46. FEJEZET
AMI MEGBOCSÁTHATATLAN

Shae arra ért haza sietve a Pénzügyi negyedből, hogy a Kaul-birtok erődítménnyé vált. Csak a legközelebbi családtagokat és Hilo legmegbízhatóbb Ökleit engedték ki vagy be. Abból ítélve, hogy mikor hagyta el a házat, Maik Kehn egyenesen a parkba hajtott a Duchesse Prizával, anélkül hogy bárhol is megállt volna, így az egyetlen magyarázat az lehetett, hogy valaki akkor fért hozzá a járműhöz és helyezett el benne egy időzített bombát, amikor az még a garázsban állt. A gyáva támadást belülről indították.

Shae alig bírta felfogni, hogyan történhetett. A birtokra csak olyan ember látogatott el, aki tagja vagy jól ismert partnere volt a klánnak. Lehet, hogy az elkövetők még mindig a birtokon vagy a közelében tartózkodtak. Az őröket és a személyzet tagjait egyenként vallatták ki. A hűbéres Kőkupa klán tagjait, akik aznap találkoztak Hilóval, éppúgy összeterelték, mint a nonprofit szervezet képviselőit. Pár Ujjat elküldtek, hogy keressék meg Kyanlát, és hozzák vissza; gyanúra adott okot, hogy az abukei nő épp ma nem volt itthon, bár Shae el nem bírta volna képzelni, hogy régi házvezetőnőjüknek bármi köze lenne ehhez a borzalmas tetthez.

Wen és a gyerekek biztonságban visszaérkeztek a főépületbe, amelyet alaposan átkutattak további veszélyforrások után. Shae nem volt biztos benne, hogy Kehn feleségének már elmondták férje halálát. Nem volt nehéz rájönni, hogy a bombát Hilónak szánták; mindenki tudta a városban, hogy a hatalmas, fehér Duchesse az ő autója. Kehn Hilo kérésére vitte el, hogy hazahozza Went és a gyerekeket; saját, erőteljes Victor MX Sportja a szerelőnél volt karburátorcsere miatt.

Shae abból indult ki, hogy Ayt Mada állhatott a támadás mögött. Az, hogy két éve elvileg béke volt a klánok közt, semmi okot nem adott arra, hogy azt higgye: Ayt félretette régi célját, és már nem akarja megöletni Hilót. Shae a dolgozószobában ült és telefonált, konferenciahíváson vett részt Woonnal és Hajó úti irodájának fontosabb tagjaival. A televízióban a robbantásról szóló hírek mentek, és az időjósi iroda sorra kapta a nyugtalan kérdéseket, melyek mind arra irányultak, kitör-e ismét a klánháború. Shae erre nem tudott választ adni, de embereit utasította, mondják azt, hogy még nem vontak le következtetéseket. Még mindig megvoltak a kétségei. Ayt Mada átgondoltan és pontosan suttogta el a neveket, amiket elsuttogott; orgyilkosokat küldött, hogy személyesen végezzék el a feladatot. Egy autó felrobbantása személytelen volt, alattomos, pipogya és hígvérű cselekedet, amelynél esélyes volt, hogy ártatlan járókelők is megsérülnek, így fennállt a veszélye az aisho megszegésének – nem a Zöldcsontok módszere volt.

Juen bekopogott a dolgozószoba ajtaján, és belépett. Jádeaurája sürgetőn, izgatottan vibrált. Amint Shae letette a telefont, az Első Ököl megszólalt.

– Kaul-jen… – Hangja furcsán élettelennek tűnt. – Megjelent egy férfi a kapunál. Azt állítja, ő a felelős a robbantásért.

Shae gyomra összeszűkült a borzasztó előérzettől. Hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy nem akarja látni, amit Juen mutatni fog neki, mégis azonnal felállt, és követte az Öklöt a ház elé. A kocsibehajtón tucatnyi Zöldcsont állt, körbevéve egy, a földön térdelő férfit, kinek aurája már azelőtt megrohamozta Shaet, hogy meglátta volna. Maro sértetlennek tűnt, de bézs nadrágja kopott volt, kék inge gyűrött. A sarkán ült, megereszkedett vállakkal, tekintetét az aszfaltra szegezte maga előtt. A látvány, ahogy ott térdel, és holdpengét tartó emberek őrzik, olyannyira szokatlan volt, hogy Shaen eluralkodott a hitetlenkedés, elnehezítette lábát, majd oda szögezte, ahol megállt.

Maro meglátta, és fel akart állni. Juen egyik embere a vállára tette a kezét, és durván visszalökte.

– Hagyjátok felállni! – tiltakozott Shae, Maro azonban nem tett újabb kísérletet rá; ott maradt, ahol volt, és elhagyatott arccal nézett fel Shaere.

Shae semmit nem értett. Maro nem helyezhette el a bombát az autóban. Nem voltak beszélő viszonyban, amióta véget vetettek kapcsolatuknak; ez elszomorította és sajnálattal töltötte el Shaet, de Maro nem volt bosszúálló személyiség. Nem fűzte érdek a klánhoz, nem volt vérszomjas, és bármekkora haragot érezhetett is Shae iránt, azon semmit nem nyerhetett, ha megöli Hilót.

– Másnak nem lett volna szabad ártaniuk – mondta Maro halkan. – Ezt ígérték. Sosem működtem volna együtt velük, ha téged vagy a gyerekeket is bántani akarják.

Ha Shae bele tudott volna kapaszkodni valamibe a közelében, most megtette volna, hogy ne veszítse el egyensúlyát.

– A megbeszélés, amit kértél, hogy ma reggelre intézzek el neked Hilóval. – Eddig ellenálló agyába úgy hasított a felismerés, akár a vékony penge. – Így jutottak be az orgyilkosok.

Maro arca gyűröttnek tűnt, akár a papír.

– A megbeszélés valódi volt – jelentette ki. – A Négy Erény alkalmazottaiból senki nem volt benne a tervben. Az életemre esküszöm neked. Engem csak arra kértek, az utolsó percben adjak hozzá a csoporthoz pár állítólagos gyakornokot. Azt mondták, juttassam be őket a kapukon, hogy lássák a Pillért, ez minden. Több részletet nem árultak el.

Juen beszívta a levegőt fogai közt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki a saját otthonában akarja megtámadni a Pillért. Hilo minden megbeszélését jóváhagyta a Pillérese, az Időjósa vagy a Szarva. Egy leendő gyilkos ellenséges szándékait Érzékelték volna az őrök, és az illető a közelébe sem jutott volna a Pillérnek – és persze nem jutott volna ki élve. Egy vagy két fegyvertelen látogató azonban, aki látszólag megbízható ajánlással rendelkezik, nem visel jádét, ráadásul egy egyébként becsületes társaság tagjaként érkezik, nem keltett volna gyanút. Amint bejutottak a kapun, könnyedén találhattak lehetőséget arra, hogy elkóboroljanak a családi garázs felé. Maro nyomorult arckifejezéséből egyértelműnek tűnt, hogy bár bűnrészes volt a dologban, az autóba helyezett bombára éppúgy nem számított, mint ők.

– Kik voltak azok? – Shae úgy érezte, mintha kést döftek volna belé, és a penge a bordái közé hatolt volna. – Ki keresett meg?

Maro szeméhez nyomta egyik tenyere alját.

– Hárman voltak. A vezetőjük félig shotar, elrejtve viselte a jádéját. Hallottam, hogy a többiek Soradiyónak hívják.

– Barukan – köpte a szót Juen. – Már hallottam Soradiyóról. Sügértoborzó, Zapunyónak dolgozik.

Az őket körülvevő Öklök és Ujjak várakozó tekintete és aurája mintha forró nyomásként érte volna Shae bőrét. Juenhez fordult.

– Hadd beszéljek vele négyszemközt egypár percet! – Egy pillanattal később folytatta. – Kérlek. – Időjósként nem parancsolt az Öklöknek, Maik Kehn halálával pedig Juen Nu lett a Nincs Csúcs ideiglenes Szarva.

Juen lassan a földön térdelő fogolyra nézett, majd ismét az Időjósra. Intett a többi Zöldcsontnak, hogy távolodjanak el, és máshol őrködjenek, ő maga azonban nem mozdult.

– Felelőtlenség lenne kettesben hagynom ezzel az emberrel, Shae-jen – mondta, és Shae megértette, hogy ezzel nem annyira a biztonsága feletti aggodalmát fejezi ki, inkább emlékeztetni akarja, hogy Szarvként egyenrangúnak tartja magát vele, és minden joga megvan végighallgatni, ami elhangzik, hátha fenyegetést jelent a klánra. Shae nem próbált tovább vitatkozni. Torka mintha duzzadt volna belülről; félt, hogy nemsokára teljesen elzáródik. Kényszerítette magát, hogy odamenjen Maróhoz, és letérdeljen elé, hogy tekintetük egy vonalban legyen.

– Miért tetted? – A suttogás, amely feltört a torkából, száraz volt, és felismerhetetlen. Kérlelő. – Ennyire megbántottalak?

Maro tekintete elhomályosult a szomorúságtól.

– Igen. De nem ezért tettem. – Kezébe temette az arcát. – Kényszerítettek, Shae. Shotariában igen erősek a barukan bandák, és könyörtelenek. Tudomást szereztek a látogatásaimról és telefonhívásaimról Leyolóba. – Maro válla remegett, hangja fojtottá vált. – Először zsarolni próbáltak az információval. Mikor elutasítottam és figyelmen kívül hagytam őket, fényképeket küldtek az apámról. A féltestvéreimről és kicsi unokahúgaimról a házuk ablakain túl. Közelképeket róluk a környékükön, az iskolában, a játszótéren. Azt mondták, ha nem teszem, amit Soradiyo mond, akkor történni fog velük valami, és sosem fogják megtudni, miért.

Shae megmarkolta Maro alkarját, és elhúzta a férfi arca elől a kezét.

– Miért nem szóltál? Tehettünk volna valamit… megvédtük volna a családodat, megkerestük volna a barukanokat…

Maro felnézett, és szemében annyi nyers vádaskodás ült, hogy Shae szája kiszáradt, szavai elálltak.

– Te talán szóltál bárkinek is, mikor veszélyben érezted magad? Mikor rádöbbentél, hogy nincs más választásod? – kérdezte a férfi. Shae nem tudott mit felelni. Maro láthatóan ideges volt Woon esküvőjének estéjén, beszélni akart vele, remélte, hogy kibékülhetnek. Ő pedig ahelyett, hogy békét ajánlott volna, elmondta az igazságot, amelyről tudta, hogy el fogja űzni a férfit.

Maro válla megroskadt; elfordította arcát.

– Soradiyo azt mondta, ha bárkinek is szólok, a barukan előbb-utóbb eljut az unokahúgaimhoz, és egyenként küldik el nekem az apró ujjaikat. Lehet, hogy blöff volt, de nem mertem kockáztatni. A húgaim ugyan shotarok, én pedig kekoni vagyok, mégis szívesen láttak. Hagyták, hogy része legyek az életüknek, a gyerekeik életének. Sosem sodornám veszélybe őket. – Állkapcsa megfeszült, hangjában keserű él jelent meg. – Te sosem hagytad, hogy az életed része legyek. Nem engedtél közel magadhoz, nem mondtad el a titkaid, még azt sem, amikor úgy döntöttél, megszabadulsz a… – Elhallgatott, szeme Juen felé villant, aki még mindig a közelben állt és figyelte őket.

Maro összeszorította ajkát. Keze ökölbe szorult ölében, bütykei elfehéredtek. Ingujja krétafoltos volt; ez az apró részlet olyannyira ismerőssé vált Shaenek az alatt az idő alatt, amíg ismerte a férfit, hogy meglepte, hogy épp most ismét feltűnik neki, mintha újdonság lenne.

– Azt mondod, megvédted volna a családomat, de az igazság az, hogy a klánok csak saját magukat védik. Tényleg segítene a Nincs Csúcs pár idegenen, főleg shotarokon? Még az oortokói menekültek ügyében sem szálltok szembe az espenikkel. – Maro lassan a fejét rázta. – Kekont a Zöldcsont klánok uralják; de csak Kekont. Ha a barukan meg akarta volna támadni a húgaim családját Shotariában, találtak volna módot rá. Kit érdekelne mindez Kekonon rajtam kívül? Nem vállalhattam ilyen borzalmas kockázatot. Tudtam, hogy meg fognak próbálkozni a bátyád megölésével. Mi másért akartak volna túljutni az őrökön? De addigra már te is a klánodat választottad helyettem; nekem is muszáj volt az én családom biztonságát választani a tiéd helyett. Meg kellett tennem, amit kértek tőlem.

– Miért jöttél ide? – kiáltott fel Shae, szinte dühösen. – Ha a barukanok olyan nagy hatalommal bírnak, mint mondtad, miért nem kérted őket, hogy juttassanak ki az országból?

Maro akarata ellenére röviden felnevetett.

– Van olyan ember, aki komolyan elhiszi, hogy el tud menekülni a klán igazságszolgáltatása elől? A Zöldcsontoknak nincs párja, ha erőszakos büntetés kiméréséről van szó. Te ezt mindenkinél jobban tudod. Amint a bátyád elsuttogta volna a nevemet, életem hátralévő részében gyakorlatilag halott ember lettem volna. Így legalább volt esélyem szembenézni veled, és személyesen elmondani mindezt.

Maro arcáról eltűnt a neheztelés, most szomorú belenyugvással nézett Shaere.

– Sosem hittem volna ezt, Shae. Penge által meghalni… ez nálam zöldebbeknek való. Én boldog lettem volna a könyveimmel, a beszélgetésekkel, és… időnként egy ostoba romantikus musicallel. Ami köztünk volt, az valódi volt, és tökéletes, legalábbis egy ideig. – Halványan elmosolyodott, majd látszólag nehézkesen felsóhajtott, ingujjával megtörölte izzadt homlokát, és érzelemmentesen felnézett Juenre. – Kérem, gyorsan csinálja.

Juen minden együttérzés nélkül szólalt meg.

– Mondja el, mit tud még Soradiyóról és a barukanokról, akik kapcsolatba léptek magával! Akik ma bejöttek és elhelyezték a bombát, azok kik voltak?

– Pár, Soradiyónak dolgozó fiatalember. Le tudom írni őket, de a nevüket nem tudom. A barukan gondoskodott róla, hogy ne tudjak meg sokat.

Maro aurája nem árulkodott megtévesztésről. Miután elmondta azt a keveset, amit még tudott, Juen odaintette egyik magasabb rangú Ujját, Lottot.

– Elérted a Pillért?

– Úton van – felelte Lott.

Juen Maróra pillantott, majd az órájára. A fogoly bűnössége felől nem volt kétség, tette azonban nemcsak a klán elleni árulás volt, hanem gyilkos támadás is a Pillér családja ellen. Minden intelligens Ököl megvárta volna Hilo utasítását.

Shae felállt, és hirtelen félelem tört rá.

– Maik Tar Hilóval van?

– Gondolom – felelte Juen.

Shaenek felkavarodott a gyomra. Tar el fogja veszíteni az eszét; darabokra fogja szaggatni Marót. Órákig vagy napokig fog tartani. Hilo talán véget vetne a dolognak, de most veszítette el a Szarvát, akit a testvérének tartott, feleségét és gyermekeit pedig majdnem megölték. Shae nem számíthatott arra, hogy könyörületes lesz.

Maro vagy a borzalmas felismerést látta meg Shae arcán, vagy a jádeaurájában Érzékelte a pánik fellobbanását, de arcából a megmaradt szín is eltűnt, és félelem vette át a helyét.

Shae végtagjai ólomszerűen elnehezedtek; déjà vu érzése töltötte el. Eszébe jutott, amikor az opiai kunyhóban állt, Yun Doruponnal szemben. Beszélt erről Marónak: Nem tudtam megölni. Évekig gyűlölte Dorut, abban a pillanatban azonban nem volt képes pengét rántani. Most Juen elé lépett, arca maszkká vált, amely elrejtette a benne kavargó érzelmeket.

– Juen-jen – kezdte –, ha te leszel a Nincs Csúcs Szarva, akkor mostantól együtt dolgozunk. Hallottam, hogy a bátyám és Maik Kehn nagyra tart, ezért szeretném, ha jól kezdődne a kapcsolatunk. – Kényszerítette magát, hogy megnedvesítse torkát. – Tau Maro nemcsak a klánt árulta el, hanem személyes bizalmamat is. Mindent elmondott nekünk, és nem kérdéses, hogy meg fog halni. Te nem így látod?

Juen hosszas, számító pillantással méregette, de tekintetéből együttérzést is ki lehetett olvasni. Hivatalosan még nem ő volt a Szarv, és átlépett volna egy határt, ha egy, a Kaul családot ennyire személyesen érintő kérdésben a Pillér nélkül dönt, de Shaevel nem ez volt a helyzet, Juennek pedig sem kedve, sem oka nem volt arra, hogy szembeszegüljön az Időjóssal.

– De igen, Kaul-jen. Ez mind igaz.

Shae visszament Maróhoz, és letérdelt elé. Émelygett, úgy érezte, belesüpped a földbe.

– Sajnálom – nyögte ki.

Maro hálásan bólintott. Megfogta Shae egyik kezét, és saját, hatalmas kezébe zárta, majd az arcához emelte és egyik orcájához simította, mintha még nyújtana némi vigaszt.

– Lehet, hogy mégiscsak gyáva vagyok – mondta –, de te nem vagy az. – Belehajolt Shae érintésébe, szakálla csiklandozta a nő tenyerének közepét. Lehunyta a szemét. Shae odanyúlt, és mindkét kezét Maro tarkójára és nyakára tette. A férfi élete ott lüktetett az érintése alatt, jádeaurájának gyűrött textúráját eltorzította a kín és a megbánás, de már nem égette a harag vagy félelem feszültsége.

Shae úgy érezte, nem kap levegőt. Szorosan lehunyta a szemét, és jégoszlopnak képzelte magát, olyasvalakinek, mint Ayt Madashi, aki csupa rendíthetetlen elszántság és hajlíthatatlan acél. Elfojtott, összefüggéstelen sikollyal minden jádeenergiáját összeszedte, amit csak bírt, és Irányítással Maro koponyájába küldte. A férfi nem védekezett, a legenyhébb Acélozással sem próbálkozott. Energiája megadta magát a nőének, aurája felszakadozott, semmivé foszlott. Agyában szétrobbantak az erek. Másodpercek alatt halott volt.

Shae elkapta a karjába zuhanó testet. Gyengéden engedte le az aszfaltra, majd reszketve borult a testre, ahogy elszökő életerejének visszacsapódása beleáramlott, végigszáguldott rajta. Egy másodpercig megpróbált belekapaszkodni a hullámba, követni a megsemmisülésbe, ahová tart, de az energia elsuhant, ő pedig még mindig ott ült az aszfalton, Maro testével az ölében. Lassan leeresztette a talajra, és a hátára fektette. A férfi szeme még mindig le volt hunyva, arca leírhatatlanul szomorú, de nyugodt. Shae megcsókolta a homlokát, majd mindkét lehunyt szemhéját. Felállt. Juen és emberei köré gyűltek, de egyikük sem szólt, nem is léptek közelebb hozzá.

Megfordult, és elindult az Időjós háza felé. Félúton járt, mikor rátörtek az emlékek – eleinte lassan, ahogy a víz szivárog a repedésekkel teli falból, majd zuhataggá erősödtek, végül úgy söpörték el, mint az áradat, mikor átszakad a gát. Hosszas beszélgetések, gyöngéd pillanatok, a tűz Maro szemében, amikor egy elképzelés fellelkesítette, mosolyának lágysága, egymásnak simuló testük sajgó melege. Csodának is beillő módon nem ingott meg a járása, nem botlott meg, nem rogyott össze és nem kezdett rohanni, de látása elhomályosult, és alig látta a bejárati ajtót, amikor végül elérte. Amikor benn volt a házban, végre egyedül, bezárta maga mögött az ajtót, tett három lépést az előszobában, majd hosszú, néma, szavak nélküli vonítással omlott össze a padlón, karját az oldalához, homlokát a keményfa padlóra szorította, mintha örökre ebben a vezeklő pózban akarna maradni.