TIZENHARMADIK FEJEZET
Marat

Gilbert éjfél után egy órakor ért a Saint-Honoré-utcába és abba a kis mellékutcába, melyet Andrée megjelölt. A harmadik kapun megismerte azt az ablakot, melyet Andrée leirt. Megszámlálta a felfelé vivő lépcső fokait; tizenegy lépcsőfok volt. Semmi kétség, ez az a ház, melyet keres. Tehát bezörgetett. Csoszogó lépteket hallott belülről.

- Ki az? - kérdezte egy női hang.

- Nyissa ki, én vagyok az apja annak a megsebesült fiunak, kit idehoztak.

- Nyisd ki, Albertina, - mondotta egy másik hang. - Gilbert doktor az.

Most kihallatszott Sebestyén hangja.

- Apám, apám! - kiáltotta.

Gilbert fellélekzett. Ajtót nyitottak neki és belépett. Szegényes szobának sötét zugában feküdt Sebestyén és kinyujtotta karját az apja felé. Gilbert odasietett hozzá és gyöngéden szoritotta a szivére. A seborvos lámpáját magasra emelve állt ott és nézte őket.

- Nézd, Albertina, - mondotta az asszonyszemélynek - s velem együtt adj hálát a véletlennek, mely megengedte, hogy megtehettem ezt a szolgálatot egyik testvéremnek.

Csak most nézett reá Gilbert és szinte megrettent ettől a sárgászöld képü és meredt szemü szörnyetegtől. Azt hitte, kétlábu békát lát, de erőt vett utálatán és közeledett hozzá.

- Kedves uram, - mondotta - fogadja hálás köszönetét egy apának, kinek a fiát mentette meg.

- Csak kötelességemet teljesitettem; - felelte az orvos - szivem és hivatásom parancsa szerint. Lágy természetü ember vagyok s nem nézhetem közömbösen egy rovar szenvedését sem, hát még egy emberét.

- Kérdezhetem-e, hogy melyik emberbaráthoz van szerencsém? - kérdezte Gilbert.

- Nem ismer, kartársam? - felelte a seborvos oly nevetéssel, mely barátságosabb akart lenni, de utálatos volt. - Nos, én ismerem önt, Gilbert doktor. Ön Washington és Lafayette barátja, - különös sulyt vetett erre az utóbbi névre - Amerika és Franciaország gyermeke, a becsületes utópista, ki nagyszerü könyvet irt az alkotmányos királyságról, melyet Amerikából elküldött XVI. Lajos király ő felségének, amely udvariasságát ő felsége azzal hálálta meg, hogy abban a pillanatban, mikor Franciaország földjére lépett, a Bastilleba küldötte. Ön meg akarta menteni azzal, hogy előre egyengette utját; ő viszont megnyitotta önnek a börtön utját - királyi háladatosság!

A seborvos megint kacagott, de ezuttal rémesen és fenyegetően.

- Tehát nem ismer engem, de én ismerem önt, - folytatta a seborvos. - Ismerem önt 1770. május 30-ának szörnyü éjszakája óta; akkor eszméletlenül, félholtan hozták hozzám. Rousseau hozta. Oh, nagyon sok ember életét mentettem meg akkor éjjel.

- Akkor ön Marat Pál, - mondotta Gilbert és hátrált egy lépéssel. - És itt, ily lakásban látom önt viszont? Azt hittem, Artois gróf udvari orvosa!

- Lemondtam arról az állásról, mert nem szolgálok zsarnokokat. Azonkivül pedig a herceg elhagyta Franciaországot. Hogy miért lakom itt? Azért, mert el kell rejtőznöm; mert Lafayette, a diktátor, gyülöl és dijat tüzött ki a fejemre. De nevetem - tudom, mit akar - együtt fondorkodik a királynéval. Határozottan tudom, Bertinné sugta be nekem. Bizonyára ismeri ön is Bertinnét, a királyné divatárusnőjét. Világgá kürtöltem már az ujságokban. Ujságomból, a »Népbarát«-ból már husz szám jelent meg. Egymagam irom ezt az egész ujságot - egy száma néha tizenhat oldal. Nem is pusztán ujság, hanem kész egyéniség - az én egyéniségem tükörképe. Ebből az oduból uralkodom a világon. Én vagyok a politika legfőbb döntőbirája és le fogok rombolni mindent, mint ahogy Sámson is romba döntötte a templomot. Az omladékok alatt pedig a királyságot temetjük el.

Gilbert megborzadt. Ebben a fojtó levegőjü oduban ez az ember körülbelül ugyanazt mondja neki, amit Cagliostro mondott neki egy palotában. És Marat, a kétlábu béka, megváltozott, mikor igy beszélt; sárga bőre kipirosodott, üveges szemei fénylettek. Nagy volt a rutságában, mint más a szépségében.

- Még nem vagyok néptribun, - folytatta - még nem rendelkezem a megbizható hivek seregével. De hirlapiró vagyok, van tollam, papirosom, vannak olvasóim, kiknek én orákulum, próféta, jós vagyok. Rövid idővel ezelőtt még azt mondottam, hogy hatszáz bünös van Franciaországban, hogy hatszáz kötél elég. De október 5-én és 6-án világosság gyult elmémben; most azt mondom, huszezer arisztokratát kell elitélni.

Gilbert mosolygott. Őrületesnek tünt fel előtte ez a végsőig csigázott düh.

- Arra nem terem elég kender Franciaországban, - mondotta.

- Remélem, találnak reá eszközt, mely feleslegessé teszi a kötelet, - felelte Marat. - Tudja-e, kit várok ide ma estére? Egy kartársamat, akit ön ismer. Guillotin polgárt! Tudja-e, mit talált fel? Egy gépet, mely fájdalom nélkül öl. Mert a halál büntetés legyen, ne pedig kinzás. Nemsokára ki fogjuk próbálni azt a gépet.