61. FEJEZET
ÁTLÉPETT HATÁROK

Shae végigsietett hálószobáján, és felkapta a kagylót, amint megcsörrent a telefon. Anden hangja tompa volt a távolsági hívástól. Shae először nekirogyott az ágynak a megkönnyebbüléstől, de a fiú hangja olyan furcsán csengett, hogy ismét megijedt.

– Shae-jen – kezdte Anden –, elnézést, hogy nem hívtalak időben. Sikerült, minden úgy alakult, ahogy terveztük, utána azonban ránk támadtak, és… a bandák… – Andennek hallhatóan elszorult a torka. – Rohn Toro meghalt.

– Te és Wen jól vagytok? – kérdezte Shae.

Szünet. Unokatestvére nehezen vette a levegőt.

– Még nem vagyok biztos benne – mondta olyan halkan, hogy Shae alig hallotta, bár a füléhez szorította a telefont. – Ha megadom a számot, visszahívsz? Egy kórházi fizetős telefonról hívlak, és kezdek kifogyni az érméből; azt hiszem, mindjárt megszakad a vonal.

Shae visszahívta Andent, és a fiú beszámolt a történtekről, de olyan akadozva, hogy unokanővére tudta, még mindig sokkos állapotban van, nehezen dolgozza fel érzelmileg a történteket.

– Hogy fogjuk megmondani Hilónak? – kiáltotta Anden. Shae azt mondta, ezzel ne törődjön, ő majd elintézi, és megkérte Andent, hívja fel újra két óra múlva, ha biztonságban hazaért.

Shae szédült, amikor letette a telefont. Várt pár percet, hogy összeszedje magát, majd újabb nemzetközi hívást indított, Hami Tumashon lakására. Még sikerült elkapnia a férfit, mielőtt aludni tért volna; utasította, hogy azonnal menjen a kórházba, és hogy az Időjós helyi irodája fáradságot nem kímélve gondoskodjon a sürgős és szükséges intézkedésekről.

Felöltözött, és átment az udvaron a főépületbe. A konyhában Kyanlát találta, aki épp próbálta rávenni Jayát, hogy egyen a tál zabkásából. A kisgyerek tenyerével csapkodta az etetőszéket, és a földre dobott egy kanalat.

– Hilo hol van? – kérdezte Shae.

A házvezetőnő aggódva vonta fel a szemöldökét Shae hangja hallatán.

– A Pillér a gyakorlóteremben van, azt hiszem. Minden rendben, Shae-se? Ma nem mész be az irodába?

A gyakorlóterem előtt Shae megállt, és homlokát az ajtónak támasztotta. Most jobban rettegett, mint Doruval a kunyhóban, jobban, mint amikor szemben állt Ayt Madashival, és tudta, hogy meg is halhat. Érzékelte bátyja auráját és unokaöccse apró lényét; habozott, vonakodott megtenni a következő lépést, amellyel tönkreteszi ezt a pillanatot, és elpusztít mindent.

Kinyitotta a tolóajtót. Hilo és Niko a padlón ültek, és „vak bányászt” játszottak; Shae azonnal felismerte a játékot, amelyet minden Zöldcsont család játszott a kisgyerekeivel. A padlóra egy kendőt terítettek, alatta tucatnyi kis kő hevert, melyek közül csak az egyik volt jáde. Niko a kendőt és az alatta lévő kemény tárgyakat tapogatta, majd megérintette az egyiket, mire Hilo felemelte a kendőt, és elvigyorodott.

– Újabb pont neked.

Buta, egyszerű kis játék volt az idő múlatására, ugyanakkor segített megismertetni a gyerekekkel a jáde közelségét, és hozzászoktatni őket a kő fizikai hatásához. Melyiknek az érintésétől tölt el jó érzés? Melyiknek az érintése meleg egy kicsit, csiklandós egy kicsit?

Niko felnézett.

– Te is játszol, Shae néni?

– Nem, Niko-se, most nem – felelte Shae. – Beszélnem kell a bácsikáddal.

Hilo összesöpörte a kavicsokat és az egyetlen jádekövet, és egy zsinóros tasakba szórta, majd a fiókba rakta őket.

– Menj, játssz kint – mondta Nikónak. – Később majd nézhetsz tévét az öcséddel.

A kisfiú kiszaladt, Hilo pedig Időjósához fordult.

– Hogy van Ru? – kérdezte Shae.

– Még alszik. Tegnap este csak éjfél után értünk haza. – Shae már tudta ezt, mert akkor még ébren volt; látta a Duchesse fényeit, ahogy beért a kocsibehajtóra. – Még kába kicsit az érzéstelenítéstől, és a torka is fáj, de rendbe fog jönni. – Úgy tűnt, Hilo még mondani akart valamit, ehelyett azonban összeszűkült a szeme, fejét oldalra hajtotta. Shae tudta, kizárt, hogy ne Érzékelte volna az aurájában kavargó idegességet.

– Mi az, Shae? – kérdezte.

– Zapunyo halott – felelte a húga. – Miután tegnap beszéltem veled, Wen felhívott Adamont Capitából. Úgy döntöttünk, nem fújjuk le a tervet, mert talán nem lesz több esélyünk. Wen juttatta be a jádét a szobába. Ő, Anden és Rohn Toro megölték Zapunyót és testőreit, utána azonban megtámadták őket. Anden és Wen élnek, de kórházban vannak.

Shae később nem tudta felidézni, mit és mennyit mondott még el bátyjának; még arra sem emlékezett, hogy nyugodtan magyarázta el, vagy hebegett és küszködött. Később csak a kontrasztra emlékezett: arra, hogy Hilo arca egyre merevebb lett, mintha minden izom a helyére fagyott volna, aurája azonban egyre forróbbá és intenzívebbé vált; kavarogni és lüktetni kezdett, bugyborékolt, füstölt és égett, mintha felemésztené a férfi minden fizikai erejét, és szoborrá változtatná, miközben egész lénye lobogó tűzzé válik húga Érzékelésében.

Különös módon az jutott eszébe, hogy titokban éveken át élvezte, ha felidegesítheti Hilót. Gyerekként, de még kamaszként és felnőttként is mindig képes volt provokálni, és közben vigyorogni magában, amikor bátyjából látványosan kirobbant a düh. Most utólag szégyellt minden alkalmat, amikor ezzel szórakozott.

Tovább beszélt, mintha a tények eltompítanák a valóságot.

– Anden megsérült és sokkos állapotban van, de rendbe fog jönni. Wenről még nem tudni. Attól függ, mennyi ideig maradt oxigén nélkül az agya. Az espeni orvosok még vizsgálják, és amint visszatért Janloonba…

Hilo megtette a pár lépés távolságot köztük, és arcul ütötte húgát. Shae ösztönös Acélozással reagált, de az ütés Erejétől még így is térdre rogyott. Arcához szorította a kezét, és hunyorgott a fájdalomtól. Úgy érezte, a fejét ért ütés végigrezgett a gerincén, mintha egy gongot ütöttek volna meg. Inkább Érzékelte, mint látta, hogy Hilo újra meg akarja ütni, mert a férfi szemében vadállati düh égett. Reflexből egy Elhárítással válaszolt, és Hilo hátratántorodott.

Shae talpra állt. Nem gondolta volna, hogy képes lesz megszólalni – arca lüktetett és mintha lebénult volna –, de azért megpróbálta.

– Hilo… – kezdte, de bátyja artikulálatlan ordítással rontott rá. Dühödt ökölcsapásai Shae Acélozott karját érték, és végigrezegtek a testén; jádeaurájuk éles visítással, robbanékony erővel csapott össze, a két energia úgy hullámzott és markolta egymást, mint az egymásba gabalyodott, szikrázó vezetékek.

– Hogy tehetted? – Shae nem tudta, hogy Hilo suttogta vagy ordította a szavakat, csak az erőt érezte, amellyel nekivágódtak, erősebben, mint bátyja öklei. – Hogy tehetted?

Shae megtántorodott az őt érő, tébolyult ökölcsapásoktól. Kétségbeesésében erősen gyomron rúgta bátyját, majd újabb Elhárítást alkalmazott, amelytől Hilo a gyakorlóterem szekrényeinek vágódott. A becsapódás erejétől elpattantak a zsanérok, és meghajolt a fa. Hilo kábultan rázta meg a fejét, de egy másodpercen belül ismét talpon volt, és Shaet hirtelen félelem töltött el – nem Hilótól félt, hanem attól, aminek történnie kell. Egyiküknek eszméletlenre kell vernie a másikat, hogy véget érjen a harc.

Ekkor a helyiség ajtaja halk zajjal félig kinyílt. Ru és Niko bekémleltek, szemük tágra nyílt, szájuk tátva a zavart döbbenettől.

– Apa? – szólalt meg Ru.

Hilo megpördült, és eltorzult arccal nézett a fiaira.

– Kifelé!

A fiúk úgy megdöbbentek apjuk váratlan, megmagyarázhatatlan haragjától, hogy mozdulatlanná merevedtek, mint a nyulak. Rúnak megrándult a szája széle; a kisfiú sarkon fordult, és sírva rohant el a főépület felé. Niko a másik irányba szaladt, be a terembe, Shaehez. Szorosan átölelte nagynénjét, és arcát a gyomrába fúrta, mintha el akarna rejtőzni. Shae gondolkodás nélkül átkarolta.

Hilo arckifejezésében valami megváltozott, összeroskadt, mint egy leomló torony. A férfi erőtlenül a padlóra rogyott, hátát a betört szekrényeknek vetette, és a kezébe temette arcát.

– Menj vissza a házba az öcséddel – súgta Shae Nikónak. Hangja feszült volt, de próbált olyan megnyugtatónak tűnni, amennyire csak bírt. Megsimogatta a kisfiú hátát. – Bácsikád és én edzünk, most nem szabad zavarni minket. Nem dühös rád, esküszöm. Nemsokára megyünk. – Gyöngéden lefejtette magáról a kisfiú karjait. Niko bizonytalan pillantást vetett Hilóra, oda akart menni hozzá, bácsikája azonban, akit máskor mindig olyan könnyű volt mosolyra késztetni, és rávenni, hogy birkózzon vele, most nem nézett fel, és nem próbált felkelni a padlóról. A kisfiú vonakodva kicsoszogott a teremből. Shae halkan becsukta mögötte az ajtót, majd lassan visszafordult a terem felé.

Hilo felemelte arcát a kezéből, és rámeredt. Shae döbbenten látta szemében a könnyeket.

– Egyszer azt kérdezted, bízom-e benned. Emlékszel?

– Azt mondtad, nincs más választásod – felelte Shae.

– Nem is volt – bólintott Hilo. – Pedig végig tudtam, hogy sosem akartál a klán tagja lenni, sosem akartál Kaul lenni, és azt sem akartad sose, hogy én legyek a testvéred. – Hangja élettelenné, hideggé és távolivá vált. Shae korábban is látta már ezt nála: a düh és sértettség kirobbanását elutasítás, elhúzódás követte.

– Tűnj innen – mondta Hilo. – Nem vagy az Időjósom, többé már nem. Szabad vagy, Shae, ahogy mindig is akartad.

Shae a gyakorlóterem ajtajára tette a kezét. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy engedelmeskedik bátyjának: kinyitja a tolóajtót, kilép, visszamegy a házába, összepakol pár holmit, majd végigsétál a hosszú bekötőúton, át a nagyapja által épített birtok vaskapuján, és vissza se néz többé. Egyszer, évekkel ezelőtt már megtette. Akkor még más ember volt – fiatal nő, aki még nem élt külföldön, még nem törték össze a szívét, nem ismerte a borzalmas veszteséget, és nem volt hatalma a klán és az ország felett. Akkor még nem vívott tiszta pengéjű párbajt, amelyben majdnem meghalt, nem oltotta ki mások életét bosszúból és egyszer könyörületből, nem ringatta álomba unokahúgát és unokaöccseit a karjaiban. Akkor mindezeket még el sem bírta volna képzelni.

Több lépést tett bátyja felé.

– Nem megyek el, Hilo. – Hangja remegett, de tele volt bizonyossággal. – Éppannyit adtam a Nincs Csúcsnak, mint te. Dolgoztam érte, áldozatokat hoztam, véreztem, öltem. Mindazok után, amin keresztülmentünk, hogy hiheted, hogy nem törődöm vele éppannyira, mint te? Veled szembeszegültem, ebben bűnös vagyok, de a klánnal soha.

– Most úgy beszélsz, mint Doru. – Hilo kedvetlenül elmosolyodott, mikor látta, szavai mennyire megbántották Shaet. Halk koppanással a szekrénynek döntötte fejét. Hirtelen keserűnek, legyőzöttnek tűnt; húga még sosem látta ilyennek, legborzalmasabb pillanataikban sem, amikor úgy tűnt, ellenségeik el fogják pusztítani őket. – Lehet, hogy nem hiszek az istenekben, ahogy te, de azt tudom, hogy vannak dolgok, amik nem véletlenül azok, amik. Mi Kaulok vagyunk. Erre az életre születtünk, akár tetszik, akár nem. A klán mindenemre igényt tarthat: az időmre, a véremre és izzadságomra, az életemre és a jádémra, de a feleségemre nem. Ő kőszemű. Ő az egyetlen ezen a világon, amihez nem érhet hozzá a jáde. Tudtad, hogy ezt a határt sosem lépném át.

Shae arrafelé pillantott, amerre Niko eltűnt.

– Mindketten léptünk már át határokat, amelyeket sosem akartunk. Hoztunk olyan döntéseket, amelyekkel életünk hátralévő részében együtt kell élnünk. Ennyi közös van bennünk. – Óvatosan megtapogatta arcát; állkapcsa még mindig zsibbadt, nehezére esett a beszéd. Odament Hilóhoz, és lenézett rá. – Sosem biztattam Went, sosem kényszerítettem semmire. Ő keresett meg évekkel ezelőtt, Hilo. Te mindenképpen azt akartad, hogy kimaradjon a klán ügyeiből, ő pedig mindenképpen részt akart vállalni bennük. Tudta, hogy sosem hagynád jóvá, de Wen a szívében túlságosan is zöld, és készen állt kockára tenni még a szerelmedet is. Nélküle nem sikerült volna megszervezni a jádeárusítást az espeniknek, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, a Heggyel folytatott háború idején; nem tettünk volna szert értékes információra a kémektől, akiket irányít, és nem tudtunk volna jádét vinni az Espeniában élő Zöldcsontoknak, hogy szövetségeseket szerezzünk az országban. Nem tudtuk volna elkapni és megölni Zapunyót.

Leült a földre bátyja mellé, és hátát a szilánkosra tört szekrénynek támasztotta.

– Ha akarod, mostantól gyűlölhetsz, de szükséged van rám, Hilo. Ahogy szükséged van Wenre és Andenre is. Te magad mondtad évekkel ezelőtt: mi itt vagyunk egymásnak, és talán ez az egyetlen, amivel mi rendelkezünk, de az ellenségeink nem.

Hilo aurája sötéten megremegett, mint egy dühös sóhaj, de a férfi nem mozdult és nem nyitotta ki a szemét. Shae elernyedt ,és ő is lehunyta a szemét.

– A klán a vérem, és a Pillér az ura – suttogta. – Sok mindent megbántam életemben, de ezt az eskümet nem.