HATVANHARMADIK FEJEZET
Amit a király mondott; amit a királyné mondott

Gilbert lelkiismeretesen teljesitette Mirabeaunak tett kettős igéretét. Mikor visszaérkezett Párisba, találkozott Desmoulins Kamillal, az élő ujsággal. Közölte vele, hogy Mirabeau beteg, és szándékosan tulozta kissé a betegség mértékét. Aztán a Tuilériákba ment és hirt adott a királynak. Ez csak annyit mondott:

- Oh! oh! a szegény gróf! Nincs már étvágya?

- Nincs, - felelte Gilbert.

- Akkor komoly a dolog, - mondotta a király, és másról beszélt.

Gilbert azután belépett a királynéhoz és megismételte előtte azt, amit már a királlyal is közölt. Mária Antoinette redőkbe vonta büszke homlokát.

- Miért nem érte utól a betegség annak a napnak reggelén, mikor azt a szép beszédét mondotta a háromszinü lobogóról? - mondotta halkan; de ugy látszott, mindjárt meg is bánta, amit mondott, és hozzátette: - Szerencsétlenség volna Franciaországra és reánk nézve, ha komolyan megbetegednék. Gyógyitsa meg.

- Megteszek mindent, ami erőmből telik, - felelte a doktor. - De az eredményről nem állhatok jót.

- De hallja, az állapotáról állandóan jelentést kell tennie. Elvárom.

Aztán másról beszélt.

Este Gilbert a megállapitott órában Mirabeau lakására ment. A grófot pamlagon találta. Az egyik szék karján egy kasmir öv hevert, melyet egy hölgy felejtett ott.

- Javithatatlan ember, - dörmögte Gilbert. Mirabeau látta a rosszaló pillantást, melyet a doktor az áruló övre vetett és csak a vállát vonta.

- Tudom Gilbert, - e szavakkal köszöntötte az orvost - hogy már beváltotta egy részét igéretének. Páris már tudja, hogy beteg vagyok. Egyre-másra jönnek barátaim és kérdésekkel ostromolják a szegény Julest. És hogy’ vagyunk igéretének második részével? Azt mondotta, szóról szóra megismétli előttem, a mit a király és a királyné mondott rólam. Állja szavát? Igen? No, akkor ki vele. Mit mondott a király?

- Ő felsége sajnálta, hogy nincs étvágya, - felelte Gilbert.

- Oh, a jó király, - kacagott a gróf. - Halálos ágyán is azt fogja mondani, lemondással a hozzátartozóinak: ma este Plutónál vacsorázom. És a királyné? Tétovázik? Meg kell tartani, a mit az ember igér, doktorom. Szóról-szóra!

- Kegyesen érdeklődött, hogyléte iránt és azt kivánja, hogy állandóan értesitsük jobbulásáról, - mondotta Gilbert.

- Ismételje meg szavait, nekem az a fő.

- Megátalkodott ember ön, gróf.

- Mindig az is voltam. Tehát szóról-szóra!

- Nos, ha minden áron ugy akarja, - felelte Gilbert. - Ő felsége mindenekelőtt megjegyezte, hogy annak a napnak reggelén kellett volna megbetegednie, mikor a háromszinü zászlóról szóló beszédét mondta.

Mirabeau felszökött, mintha tüszurás érte volna.

- A királyok hálátlansága! - mondotta halkan. - Tehát nem gondol már arra a huszonöt milliós civillistára és a négymilliós özvegyi tartásdijra? Elfelejti, hogy miatta megfosztottam magam a népszerüségtől? Mindaz, amit a nemzetgyülésen kivivtam érettük, neki semmi? A háromszinü zászló! Az most a királyság egyetlen menedéke. Meg lehetne menteni, ha őszintén és nyiltan a háromszinü zászló árnyékába állnának. De ez az asszony nem akarja, hogy megmentsék. Bosszut akar állni, nem pedig megmentetni. És kikkel harcolok érettük? Igen, ha legalább ember, tigris vagy oroszlán ellen harcolnék! De egy egész óceán ellen küzdök! Tegnap térdemig ért az ár, holnap a torkomig emelkedik, holnapután összecsap a fejem fölött! Oh doktor, mennyire utálom mindezt! Elég volt. Mi volt az álmom? Hogy közvetitsek a nemzet és a királyság közt. Megmenteni a királyt és a királynét, mikor az ár elragadja őket. Ostobaság! Soha sem számitottak komolyan az én segitségemre. Csak meg akartak fosztani a népszerüségtől, hogy lehetetlenné tegyenek. Mondhatom doktor, nem tehetek okosabbat, mint ha még jókor meghalok; jó volna, művészi testtartással dőlni le, mint az ókori atléta szokta.

Mirabeau visszadőlt pamlagára s a vánkosát harapta ádáz dühében.

- Gróf, - kérdezte Gilbert - mit tenne, ha a király holnap érdeklődnék hogyléte iránt?

A beteg vállát ránditotta, mintha azt mondaná: »Nem adnék reá sokat«.

- A király... vagy a királyné? - tette hozzá Gilbert.

- Nem fogja megtenni.

- De ha megtenné?

- Azt hiszi, leereszkednék oly mélyre a királyné?

- Nem hiszek semmit, csak felteszem.

- Helyes, várok holnap estig. - Ha megteszi, akkor önnek van igaza és nem nekem.

- De, kedves Demosthenesem, addig nyugton kell maradnia és - tette hozzá Gilbert s egy pillantást vetett a kasmir övre, - nem szabad fogadnia senkit. Semmi izgalom, jól megértsen! Zavartalan éjszakai nyugalom!

A doktor aztán elment. Az ajtó előtt Jules várta szomoru arccal.

- Csak bátorság, öregem, - vigasztalta Gilbert - urad már jobban érzi magát.

- Oh, nem remélek semmit, - mondotta a szolga - mig itt van körülötte a gonosz szellem.

Nagyot sóhajtva világitott az orvosnak. Lenn a lépcső alján Gilbert egy lefátyolozott nőt pillantott meg. Az pedig, mikor közeledni látta, eltünt egy félig nyitott ajtó mögött.

- Ki az a hölgy? - kérdezte Gilbert.

- Mondottam már, doktor ur, - felelte Jules - a királyné képmása.

Gilbertben ujra megmozdult az a gyanu, mely egyszer már felébredt benne; olyan mozdulatot tett, mintha be akarna lépni azon az ajtón. De hirtelen megállt.

- Lehetetlen, - mondotta magában és a kocsijához ment.

A gróf nyugodtan töltötte az éjszakát. Majdnem reggel nyolc óráig aludt megszakitás nélkül. Aztán megfésültette, megborotváltatta és felöltöztette magát s egy ablakhoz ült, melyből kilátott az utcára. A délelőtt elmult. Csak egy szolga jött Gilbert doktortól s a következő levelet hozta:

»Üzenje meg, hogyan érzi magát. Ma este eljövök, és remélem, hogy akkor meghallom öntől, igazam volt-e, vagy sem«.

Mirabeau megüzente a doktornak, hogy felkel az ágyból és estére várja.

Elkövetkezett a délután. Eljött egész Páris és feliratkozott arra az ivre, melyet kitettek a fogadószobában. A csengő egy pillanatig sem pihent. A kocsikat mellékutcába terelték, hogy a lárma ne zavarja a nagybeteg nyugalmát.

Jules felment urához és megjelentette ezt neki.

- Nincs jobb mondani valód? - kérdezte Mirabeau.

- Jobb? - csodálkozott az öreg - azt hittem, hogy az egész nép szeretetének ilyen bizonyitéka a legjobb, amit jóságos uramnak jelenthetek.

- Igazad van, - rebegte a gróf - hálátlan vagyok.

Kiment az erkélyre. Körös-körül mint a tenger rivalgása hallatszott fel a kiáltás: - Éljen Mirabeau!

Ő pedig csak arra a szép, büszke asszonyra gondolt, ki semmit sem törődik vele, és fürkészve kereste a tömegben, hogy nem mutatkozik-e valahol egy kék libériás lakáj. Elszoruló szivvel ment vissza szobájába. Beesteledett. Az udvartól nem jött senki.

Tizenegy órakor Gilbert érkezését jelentették.

- Nos?

Mirabeau a vállát vonta.

- Nem járt itt semmi küldönc, - mondotta.

- Lehetetlen! - kiáltotta a doktor.

A gróf megfogta a kezét - Becsületes, gyanutlan ember! - kiáltotta. - A Tuilériákban járt és beszélt a királynéval, én pedig ugy érzem, mintha jelen lettem volna, oly pontosan tudom, hogy mit beszéltek.

- No, halljuk! - felelte Gilbert.

- Egy órakor megjelent a királynénál és jelentette neki, hogy rosszabbul vagyok és ajánlatos volna, ha nem is részvétből, de legalább politikai okosságból, érdeklődni hogylétem felől. Ugy látszott, a királyné igazat ad önnek és azzal bocsátotta el önt magától, hogy majd küld valakit hozzám. E királyi kijelentésen örülve és bizalomteljesen ment el ön aztán. De az nevette az ön hiszékenységét. Őszintén mondja meg doktor! Ugy volt-e?

- Valóban ugy volt, kedves gróf, - felelte Gilbert - akkor sem láthatta és hallhatta volna jobban, ha ott lett volna.

- Mily őrültség! - kiáltotta Mirabeau. - Nem mondottam meg? A Tuilériákban nem tudnak az időkhöz és a körülményekhez igazodni. Ha ma megjelent volna egy udvari szolga azok közt az emberek közt, kik a házam előtt álltak, a Bourbonok egy évre megint meghóditották volna maguknak a népet.

Elfordult. Gilbert látta, hogy egy könnycsepp pereg végig az arcán. Fürdőt rendelt számára, s néhány tanáccsal látván még el az éjszakára, elbucsuzott.

A gróf, mikor a fürdőszobába ment, a fiatalabbik komornyikját szólitotta, mert az öreg Julest a földszinti helyiségekbe osztotta be. Unta már az öreget a fátyolos hölgy látogatásai miatt tett szemrehányásaiért. - Jean, - mondotta neki - terittess asztalt a szobámban és kérdezd meg madame Olivát, hogy együtt vacsorázik-e velem. És meg ne feledkezzél a virágról!

Reggel négy órakor felkeltették Gilbert doktort.

- Oh, elképzelhetem, - mondotta mielőtt még tudta volna, hogy ki hivatja - Mirabeau rosszabbul van.

Ugy is volt. A gróf, mikor megfürdött s mikor felszolgálták a vacsorát, feküdni küldötte két szolgáját. Jean végignyujtózkodott egy székben, de Jules ébren maradt. Félnégykor hirtelen erős csengetés hallatszott. A két szolga egyszerre talpon volt, de zárva találták a hálószobába vivő ajtót. Kerülő utat voltak kénytelenek tenni az ismeretlen nő szobáin át, hogy a hálószobába juthassanak.

Mirabeau félig ájultan hevert egy széken és karjai közt tartotta a nőt, mintha meg akarná akadályozni, hogy segitségért kiáltson, vagy hogy kinyissa az ajtót. A nő ijedtében az asztalon álló csengőhöz kapott. Mikor megpillantotta a két szolgát, már csak kapkodva szedte a lélekzetet, mert Mirabeau görcsösen rángatódzó karjai már-már megfojtották. Jean és Jules nagy bajjal szabaditották ki s a nő ijedten menekült, a gróf pedig visszaroskadt a székbe.

Jean ezután elindult Gilbert doktorhoz, de Jules uránál maradt.

- No, mi baj megint? - kérdezte Gilbert, mikor belépett a házba.

- Oh, doktor ur, - mondotta Jules s a kezét tördelte - mit tett az az asszonyi ördög... nézze csak, mit tett!

Gilbert sietve ment fel a lépcsőn. A folyosón eléje rohant egy fehérruhás nőalak s a lábához vetette magát.

- Gilbert! Gilbert! - kiáltotta, és megragadta kezét - az Isten szerelmére mentse meg!

- Hogyan? - kiáltotta Gilbert megdöbbenve. - Nicole! Nicole! Tehát maga!

- Mentse meg! Mentse meg! - mondotta ujra Nicole.

Borzasztó gondolat cikázott át Gilbert agyán. - Most már értek mindent, - dörmögte. - Beausire ellene szóló röpiratokat osztogat, Nicole pedig a kedvese! El van veszve! Cagliostro keze van ebben a játékban!

És felsietett Mirabeau szobájába, mert tisztában volt vele, hogy percet sem szabad elvesztegetnie.