyeneket még sosem látott. Az a szülészeti osztály, ahol ő dolgozott, a halál és a gyász otthona volt, a kimerítő küzdelem helye a kérlelhetetlen ellenséggel, ő csak ilyen szülészetet ismert. Itt viszont minden más volt. Azok az anyukák, akik szülni jöttek, tudták, hogy a gyermekük élni fog. Ez a szülészet reménnyel és sikerrel volt tele. Kirának meg kellett állnia egy pillanatra, nekitámaszkodott a falnak. Minden megvan itt, amit akartam, gondolta. Ezt akarom létrehozni otthon, ezt akarom hazavinni nekik. A reményt és a sikert. A boldogságot.

Am mégis...

Az aktivitás hangjai közül kihallatszott egy olyan, amelyet Kira túl jól ismert – egy haldokló gyerek nyöszörgése. Intenzív, személyes tapasztalatból pontosan ismerte a vírus működését, tudta, hogyan támadja meg a gyermeket egyik pillanatról a másikra. Ha a baba csak pár órája született, ahogy Vale mondta, akkor az RM még csak a vérkeringésében fejlődött ki. Láza van, de még nem halálos, a vírus lassan replikálódik, sejtről sejtre, újabb spórákat fejleszt ki, belülről falja fel az apró testet, míg aztán végül – talán másnap – a gyermek gyakorlatilag belülről fő meg, ahogy próbál ellenállni. A folyamatnak ebben a korai fázisában lehet enyhíteni a fájdalmat, lehet szabályozni a lázat, de nem lehet megállítani a folyamatot. A feromonos gyógymód nélkül a halál elkerülhetetlen.

Vale a hang felé tartott a folyosón, udvariasan bólogatva mindenkinek, akivel találkoztak. Kira kábultan követte. Ezt akarta megmutatni neki? A gyógymódot akcióban, ahogy megmenti egy ártatlan életét? Kira nem értette, hogy mit akarhat ezzel elérni, hiszen már ismerte a tétet, talán jobban is, mint Vale, hiszen oly sokáig élt gyógymód nélkül. Ezzel nem fogja megváltoztatni a véleményét a fogoly Részlegesek tekintetében, és nem vásárolja meg vele a hallgatását vagy a cinkosságát. Dr. Vale belökte az utolsó ajtót, belépett a szobába, és Kira látta, hogy az anyuka szinte összeesik az örömtől, hogy végre megérkezett. Az ugyancsak hálás és ideges apa lelkesen szorította meg Vale kezét. Vale kedves szavakkal és egy mosollyal nyugtatgatta, előkészítette a fecskendőt, miközben Kira a falnak támaszkodva állt, figyelte, hogy a kisbaba üvöltözik a mózeskosárban. A szülők vetettek felé egy pillantást, de gyorsan elfordultak, és ismét a gyerekre koncentráltak. Kira nézte, ahogy fogják a gyereket, ugyanúgy, ahogy Madison és Haru tették. Mint minden szülő, akit eddig látott.

Nem számít. Nem igazolhatják azt, amit az alagsorban fekvőkkel tesznek. Ha a szülők tudnák, hogy eleven személyek így szenvednek, akkor is ilyen örömmel fogadnák a gyógymódot? Elfogadnák egyáltalán? El akart nekik mondani mindent, de képtelen volt megszólalni.

Vale befejezte az injekció előkészítését, és a szülők felé fordulva intett, hogy hagyják el a szobát.

– Kérem – mondta halkan –, egy pillanatra magunkra kell maradnunk a gyermekükkel.

Az anya riadtan tágra nyitotta a szemét.

– Nem lesz semmi baja?

– Ne aggódjon, csak egy pillanat az egész. – A szülők vonakodva távoztak, de látszott rajtuk, hogy bíznak Vale-ben, így hát még egy kis kedves sürgetés és egy Kirára vetett újabb kérdő pillantás után kimentek. Vale bezárta utánuk az ajtót, és a fecskendővel nem a csecsemő, hanem Kira felé fordult, úgy tartotta felé, mint egy ajándékot. – Az előbb azt mondtam, hogy azáltal vezetem ezeket az embereket, hogy megadom nekik, amit akarnak. Most ugyanezt teszem magával is. Vegye el.

– Nekem nem kell a maga gyógymódja – utasította vissza Kira.

– Nem a gyógymódot adom magának, hanem a választás lehetőségét. Élet vagy halál. Ezt akarta, ugye? Azt akarta, hogy mindenki más helyett eldönthesse, mi a helyes és mi nem. Mi az, ami igazolható, és mi az, ami jóvátehetetlen. – Ismét Kira felé nyújtotta a fecskendőt, és közelebb lépett hozzá. Úgy tartotta a kezében, mint a Szent Grált. – Előfordul, hogy csak úgy segíthetünk valakin, hogy azzal másnak ártunk. Nem szívesen tesszük, de meg kell tennünk, mert az alternatívája még rosszabb lenne. Tíz életet tettem tönkre, hogy megmenthessek kétezret, ez jobb arány, gondolom, mint aminek az elérésében a nemzetek többsége reménykedhet. Nálunk nincs bűnözés, nincs szegénység, nincs szenvedés; az övéken kívül. És az enyémen kívül. Most pedig a magáén kívül. – Megint odanyújtotta a fecskendőt. – Ha azt hiszi, hogy jobban tud mérlegelni életek között, ha úgy érzi, hogy magának a dolga eldönteni, hogy ki él és ki hal meg, hát rajta. Mentse meg ezt a gyereket, vagy ítélje halálra!

– Ez nem igazságos!

– Akkor sem igazságos, ha nekem kell megtennem – mondta Vale durván –, de akkor is meg kell tenni.

Kira a fecskendőre nézett, az üvöltő gyerekre, a bezárt ajtóra, amely elválasztotta őket a szülőktől.

– Tudni fogják – mondta. – Tudni fogják, hogy mit választok.

– Hát persze. Vagy arra céloz, hogy a döntése azon múlik, hogy ki tud róla? Az etika nem így működik.

– Nem ezt mondtam.

– Akkor válasszon.

Kira megint az ajtóra nézett.

– Miért küldte ki őket, ha úgyis megtudják?

– Azért, hogy ne üvöltsenek magával, amíg ezt megbeszéljük. Döntsön!

– Nem az én dolgom!

– Tíz perccel ezelőtt ez még nem zavarta, amikor azt mondta, hogy amit teszek, gonoszság. Azt mondta, hogy szabadon kellene engedni a Részlegeseket. Mi változott azóta?

– Tudja jól, hogy mi változott! – kiáltotta Kira, az ordító gyerekre mutatva.

– Az változott, hogy a maga feljebbvaló erkölcsössége hirtelen szembesült a következményekkel. Minden döntésnek vannak következményei. Az emberi faj kihalásának a nagyon is valós veszélyével állunk szemben, ezért sokkal rosszabbak a választási lehetőségeink, és borzalmasak azok következményei. És amikor ilyen magas a tét, előfordul, hogy egy olyan döntés, amelyet soha máskor, semmilyen körülmények között nem hozna meg, az egyetlen morálisan elfogadható döntéssé válik. Az egyetlen, amit megtehet, ha másnap is együtt szeretne élni önmagával. – Vale Kira kezébe nyomta a fecskendőt. – Az előbb zsarnoknak nevezett. Most ölje meg ezt a gyereket, vagy váljon maga is zsarnokká!

Kira nézte a kezében a fecskendőt, az emberi faj túlélésének zálogát. De csak akkor az, ha van bátorsága használni. Megölt már csatában Részlegeseket – mennyiben más ez a helyzet? Elvenni egy életet, hogy megmentsük valaki másét. Megmenteni ezreket, vagy akár tízezreket, mielőtt végzünk. Bizonyos tekintetben ez kegyesebb megoldás a halálnál, hiszen a Részlegesek csak alszanak...

De nem, mondta magának. Erre nincs mentség. Erre nincs igazolás. Ha beadom az injekciót ennek a gyereknek, azzal támogatom a Részlegesek – értelmes lények – megkínzását és fogva tartását. A saját népemét. Nem tehetek úgy, mintha ez rendben lévő lenne. Ha megteszem, szembe kell néznem a döntésemmel.

Ez az egy marad, amikor mindennek vége? Egy döntés kényszere?

Megfogta a kisbaba lábát, ráhelyezte a tűt, és beadta neki az injekciót.