48. FEJEZET
A DUPLA DUPLA

Bero több mint egy hónapig volt kórházban. Még azután is túl gyenge volt ahhoz, hogy bárhová is menjen, miután a méreg kitisztult a szervezetéből. Épp eléggé legyengítette, hogy majdnem meghalt az SN1-túladagolástól, de a letaglózó nehézkesség, a tompa letargia és a jádemegvonás izzasztó pánikja utolsó erejét is kiszívta. Félőrülten feküdt a kórházi ágyban, a kórterem többi betege között, és hol a halált várta, hol átkozta az összes isteneket és saját létét.

Az orvosok azt mondták, szerencsés volt, nagyon szerencsés. Egy átlagos embert megölt volna ennyi SN1, Bero azonban szokatlanul magas SN1-toleranciával rendelkezett annak köszönhetően, hogy rendszeresen és hosszú ideje használta a drogot, az erős nyugtató pedig, amit Mudt az italába kevert, legyengítette anyagcseréjét, így a végzetes injekció nem hatott olyan gyorsan a belső szerveire, mint normál esetben tette volna. Szomszédja, Waim asszony, akit felbosszantott, hogy a kintről hallható zaj megzavarja kedvenc napközbeni szappanoperája közben, kijött a lépcsőházba, ott fedezte fel Berót, aki félig a lakásában feküdt, félig az ajtón kívül. Pár másodpercig komolyan habozott, hogy megmentse-e az életét, vagy hagyja meghalni, de aztán kihívta a mentőket.

Bero mindebből semmire nem emlékezett, és inkább csak idegesítette a tény, hogy a kellemetlen szomszédasszonynak köszönheti az életét. Mikor kiengedték, zsebében a több mint húszezer dienről szóló kórházi számlával, szívében a világ iránti izzó gyűlölettel távozott. Az élete megmaradt, de ez volt minden. Jádéja eltűnt. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Mudt a teljes csillámkészletét is ellopta, így annak is vége. Soványnak és bizonytalan járásúnak érezte magát, mint egy csikó; tehetetlen volt, szédült, és úgy érezte, a szó minden értelmében kiszúrtak vele. Többévnyi – többévnyi! – vágyakozás, küszködés, tervezgetés és cselszövés, merészség és sűrű vér kellett ahhoz, hogy megszerezze mindazt, amit megszerzett: a saját jádét, és mindent, ami vele járt, pénzt, tiszteletet, hatalmat, jövőt. Veszedelmes jövőt, az igaz, de sokkal jobbat, mint ami most várt rá: a semmi.

Sokat fantáziált arról, hogy megkeresi Mudtot, satuba fogja a fejét, és lassan összeszorítja, amíg összelapított koponyájából ki nem ugranak a szemgolyói. Tudta azonban, hogy óvatosnak kell lennie: Mudtnak most már kétszer annyi jádéja volt, mint korábban, Berónak pedig semennyi, így ha találkoztak volna, Mudt reménytelenül nagy túlerőt képviselt volna még akkor is, ha nem vesszük figyelembe, hogy Bero szédülés nélkül még mindig nem volt képes a lépcsőn se felmenni. Ám ez volt az utolsó motiváló erő, ami maradt neki, így vakon követte. Mikor visszatért a Patkánylyukba, megtudta, hogy Mudt nem járt ott. Elment pár másik megszokott helyükre, olyan helyekre, ahol az Új Zöldek találkoztak és beszélgettek egymással, de mindenhol egybehangzóan azt hallotta, hogy Mudtot már egy ideje nem látták, és nem is hallottak felőle. A kölyök fogta Bero jádéját és csillámját, majd nyom nélkül eltűnt.

Bero visszatért lakásába, és nem lépett ki az ajtón. Hónapok teltek el, a telet tavasz követte, majd nyár. Bero rendelte az ételt, tévét nézett és aludt. Sántasága, melyet akkor szerzett, amikor a Maik fivérek megverték, észrevehetőbb lett, arcára könyörtelen mogorvaság ült ki, amelytől még torzabbnak tűnt. Huszonegy éves korára kísérteties öregembernek tűnt, akinek már nem maradt semmi, amiért élhetne – és annak is érezte magát. Mindig olyan embernek hitte magát, akit nem könnyű eltántorítani céljától, most azonban, ahogy erőtlenül hevert a kanapén, és alig mozdult, kivéve, ha enni akart, pisilni vagy csatornát váltani, azon kapta magát, hogy különféle eshetőségeket mérlegel: metró elé lépjen, ugorjon le a legmagasabb épületről, amit talál, vagy szerezzen fegyvert, és lőjön a két szeme közé. Azon tűnődött, melyik módszer lenne gyorsabb, megbízhatóbb és kevésbé mocskos. Azt már tudta, hogy a drogtúladagolást ki kell zárnia – nagyon fájdalmas volt, túl lassú, és egyáltalán nem biztos módszer.

Megszámolta, mi maradt a pénzéből. Tavaly ilyenkor tele volt pénzzel, mostanra azonban majdnem mind elfogyott. Már csak egyhavi lakbérre futotta, és semmilyen bevételi forrás nem volt kilátásban. Bero döntött. Egy reggel felkelt, felöltözött a legtisztább ruháiba, ami megmaradt, napok óta először megborotválkozott és fogat mosott, majd elment otthonról, figyelve arra, hogy gondosan bezárja az ajtót maga mögött. Odakint a világ napfényes volt, de fakó és homályos; jáde nélkül tompának tűnt. A bankba ment, és kivette minden megmaradt dienjét, majd taxival elment a Szegényember útjára, ahol Janloon legnagyobb és legrégebbi kaszinói álltak. A Dupla Dupla homlokzatán hívogatóan ragyogtak a fények. Bero egy hosszú percig bámulta őket tátott szájjal a járdáról, mielőtt bement volna.

Úgy gondolta, van logika abban, amit csinál. Egész életében a szerencsét lovagolta meg. Az idősebbik Mudt azt mondta, Beróra valamiért az istenek különös kegye ragyog, és ő tudta, hogy ez igaz. A balszerencséje mindig jóra fordult, a jó szerencséje mindig rosszra, a szeszélyes istenek mindig az egyik irányba lendítették, majd vissza a másikba, mint egy kötélre kötött váltólabdát. Ez lesz hát a végső próbatétele: fogja azt a keveset, ami megmaradt neki a világból, és odaveti a szerencsének. Felteszi minden utolsó dienjét a kártya- és rulettasztaloknál, és ebből megtudja, az-e a sorsa, hogy folytassa, akarják-e még az istenek, hogy életben maradjon, vagy sem.

Kezében egy pohár hojival leült a legnagyobb kártyaasztalhoz, és koldusszerencsét kezdett játszani – ehhez a játékhoz szinte semmi ügyességre nem volt szükség, nagyrészt a szerencsés húzáson múlt. Meglepetésére eleinte sorban kapta a jó lapokat – réz sorozatot, bronz és ezüst kettéosztást és egy jádepárt –, utána azonban, ahogy számítani lehetett rá, szerencséje drámai fordulatot vett, a rossz irányba. A következő három húzással – réz pár, vas egyes és egy rablóterítés – minden pénzt elveszített, amit addig nyert, utána pedig megállás nélkül tovább veszített. Valahányszor veszített, ivott egy nagy korty hojit; két órával később, mikor csak a negyede volt meg a pénznek, amivel érkezett, már nagyon részeg volt. Viszont remekül érezte magát. Fatalista vidámsággal vigyorgott, rendelt egy újabb pohár hojit, középre tolt egy marék zsetont, és biccentett az osztónak, hogy adjon új lapot. Az osztó némi aggodalommal nézett Beróra és fogyatkozó zsetonjaira, és most először megszólalt.

– Biztos benne?

– Most ne hagyja abba! – csattant fel Bero. Az óta az éjszaka óta nem érezte magát ennyire élettelinek, ennyire biztosnak a dolgában, amióta ellopta a jádét Kaul Lan sírjából. – Majdnem végeztem, keke. Amint elfogyott a pénzem, leugrom a Messzi Út hídról. Esetleg ennek a kaszinónak a tetejéről. – Megszámolta zsetonjait. – Az isteneknek csak… na, talán csak öt esélyük maradt, hogy megakadályozzanak benne.

Az osztó engedelmeskedett, és Bero megfordította új kártyáit. Vas egyes. Bero nevetett, és újabb kortyot ivott a hojiból.

Az osztó lesöpörte a kártyákat, és megköszörülte torkát.

– Ha szabad megjegyeznem, az istenek nincsenek hatással arra, ami ennél az asztalnál történik. Lehet, hogy tartania kellene egy kis szünetet. Bármi is bántja ennyire, nem érhet annyit, hogy eldobja miatta minden pénzét, és utána az életét.

– Pont erre volt szükségem. Egy jószívű osztó – morogta Bero. – Nem ez a feladata.

Az osztó nem felelt, de lopva elkapta a tekintetét valakinek a terem túloldalán, és tett a kezével egy mozdulatot, amit Bero nem vett észre. Bero két újabb körben veszített. Elégedett mozdulattal tolta az asztal közepére a maradék zsetonját.

– Ez nem telt sok időbe.

– Várj! – szólalt meg egy hang Bero mögött. Az osztó megállt, Bero pedig hátrafordult. A lehető legkülönösebb látvány fogadta: egy fehér inget és sötétkék csíkos mellényt viselő férfi, bőr bebújós szandálban. A férfinak nem volt karja, ingének rövid ujjai üresen lógtak. Jobb vállán kis barna majom ült.

– Ez valami vicc? – kérdezte Bero.

A kar nélküli férfi intett neki a fejével.

– Gyere velem! – mondta Berónak.

– Nem kényszeríthet – felelte Bero gyerekesen. A férfi arca ingerült lett, és szigorú. Tett egy lépést Bero felé, majd felsőtestét kissé előredöntötte, mintha kinyújtaná nem létező karjait, és erős Elhárítással kilökte Berót a székéből. Bero megtántorodott, majdnem elesett. Elkapta a kártyaasztal szélét.

– Ezt nem teheti! – tört ki belőle. – Hagyjon békén, majmos ember! Semmilyen szabályt nem szegtem meg. Miért zaklat?

– Indulj – mondta a férfi, és terelni kezdte Berót egy újabb, pontos Elhárítással, ami nem döntötte fel, de előrelökte. Bero részegen dülöngélt és átkozódott, ahogy a Zöldcsont végigkísérte a Dupla Dupla fő szintjén. A szerencsejátékosok felnéztek, amikor elhaladtak mellettük, de furcsamód egyikük sem tűnt meglepettnek a különös látványon. A barna majom leugrott a földre, és előresietett, hogy meghúzza egy IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET feliratú fémajtó kilincsét. A kar nélküli ember beljebb rúgta lábával az ajtót, hogy átengedje Berót.

– Jobbra indulj. A második ajtó – mondta.

Bero engedelmeskedett, talán csak azért, mert meglepte az események különös fordulata. Vörös szőnyeges folyosón találta magát. Bal oldalról a kaszinó konyhájának zajait hallotta, jobbra irodák sora húzódott. A kar nélküli Zöldcsont ezek egyikébe irányította Berót. Odabent hatalmas asztal állt, de nagyon alacsony, akkora, mint egy gyerek asztala, valamint egy fekete kanapé, a falakon pedig számtalan bekeretezett oklevél, amelyek díjaknak tűntek. Az asztal mögött üveges polcon hojisüvegek álltak hosszú sorban.

– Ülj le! – mondta a Zöldcsont, és fejével a kanapé felé intett. Egyik lábát kihúzta papucsából, majd kinyitotta asztala alsó fiókját, kivett egy palack vizet, és Bero felé gurította lábával a padlón. – Amint kijózanodtál, visszakapod a megmaradt pénzed, és amennyiben megígéred, hogy nem ölöd meg magad, hívok neked egy taxit. Van hová menned? Esetleg valaki, akihez mehetsz?

– Mit érdekli az magát? – kérdezte Bero, de elvette a palack vizet, és lerogyott a kanapéra.

– Időnként beesik ide egy-egy hozzád hasonló, aki csinálja itt a műsort, mielőtt leeresztené a függönyt. Az is előfordul, hogy rossz időket élnek, és azért jönnek ide, hogy változtassanak a szerencséjükön, de csak rontanak rajta. Némelyikük megpróbál leugrani a kaszinó tetejéről vagy szétlőni az agyát az egyik prémium lakosztályban. Rosszat tesz az üzletnek.

– Akkor maga a tulajdonos? Vagy csak a házőrző kutyája?

Bero kérdése gúnyos volt, de a férfi csak vállat vont. Mivel nem volt karja, a mozdulat furának tűnt, mintha feje egy pillanatra lehúzódott volna a törzsére.

– Ha valakinek jó az Érzékelése, könnyen kiszúrja a kétségbeesetteket. Nem, nem én vagyok a Dupla Dupla tulajdonosa. Én hojit készítek. – A polcon sorakozó üvegek felé intett fejével. Bero észrevette, hogy a falakon lévő bekeretezett oklevelek különféle ipari díjakról tanúskodnak. – A Dupla Duplának saját hojifőzdéje van. Én irányítom, és egyben a kaszinók afféle nem hivatalos felügyelője is vagyok. Szemmel tartom, mi történik a Szegényember útján.

– Miért nincs karja? – kérdezte Bero.

A Zöldcsont rideg, viszolygó pillantást vetett rá, mintha megbánta volna, hogy eltérítette Berót eredeti szándékától.

– Azért nincs karom, mert a Hegy Szarva levágta. – Odatolta székét a kanapé elé, majd leült Beróval szemben. – Én is voltam a te helyedben. Meg akartam halni. Könyörögtem a halálért. Borzalmasan fájt, és nem láttam a jövőmet. Egy barátom azonban a megfelelő időben a lelkemre beszélt, és meggyőzött, hogy maradjak életben. Aki levágta a karomat, az most halott, én azonban még élek, családom és vállalkozásom is virágzik. Így bármi is hozott ide téged, bármi is okozott szenvedést… kell hogy legyen valami jó oldala.

– Magának legalább megvan a jádéja – morogta Bero.

A férfi előrehajolt.

– Neked legalább megvan a karod.

Bero minden akarata ellenére kiitta az összes vizet, és most lazán ült, fejét hátrahajtva a Zöldcsont fekete kanapéjára. Szeme mögött folyamatos nyomást érzett, az alkohol kiváltotta fejfájás jelét, amit még rosszabbá tett, hogy órákon át ült a kaszinó túlságosan vakító lámpafényében.

– A jáde miatt kerültem ebbe a helyzetbe – mondta. – Mindig minden a jáde miatt van.

Nem tudta volna megmondani, miért ismerte el ezt a Nincs Csúcs egyik Zöldcsontja előtt, azt leszámítva, hogy már rég nem érdekelte semmi. Csak valami tompa ingerültséget érzett, hogy ez az ember rá akarja beszélni az életben maradásra, amikor neki más tervei vannak.

– Hallgattam egy barukan seggfejre, aki azt ígérte, hogy ha egy éven át Sügérként dolgozom neki, akkor kiérdemlem a zöldet. A Hegy azonban elkapta az egyik csapatomat, még csak nem is az én hibámból, és nem fogadtam el az elsuttogott melót, ezért kidobott. A rohadék kidobott. – Bero legszívesebben ordított volna, ha az eszébe jutott. Részeg áradatként tört fel belőle a folytatás. – Aztán ellenem fordult az, akivel dolgoztam, a koszos kis hugyospatkány. Nekem köszönhetett mindent, amit elért, erre elkábított, elvette a jádémat, és otthagyott meghalni. Ha valaha is megtalálom, a lehető legrosszabb módon ölöm meg, amit csak ki bírok találni.

Bero kinyitotta a szemét, és kihívóan meredt a Zöldcsontra.

– Igen, tolvaj vagyok, és csempész. Barukan gengszterekkel és uwiwai fosztogatókkal dolgoztam, akik jádét loptak a bányákból. Még mindig életben akar tartani, jen?

Az asztal szélén kuporgó barna majom Beróra meredt. A kar nélküli Zöldcsont egy pillanatig ugyanezt tette, majd nagylábujjával megérintette az asztalon lévő telefont. A majom előreugrott, és a férfi fejéhez emelte a kagylót. A Zöldcsont válla és füle közé szorította, majd tárcsázott. Tekintete közben végig Berón maradt.

Bero hallotta, hogy a vonal túlsó végén felveszik a telefont.

– Lott-jen, itt Eiten – mondta a kar nélküli Zöldcsont. – Át tudnál jönni a Dupla Duplába? Van itt valaki az irodámban, aki érdekelheti a Pillért.