HARMADIK FEJEZET
Cagliostro

Könnyü volt az ismeretlennek, eltünni a temérdek nép között. Ez a népcsődület előhada volt a király, a királyné és a dauphin menetének, mely délután egy óra tájban indult el Versaillesből.

A királyné, a dauphin, Madame Royale, a provencei gróf, madame Elisabeth és Taverney Andrée (Charny grófné) beszálltak a király kocsijába.^[2] Száz kocsi vitte a nemzetgyülés tagjait, kik nem akartak elszakadni a királytól.

Charny gróf és Billot Versaillesben maradt, megadni a végtisztességet Charny Györgynek, a gróf öccsének, kit a csőcselék az éjjel agyonvert a királyné ajtaja előtt.

A csapszék előtt az előhad két véres diadalmi jelvényével megállt. Két órával előbb indult utnak, mint a király s negyedórával most is előtte járt. Rongyos, félmeztelen csőcselék volt, olyan, mint a szennyes hab, mely a megáradt vizek szinén táncol.

Egyszerre nagy tolongás támadt a csődületben. Megpillantották a nemzeti gárda szuronyait és Lafayette fehér lovát. Lafayette a nép bálványa és korlátlan ura volt akkor. Ő pedig nem szerette az aljanépet, és legkevésbé szerette azokat a kivégzéseket, melyeket a csőcselék maga hajtott végre. Az emberek tehát nem akartak ezekkel az uj diadaljelvényekkel mutatkozni Lafayette előtt és a sokaság sietve mozdult meg s mint a záporesőtől megáradt csatorna szennye, kiabálva, lármázva Páris felé indult.

A falvakban mindenütt a kiváncsiak seregei gyülekeztek az országut két oldalán. De csak kevesen verődtek hozzá az előhadhoz, a legtöbben ott maradtak és várták a királyt, nem kiabálva, hanem oly hallgatással, mely szinte vészjóslóbban hatott, mint a népdüh hangos kifakadásai.

Mikor most a nemzeti gárda parancsnoka megjelent, végigrivalgott a kiáltás az ut két oldalán: »Éljen Lafayette!« A tábornok néha-néha megemelte a kalapját és tisztelgett a kardjával. Éltették Mirabeaut is, kinek arca azután meg-megjelent az ablakában annak a kocsinak, melyben öt másik népképviselővel foglalt helyet. Ilyképpen a boldogtalan XVI. Lajos hallotta, hogyan köszöntik ujjongva a népszerüséget, melyet ő elvesztett, és a tehetséget, mely sohasem volt része.

A király kocsijának jobboldalán, vagyis a királyné ablaka mellett, mindenféle nép között Gilbert doktor haladt. Ő meg a társai el voltak szánva, hogy, ha kell, életük árán is megvédik a kocsiban ülőket.

A királyi kocsi mindkét oldalán, az utnak mély sarában gázolva, mindenek előtt a csarnokok hölgyei és emberei haladtak; áradatukat néha egy-egy tömörebb hullám szakitotta meg, tudniillik egy ágyu vagy egy municiós szekér, asszonyokkal rakodva meg, kik hangosan énekelték vagy tele torokkal rikoltozták azokat a csufondáros utcai nótákat, melyek a királynét akkor a »pékné« csufnevével ruházták fel.

- Most már lesz kenyér, - kiabálták az emberek. - Most már itt van nekünk a pék, a pékné, meg a kis pékinas!

Ugy látszott, a királyné nem érti ezt az orditozást. Térdén tartotta a dauphint és a herceg ijedten nézte a vad háborgást. De a király fénytelen, közömbös pillantással meredt maga elé. Az elmult éjszaka majdnem semmit sem aludt s arra sem ért reá, hogy megreggelizzék, vagy megborotválkozzék. Ez a szegény uralkodó nem volt arra teremtve, hogy megbirkózzék a nehéz körülményekkel. Ezért minden bajban, mely ezután volt következendő, csak lehajtotta a fejét. Még csak egyszer emelte fel aztán: a vérpadon, rövid idővel azelőtt, hogy lehullott nyakáról.

Erzsébet hercegnő, a király nővére, ezuttal is a szelidség angyala volt, kit Isten vigasztalásként rendelt e halálnak szánt teremtések mellé. A provencei gróf szeme itt sem palástolhatta álnok, fürkésző pillantását; tudta jól, hogy őt magát, legalább egyelőre, nem fenyegeti veszély. Ezidőszerint a nép még legjobban kedvelte valamennyi közt, talán azért, mert Franciaországban maradt, mig testvére, Artois gróf, elutazott.

Andrée olyan volt, mint a márványkőszobor: nem aludt jobban, mint a királyné, nem evett különben, mint a király; de ugy látszott, ez a nő felülemelkedik a közönséges életszükségleteken. Olyan volt, mint árnyék az élők között, és csak egy dolog mutatta még, hogy él: a szemében önkéntelenül felcikázó villám, valahányszor pillantása Gilbert szemével találkozott.

Száz lépésnyire a sévresi kis csapszék előtt a menet megállt. A királyné kihajolt kocsijának ablakából és magához szólitotta Gilbertet.

- Gilbert ur, - mondotta - vajjon mit énekel, mit mond, mit kiáltoz az ön népe?

De Gilbert még nem is felelhetett, mikor szörnyü tolongás támadt s ugy odaszoritotta a kocsihoz, hogy meg kellett fogódznia ajtajában, másképp elesett volna. A népnek az a csoportja, mely a két testőr véres fejét hordozta, a kocsihoz közeledett. Meg akarták mutatni a királynénak a diadalnak ezeket a jelvényeit. Mária Antoinette odanézett, ahonnan a lárma közelgését hallotta, és iszonyodva sikoltott fel. De nem azért tört ki belőle a sikoly, mert megpillantotta a véres fejeket, hanem egy Meduza-arc láttára, mely igézetébe ejtette szemét, mikor észrevette azt az ismeretlent, ki a csapszékben Gamain mesterrel beszélgetett, most pedig, karjait összefonva, egy fa törzséhez támaszkodott.

A királyné keze fölemelkedett a kocsi bársonykönyöklőjéről; reáhullott Gilbert vállára s egy pillanatig oly görcsösen nehezedett reá, hogy körmei belevájódtak az orvos husába.

Gilbert megfordult. Látta, hogy a királyné halálosan sápadt, hogy az ajka vonaglik s hogy dermedten néz a szemével. Követte pillantásával irányát, és ámultan kiáltott fel. Aztán mind a ketten egyszerre suttogták:

- Cagliostro!

A fához támaszkodó ember nagyon jól látta a királynét. Intett kezével Gilbertnek, mintha azt akarta volna mondani: »Jer!«

Ebben a pillanatban a kocsik elindultak. Gilbert gyorsan félreszökött és bevárta, mig a kocsik elhaladnak. Aztán utána ment az állitólagos munkásnak, ki néha-néha visszafordult, hogy lássa, csakugyan követik-e, befordult egy kis utcába, felkanyarodott Belleveue felé és eltünt egy fal árnyékában.