HATVANHATODIK FEJEZET
Az igéret

A királyné, mikor visszaérkezett szobájába, ledőlt egy pamlagra, és intett Charnynak, hogy zárja be az ajtót. Egyedül voltak. A királyné tanuk nélkül beszélhetett azzal, kit oly régóta kivánt. Szerető szivének elfojtott bánata utat tört magának, kezét szeméhez szoritotta és zokogott. Charny érezte a nagy erővel elfojtott szerelem maradványának ujjáébredését. De nem akarta, hogy érvényesüljön ismét a mellett az uj szerelem mellett, mely teljes hevével töltötte el férfias lelkét. A fellángoló érzelem kialudt és csak a részvét maradt meg helyén. Bár a királyné őszinte fájdalma erősen emlékeztette a multra, eszébe jutottak Mária Antoinette zsarnoki szeszélyei és a hajthatatlan akarat is, melyet szenvedélyes szerelmének minden bizonyitéka mellett sem felejtett el vele szemben.

Mária Antoinette még mindig nem találta meg szavát. Nyolc hónapja nem látta Charnyt és nem hallott róla hirt. A gróf megigérte a királynak, hogy senkivel sem közli, hol tartózkodik, és lelkiismeretesen tett eleget annak az igéretének. Mária Antoinette soha sem hitte volna, hogy Charny képes volna elviselni ily hosszu távollétüket.

Olivér tiszteletteljesen közeledett hozzá. - Asszonyom, - mondotta - eljártam a parancs szerint, melyet ő felségétől kaptam s mely feltétlen hallgatást tett kötelességemmé. Csak ma volt szabad viszontlátnom felségedet s most szabad elmondanom, mindazt, amiről eddig irnom sem volt szabad. Ő felsége felhatalmazott, hogy közöljem felségeddel, amit felségeitek megmentése érdekében tettem. Kegyeskedjék tehát meghallgatni jelentésemet.

A királyné reánézett s ekkor észrevette, hogy a poros uti ruhát levetette már és udvari ruhát öltött helyette.

- Mikor érkezett meg? - kérdezte tőle.

- Csak az imént, asszonyom.

- Honnan?

- Montmédyből.

- Lóháton?

- Nem, külön postán.

- Hogyan? fél Franciaországon át kocsit utazott és mégis ily gondosan öltözve látom?

- Azt hittem, kellemetlen feltünést keltene, ha itt a palotában porlepte uti kocsiból szállok ki. Ő felsége épp az imént közölte velem, mily élesen figyelik felségeiteket, és ezért örülök, hogy óvatosságból gyalog jöttem ide, mint bármely tiszt, ki rövid távollét után jelentkezik.

- Megfeledkeztem róla, - felelte a királyné - hogy van Párisban még egy lakása is.

Charny meghökkent. Csak most találta el, mire gondolt. Mélyen sebezve érezte magát és szinte meghorkant, mint a ló, melynek fájó, mély sebébe vágják a sarkantyut. De erőt vett magán.

- Asszonyom téved, - felelte. - Izidor öcsém szobájában öltöztem át.

A királyné majd hogy fel nem sikoltott örömében és meg akarja ragadni kezét.

- Köszönöm, Charny! - mondotta akaratlanul.

- Köszöni? Mit? felséges asszonyom.

- Az örömnek azt az egyetlenegy pillanatát, melyben elutazása óta először volt részem, - felelte a királyné. - Igen, igen, Olivér, a féltékenység bolond dolog, mely részvétet érdemel... de ne feledje el, hogy volt egyszer féltékeny ön is. A féltékeny férfi megverekedhetik vetélytársával, mi asszonyok csak sirhatunk. De hiszen látja, hogy most már ismét örülök. Nem sirok már.

Kacagott, de kacaja oly szomoruan csengett, hogy Charny megijedt tőle.

- Lehetséges-e? - mondotta halkan. - Annyira szenvedett?

A királyné összekulcsolta kezét. »Hála Istennek!« gondolta, »ha megérti fájdalmamat, nem veszi a szivére, hogy tovább gyötörjön«.

Charny érezte, hogy azon az uton van, hogy lecsusszon egy meredélyen, melyen nincs megállás. Összeszedte magát.

- Megengedi-e most már felséged, - mondatta - hogy jelentést tegyek arról, mit végeztem?

- Igaza van Charny, - felelte a királyné keserüen - mikor emlékeztet reá, hogy királyné vagyok. A nőnek nincs többé mit mondania - nos, követ uram, szóljon hát a királynéhoz!