NYOLCVANHARMADIK FEJEZET
A fájdalom utja

A királyi kocsi szomoruan indult el Páris utján. Az a két sötétarcu ember tartotta szemmel, mely visszafordulásra kényszeritette, mikor Charny Epernay és Dormans közt magas üléséről meglátott egy kocsit, mely négy postalovával sebesen közeledett Páris felől.

Charny mindjárt kitalálta, hogy ez a kocsi komoly hirt, vagy fontos személyiséget hoz.

Az érkező kocsi megállt és három ember szállt ki belőle. Kettőjüket az utasok nem ismerték, de a harmadiknak nevét Mária Antoinette megsugta férjének:

- Latour-Maubourg ur!

- Lafayette jobb keze, - mondotta halkan a király - számunkra ez sem jelent semmi jót.

A három jövevény közeledett és köszöntötte a királyi párt. Latour-Maubourg ur Pétionnak és Barnavenak, a nemzetgyülés tagjainak mutatta be két társát.

Pétion mindjárt megszólalt:

- Azért küldöttek ide bennünket, hogy kisérjük és megvédjük önöket. Igyekezni fogunk gondoskodni arról, hogy a nép haragja ne szolgáltasson önkényesen igazságot. Kérem, szoruljanak össze, hogy jusson hely nekünk.

Mária Antoinette megsemmisitő pillantással felelt erre a vakmerőségre.

Latour-Maubourg ur régi udvaronc volt.

- Ő felségeik amugy is nagyon szorosan ülnek, - mondotta. - Én a másik kocsiba megyek.

- Amint akarja, - felelte Pétion. - Engem a királyi kocsiban illet meg helyem. Én beszállok.

És csakugyan be is szállt. A hátsó ülésen ült a király, a királyné és Erzsébet királyi hercegnő. Pétion egymás után vette szemügyre őket.

- Asszonyom, - e szavakkal fordult a királyi hercegnőhöz - engem, mint a nép képviselőjét, ezen az ülésen illet meg a hely. Kérem, álljon fel és üljön a szemközti ülésre.

- Még is sok! - kiáltotta Mária Antoinette.

- Uram! - rivalt a király a képviselőre. Az pedig egész nyugodtan felelte:

- A mellett maradunk. Asszonyom, álljon, fel és engedje át helyét nekem.

A szelidlelkü Erzsébet intett a királynak, hogy őrizze meg nyugalmát, és felállt.

Eközben Latour-Maubourg a másik kocsiban sokkal nagyobb udvariassággal kért helyet a két komornától, mint aminőt Pétion a királyi kocsiban szükségesnek tartott. Barnave még künn állt.

- No, nem jön? - kiáltotta neki Pétion.

- Hova üljek? - mondotta amaz.

- Talán az én helyemet kivánja? - kérdezte Mária Antoinette gunyosan.

- Oh, nem, - felelte Barnave kikelve magából - elég jó nekem egy hely a szemközti ülésen is.

Erzsébet hercegnő magához vonta a király leányát; a királyné ölébe vette a trónörököst és Barnave a királynéval szemben foglalt helyet.

- Indulás! - adta ki a parancsot Pétion, kérdést sem téve előbb a királyhoz.

Ez a Pétion, kit Villeneuvenek is hivtak, harminckét éves, zömök, szőke, viruló külsejü ember volt. Meggyőződésből állt a köztársaság pártján, egyike volt azoknak, kik nagyon jól tudták, mit akarnak, és rendületlenül ragaszkodtak elhatározásukhoz. Ügyvéd volt szülővárosában, Chartresben; 1789 óta ezt a várost képviselte a nemzetgyülésben. Később Páris polgármestere lett s ebben a minőségében sokkal nagyobb mértékben nyerte meg a nép kegyét, mint egy Bailly, vagy egy Lafayette. Barátai az »erényes Jérome«-nak hivták, ő meg Desmoulins Kamill köztársasági pártiak voltak már akkor, mikor rajtuk kivül még senki sem volt republikánus Franciaországban.

Barnave Péter József Mária Orenobleból származott. Nem volt még harminc éves sem. Mirabeauval vivott parlamenti harca közismeretté tette. Olyan volt még, mint egy fiatal gyermek, szép kék szeme volt, de az orra tömpe, a szája nagy. Hangja rikácsolt. Majdnem ficsur módjára ruházkodott és egész magatartása nagy öntudatosságra vallott. Volt benne bizonyos hidegség és dölyf, de közelebbi ismeretség után kedvezőbb hatást tett az emberekre. Egyelőre még az alkotmányos királysági elvét vallotta magáénak.

Mikor elfoglalta helyét, XVI. Lajos reánézett és igy szólt:

- Uraim mindenekelőtt kijelentem, hogy nem volt szándékomban elhagyni Franciaországot.

Barnave viszonozta pillantását.

- Igaz ez, sire? - felelte. - Ez a kijelentés megmentené Franciaországot.

Szavai közben egy pillantást vetett a királynéra, ki a kocsi egyik sarkába támaszkodott és vizsgálódva nézte. A vidéki ember, kit a forradalom örvénye és hullámai vetettek hirtelen a fölszinre, érezte magán a királyi nő vizsga pillantásait. Mirabeau egykori politikai vetélytársa mindenben a volt ellenfél utódának és örökösének játszotta ki magát. Tudta, hogy Mirabeaunak része volt a királyné különös bizalmában és a becsvágyó Barnave ezen a ponton most ép annyit akart elérni, mint Mirabeau, kinek titkos kihallgatásait a büszke uralkodónővel szemben elért nagy sikerének fujták fel.

Mária Antoinette biztos pillantásával eltalálta ezeket a gondolatokat és kedvét lelte abban a nyugtalanságban, melybe mustráló pillantásával a fiatal képviselőt ejtette. Barnave nem merte megszólitani a királynét. Várt, hogy hátha lesz hozzá szava. Öntudatos lénye az alázat és engedelmesség látható jeleit árulta el. Pillantásában, mikor a királynéra nézett, volt valami kérő kifejezés. Nyilvánvalóan vágyódott az alkalomra, hogy kifejezze hódolatát a fenséges asszonynak.

A véletlen kedvezett neki. Egy papi ember közeledett a kocsihoz, ég felé emelte könnybeborult szemét s esdeklő karjait és igy kiáltott:

- Isten óvja meg felségedet!

A csőcselék már jó ideje nem talált alkalmat, hogy dühbe guruljon, mióta agyonütötte a szent Lajos-rend öreg lovagját, kinek fejét még mindig ott hordozták egy lándzsa hegyén. A sokaság most őrjöngő kiáltással vetette magát a papra.

- Uram! - kiáltotta Mária Antoinette a fiatal képviselőnek - nem látja, hogy mi történik itt?

Barnave kinézett az ablakon.

- Nyomorultak! - kiáltotta és oly heves mozdulatot tett, hogy az ajtó kinyilt ő pedig kiesett volna, ha Erzsébet hercegnő meg nem fogja a kabátja szárnyánál fogva. - Franciák vagytok-e, vagy fenevadak?

A nép meghátrált, a pap megmenekült. Felállt és igy szólt Barnavehoz:

- Jót cselekedett, fiatal ember - egy aggastyán imádkozni fog önért.

Keresztet vetett magára és elment. Barnave pedig nyugodtan ült vissza helyére, mintha semmi sem volna, megmenteni egy ember életét.

- Köszönöm, - mondotta a királyné.

Ezek a szavak villamos ütésként érték a fiatal képviselőt.

Mária Antoinette régiebben bizonyára szebb volt, de sohasem volt oly meginditó, oly bájos, mint legmélyebb szerencsétlenségének ezekben a napjaiban. Nem volt már a büszke, megközelithetetlen uralkodónő, anya volt, ölében tartotta a szőkefürtü szép trónörököst, ő maga pedig a szenvedés töviskoszoruját viselte szőke haján, melyet már ezüstszálak tarkitottak.

Barnave reánézett és mélyen megindult, láttára valóban királyi alakjának. Ekkor történt, hogy Pétien kissé játszadozott a dauphin hajfürtjeivel. A fiu ezen felháborodott és indulatosan huzódott félre. Eközben lecsuszott anyja öléből és Barnave térdei közé esett. Mária Antoinette sietve akarta visszahuzni magához, de a fiu a következő pillanatban már a fiatal képviselő térdén ült és igy kiáltott:

- Engedd, mama, jó helyem van itt.

Barnave magához ölelte karjával. A trónörökös kezdett bizalmasan játszadozni Barnave kézelőgombjaival s észrevette, hogy felirás van rajtuk. Jobban odanézett és olvasta: »Szabadság, vagy halál!« Mit jelent ez? - kérdezte.

- Megmondom neked, kis fiu, - felelte Pétion szokott nyers modorában - a franciák megfogadták, hogy nem ismernek többé urat maguk felett. Érted már...

- Pétion! - kiáltotta Barnave szemrehányó hangon.

- Miattam magyarázhatod máskép, - mondotta Pétion nyugodtan.

Barnave hallgatott. Egy nappal azelőtt még nagyon szépnek tartotta azt a kézelő gombján olvasható irást. Most kegyetlennek és kérhetetlennek tünt fel előtte. Minthogy nem mondhatott semmit, megfogta a trónörökös kezét és tiszteletteljesen az ajkához emelte.

A kocsi továbbrobogott a tomboló, rivalgó sokaság közt; az a nyolc ember, ki belsejében ült, ebben a pillanatban nem sejtette, hogy hatot közülük a halálba visz.

Megérkeztek Dormansba.

Ott egyáltalában nem készültek semmivel az utasok fogadására. A kocsi egy fogadó előtt állt meg. Mikor kiszálltak, Charny, szokása szerint, segiteni akart, de Mária Antoinette intett neki, hogy maradjon távol.

Charny engedelmeskedett, nem értve meg, hogy miért történik.

Közben Pétion, ki elsőnek szállt ki, bement a fogadóba, megkérdezni, hogy kaphatnak-e szállást.

Nem tartotta szükségesnek, hogy ujra kijöjjön, hanem a pincérrel üzent ki.

Barnave zavarodottan állt. Nagyon szerette volna, de nem merte karját ajánlani a királynénak. Elsőnek XVI. Lajos szállt ki a bennmaradottak közül, utána a királyné. Ki akarta adatni magának, a trónörököst, de a gyermek igy kiáltott:

- Nem, Barnave barátomnál maradok!

Mária Antoinette mosolyogva intett.

Barnave előrebocsátotta Erzsébet hercegnőt és a király leányát és csak azután szállt ki maga, karján a trónörökössel.

Utoljára került elő Tourzelné; ki akarta ragadni a trónörököst egy képviselő méltatlan kezéből, de a királyné titkos jeladással utasitotta rendre arisztokratikus felbuzdulásáért.

Férjének karjára támaszkodva ment fel Mária Antoinette a lépcsőn. Az első emeleten megállt, de a pincér odaszólt:

- Csak feljebb! Itt az étterem van, meg a nemzetgyülés képviselő urainak szállása.

Barnave ki volt kelve magából. Tehát Pétion maga számára foglalta le az elsőemeleti szobákat, a felségeknek pedig a padlásszobákat rendelte lakásul. Nem tudott mit mondani, csak letette a trónörököst és megszégyenülten maradt hátra.

De az utasok azok után, amiket átéltek, szerencsére halálosan fáradtak voltak, ugy, hogy nem haboztak, oly kényelemmel helyezkedni el a szegényes helyiségekben, amilyennel csak lehetett. Vittek nekik ennivalót, aztán éppen le akartak pihenni, mikor Barnave a pincér utján felajánlotta a felségeknek saját szobáját.

XVI. Lajos és Mária Antoinette kérdő pillantást vetettek egymásra. Visszautasitsák-e az egyiknek udvariasságát csak azért, hogy megbüntessék a másikat az udvariatlanságáért? Ugy látszott, a király erre gondol, de a trónörökös eldöntötte a kérdést azzal, hogy mindjárt kiszaladt, kiáltva:

- Hol van az én Barnave barátom?

A királyné nyomon követte a dauphint, a király nyomon követte a királynét. A fiatal képviselő nem volt ott, valószinüleg ki akart térni a felségek köszönete elől.

A szoba akkora volt, mint egy táncterem és bőségesen szolgált hellyel mindnyájuknak. Barnave viaszkgyertyákat tétetett a fényesre tisztitott gyertyatartókba és virágtokkal tölttette meg a vázákat; az ablakok félig nyitva voltak, de a függönyöket összehuzták, hogy megvédjék a vendégeket a tolakodó pillantásoktól. Ez nagy figyelmességre vallott. Kellemesen érintette Mária Antoinette finom érzékét, de a királyné önkénytelenül arra gondolt, hogy néhány év előtt még bizonyára Charny Olivér gondoskodott volna számára mindenről.

Olivér most nem volt nála. De nem ő adta-e értésére kivánságát, hogy vonuljon vissza? Csoda-e, hogy élt az alkalommal s egyszer magára is gondolt, holott napokon át csak neki és családjának élt? Nem vesztette el második öccsét is? Bizonyára kár volna sajnálni tőle néhány szabad pillanatot, hogy megsirathassa a szeretett halottat.

Az utolsó időben, mikor Izidor közbenjáró volt közte és Andrée közt, ez a második öccse különösen kedves volt Olivérnek, őszintén megsiratta és mélyen fájlalta, hogy nem beszélhetett vele még egyszer Andréeról. Hogy hogyan történt a grófnénál tett utolsó látogatása, mit felelt neki Andrée férjének köszöntésére, minderről nem kérdezhette ki többé Izidort. De - hogyan is feledhetett meg róla? Hiszen Izidor levelet küldött neki.

Olivér magánál hordotta az irást, melyet öccsének vére nedvesitett meg.

Először volt most egyedül Izidor halála óta. Először engedhette át magát zavartalanul fájdalmának. Leült egy asztalhoz, meggyujtotta a rézgyertyatartóban lévő gyertyát és elővette a vérfoltos irásokat.

Kezébe vette az első levelet. Billot Katalin irta a halottnak. Olivér rég sejtette már, hogy szerelmi viszony van a két fiatal teremtés közt, de csak Billot apó szavai erősitették meg gyanujában. Most pedig megtudta ebből a levélből, hogy Katalin egy gyermek anyja, és minden sorából, minden szavából a legmeghatóbb, legbelsőségesebb szerelem, a leggyöngédebb érzés szólt. Ezután nem neheztelhetett sem öccsére, hogy bünbe esett vele, sem reá, hogy odaadta magát neki.

Volt ott egy második, egy harmadik levél, valamennyi tele ugyanazzal a bensőséges érzelemmel, ugyanazokkal az aggodalmakkal és terveikkel, ugyanazzal a fájdalommal és ugyanazzal a megbánással.

De aztán sorra került egy levél, melynek cimirása megdöbbentette - mert Andrée kezeirását ismerte fel rajta. És neki szólt! Izidor pecsétjével lezárt levélke függött ezen az iráson. Charny levette róla és kibontotta. Bizonyára magyarázatokkal, vagy rendelkezésekkel szolgál e levél felől, melyet el kell olvasnia, mielőtt felbontaná a levelet..

A levélkét Izidor irta ceruzával. - Ugy lehet, valami csapszékben az alatt a rövid idő alatt, mig lóváltás közben ott tartózkodhatott. És Charny olvasta:

»Ez a levél nem nekem, hanem bátyámnak, Charny Olivér grófnak szól: felesége, Charny grófné irta. Ha szerencsétlenség érne, felkérem azt, ki megtalálja ezt az irást, juttassa el Charny Olivér grófhoz, vagy juttassa vissza Charny grófnéhoz.

A grófné a következő utasitással adta át nekem ezt a levelet:

Ha a gróf szerencsésen viszi végbe azt, amire vállalkozott, akkor ez a levél a grófnénak visszaadandó.

Ha megsebesül, kérdezzék meg tőle, megengedi-e feleségének, hogy elmehessen hozzá.

Ha sebesülése halálos, ugy, hogy már nem olvashatja el maga a levelet, olvassák fel neki, hogy halála előtt megtudja a benne levő titkot.

Gondjaira bizom a szegény Billot Katalint, ki Ville-d’Avray faluban lakik.

 C h a r n y  I z i d o r«.

Olivér meredten nézett meghalt öccsének soraira és patakként omlott a könny szeméből. Végre aztán eszébe jutott a másik levél. Kezébe vette, sokáig nézte mély elfogódottsággal, s reászoritotta ajkát papirosára. Aztán még egyszer elolvasta azokat az utasitásokat, melyeket Andrée adott az utra megbizottjának.

Ezek szerint, mondotta magában, nincs jogom felbontani ezt a levelet. Igaz, hogy nem végeztem szerencsével megbizásomat, de nem is sebesültem meg. Nem szabad elolvasnom.

És nem is olvasta el. De mikor a nappal szürkülni kezdett, még mindig ott ült annál az asztalnál, ábrándosan nyugtatta pillantását feleségének kézvonásain, és a papir nedves volt könnyeitől. Ekkor zaj hallatszott fel alulról. Odalenn készültek az indulásra. Malden Charny grófért kiáltott.

- Itt vagyok! - felelte Olivér. Zsebébe rejtette az Izidortól kapott irásokat. Sietve mártotta meg fejét a mosdótálban, felüditeni magát, aztán lesietett.

A lépcsőn Barnaveval találkozott, ki éppen a királyné parancsait kérdeztette.

A két férfi köszöntötte egymást, de mikor Olivér maga jelentette be magát a királynéhoz, az irigység villáma cikázott fel a népképviselő szemében. Ha tudta volna, hogy Charny csak feleségének levelére gondol, melyet szive fölé rejtett, nem kellett volna mint vetélytársától tartania tőle.

Utközben Erzsébet hercegnőn, ki egész éjjel nem aludt, oly mély fáradtság vett erőt, hogy csak ugy támolyogva ment helyére. A király felállt és saját sarokhelyét ajánlotta fel neki a hátsó ülésen. Pétion nem zavarta benne. Egyáltalában eszébe sem jutott, hogy maga álljon fel és átadja helyét.

Barnave elpirult bosszuságában.

Meauxban rövid pihenőt tartottak a püspöki palota előtt. Barnave karján a királyné körüljárt az ősrégi épületben. Az egyik szobában feltünt neki egy női arckép, melynek ez volt az aláirása: »Madame Henriette«.

A királyné megijedt, mikor ezt a nevet olvasta. Barnave eltalálta gondolatait és sietve mondotta:

- Ez nem I. Károly angol király szerencsétlen felesége, hanem lányának arcképe. Ez a madame Henriette a szivtelen Orleansi Fülöp felesége volt. Én ugyan jobban szeretném, ha a másiknak arcképe volna.

- Miért? - kérdezte Mária Antoinette.

- Azért, mert csak kevesen tudnak jó tanácsot adni, de leginkább mégis azok, kiknek ajkát lezárta a halál.

- Hogyan? Mit tanácsolhatna nekem I. Károly özvegye? - kérdezte a királyné.

- Ha felséged megengedi, megkisérlem, megmondani. »Oh testvérem«, igy szólna, »nem látja-e mennyi hasonlóság van kettőnk sorsa között? Én Franciaországból jöttem Angliába, mint ahogy ön Ausztriából Franciaországba. Idegen voltam a britek szemében, mint ahogy ön is idegen a franciák szemében. Jó tanácsokat kellett volna adnom félrevezetett férjemnek, de rossz tanácsokat adtam neki. Szorosabbra kellett volna füznöm a köteléket közte és népe között, de háborura ingereltem. Azt ajánlottam neki, hogy vonuljon az irekkel London ellen, Franciaországba mentem, idegen zsoldosokért; végre...«

Barnave elhallgatott, megrázta fejét és igy szólt:

- De miért folytassam? A véres dráma régi, épp ugy ismeri, mint én.

- Akkor magam mondom meg, mit mondana nekem tovább e királyné arcképe, - egészitette ki az előbbi szavakat Mária Antoinette. »Végre«, igy folytatná, »a skótok elárulták és kiszolgáltatták a királyt. Mikor aztán menekülni akart Franciaországba, elfogták. Egy szabómester fogta el, egy mészáros vetette börtönbe, egy sörfőző volt az elnöke a biróságnak, mely kimondotta a hallatlan itéletet, és - hogy teljes legyen a gyalázat, - egy álarcos bakó leütötte a fejét.« Oh, uram, nagyon jól tudom én mindazt. És tudom azt is, hogy nekünk is van itt egy olyan sörfőzőnk, csakhogy azt nem Cromwellnek, hanem Santerrenek hivják, van nekünk is egy oly mészárosunk, Legendrenek mondja magát, és van egész csomó álarcos hóhérunk, kiket nem ismerek névszerint, mint például azt a közönséges parasztot és annak a postamesternek a fiát. De én azt felelném annak az özvegy királynénak: Tisztelt Asszonyom, ön történelmi előadást tart nekem, pedig én tanácsát akarnám hallani.

- Oh, felség, ha kész volna megfogadni egy tanácsot, megkaphatná azt nemcsak halottaktól, hanem élőktől is, - felelte Barnave.

- Mindegy, holtaktól-e, vagy élőktől, a fő, hogy jó legyen, - felelte Mária Antoinette.

- Felség, holtak és élők csak ezt az egy tanácsot adhatják önnek: kedveltesse meg magát a néppel.

- A népkegy ingatag... ön maga...

- Ha a nép kedvel engem, mennyivel könnyebben kedveltethetné meg magát ön, asszonyom! De ön félreismerte a francia nép szellemét. Én magam csak azért igyekeztem részt venni felségeiteknek ebben a visszahozatalában, hogy megmondhassam ezt önnek. Hányszor nem készültem már, felajánlani felségednek életemet, odaadni felségedért a véremet!

- Csitt, - vágott szavába a királyné - valaki jön. Más alkalommal folytathatjuk majd. Kész vagyok meghallgatni és követni tanácsát.

A királynét az asztalhoz kérték. XVI. Lajos Pétionnal való beszélgetése után nagyon izgatottan jelent meg.

- Uraim, - mondotta a tiszteknek - ebéd után beszélnem kell önökkel. Akkor majd jöjjenek be velem a szobámba.

A király sokat evett, bár a fogások nem értek sokat. Erzsébet hercegnőnek nem volt étvágya. A királyné csak két hig tojást fogadott el. A dauphin, mint aznap már nem először, szamócát kért. Az országuton látta, hogy a paraszt gyerekek az erdőben szedett szamócát eszik. De egy trónörökös nem mehet eprezni, mikor kedve volna reá. Most pedig ráadásul azt kellett hallania, hogy nem kaphat szamócát.

A királyné körülnézett, hivni akarta Charnyt s őt küldeni ki az erdőbe eperért. Ekkor belépett Barnave s egy tál szamócát hozott a kezében.

- Bocsássanak meg felségeitek, - mondotta - hogy bejelentés nélkül jövök. De a trónörökös ő fensége ma ismételve kért friss gyümölcsöt; a püspök asztalán láttam ezt a gyümölcsöt s ime, itt hozom. Kegyeskedjenek elfogadni felségeitek!

Charny az asztalhoz lépett, de a királyné most már igy szólt hozzá:

- Köszönöm, gróf ur. Barnave ur éppen most hozza nekünk, amit kivánunk. Nincs már szükségem önre.

Charny meghajolt és, szót sem szólva, ment vissza helyére.

- Köszönöm, Barnave barátom! - kiáltotta a kis herceg elragadtatva.

- Barnave ur, - mondotta a király - az ebédünk ugyan nem sokat ér, de örülnénk, ha velünk tartana.

- Sire, - felelte Barnave mélyen meghajolva - felséged meghivása parancs. Kegyeskedjék helyet jelölni meg számomra.

- Foglaljon helyet a királyné és a trónörökös közt, - mondotta XVI. Lajos.

Barnave örömtől mámorosan foglalt helyet. Charny a féltékenység minden érzelme nélkül nézte. Sajnálta a szegény molypillét, mely a királyi gyertyafény körül röpköd, hogy megperzselje rajta szárnyát.

Ebéd után Charny, Valory és Malden nyomon követték a királyt szobájába. XVI. Lajos közölte velük, hogy Pétion kijelentette neki, hogy Párison át való utjuk közben sem ő, sem Barnave, sem Latour-Maubourg nem kezeskedhetnek kisérőinek életéért. Pétion tehát azt az ajánlatot tette, hogy nemzetőr-egyenruhát szerez annak a három urnak és éjszakán át megszökteti őket a püspöki palotából.

A három tiszt egybehangzóan visszautasitotta azt az ajánlatot, hogy hagyják el a királyi családot.

- Életünket, - felelte Charny - felségeiteknek szenteltük. Könnyebb lesz meghalnunk felségeitekért, mint elszakadnunk tőlük. Egyetlen hiveik vagyunk, s erre büszkék vagyunk. Részeltessenek bennünket abban a kegyben, hogy halálunkig hivek maradhassunk felségeitekhez.

- Elfogadjuk nagylelkü felhivását, - mondotta Mária Antoinette - de mondja meg, hogy abban az esetben, ha Párison át vivő utunk közben meghalnak - vannak-e hozzátartozóik, kiket gondjainkba ajánlanának. Leghivebb szolgáink hátramaradottjaiért meg fogunk tenni mindent, ami erőnkből telik.

Malden ur anyját, a beteges, öreg hölgyet ajánlotta, ki Blois közelében lévő birtokán lakott; Valory ur a nővérét, aki árva leány és egy soissonsi kolostorban élt.

Mária Antoinette kérdő pillantást vetett Olivérre.

- Oh, tudom, - mondotta - ön, gróf ur senkit sem ajánlhat pártfogásunkba, szülei meghaltak már, két öccse érettünk esett el.

- De egyikök, felség, - felelte Charny - hátrahagyta kedvesét gyermekével, egy falusi leányt, ki nem várhat bocsánatot szüleitől. Ezt a szegény leányt, Billot Katalint és gyermekét ajánlom felséged gondviselésébe. Ville-d’Avrayban fogják őket megtalálni.

Az a feltevés, hogy Charny életét vesztheti az őrjöngő csőcselék között, tulrémes volt Mária Antoinettere nézve. Kiesett kezéből az a jegyzőkönyvecske, melybe feljegyezte a gondjaiba ajánlottak nevét és halk sikollyal roskadt vissza székére. De gyorsan összeszedte magát. A három tiszt visszalépett és távozni készült s a királyné igy szólt:

- Uraim, remélem nem mennek ki a nélkül, hogy meg ne csókolnák kezem.

Malden és Valory lehajoltak Mária Antoinette ujjai hegyére. Charny harmadiknak lépett elő. Reszketve várta a királyné ezt a csókot, mert ezért nyujtotta kezét a másik kettőnek. De Charny alig, hogy megérintette ajkával azt a kezet. Sóhajtva bocsátotta el a királyné. Látta, hogy örökre elvesztette.

Öt nappal azelőtt hagyta oda Párist a király uti kocsija s ezen a mai napon kellett ismét visszatérnie a fővárosba. Mily feneketlen örvény nyilt meg e rövid időköz alatt!

Most ujra nagy embertömeg kezdett seregleni a kocsi köré. A környék valamennyi falvából özönével tódultak elő a kiváncsiak. A nemzetőrök nem tudták többé elzárni az országutra torkolló mellékutakat. Mindenfelől kisebb patakok szakadtak a nagy folyamba, mely oly szorosan vette körül a kocsikat, hogy már csak lépésben juthattak előre. Rendkivüli forróság volt; ugy rémlett, mintha forró kemencéből áradt volna a levegő. A kocsiban ülők borzasztóan szenvedtek, mert biztosság okáért zárva kellett tartani az ablakokat.

Csodák csodája, hogy Charny és társai még mindig életben voltak. Barnave jobbról és balról deszkát helyeztetett el az ülések mellé és egy-egy nemzetőrt ültetett melléjük, hogy megvédjék a tiszteiket minden támadástól. Azok megtettek minden tőlük telhetőt, kértek, rimánkodtak, parancsot osztottak a nemzetgyülés nevében, de hangjuk csakhamar elenyészett abban a szörnyü zsivajban, mely ostromolta a kocsit.

Több, mint kétezer emberből álló elővéd járt a kocsik előtt, több mint négyezer főnyi utóvéd sorakozott utánuk. Két oldalról nem kevésbé népes sokaság hullámzott és nőtt pillanatról-pillanatra.

Igy haladtak lépésről-lépésre abban a rémes hőségben, majdnem áthatolhatatlan porfelhő közepette. Mária Antoinette ájuláshoz volt közel. XVI. Lajos egy pohár bort kért. Egy hang a tömegből azt felelte, hogy ecetbe és epébe mártott szivacsot adjanak neki; de ezt az inditványt szerencsére nem fogadta meg senki.

A menet La-Villettebe ért. Egy óránál tovább tartott, mig a tömegek átjutottak a házak két sora közt, mely az országutat szegélyezte. A fehér falaknak ebben a szorosában, mely visszaverte a nap tüzét, a hőség kétszeresen éreztette hatását.

Mikor a Saint-Martin-utcához közeledtek, elhatározták, hogy kerülőutat tesznek a boulevardokon és az Elyséei-mezőkön át. Ez három órával hosszabbitotta meg a gyötrelmeket; de az utasok nem bánták: mert a Saint-Martin-utca rossz hirben állt Berthier meggyilkolása óta.

A város kapujánál a gránátosok erős készenléte várta és fogta közre a kocsikat. Az Elyséei-mezőkön hemzsegett a nép, de félelmetes és fenyegető hallgatás lebegett fölötte. Gyásznap volt az - gyász a Bourbon család meghalt uralkodóházáért és Franciaország ötszáz éves királyságáért. Az utikocsi a halottas kocsi volt, mely sirjához vitte a királyságot.

Csak mikor a kocsit egészen körülvette az embersokaság, csak akkor tört meg a tompa igézet, mely viharfelhőként függött a levegőben, és mennydörgés módjára dördült végig az ezer hangu kiáltás:

- Éljen a nemzet!

Egy óra mulva a XV. Lajos-téren voltak. A király észrevette, hogy bekötötték őse szobrának szemét. Minden óvatossági rendszabály és minden előre meghirdetett tilalom mellett sem sikerült teljesen megóvni az uralkodópárt a becsmérlésektől. A sokaság néha-néha áttörte a katonák sorfalát és ekkor Mária Antoinette rémes, visszataszitó arcokba nézett, mellyek tajtékzottak dühökben s kikeltek magukból a hőség miatt: rémalakokat, melyek az emberiség söpredékéhez tartoztak s most előtolakodtak a napfényre, mert idejük elérkezett.

A Pont Tournantnál a nemzetgyülés husz képviselője várta a kocsit. Ott állt Lafayette tábornok is.

- Oh, Lafayette ur, - kiáltotta a királyné, mikor megpillantotta - mentse meg kisérőinket!

Ez a kiáltás nem volt felesleges, mert Charny, Malden és Valory a legnagyobb veszedelemben forgott. Hajótörötteket soha ennél szilajabb tenger nem zugott körül. El akarta nyelni őket, és senki sem tudhatta, hogy elérnek-e a Tuilériákig, mely menekvésük révpartja volt.

A kocsi végre a nagy terász előtt megállt.

- Oh, uraim! - fordult a királyné ezuttal Pétionhoz és Barnavehoz - mentsék meg kisérőimet!

- Van valaki ez urak között, akit különösebben ajánl figyelmembe? - kérdezte Barnave.

A királyné erősen szemébe nézett és azt felelte: - Nincs.

Az a tiz perc, mely ezután következett, bizonyára életének leggyötrelmesebb időpontja volt, nem véve ki azt sem, mikor a vérpad felé tartott. Mária Antoinette nem félt a haláltól, de azt hitte, a nép meg fogja ragadni és bántalmazni fogja. De mielőtt lezárta volna szemét, melyet már környékezett az ájulás, ugy vélte, felismeri azt a titokzatos, borzasztó embert, ki mindig csak valami nagy szerencsétlenség hirhozójaként szokott megjelenni előtte: azt az embert, ki egyszer Taverney kastélyban félrevonta előtte a jövendő fátylát, kit október 6-án a Versaillesből Párisba vivő uton látott.

A királyné felsikoltott. Erős karok ragadták meg és átvitték a dühöngő csőcselék orditásai közben.

Még egyszer kinyitotta szemét - ekkor látta, hogy a három tisztet leráncigálják az utikocsiról. Látta Olivért sápadtan és szépnek, mint mindig, a vértanu fénylő pillantásával és megvető mosollyal küzdve ugyanegy pillanatban két ember ellen.

A néptömeg pedig darabokra akarta tépni Charnyt, Maldent és Valoryt, Drouetet és Billot-t pedig diadalmenetben hordotta körül.