NYOLCVANNEGYEDIK FEJEZET
Titok

Mikor a királyné magához tért, hálószobájában volt, a Tuilériákban.

Misery asszony és madame Campan, a két legkedvesebb komornája, mellette volt.

Első szavával azt kérdezte, hogy hol van a trónörökös. A dauphin szobájában van; ágyában fekszik és Tourzelné, a nevelőnője és Brunyer asszony, a komornája őrködik rajta.

A királyné nem elégedett meg ezzel a megnyugtatással; mindjárt felemelkedett és azon rendetlenül, amint volt, fiának lakosztályába sietett.

A gyermek nagyon félt és sokat sirt, de megnyugtatták és most aludt. Csak könnyü megrázkódások zavarták álmát.

A királyné sokáig maradt ágyánál és könnybelábadt szemmel nézte. Aztán visszatért szobájába és csak ekkor vette észre, hogy mily rendetlenségben van. Ruhája gyürődött, szaggatott volt és portól volt szennyes. Megparancsolta, hogy más ruhát hozzanak neki, és készitsenek fürdőt számára.

Barnave már két izben érdeklődött hogyléte felől. Madame Campan nagyot nézett, mikor Mária Antoinette azt felelte erre a jelentésre, hogy fejezzék ki előtte köszönetét szives érdeklődésért.

Aztán Malden és Valory felől kérdezősködött. Hozzá akarta tenni még Charny nevét is, de az a szó sehogy sem akart kimenni ajkán.

Mig a királyné a fürdőben volt, XVI. Lajos sült csirkét adatott magának, hogy végre megint valami jó falatokhoz is juthasson. A királynénak a fürdőszobába vitték a kért hireket.

Charny gróf, mondották neki, megegyezett barátaival, hogy leugranak a kocsi bakjáról, mihelyt a kocsi megáll a Tuilériák előtt. Különböző irányban a tömeg közé akartak rontani s mind a hárman remélték, hogy ilyképpen elterelik a nép dühét a királyi párról, ugy, hogy a királyi család talán baj és megaláztatás nélkül juthat be a palotába. Csakugyan végre is hajtották vakmerő elhatározásukat. A terász előtt leugrottak és már ugrásuk erejével több embert rántottak magukkal a földre.

Maldent csakhamar több ember ragadta meg és nem engedte tovább.

- Rajta, üssetek, gyilkos gazemberek! - kiáltotta.

Lesujtott reá egy szekerce, de egy puskacső, melyet gyorsan odatoltak, felfogta a csapást és Malden csak a nyakára kapott könnyü sebbel menekült. Talpra szökött és a népsokaságba vetette magát. Néhány tiszt visszarántotta és a nemzetőrök közé szoritotta, kik aztán közrefogták. Malden reáismert Lafayettere és odakiáltotta neki, hogy bizza sorsára és csak a királyi családot védje.

E szavakkal ujra a tömeg közé rontott. Néhány katona Lafayette parancsára utánavetette magát és nagy bajjal megint a lépcsőfeljárat felé taszigálta. Több sebből vérezve ért oda Malden; de a tömeg bizonyára még ott is elfogta és széttépte volna, ha a nemzetőrség egyik tisztje meg nem ragadja a gallérjánál fogva.

- Polgárok! - kiáltotta a tiszt az őrjöngőknek - ily arisztokrata szörnyeteget nem szabad csak amolyan egyszerü halállal küldeni a másvilágra. Különleges halálnemet kell kitalálni ennek a fajzatnak. Engedjétek át nekem! Ide hozzám, gézenguz, én számolok le majd veled!

Felráncigálta magával a lépcsőfokokon és eltünt vele a palotában. Ott aztán igy szólt Maldenhez:

- Megmenekült. Bocsásson meg a cselért, melyhez kénytelen voltam folyamodni. Máskép nem szabadithattam ki e fenevadak karmai közül.

Hasonló volt az eset Valoryval is. Mikor fején már két sebéből vérzett, Pétion ragadta el a csőcseléktől. Charnyt Barnave mentette meg hasonlóképen.

A királyné elsápadt, mikor ezeket hallotta. Vajjon hol lehet Charny?

A palotában nem látta senki. Megmentői talán a lakására vitték. Éppen erre gondolt a királyné maga is, s ez a gondolat szinte még fájóbban érintette, mint ha Charny halálát jelentették volna neki.

- Hamar, öltöztessen fel, Campan! - parancsolta - meg kell tudnom, mi lett a grófból.

Ekkor belépett Misery asszony és jelentette, hogy Charny gróf ő felsége előszobájában vár és rövid beszélgetésre kéri a királynét.

Mária Antoinette szobájába sietett és azonnal bebocsátotta magához Olivért. Charny is arra használta az időt, hogy megtisztitotta magát a szörnyü utazás nyomaitól, és szép, elegáns volt, mint mindig. A királyné szinte el sem akarta hinni, hogy ez az ember az, kit egy órával azelőtt még a háborgó tömegben látott.

- Oh, gróf, - kiáltotta - hallom, hogy Barnavenak köszönheti megmentését. - Igaz-e? Ezért is annak az embernek vagyok hálára kötelezve?

- Igaz, felség.

- Lakására vitte önt?

- Igen, asszonyom, tudniillik a manzárd-szobába, a palotában lévő szállásomra.

Mária Antoinette megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Köszönöm, gróf, - mondotta, - hogy jelentkezett nálam. Bizonyára nem is hitte, mennyire aggódtam miatta.

- Bizonyára nem, de kérem, vegye tekintetbe felséged, hogy a grófné is aggódhatik miattam, és...

- Hogyan, gróf? - kiáltotta Mária Antoinette - csakugyan nem tett még eleget ennek a kötelességének?

- Felséged elfelejti, - felelte Olivér, - hogy szavamat adtam, hogy engedelme nélkül nem látogatom meg a grófnét!

- Ah, és ezt az engedelmet kéri most tőlem?

- Ezt.

- Máskülönben, ugy-e bár, engedelem nélkül látogatná meg?

- Felséged igaztalan hozzám, - felelte Olivér. - Nem én vagyok a hibás, hogy még életben vagyok, hogy nem vesztettem életemet ezen az uton ép ugy, mint Izidor öcsém, vagy Dampierre lovag. Felséged tudja, hogy még a palota lépcsője előtt is kerestem a halált. Ha az a szerencse ért volna, hogy átvezethetem felségedet a határon, a számkivetésben maradtam volna és talán életem végéig sem láttam volna viszont a grófnét. De minthogy ismét Párisban vagyok, kiméletlenség volna tőlem, hiradás nélkül hagyni azt a nőt, ki elvégre nevemet viseli. Öcsém, kivel hirt adhattam volna neki, nincs többé. Egyébként vagy Barnave ur tévedt, vagy pedig felséged tegnap még maga is azt a felfogást vallotta, hogy értesitenem kell a grófnét visszajöttömről.

- Bizonyára nagyon szereti, mert máskép nem okozna nekem ily fájdalmat, - felelte a királyné.

- Felséged hat évvel ezelőtt feleségül jelölte ki nekem Taverney Andrée kisasszonyt, - felelte Olivér. - A dolog váratlanul ért, mert mást szerettem, de Isten azt a mást nagyon magasra helyezte, számomra az a más utolérhetetlen volt. Kezem ez alatt a hat év alatt kétszer sem érintette meg feleségem kezét, tizszer is alig beszéltem vele. Életem annak a másik szerelemnek volt szentelve; e szerelem és ama feladatok közben, melyekkel a király bizalma tisztelt meg, oly gyorsan mult az idő, hogy észre sem vettem, mióta hitvesem már Andrée. Ő most oly szerencsétlen volt, hogy felkeltette felséged visszatetszését és magányos életet él. Zugolódás nélkül türi ezt a számkivetést, mert nem vágyódik, mint más asszonyok, szerelemre; de a legegyszerübb figyelem, sőt a közönséges illedelem semmibevevését bizonyára még is rossznéven venné tőlem...

- Oh, máskor nem aggódott ugy miatta, - felelte Mária Antoinette, és egy gyanu villant át hirtelen agyán. - Ismerje csak be, hogy, ugy-e irt önnek?

- Átadott Izidor öcsémnek egy nevemre szóló levelet, - felelte Charny.

- És mit irt önnek? - kérdezte tovább mohón a királyné.

- Nem mondhatom meg felségednek, még nem olvastam el azt a levelet.

- Nem olvasta el? - mondotta a királyné, és keserü kétség érzett ki hangjából. - Nem olvasta el? Vajjon miért nem?

- A levelet csak abban az esetben kellett volna átadni, vagy felolvasni nekem, ha halálos sebet kapok. Meghalt öcsémnél találták. Izidor rövid irást csatolt a levélhez, arra jegyezte fel azt a megbizást, melyet a grófnétól kapott. Kérhetem-e fenségedtől azt a kegyet, hogy vegye ezt tudomásul?

Átadta a királynénak Izidor sorait. Mária Antoinette reszkető kézzel vette át tőle.

Időközben ugy besötétedett, hogy már nem lehetett olvasni semmit. A királyné csengetett és gyertyát hozatott be. A rövid szünet közben hallani lehetett a szoba csendjében remegő lélekzetvételét és szivének dobbanásait.

A komornyik behozott két karosgyertyatartót. Mária Antoinette azonnal a kandallóhoz lépett Izidor irásával. Mikor ezeket a szavakat olvasta: »hogy halála előtt megtudja a benne levő titkot...«, felpillantott.

- Még mindig tagadja? - kiáltatta.

- Mit, fenség?

- Hogy szereti önt?

- Szeret? Ő? Istenem! - kiáltotta Charny. - Nem, lehetetlen!

- Miért lehetetlen? Hiszen szerette önt egy királyné is!

- De a grófné megmondotta volna nekem az alatt a hat év alatt...

- Oh nem, nem vétette észre magán, - felelte Mária Antoinette gunnyal - mert tudta, hogy elvégre nem lehet az ön hitvese.

Olivér hátrált egy lépéssel és bámészul nézett a királynéra.

Ugy látszott, mintha Mária Antoinette gyönyörködni akart volna fájdalmában.

- Tudja, hogy közte és ön között egy titok lappang, mely az ön részéről okvetlenül semmivé tenne minden szerelmet. Tudja, hogy csak férjének megvetése érné, ha elárulná azt a titkot.

- Megvetése? - hebegte Charny. - Asszonyom, vagy sokat, vagy nagyon keveset mondott... kénytelen vagyok magyarázatát kérni...

- Hova gondol, gróf? - felelte Mária Antoinette gőgösen. - Tőlem, a királynétől kér magyarázatot?

- Ugy van, asszonyom! - felelte Charny.

Az ajtó hirtelen kinyilt.

- Mi baj? - kérdezte a királyné ingerülten.

- Bocsánat, felség, - mondotta a komornyik - Gilbert doktor... felséged ugy parancsolta, hogy bocsássam be, bármikor jönne... Gilbert doktor azt a kegyet kéri, hogy üdvözölhesse felségedet.

- Gilbert doktor? - kiáltotta Mária Antoinette ujjongva. - Jöjjön be!

Aztán ismét Olivérhez fordult:

- Magyarázatot kér? Gilbert doktor megadhatja önnek! - mondotta ridegen.

A doktor belépett és meghallotta ez utóbbi szavakat. Mária Antoinette odadobta Olivérnek az öccse irását és vissza akart vonulni öltözőjébe, de Charny megragadta kezét és ott tartóztatta.

- Felség, - mondotta - ennek a magyarázatnak felséged jelenlétében kell megtörténnie.

- Gróf ur, - kiáltotta a királyné - ugy látszik elfelejti, ki vagyok!

- Hálátlan barátnő ön és rágalommal illeti barátnőjét, - felelte Olivér. - Féltékenységében megsérti a feleségét annak az embernek, ki a legutóbbi három nap alatt huszszor vetette kockára önért az életét. Az ön jelenlétében kell igazságot szolgáltatni az elrágalmazottnak. Tehát maradjon!

- Jól van, legyen ugy, - felelte a királyné fanyar mosollyal. - Gilbert ur, hallotta, mit kiván öntől Charny gróf!

- Doktor ur, - tette hozzá Olivér - hallja, mit parancsol a királyné!

Gilbert előlépett és mély fájdalommal teli pillantást vetett Mária Antoinettre.

- Oh asszonyom, asszonyom! - kiáltotta szemrehányó hangon.

De rövid hallgatás után összeszedte magát és igy szólt:

- Gróf ur, az, amit mondanom kell önnek, egy férfi gyalázata és egy nő dicsősége. Egy fiatal gyerek, ki alig hogy felcseperedett, bünös szenvedélyre gyult Taverney André bárókisasszony iránt. Nem tisztelte tisztaságát, szépségét és ártatlanságát. Egyszer ájultan találta és visszaélt helyzetével. Igy esett meg, hogy a fiatal leány anyává lett és csak azután viselhette a hitves nevét. Taverney Andrée angyal volt - Charny grófné vértanu.

Charny megtörölte homlokát.

- Köszönöm, doktor, - mondotta, és a királynéhoz fordulva, hozzátette:

- Asszonyom, nem tudtam, hogy Taverney kisasszonyt ily szerencsétlenség érte. Nem tudtam, hogy Charny grófné ennyire mehetett becsületérzésében. Ha tudtam volna, az alatt a hat év alatt rég lábához borultam volna és ugy imádtam volna, mint megérdemli.

S meghajolt az elámult királyné előtt és elment anélkül, hogy az egy mozdulattal is merte volna visszatartani. Charny csak azt a fájdalmas kiáltást hallotta, mely kitört a királynéból, mikor bezárult mögötte az ajtó.

Mária Antoinette megértette, hogy a féltékenység ördöge erre az ajtóra is felirta azt, ami a pokol kapuján áll:

L a s c i a t e  o g n i  s p e r a n z a.^[9]