63. FEJEZET
VÉGRE ITTHON

Amikor Anden gépe leszállt a Janlooni Nemzetközi Repülőtéren, a fiút egy kocsi várta, sofőrrel. Miközben áthaladtak a Messzi Út hídon, és beolvadtak a város reggeli forgalmába, Anden a három éve itt hagyott város toronyházait nézte. A látvány szívmelengetően ismerős volt, és mégis más: látott olyan épületeket, amelyek mindig is ott voltak, ameddig csak vissza bírt emlékezni, és újakat, amelyeket nem ismert fel. A vízparton építkezési daruk egyensúlyoztak, mint a gólyák, és a Nyári kikötő felé nyújtották karjaikat. Anden letekerte az ablakot, mélyen beszívta Janloon forróságát és illatát, hagyta, hogy elárassza a város autódudákból és kekoni kiáltozásokból álló háttérzenéje. Az autó elhaladt vele a Pénzmosó és a Halváros negyedek sűrűn egymás mellé épített bérházai, Észak-Sotto apartmanházai és elegáns üzletei, a Zöld-síkság és Yoyoyi közötti városi parkok és felkapott éttermek, a Palotadomb gondozott gyeppel körülvett udvarházai mellett. Látta a fákat, amelyeket nemrégiben tört le a tájfun, az újságosbódékat, ahol a címlapok az oortokói háború végét hirdették, az őszi fesztivál vörös lámpásait, az ereszekről és utcai lámpákról lógó, fűből font díszítéseket. Az egyes városrészekben zöld, illetve fehér lámpások lógtak az üzletek kirakatában.

Anden mellkasában megnevezhetetlen, mély fájdalom ébredt. Janloon meleg volt, és veszedelmes, lüktetett az élettől és a forróvérű nyüzsgéstől; a város tudta, hogy különleges, hogy nincs még egy ilyen hely a világon. A többi város megtévesztette az embert: ott elrejtették a jádét, a pénz az asztal alatt cserélt gazdát, a gyilkosságok a sötétben történtek. Janloon a homlokán viselte vadságát; büszke Ököl volt a nemzetek között, nem titkolta, micsoda valójában. Janloon őszinte volt.

Amikor megérkezett a Kaul-házba, Anden kivette bőröndjét a csomagtartóból, vigyázva, hogy ne sértse meg törött ujjait. Két, kifelé tartó férfi közeledett a kocsibehajtón, talán épp megbeszélésen jártak a Pillérnél. Anden olyan rég látott nyíltan viselt jádét, hogy szeme azonnal a csuklójukon és nyakukban viselt zöldre szegeződött, még mielőtt felismerte arcukat. Juen Nu és Lott Jin megtorpantak, amikor meglátták.

– Emery Anden – szólalt meg Lott egy pillanattal később. – Üdv itthon!

Lott idősebbnek tűnt; galléros inget viselt füstszínű zakóval, csípőjén karomkést, hullámos haját rövidre vágta, hogy látszódjék a fülcimpája felső részében viselt jádepiercing. Nem mosolygott, de az íves ajkára mindig oly jellemző kamaszos duzzogás eltűnt; lassabban, komolyabban beszélt. Eltéveszthetetlenül a Nincs Csúcs egyik Ökle volt.

– Juen-jen, Lott-jen. – Anden megérintette a homlokát, és meghajolt tisztelgésként, majd fogta a bőröndjét, és bement a házba.

Ahogy maga Janloon, a Kaul család otthona is megrohamozta Andent ismerősségével, mégis azonnal észrevette pár jelét annak, hogy változtak az idők. Egyes bútorok újak voltak, másokat máshová helyeztek. Anden bepillantott a dolgozószobába, és nem ismerte fel benne Lan régi irodáját. Az asztalon rendetlenség volt, a helyiségben több szék, a falakon családi fényképek, egy bekapcsolt televízión le volt véve a hang. A legszembeötlőbbnek annak jelei tűntek, hogy kisgyerekek is élnek a házban: a nappali egyik sarkában járóka állt, a padlón félig összerakott villanyvonat, a kisasztalon egy halomban gyerekkönyvek, az ajtó mellett több pár kicsi cipő. Anden egy hosszú percig csak állt az előcsarnokban, és képtelen volt megmozdulni, míg Kyanla fel nem bukkant a konyhából egy örömteli kiáltással, és oda nem szaladt elé.

– Anden-se, végre itthon vagy! – Az asszony láthatóan megöregedett, haja már ősz volt, kedves arca ráncokkal teli.

Anden kiment az udvarra, ahol megpillantotta a Pillért egy padon. Egyik kezének ujjai közt cigaretta lógott, de nem szívta. Hilo tekintete távolinak és fáradtnak tűnt, szeme alatt olyan sötét karikák éktelenkedtek, hogy már véraláfutásnak tűntek. Anden közelebb ment unokatestvéréhez, és megállt előtte, de nem ült le vele szemben a teraszon lévő asztalhoz. Hilo felnézett Andenre, mintha most ébredne rá, hogy ott van, bár Anden tudta, hogy percekkel ezelőtt Érzékelnie kellett érkezését. Egy ideig egyikük sem szólalt meg; némán nézték egymást.

Anden végül megtörte a csendet.

– Wen hogy van?

Hilo elnyomta el nem szívott cigarettáját.

– Mareniában lábadozik. Dr. Truw szerint hosszú időbe fog telni, az agykárosodás miatt. A teste jobb oldala részben lebénult. Érti, amit mondanak neki, de nehezen beszél. – Hilo hangja tárgyilagos volt, és kifejezéstelen; beesett szeme a távolba meredt. – Legalább él – tette hozzá csendesen. – Lehetett volna rosszabb is.

Went azonnal hazaszállították Port Massyből, amint mozdítható volt. Shae utasítására Hami Tumashon gyorsan gondoskodott pár diszkrét, de hatékony és drága intézkedésről az időjósi iroda nevében. A Crestwood Hotel személyzete segítőkészen elfelejtette, hogy látott bárkit is felmenni Zapunyo hotelszobájába. A rendőrségi jelentés azzal zárta le az ügyet, hogy a csempészt a saját belső köréhez tartozó testőrök gyilkolták meg egy lövöldözés során, melyben mindenki meghalt, aki a helyiségben tartózkodott. A kekoni közösség több tagja is tanúsította, hogy Wen Anden unokatestvére és Rohn Toro új barátnője volt Janloonból, ezért tartózkodtak mindhárman egy helyen a Willum Reams újraalapított Déli Bandája által elkövetett véres bosszú éjszakáján. Went, aki nem volt olyan állapotban, hogy válaszoljon a hatóság kérdéseire, az ezt követő negyvennyolc órában orvosi evakuáció keretén belül Janloonba szállították. Haminak és a klán ügyvédeinek még egy hétbe beletelt, hogy Andent is kihozhassák az országból – ennyi idő épp elég volt arra, hogy a Dauk-házban, Sana gondos ápolásával felépülhessen. Kimerült és idegileg kikészült; napokig aludt a takaró alatt, és erőlevessel etették, mint egy súlyos beteget, de nem volt olyan rosszul, mint legutóbb, amikor túl sok jádét használt.

Rohn Toro temetésén Anden összehajtotta a Zöldcsont fekete kesztyűjét, és a koporsóba fektette. Örült volna, ha Rohnt is sikerül megmentenie azon a borzalmas napon. Megpróbálta, de a férfi torka teljesen szétroncsolódott a vad küzdelemben, és már túl sok idő eltelt; mire Anden odakúszott hozzá, életenergiája már elhagyta testét. Eltűnődött, vajon Daukék hibáztatják-e, amiért kudarcot vallott, de amikor megpróbált elnézést kérni, Dauk Losun csak a fejét rázta, és Anden vállára tette súlyos kezét.

– Aki annyira zöld, mint Rohn Toro, annak nem az a sorsa, hogy békés körülmények közt hagyja el ezt a világot – jelentette ki szomorúan. – Ismerjék fel őt az istenek.

Anden mindig Rohn Torót tartotta a legkekonibb embernek az egész Déli Csapdában, ugyanakkor a férfi éppannyira Port Massy része volt, mint a Vasszem híd. Nélküle Espenia ismét idegen világnak tűnt Anden számára, és megkönnyebbült, hogy búcsút inthet neki. Daukék még a fájdalomtól megtörten is kimentek a repülőtérre Hianékkal együtt, hogy elbúcsúzzanak Andentől, amikor hazaindul.

Cory nem jött el; Rohn temetésére hazautazott, de csak egy napot maradt, mielőtt visszatért Adamont Capitába. Anden a tragikus körülmények ellenére is hálás volt a lehetőségért, hogy még egyszer láthatja barátját, és hogy személyesen is elnézést kérhet.

– Amikor azt mondtad, lefoglalnak a klán ügyei, nem említetted, hogy olyasmiről van szó, ami miatt megölhetnek. – Cory szokatlanul komor látványt nyújtott fekete öltönyével és nyakkendőjével. Szemét Rohn koporsójára szegezte. Megdörgölte arcát, majd lassan Andenhez fordult. – Apám mindig úgy mondja, hogy lélekben zöld vagy, mintha az jó dolog lenne. Nem az, kicsim.

– Megkaptad a levelemet? – Anden kényszerítette magát, hogy felemelje tekintetét a lába alatti sárga fűről. – Komolyan gondoltam mindent, amit írtam.

Cory hosszasan nézett rá. Melegség nem volt a tekintetében, de annyi ismerős gyöngédség igen, hogy Andennek belesajdult a mellkasa.

– Nem bocsátottam meg sem neked, sem apámnak – mondta Cory. – De örülök, hogy jól vagy, és annak is, hogy hazamész. Tudom, hogy mindig erre vágytál.

Anden nem volt biztos benne, hogy ez még mindig igaz. Most, amikor itt állt, Kaulék udvarán, azt kívánta, bár lenne nála annyi jáde, hogy Érzékelni tudja Hilo auráját, mert unokatestvére arca kiismerhetetlen volt.

– Sajnálom, Hilo-jen – mondta Anden. – Nem lett volna szabad beleegyeznem így, hogy Wen is részt vett benne.

Hilo olyan sokáig nem felelt, hogy Anden nem tudta, hallotta-e egyáltalán.

– Wen maga döntött így – felelte végül a Pillér. – Tudom, milyen jó a meggyőzőképessége, és hogy ha egyszer a fejébe vett valamit, azt el is tudja érni. Egyedül neked köszönhetem, hogy a gyermekeimnek még van anyjuk. – A Pillér arcán sebzett, zavart kifejezés suhant át. Hangja rekedtté vált, és szinte suttogássá halkult. – Szembeszegült velem, éveken át a hátam mögött tevékenykedett. Hogy tudnám ezt valaha is megbocsátani?

Anden lesütötte tekintetét, a kövezetet nézte.

– Nem az volt a szándéka, hogy szembeszegüljön veled, Hilo-jen. Sem neki, sem nekem. Tudom, milyen érzés nem annak lenni, akinek a családod látni akar. És hogy milyen nehéz ezek után önállóan cselekedni, – Megköszörülte a torkát, hangja reszelős lett. – Nem a megbocsátásodra van szükségünk. Csak a megértésedre.

Az udvarra csend ereszkedett, melyet csak a meleg szél tört meg, mikor megborzolta a cseresznyefa leveleit, és felkavarta a kerti tó vizét.

– Haza kell költöznöd, Andy – mondta Hilo halkan. – Hiányoztál.

Anden évek óta várta, hogy hallja ezeket a szavakat Hilo szájából, most azonban nem érzett sem hatalmas megkönnyebbülést, sem boldogságot, csak azt a ránehezedő érzést, amit az okoz, ha az ember olyan sokáig vágyott valamire, hogy amikor végre megkapja, az veszteségnek tűnik – mert a várakozásnak vége, és a várakozás túlságosan a részévé vált már ahhoz, hogy könnyen el tudja engedni.

– Jelentkeztem a Bioenergikus Orvostudományi Egyetemre – jelentette ki Anden. – Már beszéltem a felvételi osztállyal, és ha ezen a héten meg tudom szerezni a jelentkezési lapot és a pénzt a tandíjra, akkor jövőre kezdhetek. Az Irányítás mindig az a diszciplína volt az Akadémián, amiben a legjobban teljesítettem. Mikor megöltem Gont Aschot, vérszomjas szörnyetegnek éreztem magam, de… – Most először próbálta szavakkal is megfogalmazni, miért döntött így. – Ezúttal, amikor jádét használtam, nem önmagam kedvéért tettem. Nem akartam legyőzni senkit. Csak Wenre tudtam gondolni, és a jáde csak eszköz volt a kezemben, amivel visszaragadhattam a halálból.

Anden szaggatottan felsóhajtott. Annak a pár, kétségbeesett másodpercnek az érzése kitörölhetetlenül az agyába vésődött, sokkal frissebb és élénkebb emlék volt, mint akár Gont halála, akár anyja megőrülése.

– Lehet, hogy viselhetnék jádét, de másképp. Ha bármit is tanultam Espeniában, az az volt, hogy többféleképpen is lehet Zöldcsont az ember. Állandó jelleggel költözöm vissza Janloonba, és ismét jádét fogok viselni, ahogy mindig is akartad, de csak gyógyítani fogok vele, ölni nem. – Anden elhallgatott. Hilo mindeddig egyetlen szóval sem szakította félbe. – Nem kérném, hogy a klán fizesse a képzésemet – fejezte be.

Hilo ajka megrándult, félúton a grimasz és a vigyor között.

– Azt hiszed, zavar a tandíjad összege? Nem is változtál olyan sokat, mint hiszed, Andy. – A Pillér végre felkelt székéből, elhaladt Anden mellett, és a teraszajtóhoz ment. Anden megfordult, és látta, hogy a Kaul gyerekek ott állnak az üvegajtónál, és őket nézik. Hilo kinyitotta a tolóajtót. – Gyertek ki mindhárman – mondta.

A gyerekek félénken előmerészkedtek. Ru lehajtotta a fejét, és elbújt apja lába mögött. Jaya izgatottan visítozva totyogott előre, majd lecsücsült, hogy szemügyre vegye a bogarakat a kövezeten.

Anden leguggolt.

– Szia, Niko! Tudod, ki vagyok?

A kisfiú nagy, nyugodt szeme csupa érdeklődéssel és némi kétkedéssel nézett rá.

– Andy bácsikám – felelte.

– Az, akiről annyit beszéltem, aki messze, Espeniában tanult – mondta Hilo. – Végleg hazajött, így megismerkedhetsz vele. Örülsz neki?