7. FEJEZET
AZ IDŐJÓS SZENVEDÉLYE

A Janloon nyugati szélén található Jan Királyi Egyetem Kekon legősibb oktatási intézménye volt; tiszteletre méltó, háromszáz évnyi történelme során túlélt háborút és megszállást is. A viharvert kőépületek közül, melyek mellett Shae most elhaladt, némelyik még a sziget egyesítésekor épült, a Háborúzó Nővérek Korszakának végén. Mások, mint például a nemzetközi tanulmányok karának épülete, csillogó, modern acél-, üveg- és betonépítmények voltak. Shae áthaladt a dupla ajtón és besurrant az előadóterem hátsó ajtaján, majd leült egy üres helyre a hátsó sorban. Az előadás már javában folyt, Maro épp a táblára írt, és nem vette észre Shae érkezését, mikor azonban visszafordult a diákok felé, rátalált a tekintete, és ajkán apró mosoly villant fel, mielőtt ismét beszélni kezdett az őt figyelő diákokhoz.

– Múlt héten a nemzetek háborújának utóhatásairól volt szó, valamint arról, hogyan tette lehetővé a Tuni Birodalom gazdasági és politikai összeomlása, majd az ezt követő, polgárháborús és reformokkal teli évtizedek, hogy Ygutan betöltse az Orius kontinensén keletkező hatalmi vákuumot. A szemeszter hátralévő részében az Espeni Köztársaság Shotariával és Kekonnal kapcsolatos, háború utáni politikájával fogunk foglalkozni, illetve azzal, milyen közvetlen kapcsolatban áll ez a jelenlegi eseményekkel.

Shaet érdekelte az előadás, és Tau Maro képes volt előadásmódjával magával ragadni hallgatóságát – összeszedett volt, szakértő, lelkes a téma iránt –, de Shae gondolatai akarata ellenére is vissza-visszatértek a tegnapi telefonbeszélgetésre Ree Turával. Meglepődött, mikor az előadás véget ért, és csalódottságot érzett, hogy nem tudott jobban odafigyelni. Maro felírta a táblára az előadást lezáró kérdést.

– A házi feladatuk erre a hétre egy háromoldalas fogalmazás a következő témáról: Milyen hatással van a Tun és Ygutan közti barátságról és kölcsönös be nem avatkozásról szóló egyezmény Kekonra?

Mikor a diákok összeszedték holmijukat és egymás után elhagyták az előadótermet, Shae felkelt a helyéről, és a terem elejébe ment.

– Remélem, nem baj, hogy korán jöttem, és meghallgattalak – mondta. – Nagyon jó tanár vagy.

Maro befejezte a táblatörlést, majd az üres padsorok felé pillantott, mielőtt közelebb hajolt és megcsókolta Shae szája sarkát. Rövid szakálla csiklandozta a lány arcát. Shae orrát megcsapta az aftershave illata, a férfi fehér ingén viselt barna velúrzakója vállára és hajtókájára pergett kréta szagával vegyülve.

– Dehogy baj – felelte Maro. – Szép vagy ma. Hová megyünk vacsorázni?

A tavaszi esőzések tisztára mosták a járdákat a campuson, és buján zöldellővé varázsolták a széles gyepet. Biciklis diákok suhantak el Shae és Maro mellett, ahogy elhagyták az egyetem területét. Shaere nem várt autó vagy sofőr, taxival jött ide egyenesen a Hajó útról, csak arra szakított időt, hogy felfrissítse sminkjét, és flitteres vörös sálra cserélje blézerét. Újabb taxit akart leinteni, de Maro megszólalt.

– Ötödnap, ilyenkor gyorsabb, ha metróval megyünk. Nem bánod, ugye?

Shae biztosította, hogy nem bánja.

Miközben a metró peronján álltak, és az előadásról, az egyetemi campusról és az időjárásról csevegtek, Shae érezte, hogy a munkával töltött hét feszültsége lassan oldódik benne. Tekintete megpihent Marón, a férfi minden sietséget megnyugtatóan nélkülöző viselkedésén, ahogy hagyta, hogy az első, túlzsúfolt szerelvény elhaladjon, és megvárták a következőt. Maro rövid szakállától idősebbnek és komolyabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, de ajka vonala lágy volt, tekintete éber, keze nagy és formás. Ő volt a legszebb meglepetés, ami ebben az évben történt Shaevel. Nem keresett párkapcsolatot. Néha ugyan nosztalgiával gondolt Jeraldra, és vágyott egy társra, de a Nincs Csúcs iránti kötelezettségei kevés teret hagytak bármiféle társasági életnek. Nagyapja halála és temetése, valamint az időjósi hivatallal járó feladatok miatt több mint egy hónapja nem látta Marót.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem találkoztunk – mondta Shae.

Maro megrázta a fejét.

– Tudom, hogy nem volt könnyű az életed mostanában. Sokat gondoltam rád, de nem akartam tolakodni, tudtam, hogy így is túl sok figyelem irányul a családodra. – Habozott, aztán megfogta a lány kezét, és megszorította. – Örülök, hogy ma este el tudtál szabadulni.

A Golyaani Konyhába mentek, egy elegáns észak-sottói étterembe, nem messze a lakástól, ahol Shae először lakott, amikor visszaköltözött Janloonba. Már jó ideje el akarta hozni ide Marót. A pincér a sarokban lévő szeparéhoz vezette őket. Shae koktélt rendelt, Maro pedig közepes árú shotar whiskey-t és egy pohár vizet.

– Szóval, hogy vagy mostanában? – kérdezte a férfi.

– Jobban, mint eddig. Hiányzik a nagyapám, de… élete utolsó évében már nem igazán volt önmaga. Régen igazi természeti erő volt. – Shae bánatosan kevergette koktélját. – Szeretem azt gondolni, hogy a túlvilágon vár a Visszatérésre apámmal és bátyámmal együtt, és most sokkal boldogabbak, nyugodtabbak. – Elhallgatott, és hosszan belekortyolt az italba. Eltökélte, hogy nem fog szomorkodni ezen a vidámnak szánt estén. Átnyúlt az asztalon, és kezét Maro hatalmas kezére fektette. A férfi jádeaurája könnyed takarónak tűnt, tele érdekes ráncokkal, kellemes volt megérinteni. – Hogy mennek a dolgok a munkahelyeden?

– A szokásos mederben – felelte Maro, hagyva, hogy Shae témát váltson. – Három tárgyat tanítok ebben a szemeszterben. És továbbra is próbálok finanszírozást szerezni a nemzetközi tanulmányokkal kapcsolatos utamhoz. Az egyetemi bürokrácia újabb és újabb csodákat rejt. – Fanyar, belenyugvó sóhaj. – Most, hogy a shotariai események ennyit szerepelnek a hírekben, gyakran hívnak mostanában a Bölcsesség Csarnokába is.

Mikor Shae hat hónappal ezelőtt megismerkedett Maróval a Kaul Dushuron Akadémia öregdiák-találkozóján, azonnal tudta, hogy értékes ismeretségre tett szert. Időjósként muszáj volt naprakésznek lennie a nemzetközi kapcsolatok és kereskedelem terén. A harminchárom éves Tau Marosun a Jan Királyi Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Karának egyik legfiatalabb oktatója volt, amellett a Királyi Tanács politikai tanácsadója. Az, hogy az eredményes, fiatal egyetemi oktató még vonzó is volt, figyelemre méltó, de másodlagos ténynek minősült. Shae megkérte Marót, hogy pár hét múlva menjenek el vacsorázni; remélte, hogy sikerül munkakapcsolatot kiépítenie a férfival, és további neveket megszereznie szakértőkből álló ismeretségi köréből. Órákig beszélgettek, eleinte Maro szakterületéről, hamarosan azonban minden másról is, a janlooni éttermektől a külföldi filmeken át az olcsó utazásokig.

Maro utána félénken megkérdezte, találkozhatnak-e újra.

A Golyaani Konyha elegáns környezetben kínált hagyományos tuni ételeket, italok széles választékával. Ötödnap este lévén a körülöttük lévő asztalok mindegyikénél Észak-Sottóban élő, fiatal, diplomás munkavállalók ültek. A mennyezetről függő, ernyős lámpák lágy fénnyel világították meg a stílusos, téglával kirakott kandallót, a fekete asztalokat, és a szárított fűszerekkel megtöltött, dekoratív palackokat a polcokon. Megérkezett az étel: füstölt májas hurka, fűszeres párolt padlizsán rizzsel, agyagban sült fürj. Shaenek jólesett, hogy Maro tetszését fejezte ki az ételek miatt, és dicsérte a lány választását. Nézte, ahogy a férfi mindkettejüknek szed a párolt padlizsánból. Maro mindent egyfajta kifinomult kiszámítottsággal csinált: az előadás elején felvázolta a témát nagy vonalakban, megszólalás előtt kis szünetet tartott, ivás előtt hagyott rá időt, hogy megszagolja a whiskey-t. Teljességgel az ellentéte volt Jeraldnak. Shae előző barátja sportos volt, csupa kirobbanó energia, szenvedélyes az ágyban, emellett jó humorú, elbűvölő, de végeredményben sekélyes és érzéketlen fiatal espeni katonatiszt. Maro intelligens volt, mindenről határozott véleménnyel rendelkezett, ugyanakkor távol állt tőle a hivalkodás; az értelmes beszélgetést értékelte, és az új élményeket. Nem hasonlított a legtöbb Zöldcsont férfira sem, akikhez Shae hozzászokott. Két jádekövet viselt, konzervatív módon a bal fülében, de sosem volt Ujj a klánban. Úgy tűnt, kevéssé érdeklik a klán dolgai, csak annyira érdeklődött utánuk, amennyire fontosak voltak Shaenek, és amennyire hatással voltak az országos és nemzetközi politikára és eseményekre.

– Miket kérdezett tőled a Királyi Tanács? – kérdezte Shae.

– Pont olyasmiket, amiket én szoktam a diákjaimtól – felelte Maro, némileg ironikusan. – De sokkal részletesebben, mint egy háromoldalas dolgozat. – Shaenek eszébe jutott a kérdés, amit a férfi a táblára írt az előadás végén: Milyen hatással van a Tun és Ygutan közti barátságról és kölcsönös be nem avatkozásról szóló egyezmény Kekonra?

– Szóval, milyen választ adnál a saját esszékérdésedre? – kérdezte Shae.

Maro harapott egy falatot a fürjből, megrágta és lenyelte, mielőtt válaszolt volna.

– Azt felelném, hogy Kekon korábban soha nem tapasztalt nehéz helyzetbe fog kerülni. A Tun és Ygutan közti egyezmény nem meglepő. Tunnak túl sok saját gondja van ahhoz, hogy szembeszegüljön Ygutannal, az ygutanok pedig örülnek, ha a legnagyobb határukon nincs probléma, így koncentrálhatnak arra, hogy megszerezzék az uralmat az egész Origas-öböl felett. Shotaria és Espenia számára ez teljességgel elfogadhatatlan. Az Espeni Köztársaság kénytelen lesz még több katonai erőforrást átcsoportosítani a régióba, különösen Kekonra.

Shae bólintott.

– Csapdába esünk az espenoszféra és az Ygutan Koalíció között. – Kekon hivatalosan az Espeni Köztársaság szövetségese volt, és az Euman-szigeten otthont nyújtott a régió legnagyobb espeni haditengerészeti bázisának. A kekoniak ugyanakkor semmivel sem kedvelték jobban az espeniket a többi külföldinél. Országuk földrajzilag közelebb feküdt Orius kontinenséhez, mint Speniushoz, Shotariával pedig oly régóta álltak ellenséges viszonyban, hogy nehéz volt elképzelni, hogy a két ország valaha is ugyanarra az oldalra áll, csak mert mindketten az Espeni Köztársaság szövetségesei. Shae gondolatai visszatértek a Ree Turával folytatott nyugtalanító beszélgetésre. A Kekonon kívüli világ olyan erőket vetett be, amelyek még a Zöldcsont-klánok közti véres viszályt is képesek voltak eltéríteni.

– Feszült a politikai helyzet – bólintott Maro –, ugyanakkor talán lehetőséget is nyújt arra, hogy az ország nagyobb szerepet játsszon a világpolitikában. – Ivott egy kortyot az italából, majd letette a poharat, és folytatta. – Történelmünk legnagyobb részében szűk látókörű, törzsi, elszigetelt ország voltunk, bíztunk abban, hogy a jáde és a Zöldcsontok megvédenek bennünket. Mindez azonban megváltozott. A jáde elhozta a világot a küszöbünk elé, és nekünk most szerepet kell vállalnunk ebben a világban.

Shaenek eszébe jutott unokatestvére, aki most Espeniában élt. Biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett, mikor meggyőzte Hilót, küldje Andent külföldre tanulni. A Nincs Csúcsnak több olyan emberre volt szüksége, aki már élt és dolgozott Kekonon kívül, aki megértette azt a gyorsan változó világot, amelyről Maro beszélt az imént. Anden ugyanakkor nem hitt neki, még vádaskodott is.

Shae abbahagyta az evést, és Maróra szegezte tekintetét.

– Nem tudok nem csodálkozni azon – mosolyodott el –, hogyan lesz valaki a nemzetközi tanulmányok vezető oktatója azután, hogy egy olyan ízig-vérig Zöldcsont-klánintézményben végez, mint a Kaul Dushuron Akadémia?

Maro elfintorodott, majd közelebb hajolt.

– Nem sokon múlt, hogy nem tettem meg – ismerte be. – Mármint azt, hogy elvégeztem. Nehezen mentek a jádediszciplínák, ötödévesként abba akartam hagyni, de nem volt rá lehetőségem. Én vagyok a családom egyetlen fiúgyermeke. – A kekoniak közt makacsul tartotta magát a vélemény, miszerint minden magára valamit is adó családban valakinek jádét kell viselnie. Aki a család egyedüli fia, attól elvárták, hogy katonaiskolába járjon, és zöldet viseljen. Maro eltűnődve szorította össze ajkát, majd kiitta poharából a maradék whiskey-t. – Így visszatekintve már örülök, hogy végigcsináltam a képzést. Úgy érzem, erősebb lettem tőle. De akkor nehéz volt. Szerencsére a tanulmányi eredményeim bent tartottak az iskolában, de arra soha nem voltam igazán alkalmas, hogy Zöldcsonttá váljak. Nem úgy, mint egyesek, akik évfolyamelsőként végeztek. – Játékosan oldalba bökte könyökével Shaet. – Emlékszem rád még akkoriból. Negyedéves voltam, mikor az elsőt kezdted. Te nem emlékszel rám, igaz?

Shaet kínosan érintette, hogy be kell vallania, valóban nem.

– Semmi baj, nem is vártam volna – mondta Maro. – Könyvmoly voltam, akkoriban nem tettem nagy hatást senkire. Rólad azonban mindenki tudta, ki vagy. Így, hogy a bátyáddal egy osztályba jártatok, nehéz lett volna nem ismerni titeket.

– Elrémiszt, hogy emlékszel rám tízévesként.

Maro felnevetett, meglepően mély, kellemes hangon.

– Nekem megkönnyebbülést jelent, hogy nem emlékszel rám esetlen tizenévesként, aki az Akadémia ranglétrájának legalján áll, máskülönben semmi esélyem nem lenne arra, hogy most velem vacsorázz. Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de… szerintem csodálatos vagy. – Maro elpirult. Sietve lehajtotta a fejét, hogy lesimítsa szalvétáját. – Gyönyörű vagy, intelligens, előrelátó, mindenre nyitott. Szerintem nagyszerű, hogy te lettél a Nincs Csúcs Időjósa. Bárki beszélhet hozzám hasonlóan a változásról, de te képes vagy meg is valósítani.

Shae nem tudta, mit feleljen. Maro szavaitól melegség áradt szét a mellkasában, de nem volt biztos benne, hogy megérdemli a férfi feltétel nélküli bizalmát. A klánok még mindig háborúban álltak, a KJSZ még mindig fel volt függesztve, a csempészet egyre nagyobb méreteket öltött. Espenia és Ygutan egyre jobban belevonódtak az oortokoni krízisbe, és, ahogy maga Maro is mondta, Kekonra mindenképpen hatással lesznek a térségben zajló, nagyhatalmak közti konfliktusok. Shae nem érezte, hogy készen állna szembenézni ennyi, a klánt és az országot fenyegető veszéllyel; már most sikerült ellenségeket szereznie a döntéseivel.

– Nem ilyen egyszerű a helyzet. A klán olyan, akár egy hatalmas, öreg hajó; erős, de nehéz kormányozni. – Shae önkéntelenül is visszhangozta Woon tegnapi szavait. – Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek elég változást elérni, még így, Időjósként sem.

Maro lehajtotta a fejét, szemöldöke kétkedőn megemelkedett. Shae úgy vélte, így szokott nézni a diákjaira, amikor rossz kifogással állnak elő arról, miért adták be késve a házi dolgozatukat.

– A nagyapád, ismerjék fel őt az istenek, segített, hogy az ország nyitottabbá váljék és felvirágozzék a nemzetek háborúja után. Lehet, hogy a Zöldcsont-klánok Kekon leginkább hagyományőrző kulturális intézményei, de korábban is indult már ki változás tőlük. – Megfogta Shae mindkét kezét, és a létező legkomolyabb tekintettel nézett a lányra, úgy, hogy annak nehezére esett elvörösödés nélkül állni a tekintetét. – Te voltál a legfiatalabb az akadémiai évfolyamodon, de mindenki mást leköröztél, még a saját bátyádat is. Hallottam, hogy az emberek azt beszélik, te éppúgy a klán vezetője vagy most, ahogyan ő. Erre születtél, erre képeztek ki. Ki más indíthatná útnak a változást, ha nem te?

Amikor igen erős véleménnyel volt valamiről, Maro tagadhatatlanul meggyőzően tudott szónokolni, Shae pedig, nemrégiben rátörő bizonytalanságai ellenére, nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon és ne higgyen mindenben, amit a férfi mondott.

Mikor a pincér elvitte üres tányérjaikat, a Lámpás séf, egyben a Golyaani Konyha tulajdonosa kijött a konyhából, és megállt az asztaluknál, hogy tiszteletét tegye. Alacsony, kerek arcú tuni nő volt, aki minden bizonnyal Janloonban született vagy nőtt fel, mert hibátlanul beszélte a nyelvet.

– Kaul-jen – szólalt meg, miközben összekulcsolt kezét a homlokához érintette, és mélyen meghajolt –, megtiszteltetés az én egyszerű éttermemnek, hogy önt szolgálhatta. Elégedett volt a mai fogásokkal?

Shae biztosította afelől, hogy nagyszerű volt az étel. Maro elővette tárcáját, hogy kifizesse a számlát, de a tulajdonos azonnal tiltakozni kezdett.

– Ne, ne, nem kell fizetnie! Ön az Időjós vendége, mi pedig a Nincs Csúcshoz hű vállalkozás vagyunk.

Shae felkelt, hogy távozzon, Maro azonban ülve maradt.

– Ragaszkodom hozzá, hogy fizethessek – mondta, miközben nem a tulajdonosra nézett, hanem Shaere. – Én nem vagyok tagja a klánnak, így az étterem nem tartozik nekem semmivel. És bár tudom, hogy a hét bármelyik napján számtalan helyen vacsorázhatsz fizetség nélkül, szeretném, ha meghívhatnálak. Apróság, de kérlek, engedd, hogy kifizessem a vacsorádat.

Az étterem-tulajdonos kérdőn nézett Shaere, aki habozott. Ha elfogadja a gáláns, bár ügyetlen gesztust, akkor most nem a Nincs Csúcs Időjósaként látogatta meg vendégével a Golyaani Konyhát mint a klán egyik vállalkozását, hanem Maro társaként érkezett. Már el is tudta képzelni, miféle szóbeszédek és kérdések kezdenek majd keringeni a klán pletykásabb köreiben.

Ugyanakkor Maro kérésében volt valami mesterkéletlenül elbűvölő, egyfajta őszinte vágy arra, hogy végigjárja az udvarlás szokott lépéseit, így Shae nem tudott nemet mondani. Biccentett a Golyaani Konyha Lámpás tulajdonosának, és rámosolygott randevúpartnerére, miközben visszaült, hogy a férfi rendezhesse a számlát.

– Köszönöm, Maro.

Odakint az aszfalt nedves volt a monszunévszak jellegzetes, szemerkélő esőjétől, amit észak izzadságának hívtak, de a pára legalább eltakarította a szmogot, és Janloon levegője szokatlanul frissnek érződött. Maro és Shae egymásba karolva sétáltak a járdán, és beszélgettek. Shae nosztalgikus hangulatban volt, megmutatott a férfinak pár dolgot régi lakóhelyén: a könyvesboltot, kirakatában a papagájjal, az ételesbódét, ahol papírtölcsérben árulták az édes sült gesztenyét, a mozik új neonfényeit, amelyek elköltözése óta jelentek meg. Megálltak egy hanglemezbolt kirakata előtt, és Shaet lenyűgözte, hogy espeni musicalfilmek zenéjének hanglemezeit látja, olyan filmekét, amelyek közül többet is látott, mikor a Windtonon tanult. Megkedvelte ezeket a humoros melodrámával teli, kosztümös filmeket.

Maro átkarolta a derekát. Shaenek tetszett az érintése, a csípőjére nehezedő enyhe nyomás.

– Említettem már, hogy nem ilyennek képzeltelek? – kérdezte a férfi.

– Ezt hogy érted? – Shae a férfinak támaszkodott. Azzal, hogy engedte Marónak kifizetni a vacsorát, leengedte a pajzsát; felhevült az italtól, az ételtől és a férfi társaságától. Régen volt már része ilyen, kikapcsolódást nyújtó estében, ami így elvonta volna a figyelmét a klánháborúról és az üzleti ügyekről.

– A Kaul név hallatán az emberek háborús hősökre gondolnak, jádetehetségekre vagy a nagy Zöldcsont-klándinasztia örökösére – mondta Maro. – Nem olyasvalakire, aki szégyentelenül rajong a buta romantikus musicalekért.

– Semmi baj nincs a buta romantikus musicalekkel – tiltakozott Shae.

– Persze hogy nincs – mondta Maro, tettetett komolysággal. – Ilyen fontos ügyben nem fogok vitatkozni veled. Főleg, hogy akár a kisujjaddal megölhetnél.

– Már miért tennék ilyesmivel tönkre egy ilyen jól sikerült estét? – ugratta Shae.

Maro mosolya elhalványult, arcára kiült a habozás. Évődésük jóindulatú volt ugyan, de így is rávilágított az egyetlen elkerülhetetlen különbségre köztük. Miközben továbbindultak az úton, Maro egy kényelmetlen percre elhallgatott.

– Elárulhatok egy titkot? – kérdezte azután, és mikor Shae bólintott, folytatta. – Sosem párbajoztam – ismerte be. – Egyszer kihívtak valami ostoba, részeg vita miatt, de sikerült elhalasztanom, és másnap nem jelentem meg. Ezért nincs sem több, sem kevesebb zöldem, mint amennyivel végeztem az Akadémián. – Maro megállt a járdán, és Shae felé fordult. Arcára árnyékok vetültek az utcai lámpák fényében, arckifejezésére kiült a bizonytalanság. – Nem gondolok magamra gyávaként, de… nem vagyok a klán hű embere, és sosem volt fontos számomra, hogy jádét nyerjek magamnak.

Ha Shae bármelyik bátyja valaha is megfutamodott volna egy igazságos párbaj elől, a nagyapjuk megkorbácsolta volna a szégyen miatt, amit okozott. Erre természetesen sosem volt szükség, Hilo esetében mindennél valószínűbb volt, hogy inkább azért verik meg, mert túl sok párbajt okoz szükségtelenül. A világ nagy részén a párbaj (már ha annak lehet egyáltalán nevezni, hogy két férfi pisztollyal lő egymásra egy mező két végéből) már rég kiment a divatból vagy betiltották, Kekonon azonban még mindig a harcban aratott győzelem számított a jádeszerzés legnagyobb becsben tartott módjának, a jáde pedig elválaszthatatlan kapcsolatban állt az egyén társadalmi helyzetével. A párbajt egy Zöldcsont férfitól egyszerűen elvárták, de még a nem Zöldcsontok körében is gyakori módja volt a viták rendezésének.

– Soha nem hittem volna, hogy egy ennyire zöld nőbe fogok beleszeretni, ráadásul egy Kaulba. Szerintem a férfiakat legalább felerészben az motiválja a jádeviselésre, hogy le akarják nyűgözni a nőket, és elég nyilvánvaló, hogy nekem erre esélyem sincs. – Maro halkan, önironikusan felnevetett. Közelebb lépett, leszűkítve a kettejük közti teret, és lehajtotta a fejét. – De megtörtént. Beléd szerettem. Annak ellenére is, hogy tudom, nem az a fajta ember vagyok, akit a családod elfogadna.

Shae elképzelte, mi lenne Hilo reakciója, ha hallaná, hogy egy Zöldcsont bevallja: sosem harcolt, hogy megszerezze vagy megvédje a jádéját. Kételkedne, megdöbbenne, megvetéssel reagálna. A lányt hirtelen büszke, védelmező érzés töltötte el Maro iránt.

– Szerintem épp hogy a gyávaság ellentéte, ha hű maradsz önmagadhoz – felelte. Közelebb hajolt a férfihoz, és megcsókolta.

Ajkuk melege összeért. Shae megremegett, mikor érezte, hogy Maro jádeauráján végighullámzik a kellemes meglepettség, majd zsongani kezd benne a felszikrázó vágyakozás. Válaszként Shaeben is felizzott a köldökét bizsergető vágy, meglepő erővel és kitartással. Rég volt már, hogy utoljára vitt ágyába egy férfit – azóta nem fordult elő, hogy két évvel ezelőtt szakított Jeralddal, és visszatért Kekonra. Megragadta Maro zakójának hajtókáját, lábujjhegyre állt, és erősebben, követelőbben csókolta. Maro a lány tarkójára tette tenyerét, ujjai a hajába fonódtak, másik karjával átölelte Shae derekát, és közelebb húzta magához a testét. Fellángolt köztük a vágy.

Shae felszisszent és elhúzódott, mikor hirtelen belehasított az aggodalom, hogy meglátják. Itt, a Nincs Csúcs területén a klán Ujjai és besúgói mindig a közelben voltak; éjfélre már Hilót is el fogja érni a hír, hogy az Időjóst egy idegen férfival látták csókolózni az utca sarkán.

– Taxi – suttogta sürgetően, és a járda szélére lépett, hogy leintse a legközelebbit.

A taxi hátsó ülésén Shae a férfi combjára tette a lábát, Maro pedig a lányhoz hajolt, és mohón végigfuttatta ajkát az állkapcsán és a fülén.

– Hozzád menjünk? – kérdezte.

Az Időjós háza még mindig felújítás alatt állt, Shae pedig nem akarta bevinni Marót a főépületbe, ahol esetleg be kell mutatnia a bátyjának.

– Nem – felelte, és becsúsztatta kezét Maro zakója alá, érezte a férfi testének melegét, hátának izmait. – Menjünk inkább hozzád.

Maro négyszintes, lift nélküli házban lakott Belső-Sotto történelmi részén, ahol főként műtermek, ajándékboltok és tetoválószalonok voltak, helyenként elszórt éttermekkel, melyek közt lakóépületek töltötték ki a teret. A taxi az épület előtt tette ki őket; egymásba kapaszkodva siettek fel a lépcsőn. Az emeleten ismét csókolózni kezdtek. Maro kétszer is próbálta bedugni a kulcsot a lakásajtó zárjába, aztán káromkodott, majd nevetett, végül sikerült betalálnia. A tágas lakásban nagyobb rend fogadta őket, mint amire Shae számított; nyilvánvalóan értelmiségi legénylakás volt, minden dekorációtól mentes, de a polcok tele könyvekkel, magazinokkal és videókazettákkal. Shae nem pazarolta az idejét arra, hogy futó pillantásnál többet vessen minderre. Betámolyogtak az egyetlen hálószobába, és lehúzták egymásról a ruhákat, majd a földre dobálták őket. Shae egyik kezét Maro hátára nyomta, a másikkal tenyerébe fogta a férfi heréjét. Mellbimbói a férfi mellkasához dörzsölődtek; megborzongott attól, ahogy szőrszálak simulnak hihetetlenül érzékeny bőréhez, majd attól, ahogy jádeaurájuk lüktet, keveredik egymással és úgy olvad össze, ahogy testük melege.

Az ágyra rogytak. Shae a lába közé tolta Maro kezét, miközben simogatta és kényeztette a férfit, majd lejjebb csúszott, hogy a szájába vegye a férfiasságát. Jó íze volt – tiszta, de leírhatatlanul férfias illatú. Mikor Maro már zihált és mozgatni kezdte csípőjét, Shae elhúzódott.

– Van nálad… – kezdte, mire a férfi olyan gyorsan nyomott a kezébe egy óvszert, hogy a lány felnevetett. Kibontotta és felhúzta Maro hímtagjára, miközben érezte, hogy a férfi megremeg a vágyakozástól.

– Először a száddal juttass közel a csúcshoz – suttogta, és a vállánál fogva lejjebb nyomta a férfit, a csípője felé. Maro mohón hozzálátott, nem épp ügyetlenül, és Shae, mikor úgy érezte, teste minden izma szinte már görcsösen megfeszül, felhúzta lábát, nyílt felkínálkozásként. Felnyögött, mikor a férfi beléhatolt, és bátorítón megmarkolta a fenekét. Megpróbálta visszafogni magát, elnyújtani az édesen fokozódó élvezetet, de a kemény döfések átlökték a határon, egész teste összerándult, megremegett, lába átkulcsolta a férfi derekát, ahogy az orgazmus hullámai átsöpörtek rajta, át a férfiba, hogy ő is vadul elveszítse az önuralmát. Pár pillanat múlva Maro jádeaurája fellángolt, ahogy a csúcsra ért. Hátravetett fejjel felkiáltott, gerince ívbe feszült Shae fölött.

Együtt omlottak vissza az ágyra. Maro megcsókolta a lány vállát, majd legördült róla, de még mindig átkarolva tartotta.

– Köszönöm – suttogta nyaka gödrébe. Lélegzete meleg volt Shae bőrén.

Mikor Shae másnap reggel felébredt, teljesen ébernek érezte magát, feje kitisztult, mintha a szex úgy söpört volna végig a szervezetén, mint egy rég esedékes tisztító tájfun. Maro még aludt. Ahogy végigfuttatta tekintetét a férfi hosszan elnyúló alakján, Shaenek feltűnt, mennyire gyönyörű látványt nyújt, ugyanakkor mennyire feltűnően meztelen. Így, hogy minden jádéját viselte – nyakpántját, karkötőit, fülbevalóját, bokaláncait –, Shae szinte illetlenül túlöltözöttnek érezte magát mellette.

Felmerült benne, hogy itt marad, tovább alszik, utána újra szeretkeznek, majd kimennek Belső-Sottóba reggelizni. Ehelyett halkan felkelt, letörölte magát egy törülközővel a fürdőszobából, majd összeszedte szétdobált ruháit és felöltözött. Maro szobájának behúzott függönyén lágy napfény szivárgott át, és a fényben Shae olyasmiket vett észre, amiket előző éjjel nem. A falakat utazásokon készült fényképek és antik térképek díszítették. Az ablakpárkányon egy narancsszín szőrű macska napozott. A komódon egy bekeretezett fényképen két kislányt látott, úgy hat- és négyévesek lehettek.

– Az unokahúgaim – szólalt meg Maro álomittasnak tűnő hangja Shae mögött, az ágyból, megválaszolva a kimondatlan kérdést. – De tavalyi kép. Vannak újabbak is, csak nem kereteztem be őket.

Shae leült az ágy szélére, kezét a férfi lábára tette.

– Csodálatosan éreztem magam.

Maro kinyújtotta a kezét és megfogta a lány csuklóját.

– Már menned kell?

Shae bólintott, és vonakodva felállt.

– Meg kell győznöm a Pillért.

 

———

 

Shae a Kaul-ház mögötti gyakorlóteremben találta bátyját, aki épp reggeli edzését fejezte be Aido mesterrel. A lány Érzékelte Hilo szívverését, lélegzetvételét, erőfeszítését, már mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hilo szorosan bekötött szemmel, tisztán Érzékelésére hagyatkozva forgott és vágott, a kezében tartott karomkést alig lehetett szemmel követni, ahogy bele-belehasított az Aido felsőtestét, karját és nyakát védő kemény bőrvértbe. A mester ősz haját meghazudtolva megdöbbentő gyorsasággal mozgott, kése néha váratlanul előredöfött, hogy próbára tegye Hilo Acélozását.

Aido hosszú évekkel ezelőtt a Wie Lon Templomi Iskola oktatója volt, mielőtt összeveszett volna a nagymesterrel; ekkor távozott, és magántanárként oktatta tovább a jádediszciplínákat. A jádét viselő orvosokhoz hasonlóan az oktatók sem tartoztak egyik klánhoz sem. Aido régebben mindkét nagy klán Zöldcsontjait edzette, ezekben az időkben azonban kizárólag a Nincs Csúcs magasabb rangú tagjaira korlátozta ügyfélkörét, hogy elkerülje az esetleges érdeksérelmeket. Edzőként jól meg lehetett élni; azok a Zöldcsontok, akik a klán Szarv irányította felén akartak előrejutást elérni, szép összegeket fizettek, hogy végzésük után is továbbfejlesszék magukat, de még akiben nem tengett túl a harci ambíció, azoknak is erősen javasolták, hogy legalább tartsák szinten a képességeiket, máskülönben legyengülnek, lelassulnak és potenciális áldozatokká válhatnak. A jádeképességek terén könnyű volt visszaesni, ugyanúgy, ahogy a kilók is könnyen felkúsznak az emberre – lassan, észrevehetetlen alattomossággal.

A pultra tett stopperóra csengeni kezdett.

– Sokkal jobb – mondta Aido mester, és leengedte karját. – Ismét magabiztosan bánsz a késsel, és nem lassítod le magad túlzott Acélozással.

Hilo nem tűnt elégedettnek. Letépte szeméről a kötést, és a vízhűtőhöz ment.

– Kaul Shae-jen – szólalt meg Aido, és üdvözlésképpen biccentett Shaenek, mikor kifelé menet elhaladt mellette. – Fel kellene hívnod, ha időpontot szeretnél. Gyorsan telik a naptáram.

– Mindenképpen megteszem, Aido-jen – felelte Shae.

Hilo felhajtotta a vizet, majd a szemetesbe dobta a papírpoharat. Megtörölte nyakát egy törülközővel, és az ajtóban álló Shaere pillantott, majd elfordult tőle, és tenyerével a pultra támaszkodott. Lehangoltnak tűnt.

– Nem hiszem, hogy valaha is a régi leszek.

Hilónak hosszú hónapokba telt felépülni a tavalyi sérüléseiből, és annak ellenére, hogy a Pillér idejét és figyelmét számtalan ügy követelte sürgetően, ő mintha megszállottan igyekezett volna ismét harcképes állapotba kerülni. Shae tudta, hogy Aido mester mellett még legalább két oktatóval szokott edzeni. Gyanította, hogy ez az edzettség iránti megszállottság arra kínál módot a bátyjának, hogy elkerülje a Pillér feladatai közül azokat, amelyek nem érdekelték, vagy amelyeket túl nehéznek tartott. Küzdőképessége Zöldcsontként – ez viszont olyasmi volt, amit megértett és amit uralt.

– Már nincs szükséged rá, hogy te legyél a legjobb karomkésharcos – emlékeztette Shae. – Vannak, akik harcolnak érted.

– Az erősek nem harcolnak a gyengékért. – Hilo elhaladt mellette az ajtó felé menet. – Reggeliztél már?

Leültek a teraszon lévő asztalhoz, és Kyanla húslevesben főtt tojást hozott nekik egy tál péksüteménnyel. Shae beszámolt Hilónak a Ree Turával folytatott beszélgetéséről és arról, hogy Ayt hivatalos találkozót javasol.

– Tárgyalni akarnak egy fegyverszünet feltételeiről.

– Fegyverszünet. – Bátyja elfintorodott. – Van ám bőr a képén annak a picsának.

Shae kettétört egy zsemlét. Eszébe jutottak Maro szavai tegnap estéről, és a magabiztosság, amit a férfi ébreszteni próbált benne. Te éppúgy a klán vezetője vagy, mint a bátyád. Te változtathatsz a dolgokon. – Szerintem bele kellene mennünk – jelentette ki.

Legnagyobb meglepetésére Hilo nem reagált azonnal. Pár másodpercig csendesen rágott, csak utána szólalt meg.

– Miért?

– Azt hiszem, Hilo, te is tudod, miért. Holtpontra jutottunk. Tar megint felizzította ugyan a kölcsönös vérontást, de már az is kezd elhalni. A sajtó különösen nyers hangnemben tárgyalja az eseményeket, mert már mindenki tudja, hogy ezen a ponton nincs értelme a további harcnak. A másfél év nyílt háború mindkét klán erejét kiszívta; egyikünk sem elég erős a győzelemhez.

– Ayt tavaly minden erejével megpróbált kicsinálni minket, és nem sikerült neki – mordult fel Hilo. – Most meg térden csúszik elénk, és fegyverszünetet remél? Miért adnánk meg neki, mikor épp mi vagyunk előnyös helyzetben?

– Nem vagyunk előnyös helyzetben – felelte Shae. – Nincsenek meg sem az erőforrásaink, sem az embereink ahhoz, hogy az egész várost uraljuk, még akkor sem, ha legyőznénk a Hegyet. Te magad mondtad: ez a háború ajándék a bűnözőknek és a csempészeknek, a helyzet pedig egyre rosszabb lesz, ha a klánok mindkét oldalon tovább veszítenek az embereik közül. Mit gondolsz, meddig leszünk még képesek kínnal-keservvel küzdeni, hogy több területünk legyen?

Túlságosan veszekedő hangnemben adta elő érveit. Hilo sötét pillantást vetett rá.

– Az alapján, amit hallok, valószínűleg tovább, mint ameddig te képes leszel megőrizni pozíciódat a Hajó úton.

Shaenek megrándult a szája széle, de nem fordult el.

Hilo fél kézzel megdörzsölte a szemét.

– Nem vagyok ostoba, Shae – mondta kevésbé nyersen. – Néha igenis megnézem a jelentéseket, amiket az asztalomra teszel. A jádebányászat leállt, a turizmus visszaesett, a háborús költségeink magasak, az emberek idegesek. Megértem. De képes lennél akár egyetlen pillanatra is elhinni, hogy Ayt hirtelen más ember lett, és mostantól hajlandó lesz békében élni velünk?

Shae körbefonta ujjaival a meleg levesescsészét. Könnyen felidézte emlékezetében a Hegy Pillérjének tavalyi szavait, a teljes bizonyosságot, amellyel megígérte, hogy elpusztítja a Nincs Csúcsot.

– Nem – felelte. – Ayt mindent feltett arra az elképzelésére, hogy egyetlen klán fog uralkodni.

– Akkor semmilyen fegyverszünet nem lesz tartós – mondta Hilo. – A Hegy csak kihasználná a lehetőséget, hogy megerősödjön, hogy később keményebben csapjon le ránk.

Shae lassan bólintott.

– De ez mindkettőnkre igaz, Hilo – jelentette ki. – Nekünk is meg kell erősödnünk, hosszabb távra kell terveznünk. Megtehetjük, hogy most leülünk velük tárgyalni, de nem felejtjük el, hogy ők az ellenség.

Hilo undorral horkant fel, és hátradőlt székében.

– Az emberek tyúkeszűek. Egy éve még a mi oldalunkon állt a közvélemény, a Hegyet okolták, amiért jádét halmozott fel és háborút indított. Most meg minderről meg akarnak feledkezni, újra Ayt kezébe akarják adni a KJSZ kulcsát, és szeretnék, ha szépen kezet fognánk velük.

– Az emberek nagy része nem Zöldcsont – emlékeztette Shae. – Nekik ez nem személyes ügy. A gazdasági visszaesés aggasztja őket, a bűnözés, a csempészet, és főleg az, hogy az oortokói szeparatista krízis háborúba fog torkollni az espenik és az ygutanok között itt, a kelet-amari régióban. A mi kis szigetünket, ahol a világ egyedüli jádekészlete található, a bolygó két legnagyobb hadserege fogja körülvenni. – Shae nézte bátyja mogorva arcát, és folytatta. – Ezért nem érdeklik már az embereket a klánok sérelmei. Nem csak annyit várnak tőlünk, hogy abbahagyjuk a harcot: azt akarják, hogy együttműködjünk a nemzet érdekeinek védelmében. Ezért kell belemennünk, hogy találkozzunk a Heggyel. – Halkabban hozzátett még valamit: – Tudod, hogy Lan is ezt akarná tőlünk.

– Lan sok mindent akart, amit nem kapott meg. – Hilo elhallgatott, és az udvar felé fordult. Már melegek voltak a reggelek, a tavaszi kert megtelt a pünkösdi rózsák és azáleák rózsaszínjével és fehérével. Shae várt. Hilo és ő számtalanszor ültek már itt az elmúlt év folyamán, hol beszélgettek, hol hevesen vitatkoztak, hol hallgattak; már felismerte bátyja jádeaurájának jellegzetes érzetét, amikor végre sikerült valami olyasmit mondania neki, ami meggyőzte. Ha túlságosan erősködne és tényekkel bombázná Hilót, csak felidegesítené és védekezésre késztetné; a férfinak őszinte, személyes okokra volt szüksége, amivel megindokolhatta döntéseit.

– Meg kell beszélnem Kehnnel – mondta végül Hilo. Két gyors harapással megette maradék zsemléjét, majd megtörölte száját a szalvétával. – Szólj Reenek, hogy beszélhetünk. Jelöljetek ki egy időpontot azutánra, hogy visszatértem az Uwiwa-szigetekről.