NYOLCVANADIK FEJEZET
Több egy ellenséggel

A Choiseullel való jelenet elmult anélkül, hogy a nemzetgyülés nevében beszélő észrevenni látszott volna, hogy halálos veszedelemből menekült. De arra a szóra, hogy  f o g l y a i m, felállt a király.

- Foglyai! A nemzetgyülés nevében foglyai! Mit akar azzal mondani? Nem értem önt.

- Pedig nagyon egyszerü, és könnyü megérteni, - felelte az idegen. - Megesküdött, hogy nem hagyja el Franciaországot, de megszegte szavát és a nemzet árulója lett. A nemzet ezért, mint árulót, fogságba veti.

- Asszonyom, - sugta Choiseul a királynénak - ha nem tartóztat vissza, megkimélhette volna magát ettől a sértéstől.

- Nem baj, - felelte a királyné - majd bosszut állunk.

Charny megérintette a királyné karját.

- Hadd beszéljen és tegyen az az ember, amit akar, velem lesz dolga, - mondotta halkan.

A király csodálkozva nézett a sötét arcu emberre, ki oly határozottan lépett fel ellene, és csodálkozásához némi kiváncsiság vegyült; mert ugy rémlett neki, nem most látja először azt az embert..

- De mit akar tőlem? Beszéljen! - mondotta.

- Felség, azt akarom, hogy se ön, se a királyi család ne tegyen több lépést az ország határa felé.

- Bizonyára a fegyveresek ezreivel jött, hogy visszatartóztasson bennünket.

- Nem, egyedül vagyok, vagyis jobban mondva ketten vagyunk: Romeuf, Lafayette tábornok hadsegéde, meg én, ki egyszerü falusi ember vagyok, sire.

- Mutassa elő a nemzetgyülés határozatát, - mondotta a király.

- Társamnál van.

A királyné, Choiseul ur, Damas ur és a többiek csodálkozva néztek egymásra; sohasem látták máskép a népet, mint elnyomva, vagy dühöngve, kegyelmet kérve, vagy gyilkolva, most látták először nyugodtan, szilárdan, karját keresztbe fonva, erejét érezve és jogait hangoztatva.

- Hol van a társa? - kérdezte XVI. Lajos.

- Éppen itt jön, - felelte az idegen.

Fiatal ember lépett be, a parancsőrtiszt egyenruhájában, szintén porlepetten. Romeuf, Lafayette hadsegéde volt.

XVI. Lajos siető léptekkel közeledett hozzá és kiragadta kezéből azt a papirlapot, melyet kezében tartott. Mikor elolvasta, igy kiáltott:

- Nincs többé francia király! - és feleségéhez fordulva igy szólt: - Hallotta, madame. A nemzetgyülés megparancsolja a belügyminiszternek, hogy tartóztassanak le mindenkit, ki el akarja hagyni az országot és akadályozza meg minden ingóság, fegyver, hadiszer, arany és ezüstpénz, kocsi és ló kivitelét. Különösen pedig akadályozza meg a királynak, családjának és teljes kiséretének menekülését.

Mária Antoinette kábultan hallgatta. Kinyujtotta kezét.

- Adja ide, - rebegte, mintha saját szemével akarna meggyőződést szerezni. Mikor pedig elolvasta, ami az irásban állt, körülnézett és igy kiáltott:

- Ki merészkedett ily rendeletet adni ki és irni alá?

- A nemzetgyülés elnöke, - felelte a király keserüen. - Nemes ember, Beauharnais márki.

Mária Antoinette még egy pillantást vetett az irásra, aztán összegyürte remegő kezével és a földre dobta.

A szomszéd szobában vad lárma keletkezett. A nemzetőrök olyan mozdulatot tettek, mintha be akarnának törni. Romeuf reájuk rivalt; de az idegen dörgő hangon kiáltotta:

- Gyalázzák a nemzetgyülést, becsmérlik a népet! Ide barátaim!

Ki tudja, hogy végződik az elkeseredett összeütközés, ha e pillanatban nem lép előre Charny és karon nem ragadja az idegent.

- Előbb egy szavam van önhöz, Billot ur! - mondotta.

Billot - mert ő volt - csodálkozva nézett a grófra, aztán halálosan elszánva félig kihuzta kardját hüvelyéből, de aztán mindjárt vissza is lökte.

- Helyes, nekem is van mit mondanom önnek, Charny ur, - mondotta. - Bocsássatok át, barátaim - folytatta az ajtóhoz tartva - és viselkedjetek nyugodtan.

Charny eközben odasugta a királynénak:

- Romeuf hű felségedhez. Igyekezzék javára forditani jelenlétét.

Ez annál könnyebb volt a királynénak, mert Charny, mikor a külső szobába ért, megint bezárta az ajtót, s az ajtóhoz támaszkodva, megakadályozott mindenkit, még Billotot is, hogy beléphessen a királynéhoz.

A nép embere és a nemes ur kis ideig némán néztek egymásra. Aztán megszólalt a paraszt:

- Gróf ur beszélni akart velem. Hallgatom.

- Hogyan van az, Billot, hogy a bosszu eszközeként találom itt? - kérdezte Charny. - Mindig a király hű alattvalójának ismertem.

- Az is voltam, gróf ur, és ép ugy engedelmes szolgája voltam önnek is, de most már nem vagyok az. Valamint önnek is meg vannak az okai - melyekre nem vagyok kiváncsi - hogy megőrizze hűségét a királyhoz, azonképpen nekem is meg vannak az okaim ellenkező magamtartására. Mindig becsületes, lelkiismeretes embernek ismert s be kell vallania magában, hogy amikor erre az ellenkező magamtartására léptem, okvetlenül számot vetettem lelkiismeretemmel.

- Nem régen még egészen máskép beszélt, - felelte Charny.

- Igen, gróf ur, rövid idővel ezelőtt még jó hazafi voltam és szerettem a királyt és hazámat. De megértem, hogy Gilbert doktort fogságba vetették, hogy engem magamat is üldözőbe vettek és házamat királyi megbizottak kutatták át, hogy királyi lovasok aggokat, asszonyokat és gyermekeket gázoltak le - ez kissé máskép hangolt a királlyal szemben. Aztán hozzájárult mindehhez még öccsének, az ifju Izidor urnak esete...

- Mi baja volt öcsémmel? - kérdezte Charny megütközve.

- Nekem tulajdonképpen semmi, hanem a leányomnak, - felelte Billot kerülgetés nélkül. - Igen, gróf ur. Közeledett Katalin leányomhoz, magába háboritotta, nem tekintette főuri méltóságán alul levőnek, hogy kimutassa iránta szerelmét, azon az uton-módon, ahogy az arisztokrata urak oly szivesen cselekszik - szóval megbecstelenitette, meggyalázta - őt és házam becsületét. Tudtam, hogy a királyi család mellé kisérőnek szemelték ki, reméltem, hogy itt találom - de kimenekült karmaimból...

Charny lehajtotta fejét.

- Meghalt, - mondotta.

- Meghalt? - kiáltotta Billot. - Akkor van még igazság az égben!

Olivér végighuzta kezét a homlokán, mintha teljességgel nem értené mindazt, amit hallott.

- De... - mondotta halkan - de... hogyan van, hogy mint a nemzetgyülés küldötte éppen ön...?

- Otthon voltam s a munkámat végeztem, - felelte a parasztember. - Hallottam ugyan hébe-korba, hogy a király menekülni akar, sőt, hogy meg is szökött. Egyszer ugy mondották, hogy Rouenbe, máskor meg, hogy máshová. De nem hittem el. Hiszen a magam szemével láttam, hogy a király a Marsmezőn háromszázezer polgár előtt letette az esküt, hogy nem fogja elhagyni az országot. Lehetséges volna-e, hogy a király kevésbé tartsa szentnek az esküt, mint minden más ember? Szóval, nem hittem a szökésről elterjedt hiresztelésekben. Ekkor tegnapelőtt Meauxban jártam a postamesternél, gabonát akartam eladni. Láttam ott egy nagy utikocsit és felismertem benne a királyt meg a királynét. Nem kételkedhettem. Közvetlen közelből láttam őket, mikor Versaillesből Párisba mentek. Aközben, hogy befogták a lovakat, egészen nyugodtan szemügyre vehettem őket. Hallottam, mikor a kisérők egyike odakiáltotta a postáslegényeknek: »Chalonsba!« Ez a hang ismerősnek tünt fel előttem, jobban odanéztem és felismertem öccsét, Katalinom csábitóját, a fiatal Izidor urat, ki gyermekkorában oly sokszor játszadozott nálunk a tanya udvarán. Éppen akkor vágtatott el lován - utána akartam vetni magam - de mire lóra kaphattam volna, már oly előnyt szerzett előttem, hogy nem érhettem volna utól. Elfojtottam személyes haragomat és csak a királyra és a hazára gondoltam. A király menekül? Akkor nem vesztegethettem az időt. Tiz mérföldnyi utat kellett megtennem Párisig, és hajnali három óra volt. Jó lovon két óra alatt odaérhettem. A postamestertől, a nélkül, hogy beavattam volna szándékomba, elkértem legjobb lovát, és vágtatva mentem a fővárosba. Éppen jókor érkeztem meg. A királyi család menekülését észrevették, de nem tudták, hogy mely uton menekülnek. Lafayette elküldte tudakozódni Romeufot Valenciennesbe. De közben én már megfordultam a városházán és közöltem Baillyval a megfigyelésemet. Romeufot történetesen feltartóztatták a város kapujánál, s minthogy közben a király utirányát illetőleg eloszlott minden kétség, Romeuf lemondhatott valenciennesi utjáról. Haladéktalanul intézkedtek, hogy Chalonsba menjen, engem pedig megbiztak, hogy tartsak vele. Én magam azon kivül azt a megbizást kaptam még a nemzetgyüléstől, hogy tartsam szemmel Romeuf urat és egyszerüen lőjem le, ha olyan szándékát árulná el, hogy előmozditja a király továbbutazását. Most már tud mindent, gróf ur, s azt hiszem, hogy nincs többé mit mondanunk egymásnak.

Charny intett neki, megfordult és visszament a szobába, ahol a menekülőket hagyta. A királyné magához intette és sugva mondotta neki:

- Romeuf ur a mienk.

- Szerencse! - mondotta halkan Charny. - A másiktól nincs mit remélnünk.

- És mit tegyünk?

- Időt kell nyernünk, mig Bouillé megérkezik.

- Ő is eljön?

- Igen, én megyek érte.

- Olivér, Olivér az utak tele vannak néppel... nem fogják átengedni... meg fogják ölni...

De Olivér egy ablakhoz sietett, mely nyitva volt, leugrott a kertbe, s a következő pillanatban átvetette magát a kert falán.