HETVENNEGYEDIK FEJEZET
Jean Baptiste Drouet

Eközben a kiséret világosságot pillantott meg a legközelebbi házak egyikében. Malden ur odament és bezörgetett a kapun.

A kaput kinyitották. A királyné kiszállt a kocsiból, elfogadta Malden karját és a ház felé tartott. De a kaput ekkor már be akarták csapni. Malden odaugrott és hamar a kapu résébe dugta lábát.

Körülbelül ötven éves ember bujt elő hálóköntösben, papucsban s nagy mértékben csodálkozni látszott, hogy valaki erőszakkal akar behatolni a házába.

- Mit keresnek itt? - kérdezte.

- Csak azt akarjuk megtudni, merre visz az ut Stenayba, - felelte Malden.

A királyné melléje lépett s az ajtóból kieső fény megvilágitotta arcát. A ház ura meglátta és meghökkent.

- De hátha veszedelmes volna, megmutatni önöknek az utat... - hebegte.

- Bizonyára nem fogja hátráltatni önt abban, hogy megtegye azt a szolgálatot egy hölgynek, ki arra kéri, - felelte Malden.

- A hölgyet ismerem, - mondotta a ház ura - a királyné.

Mária Antoinette visszahátrált.

- Mielőtt még bármit tennénk, - mondotta kisérőjének - jelentse a királynak, hogy felismertek.

Malden a kocsihoz sietett.

- Jöjjön ide az az ember, - mondotta a király.

Az az ember nagyot sóhajtott, levetette a papucsát és mezitláb ment oda.

- Kicsoda ön? - kérdezte tőle a király.

- Prefontaine lovas őrnagy, a Szent Lajosrend lovagja vagyok, sire.

- Mint őrnagy és mint rendjellel kitüntetett lovag két izben esküdött ön nekem hűséget, - mondotta a király - tehát kötelessége, segiteni rajtam.

- Mindenesetre, - hebegte az őrnagy - de felségednek sietnie kell... ha meglát valaki...

A királyné türelmetlenül toppantott a lábával. A király tovább kérdezte:

- Nem hallotta-e, hogy egy fogadóban pihent lovak várnak reám?

- De hallottam, a »Nagy királyhoz« cimzett fogadóban.

- Köszönöm. Most már visszamehet. Nem látta senki, nincs mitől tartania.

Felsegitette feleségét a kocsiba és odakiáltotta a kocsisnak:

- Előre! A »Nagy király«-hoz, ott várnak az előfogatok!

De ugyanabban a pillanatban egy lovasnak kisértetszerü alakja pattant ki az erdőből és reárivalt a kocsivezetőkre:

- Állj! Egy lépéssel se tovább!

- Miért ne? - kérdezték csodálkozva a postáslegények.

- A királyt viszitek... a király szökik... megtiltom a nemzet nevében, hogy tovább hajtsatok!

A postáslegények egymásra néztek:

- A királyt visszük?

XVI. Lajos kinézett a kocsiból.

- Kicsoda ön? - förmedt reá a lovagra. - Mi jogositja önt arra, hogy itt parancsokat osztogasson?

- Közönséges polgár vagyok, - felelte az ismeretlen - de a népet képviselem itt és a törvény nevében beszélek! Drouet Jean Baptiste, a st.-ménéhouldi postamester fia vagyok. A kocsisok ismernek.

- Gazember! - kiáltotta a két tiszt és vadászkésüket villogtatva ugrottak le a bakról. De mire utolérték volna, Drouet megsarkantyuzta lovát és eltünt.

- Charny! Charny! - sikoltotta a királyné. - Oh, mi lett belőle?

Visszaroskadt a kocsiba, mintha most már mindegy volna neki, bármi történik.

Igen, mi lett Charnyból? Dandoins márki lova kitünő paripa volt, de Drouet nagyon előtte járt. Tudta, hogy üldözik, s a legnagyobb sietségre unszolta gebéjét. A gróf mindjobban közeledett hozzá. Drouet minden pillanatban hátranézett és látta, hogy pillanatról-pillanatra fogy köztük a távolság. Nem félt a haláltól, de kár lett volna, ha elszalasztja a jó alkalmat, hogy hirnévre tehessen szert.

Két mérföldes ut volt még előtte Clermontig, de nem remélhette, hogy elérné a várost, mielőtt utólérik. Mégis továbbvágtatott, lova engedelmeskedett biztató kiáltásainak és vágtatott minden erejéből.

Mikor már csak negyedórányira volt Clermonttól, Charnyt csak kétszáz lépés választotta el tőle. Drouet tudta, hogy Varennesben nincs posta; tehát azt gyanitotta, hogy a királyi kocsi Verdun felé vette utját. Már felhagyott a reménnyel, hogy utolérheti a szökevényeket. Ekkor Clermont felől postáslegények közeledtek hozzá lovon. Drouet megismerte őket, ugyanazok voltak, kik a királyt elvitték St.-Ménéhouldból.

- Ugy-e, Verdunbe? - kiáltotta nekik.

- Mit, Verdunbe? - ismételték meg szavát, mert nem értették meg.

- Dehogy, - kiáltották utána. - Varennesbe!

Varennesbe? Drouet majd’ hogy fel nem kiáltott örömében. Hiszen akkor még van remény. Mert ha a király Verdun felé vette volna utját, akkor Drouet kénytelen lett volna azon az országuton maradni, mely St.-Ménéhouldból egyenes irányban Verdunbe visz. De Varennesbe az ut Clermontból hegyes szögben kanyarodik le az országutról. Ismerte a környéket s elég volt, arra a mellékutra térnie, mely balkéz felől az argonnei erdőbe visz. Remélte, hogy az erdő sötétjében megszabadulhat üldözőjétől.

Nem tudta, hogy Charny épp ugy ismeri a környéket, mint ő. S még mielőtt elérte volna az erdőt, hallotta, hogy utána kiáltják:

- Állj!

Drouet lovának sörényére hajolt és tovább vágtatott. Ha eléri az erdőt, megmenekül!

Charny előkapott egy pisztolyt a nyeregkápából és elhuzta a ravaszát. Csattanás. Csak a kova vetett szikrát. Dühösen vágta a pisztolyt Drouet után és előrántotta a másikat. Csattanás. Az sem volt megtöltve.

Mily végzetesség! De utóléri a nyomorultat - hiszen megfojthatja a puszta kezével. Ekkor... nagy árok... a ló megbotlik és előrebukik... Olivér nagy ivben röpül ki a nyeregből. De mindjárt azután talpraugrik és lábrasegiti a lovat is. Fel a nyeregbe és ujra tovább!

De Drouet eltünt az erdő vak sötétjében.

Igy esett aztán, hogy Drouet kiért az országutra és megállást parancsolhatott a nemzet nevében a királynak. És ennek a névnek most már nagyobb nyomatéka volt, mint XVI. Lajos nevének.

Mindjárt ezután visszatért Izidor. Megerősitette, amit már hallottak Préfontainetől is. Bouillé és Raigecourt a »Nagy király«-ban vár. Izidor csodálkozott, hogy az utasokat a legnagyobb ijedelem közepette találja.

- Mi történt? - kérdezte.

- Nem találkozott egy magányos lovassal? - kérdezte Malden.

- De találkoztam, éppen most.

- Megismerte őt?

- Nem.

- Drouet volt.

- Drouet! - kiáltotta Izidor. - Akkor a bátyám meghalt!

A királyné felsikoltott és két kezébe rejtette arcát.