HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Ismét a Sainte-Claude-utcai házban

Nagy sikere volt a királyságnak, hogy a nemzet ellen elkövetett s a haditörvény alá eső bünöket királyi biróság elé vitték, mert az addig mint legfelsőbb biróság mindenható Châtelet most visszanyerte a parlament által elvett jelentőségét.

A Châtelet mindjárt azután halálra itélte François pék három gyilkosát és törvényt ült a Franciaországból való szökése közben az ország határán még elfogott Bezenval márkin, ki az első forradalmi mozgalmak idejében nem sokkal a Bastille bevétele előtt a nép ellen vezényelte a királyi csapatokat. Ezt az embert felmentette, noha az akkor már nagyon rettegett Desmoulins Kamill halálát követelte, mások pedig egyenesen azt inditványozták, hogy vágják Bezenvalt tizenhárom darabra és az ország minden megyéjébe küldjenek el testéből egy darabot. Gilbert jelen volt a jogaiba ilyképpen visszahelyezett Châtelet első ülésén. Mikor kiment a teremből, egy kéz nehezedett vállára.

- Mit szól ehhez a most hozott itélethez? - kérdezte tőle egy hang.

Gilbert hátrafordult.

- Mester, - felelte - ön inkább felelhet erre a kérdésre, mint én. Hiszen önnek nem titok a jövő.

- No, sajnálom azt az ártatlan embert, akit ezután a bünös ember után a Châtelet elé állitanak. De jöjjön, szeretnék némi felvilágositást adni önnek erre a tárgyalásra vonatkozólag. Nem kell messzire menni. Oly helyre vezetem, mely nem lesz egészen ismeretlen önnek. Engedje meg, hogy ideszólitsam azt az üres fiákert, mely éppen erre megy.

A kocsis megállitotta lovait.

- Hova menjünk?

- Tudod már, - felelte Cagliostro s jelet adott a kezével.

A kocsis megijedt.

- Bocsánatot kérek, - hebegte - nem ismertem reá.

- Én pedig, - felelte Cagliostro főlényesen - ismerem elsőtől utolsóig minden alantasomat. - És felszálltak a kocsira.

A Sainte Claude-utca sarkán a kocsi megállt. Gilbert elsőnek szállt ki belőle. Cagliostro nyomon követte.

- Nincs mondanivalód számomra? - fordult a kocsishoz. A doktorra nézett, és Gilbert félreállt, hogy ne lássék kiváncsinak. De azért nem állhatta meg, hogy oda ne figyeljen és ne nézzen félszemmel a két emberre. De csak két nevet hallott, Monsieur és Favras nevét. Cagliostro zsebébe nyult és egy aranyat adott a kocsisnak.

- Tudja uram, - mondotta a kocsis, - hogy nem szabad pénzt fogadnunk el szolgálatainkért.

- Nem is azért fizetek, hanem a fuvarért.

- Akkor köszönettel fogadom el, - mondotta a fiákeros, felkapott a bakra és elhajtott.

- Jöjjön, kedves doktor, - kiáltotta Cagliostro, kinyitva a háza ajtaját.

Csodálkozását elrejtve követte Gilbert. Ismerte ezt a házat életének abból az idejéből, mely a legmélyebb nyomokat hagyta lelkében. Az előszobában reáismert ugyanarra a német szolgára, ki ott volt már tizenhat évvel ezelőtt is. A német egészen olyan libériát viselt, mint akkor, csak éppen, hogy korosabb lett, mint a doktor is, meg mint a ház ura is.

Fritz eltalálta, hogy hova akarja vezetni gazdája a doktort. Kinyitott két ajtót és megállt a harmadik előtt, várva, hogy nem parancsol-e neki valamit a gróf.

- Egyelőre senkinek sem vagyok itthon, - mondotta Cagliostro, aztán elbocsátotta egy kézmozdulattal és belépett a szalónba.

A szoba most is éppen olyan volt, mint régente. A falakon ugyanazok a drága festmények függtek; a cseresznyepiros székek aranyhimzése csillogott a félhomályban, melyet az összevont függönyök bontottak a szobára. A nagy asztal középen állt ugy, mint azelőtt, és az ablakok közt ugyanazok a drága porcellánnal megrakott asztalkák voltak. Cagliostro egy darabig nézte emlékeibe merült vendégét.

- Ugy látszik, doktor, reáismer erre a szalonra, - mondotta aztán.

- Igen, eszembe juttatja, mily nagy hálával tartozom önnek, - felelte Gilbert. - Nem felejtettem el gróf, hogy egy szegény rongyos fiut ugyanazzal a lelki nyugalommal ajándékozott meg százezer tallérral, mint aminővel én egy koldusnak garast adok.

- Akkor bizonyára nem felejtette el azt sem, hogy az a szegény rongyos fiu visszahozta nekem, két louisdor kivételével, melyen ruhát vett magának, azt a százezer tallért. De melyik a rendkivülibb eset? Az-e, mikor egy ember, kinek milliói vannak, elajándékoz százezer tallért, vagy az-e, mikor egy szegény ember becsületességből visszaad ily ajándékot?

- Talán igaza van, - mondotta halkan Gilbert.

- De hagyjuk az emlékezést, doktorom. Ha visszagondolnék mindenre, amire e ház fái emlékeztetnek, megőszülnének hajam utolsó szálai, mielőtt végükre érnék. Ne beszéljünk a multról, hanem inkább a jelenről, vagy talán a jövőről is, ha ugy tetszik önnek. Mondja, doktor, hogy áll a dolog a fuziós minisztériummal?

- Miféle fuziós minisztériummal?

- No igen, a Mirabeau-Lafayette minisztériummal.

- Üres szóbeszéd, melyet másoktól hallott s most általam akar meggyőződni hitelességéről.

- Nagy kételkedő volt mindig és az is maradt, Gilbert, - felelte Cagliostro. - Tehát megmondjam önnek azt, amit épp ugy tud, mint én?

- Hallgatom, gróf.

- Két héttel ezelőtt Mirabeaut mondotta a király előtt az egyetlen embernek, ki megmenthetné a monarchiát. Abban a pillanatban ment ki a király szobájából, mikor Favras márki belépett.

- Ami azt bizonyitja, hogy akkor még nem kötötték fel, - mondotta Gilbert.

- Annyira nem tudja kivárni? Nem tudtam, hogy oly vérszomjas ember, doktorom, ugyan, ne sajnálja azt a pár napot attól a szegény ördögtől. Meg akarja mentetni Mirabeauval a monarchiát, de én nem akarom, hogy megmentsék, tehát nem is fog létrejönni az ön által annyira óhajtott minisztérium. De menjünk tovább: a király idegenkedett az ön tervétől, a királyné kevésbbé. Hivták is hozzá, a királyné beszélt önnel, a dologról és végre feljogositotta önt, hogy tárgyaljon Mirabeauval. Ugy van-e, doktor?

- Eddig még ugy.

- Akkor ön elment és szentül meg volt győződve, hogy ön idézte elő ezt a hangulatváltozást a királynénál. Pedig a királyné valósággal a következő két ok miatt engedett: először azért, mert aznap nagy fájdalom érte szivét, s mert uj fondorlatot szőni ebben a helyzetben neki szórakozás és lelki megkönnyebbülés. Aztán azért engedett, mert a királyné asszony, mert Mirabeau urat oroszlánnak, tigrisnek, medvének irták le előtte és csábitja az alkalom, hogy asszonyi müvészetével ezuttal egy medvét, egy tigrist, egy oroszlánt fékezzen meg. Mondotta magában: »Érdekes volna, ha azt az embert, aki gyülöl, a lábamhoz kényszeriteném; ha az a néptribün, ki nyilvánosan megsértett, alázatosan bocsánatot kérne tőlem. Térdenállva látom majd magam előtt s az lesz a bosszum; ha aztán ebből a térdhajtásból valami jó származik Franciaországra nézve, annál jobb«. De megértheti, hogy ez utóbbi érzelemnek merőben alárendelt jelentősége volt reá nézve.

- Feltevésekből indul ki, grófom, pedig azt mondotta, hogy tényekkel győz meg.

- Jól van. Tehát térjünk át a kézzelfogható dolgokra - például Mirabeau ur adósságaira.

- Ebben a dologban, grófom, kitünő alkalma volna, bizonyságot tenni bőkezüségéről.

- Azt akarja mondani, hogy fizessem ki a tartozásait?

- Miért ne, grófom, hiszen megtette Rohan bibornokkal is.

- Az jó spekuláció volt, mert annak köszönhettem a nyaklánchistóriát. Szép eredmény volt, vagy nem? Ha remélhetném, hogy ebben az esetben is nézne ki valami eféle a dologból, kifizetném Mirabeau adósságait is. Hát igen, az a szegény Mirabeau! Azok a senkik, akikkel dolga van, félreértik lángelméjét. Az az erkölcstelen Mirabeau, - mondja róla Monsieur, ki sohasem volt erkölcsös. Az a tékozló Mirabeau, mondja Artois, kinek adósságait már háromszor fizette ki a király. Mirabeau himlőhelyes lelkét emlegetik a képviselők. Pedig, mikor majd meghal, kullogva mennek koporsója után és azt fogják jajgatni: »Jaj neked, Franciaország, a tribunodat vesztetted el. Jaj neked, királyság, nincs többé támaszod!«

- Csak nem akarja bejövendölni Mirabeau halálát is? - kérdezte Gilbert.

- Azt hiszi, sokáig él? - felelte Cagliostro. - A középszerüekkel való küzdés ki fogja meriteni ennek az atlétának az erejét is, mielőtt sikerül önnek, hogy a király miniszterévé tegye.

- Mit akar ezzel mondani? - kiáltotta Gilbert.

- Nem fogják engedni, hogy miniszter legyen belőle, mert százezer frank tartozása van, mert megszöktette egy együgyü vénember feleségét. Menjen el, doktor, holnap a nemzetgyülésbe és meglátja majd, mi történik ott.

- Nem mondhatná-e meg már most?

- Szeretném inkább a meglepetés gyönyörüségében részesiteni. De ha nagyon türelmetlen, akkor menjen el a jakobinusok klubjába, mely egy óra mulva nyilik meg. Benne van ön ebben a társaságban?

- Nem vagyok benne. Desmoulins Kamill és Danton a Cordelierekhez ajánlottak be.

- No, menjen el csak mégis a jakobinusokhoz, nagyon jól összeválogatott társaság az.

A szolga belépett.

- Gróf ur, tálalva van.

- Jerünk ebédelni, doktorom, - mondotta Cagliostro. - Ebéd után a Saint-Honoré-utcába, a jakobinusokhoz vitetjük magunkat. Ha velem jön, beengedik. A jakobinusok szövetségének, melyet három hónappal ezelőtt alapitottak meg, már is hatvanezer tagja van Franciaországban, de egy év leforgása alatt lesz már százezer.