58. FEJEZET
A FEHÉR PATKÁNY DÖNTÉSE

Amikor Wen visszatért a Capita Panoráma Hotelba, remélve, hogy pihenhet egyet a megbeszélésekkel és padlócsempe-, valamint festékminták megtekintésével eltöltött délelőtt után, a recepciós közölte vele, hogy a férje már jó ideje próbálja elérni, és hagyott egy üzenetet, valamint egy telefonszámot, amin visszahívhatja a Janlooni Közkórházban. Wen felsietett a szobájába. Kényszerítette magát, hogy ne pánikoljon, de remegett a keze, miközben a Shaetől kapott, előre fizetett kártyát használta a távolsági híváshoz. Egy recepciós vette fel, majd megkérte, hogy várjon.

Több, gyötrelmes perc telt el, mire meghallotta Hilo hangját.

– Mindenki jól van – mondta a férfi azonnal. – Csak megijedtünk kicsit, ez minden. – Elmondta, mi történt Rúval, majd odaadta a telefonkagylót Nikónak.

– Szia, anya! Mikor jössz haza? – kérdezte a kisfiú.

Wen megnyugtatta, hogy három nap múlva hazamegy, megkérdezte, mindennap gyakorolta-e az írást és az olvasást, majd megkérte a kisfiút, hogy adja vissza a telefont Hilónak.

– Mit mondtak az orvosok? Hosszabb távon lesz valami hatása annak, ami történt? – kérdezte a férjétől.

– Nem lesz – felelte Hilo. – Az orvosok szerint Ru kőszemű.

Wen lezöttyent a szállodai ágy szélére. Első reakciója a meglepetés volt, amiért Hilo ennyire érzelemmentesen közölte a tényt, de utána arra gondolt, a férfinak több órája volt már feldolgozni, ő pedig csak most hallotta a diagnózist. Vékony hangon szólalt meg.

– Biztosak benne?

– Biztosak. – Hilo nem tűnt szomorúnak, de hangjából kiérződött némi türelmetlenség; néha ugyanezen a hangon mondta, hogy „Semmi”, vagy „Rendben”, az asszony azonban tudta, hogy ez annak a jele, hogy szórakozott vagy aggódik valamiért.

Wen érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– Sajnálom.

– Ne légy nevetséges! – csattant fel Hilo, aztán, mintha ráébredt volna, milyen hangon beszélt feleségével, gyöngédebben folytatta. – Azt mondtam, mindenki jól van, nem? Ez a fontos. Ne aggódj, és ne hagyd, hogy ez tönkretegye az utadat!

– Mi mást nem mondasz még el? – kérdezte Wen. – Tudom, hogy van még valami.

– Annak nincs köze hozzád. Klánügy.

Wen az órára pillantott.

– Van köze a Zapunyo megölésére szőtt tervnek?

Hilo lemondón sóhajtott.

– Az a gyáva uwiwai nyúl nem hagyja el a hotelszobáját, nem hajlandó ott találkozni, ahol megbeszéltük. Lefújtuk a tervet. Most nem tudjuk elkapni, Wen.

– Most nem – ismételte Wen. – Akkor mikor? Megígérted nekem, aznap, amikor Kehnt meggyilkolták, hogy el fogjuk kapni a tetteseket. Mindet. Több mint egy év telt el azóta.

– Szerinted én nem tudom? – kérdezte Hilo frusztrált hangon. – Most azért vagy ideges, mert nem figyeltem eléggé a fiúkra, amíg távol vagy, így megtörtént ez a baleset. De mikor szegtem meg valaha is az ígéretem? Volt már olyan, hogy büntetlenül hagytam a családunkat ért sérelmet? Néha több időbe telik, ez minden.

A háttérben, a kórházban valami elterelte Hilo figyelmét; elfordult a telefontól, hogy váltson pár szót valakivel, mielőtt ismét beleszólt a kagylóba.

– Mennem kell; kiengedik Rút, és ki kell töltenem pár papírt. – Kis szünetet tartott. – Nem akartalak rossz hírekkel zavarni. Még csak nem is olyan rossz hír. Lehetett volna sokkal rosszabb is; hálásak lehetünk, amiért nem lett. És ne aggódj a klán ügyei miatt. Ha hazaérsz, majd beszélünk. Szeretlek.

– Én is szeretlek – felelte Wen. – Mondd meg a fiúknak is, hogy az anyukájuk szereti őket.

Miután Hilo letette, Wen még hosszasan nézte az ezüst telefonkagylót, mielőtt visszatette a helyére. Ólomsúlyúnak érezte tagjait. Gépiesen felkelt, és kényelmesebb ruhákba öltözött, ivott egy üdítőt a minibárból, majd kábán járkált fel-alá a hotelszobában, mielőtt visszaült volna az ágyra.

Úgy érezte, sírni tudna, de az érzés túl határozatlannak tűnt, minden mintha túl messzire történt volna tőle. Ha a családjával lenne most, valószerűbbnek tűnne az egész. A fiam kőszemű, gondolta. Elképzelte, ahogy Ru egy kórházi ágyon fekszik, és őt szólítja. Ösztönös anyai kétségbeesés tört rá, azt kívánta, bár ott lenne, hogy szorosan magához ölelje a gyermeket, és megvigasztalja. Ugyanakkor furcsamód meg is könnyebbült, hogy nincs ott, hogy nem kell a kisfiú bizakodó arcába néznie, és azt mondania neki, minden rendben lesz, mert persze semmi nem volt rendben. Érezte, ahogy elszakítja magát, védekezőn elhúzódik a csúf gondolatoktól, amelyek rátörtek: Ru nem járhat az Akadémiára, nem lesz Zöldcsont, mint az apja és nagybátyjai, nem viselhet fontosabb rangot a Nincs Csúcsban. Olyan lesz, mint az anyja, figyelmen kívül hagyják majd, nem veszik komolyan, egész életében küzdenie kell majd a balszerencse stigmája ellen, csak éppen fiúként, ami még rosszabb lesz neki, mert a férfiaknak parancsolniuk kellett ahhoz, hogy tiszteljék őket, de ki lenne hajlandó követni egy kőszeműt?

Fájdalmas, mindent feltáró őszinteséggel beismerte magának, miért is tartotta annyira fontosnak, hogy visszahozza Nikót Janloonba attól a perctől fogva, hogy meglátta a kisbabakori képeit abban a levélben Lan iratai között; miért ragaszkodott hozzá, hogy Hilo személyesen menjen Sztyeppeföldre és hozza el a fiút, hogy saját gyermekeikkel nevelhessék fel. Lehet, hogy végig sejtette; az biztos, hogy a lehetőség végig nyugtalanította első terhessége alatt. A fia, Ru nem lehet apja örököse.

Niko volt az a gyermek, akinek ő nem adhatott életet; ő volt a Nincs Csúcs valódi elsőszülött fia. Ironikus volt, hogy egy olyan hálátlan, hitetlen nő gyermekeként született, mint Eyni, de az istenek kegyetlen humorérzékkel rendelkeztek; ez olyasmi volt, amiben még Hilo és Shae is egyetértettek. A halandók nem tehettek mást, mint hogy elfogadják, amit rájuk mértek, de mindezek ellenére küzdhettek, hogy jobbá tegyék saját sorsukat és szeretteikét. Egyedül a hotelszobában, otthonától távol Went a büszkeség és szégyen olyan zavarba ejtő egyvelege töltötte el, hogy szemét végre elhomályosították a könnyek.

Letörölte a könnyeket, és újra megpróbált tiszta fejjel gondolkodni. Megértette, hogy értéke a klán, a család és Hilo számára, de leginkább saját gondolkodása szerint nem abban rejlett, amit ő maga el tud érni – egy kőszemű mindig is olyan volt, mint az üres tér az őt körülvevő erőteljes aurák gyűrűjében, űr, amelyről a tekintetek és elvárások úgy siklottak le, akár az olaj –, hanem abban, mit tett lehetővé mások számára. Ő maga nem volt képes a jáde használatára, de az Időjós Fehér Patkányaként vitt már jádét azoknak, akik képesek voltak felhasználni a klán javára, és meg is tették. Nem szült a Pillérnek olyan fiút, aki a család nyomdokaiba léphetett, de gondoskodott róla, hogy Nikót visszahozzák, és az őt megillető helyen neveljék fel. Ő maga sosem lehet Zöldcsont, bármennyire is annak érezte magát a szíve mélyén, de képes volt Zöldcsontként gondolkodni. Ő támogató volt, segítő, rejtett fegyver, és ez is ért valamit. Talán rengeteget.

Wen újra felemelte a telefonkagylót, és az Időjós irodáját tárcsázta.

Shae egy hosszú percen át hallgatott, miután Wen elmondta, amit akart.

– Ebbe nem egyezhetek bele – mondta aztán.

– Te is éppannyira szeretnéd holtan látni Zapunyót, mint én – mondta Wen. – Hónapokat töltöttél ennek a lehetőségnek az előkészítésével, te is tudod, hogy ennél jobb esélyünk nem lesz. Ha nem használjuk ki, Zapunyo újra eltűnik, visszamegy az erődjébe.

Az érvek nagyjából ugyanazok voltak, amiket Shae mondott a telefonban Hilónak kevesebb mint egy órával ezelőtt, most azonban Shae keresett kifogásokat.

– Nincs elég idő változtatni a terven.

– Lemondtad már az interjút? – kérdezte Wen. Shae nem mondta le. Késlekedett vele, próbált keresni valami olyan módot a helyzet kezelésére, amellyel meg tudja őrizni az álcát, amit olyan nagy gonddal alkottak meg Anden számára.

– Még van öt óránk az interjúig – mondta Wen. – Harminc percen belül rajta tudok lenni a Port Massybe tartó buszon. Három órába telik odaérnem. Ami azt jelenti, hogy marad másfél óránk. – Wen elhallgatott. Mikor újra megszólalt, hangja megnyugtató volt, és kérlelő. – Hagytalak valaha is cserben, Shae-jen? Mikor először mondtam, hogy szeretnék a Fehér Patkányod lenni, nem hitted, hogy bármit megtennék, amit kérsz tőlem?

Shae lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét, a telefonzsinór megfeszült.

– Wen – kezdte –, ez veszélyesebb, mint amiket eddig csináltál. Még ha sikerrel járunk is, kizárt, hogy el tudnánk titkolni Hilo elől. A házasságodat is kockára fogod tenni, nem csak az életedet.

Wen egy percig hallgatott.

– Készen állok rá – mondta aztán.

– Én nem vagyok biztos benne, hogy készen állok – ismerte be Shae. – Gondolnod kell a gyerekeidre is.

– Most is rájuk gondolok. Amíg ez az ember lélegzik, amíg a családom ellenségeit nem érte utol a büntetésük, addig rettegni fogok az életükért. Bízol ebben az emberben, akiről Anden beszélt, ebben a Rohn Toróban?

– Anden bízik benne, Hilo pedig azt mondta, ő volt a legzöldebb, akivel Port Massyben találkozott.

– Akkor valóban ő a mi reményünk – jelentette ki Wen. – Hilo anélkül döntött a terv lefújása mellett, hogy minden lehetőséget számba vett volna. Tőlem most kapsz egy lehetőséget, egy jó lehetőséget. Zapunyo miatt halt meg Kehn és Maro, mi pedig még mindig veszélyben vagyunk miatta. Hadd tegyem meg, Shae-jen! Hadd tegyem meg a gyermekeimért és a klánért!

Shae úgy érezte, mintha valahonnan a távolból nézné saját magát, és nem tudná megfejteni a saját gondolatait. Hilo volt a Pillér, és már meghozta a döntését. Shae feladata Időjósként az volt, hogy kövesse az utasításait. A klán a vérem, és a Pillér az ura. Wennek azonban igaza volt: Hilo nem rendelkezett minden információval, és most már nem volt idő ismét felhívni, megkeresni a kórházban, ahol a fiáról gondoskodik, elmagyarázni mindent, amit ő és Wen tettek a múltban, amikbe Hilo sosem egyezett bele, de titokban nagy segítséget jelentettek a klánnak a sorsfordító időkben; és amik nélkül most nem lenne Pillér, talán nem lenne klánja sem.

Zapunyo és barukan szövetségesei megcsonkították a Kaul családot; megölték Maik Kehnt, és majdnem megölték Went és a gyerekeket is, köztük Nikót, akinek védelmére Shae térden állva esküdött fel az isteneknek. Mindezt úgy követték el, hogy elkapták Marót, megfenyegették a családját, és manipulációjukkal árulásra vették rá. Shae arra kényszerült miattuk, hogy kivégezze a barátját, a szerelmét, egy jó embert, akinek gyöngéd volt a szíve, aki igazán Kekon jobbik felét képviselte. Zapunyo, a csempész olyan volt, akár a shotar barukanok vagy az espeni bandák: a becsület nélküli hatalom, az önuralom nélküli jáde, az elvek nélküli erőszak megtestesülése.

Te éppúgy a klán vezetője vagy, mint a bátyád, mondta neki egyszer Maro sok idővel ezelőtt, még azelőtt, hogy Shae elhitte volna, hogy igaz, és majdnem meghalt volna, hogy bizonyítsa. Most belekapaszkodott ezekbe a szavakba, és a határozottság olyan erős lándzsájává formálta, mint amilyen az az elszántság volt, amely ahhoz kellett, hogy tiszta pengével küzdjön meg Ayt Madával.

– Elküldöm Andent és Rohnt, hogy várjanak rád a buszállomáson, amikor Port Massybe érkezel – mondta Wennek.