43. FEJEZET
CSALÁDI JÁDE

Hilo három héttel újév előtt megtett egyórányi autóutat Janloonból a sziget belseje felé, és megállt egy elhagyatott farmháznál, melyet csak egy tábla jelzett a hegység lábánál húzódó sík út mentén. Addig hajtott felfelé a nagy méretű Duchesse-szel a göröngyös földúton, amíg az túl szűkké és bozótossá nem vált; ekkor kiszállt az autóból, és gyalog tette meg az út hátralévő részét a farm egyetlen, omladozó téglaépületéig. A nap már leereszkedett a nyugati égboltot uraló, erdőkkel borított hegységek hullámzó körvonalai mögé, az üres mező felett denevérek röpködtek, testüket Hilo meleg villanásként Érzékelte. Tar két embere állt a ház mögötti tisztáson, épp gödröt ástak, ásójuk kaparta a száraz földet, lélegzetük gőzölgött a levegőben. Munka közben megálltak, megtörölték fejüket az alkarukkal, és rövid tisztelgésként megérintették homlokukat, amikor a Pillér elhaladt mellettük, majd lehajolt a roskadozó eresz alatt, hogy belépjen a romos épületbe.

Odabent egy vállfából kialakított fémkampóra akasztott elektromos kempinglámpa éles fénye fogadta. A kőpadlóra vastag réteget vont a por, a szalmatörek és a madárürülék. Tar és egyik embere, Doun egymás mellett álltak, beszélgettek és cigarettáztak, miközben Hilo érkezését várták. Lábuknál vitorlavászonba csomagolt, kötéllel összekötött hosszú csomag feküdt, mint egy rosszul felcsavart szőnyeg, mellette nagy, négyszögletes acéldoboz, melynek fedele nyitva állt – egy alvázra szerelhető szerszámosláda, amelyet Tar egy teherszállítási felszerelést árusító cégtől szerzett be.

Amikor Hilo belépett, Doun tisztelgett, majd levágta a csomagról a köteleket, és félrehúzta a vitorlavásznat, feltárva egy piszkos, véraláfutással teli fiatalember testét. A fiút megkötözték, száját betömték, a váratlan fényre azonban pislogott, és vonaglani kezdett a földön, megpróbált felülni. Éles jádeaurája olyan fájdalmasan villant fel Hilo elméjében, mint egy mikrofon recsegése. Doun hátralépett, Hilo pedig lenézett a sovány, izzadt arcba, a gyűlölettel és félelemmel teli szempárba. A Pillér tekintete lejjebb siklott a fogoly testén, és megállapodott a nyakában lévő jádegyöngyökön, majd a csontos karjára erősített, jádéval kirakott alkarpántokon. Kaul Lan jádéja. Még csak új foglalatba sem helyezték.

Hilót jeges düh és mély nyugtalanság fogta el. Évekkel ezelőtt, még Szarvként szolgált bátyja alatt, egy éjjel épp a Duplán Szerencsés étteremben töltötte az időt, amikor két tizenéves semmirekellő megpróbált jádét lopni egy részeg Zöldcsonttól. Hilo és a Maik fivérek ott voltak, hogy megakadályozzák, de Hilo most emlékezett rá, hogy akkor azt gondolta: a fiúk a társadalom egyre növekvő rothadásának a jelei, annak előjelei, hogy még rosszabb dolgokra is sor kerül majd. Most még erősebben érezte erre az idegenre nézve, erre a senkire, aki oly sok fájdalmat okozott a Kaul családnak, és mégis sikerült ennyi ideig büntetlenül megúsznia. Voltak, akik hittek abban, hogy az SN1 segítségével bárki viselhet jádét – de ez sosem történhet meg! Ha bármelyik senkiházi viselheti Lan jádéját, akkor a jáde nem jelent semmit. Akkor a Zöldcsontok egész világa nem jelent semmit. Hilót lelke mélyéig elborzasztotta a lehetőség színtiszta nihilizmusa. A Nincs Csúcs klán olyan volt, akár a tigris, ez a tolvaj pedig mint a patkány, de még a legnagyobb, leghatalmasabb teremtmény is félt a patkányok inváziójától, a sötétben osonó, éles fogú, betegségeket terjesztő rágcsálóktól. Kibillenést jelentettek a természet egyensúlyából, azt jelezték, alapjaiban van baj a világgal, és egyre gyorsabban terjed, még ez a pillanat sem állíthatja helyre.

Tar kinyitott egy sporttáskát, és pár eszközt vett elő belőle: egy vezeték nélküli fúrót, egy hosszú műanyag csövet, ragasztószalagot. Hilo leguggolt. A fiú egy rántással arrébb húzódott, és Erejével igyekezett elszakítani kötelékeit. Elhárítással próbálkozott, ami fókuszálatlan hullámként terjedt szét, felkavarta és a kőfalaknak vetette a padló mocskát, megmozdította a lámpást. Hilo lazán odavetett ellen-Elhárítása szétoszlatta a kétségbeesett kísérletet. Doun odajött, és a földre szorította a fogoly vállát, hogy véget vessen vergődésének. Hilo kinyitotta a kapcsokat a karpántokon, és egyenként levette őket, majd a fiú megfeszített nyaka mögé nyúlt, és kikapcsolta, majd tenyerébe zárta a jádegyöngyökből készült, hosszú láncot. Kabátja belső zsebébe tette Lan jádéját, majd megtapogatta a kitüremkedést mellkasán, meggyőződött róla, hogy biztonságban van.

A tolvaj felnyögött, szeme forgott, teste rázkódni kezdett a jádemegvonás első hullámától. Hilo kivette szájából a pecket. A fiú véres piszkot köpött ki törött fogai közül, majd Hilo meglepetésére elfordította fejét, és Tarra meredt. Arca eltorzult, tekintetében annyi gyűlölet égett, amennyi ránézésre el sem férhetett sovány testében.

– Te! – vicsorogta rázkódó testtel. – Te ölted meg az apámat! Elvágtad a torkát, és a kikötő vizébe dobtad. Remélem, hogy üvöltve halsz meg egész családoddal együtt, te lélektelen rohadék!

Tar érdeklődve pillantott rá, majd folytatta a fúró beállítását.

– Ki volt az apád?

– Mudt Jindonon volt a neve. – A fiú elsírta magát, sáros arcára csúf csíkot rajzoltak a könnyek. – Volt egy üzlete és némi jádéja, ennyi. Az apám volt, te pedig megölted.

– Emlékszem Mudt Jinre. – Tar bólintott, mintha most már mindent értene. – A Hegy kéme volt, csillámdíler, jádetolvaj, egy bűnszervezet vezetője. Segített kitervelni egy Zöldcsont Pillér gyáva meggyilkolását. Általában nem szeretem azt hinni, hogy az alma nem esik messze a fájától, de ez esetben igaz.

Hilo a hangosan zokogó tizenévesre nézett, aki megölte a bátyját, elszökött, majd megszentségtelenítette a családja sírját a jádéért. Nem érzett diadalt, csak az undor és a szánalom érzése öntötte el; nagy súllyal nehezedett rá a türelmetlen késztetés, hogy fejezzen be valamit, amivel már rég végeznie kellett volna. Köldökig kigombolta az ingét, és széthúzta. Eltávolított hármat a mellkasába ékelt jádekövek közül; felszisszent, ahogy kiszedte őket. Tenyerében forgatta a köveket, saját jádéját: még fiatalabb korában nyerte el egy ellenféltől, akire már nem emlékezett. Most már alig fogja megérezni az elvesztését, akkor azonban minden darabka új jáde a testén olyan volt, mint a sors érintése.

– Nézz rám! – mondta halkan a Pillér, és kinyújtotta kezét a három jádekővel. – Ez a Kaul család jádéja. Ez az, amiért hajlandó voltál ölni és lopni. Neked adom. Magaddal viszed a sírba, akár egy Zöldcsont.

– Nem én voltam! – üvöltötte Mudt; mélyről jövő haragját végre kioltotta a vadállati félelem. – Volt egy másik srác is! Ő csinálta… ő csinálta az egészet, az ő ötlete volt! Én csak elkísértem…

Hilo megragadta a tolvaj állkapcsát, és összeszorította; kényszerítette, hogy minden tiltakozása ellenére nyissa ki a száját. Egyenként beleejtette a három jádekövet, majd összezárta Mudt állkapcsát. Tar letépett egy darabka ragasztószalagot az ezüstös tekercsről, majd beragasztotta a fiú száját. Még több ragasztószalagot tekertek a csukló és a boka köré, hogy biztosabbak legyenek a kötelékek, aztán Tar megfogta a tolvaj lábát, Doun pedig a hóna alá nyúlt, és könnyedén felemelték, majd betették a fémládába. Felhúzott térddel épp csak hogy belefért, megfordulni már nem maradt helye. Hilo még egy, utolsó, jelentőségteljes pillantást vetett a rémülettől dermedt, fehér arcra, majd rácsukták a fedelet. A láda belsejéből tompa puffanások, elfojtott sikolyok hallatszottak, és fel-felívelő jádeaura-villanások szakították meg a vezeték nélküli fúró zúgását, miközben Tar lyukakat fúrt körbe a láda fedelére, hogy fémcsavarokkal a helyére rögzítse. Ezután a legnagyobb fúrófejjel akkora lyukat fúrt a láda fedelébe, amelyen befért egy ujj, és beledugta a műanyag csövet, amelyen bejuthat a levegő. Nem akarták, hogy a csapdába zárt fiú megfulladjon.

Tar és Doun kivitték a ládát az épületből. A kint lévő két férfi befejezte az ásást, és most a lapátra dőlve pihentek. Amikor meglátták, hogy a Pillér kilép a házból, letették szerszámaikat, és odasiettek, hogy segítsenek Tarnak és Dounnak odavinni a ládát a gödörhöz, majd leereszteni. Egy órába telt a két méter mély sír betemetése; az öt férfi váltotta egymást a lapátoknál, hogy aki épp nem dolgozik, az pihenhessen. Végül már csak a frissen felásott talaj jelezte, hol ásták el a ládát, a földből pedig alig láthatóan egy merev műanyag cső állt ki.

Szokásos csillámadagja nélkül egy függő általában huszonnégy órán belül elkezdi érezni a jádetelítettség hatását. Így, hogy a jáde ott volt a fiú adrenalinnal teli testében, minden bizonnyal gyorsabban fog bekövetkezni. A Viszketés nem sokkal később kezdődik.

Visszamentek a kempinglámpáért és egyéb eszközeikért az üres házba. A vidék teljes csendbe burkolózott. Az éjszakai ég tiszta volt, tele csillagokkal. Idáig sem a légszennyezés, sem a zaj nem ért el Janloonból, és a közelben egy más épület sem állt. A legközelebbi települést, Opiát harminc kilométernyi kanyargós hegyi út választotta el ettől a farmtól. Miközben visszamentek kocsijaikhoz, Hilo személyesen mondott köszönetet a három Szegnek (így hívta Tar az embereit, hogy megkülönböztesse őket Kehn Ujjaitól), amiért hajlandóak voltak egy máskülönben szép estét rááldozni arra, hogy gondosan elvégezzék ezt a kellemetlen feladatot. Doun, Tyin és Yonu mindhárman biztosították a Pillért afelől, hogy kötelességüknek érezték a Kaul Lan emléke iránti tiszteletből, és csak azt sajnálják, hogy ilyen sok időbe telt megtalálni a tolvajt, és alávetni a klán igazságszolgáltatásának.

Hilo Tarhoz fordult.

– Gondoskodtál róla, hogy megjutalmazzák a pultost, akitől a tippet kaptuk, ugye?

– Természetesen – felelte Tar.

Amellett, hogy intézte ezt az ügyet és elsuttogta Koben Ento nevét, Tar egyébként is keményen dolgozott az elmúlt időben. Most, hogy a klán megkezdte terjeszkedését Espeniában, Hilónak volt pár ötlete, hogyan tudná használni Tar kis csapatát a jövőben, de nem ez tűnt a megfelelő időnek arra, hogy felhozza a témát. Pillérese hátára tette a kezét.

– Tudom, hogy néha türelmetlen és indulatos vagyok veled, de csak azért, mert a testvéremnek tekintelek, és olyan dolgokat bízok rád, amilyeneket senki másra nem bíznék. Örülök, hogy számíthatok rád, Tar. Nem mondom ezt olyan gyakran, mint kellene.

———

Mire Hilo hazaért, már kora reggelre járt az idő. Csendesen zárta be maga mögött az ajtót, amikor megérkezett, és nem kapcsolta fel a világítást, hogy fel ne ébressze Went és a kisbabát – csak kéthetes volt, természetesen kislány. A konyhában egy szék támlájára tette a kabátját, majd megmosta kezét a mosogatóban. Fáradt volt, de éhes és szomjas is, ezért töltött magának egy pohár vizet, majd a gyümölcsöstálból elvett két naranccsal és egy csomag mogyoróval leült az asztalhoz. A Pillér a sötétben ült, hámozta és ette a narancsot, törte a mogyoró héját. Ritkán volt egyedül, így most kiélvezte a nyugodt pillanatot, nem sietett az ágyba.

Kivette Lan jádéját a zsebéből, az asztalra tette és nézte.

Érzékelése megsúgta neki, hogy valaki más is ébren van a házban. Már azelőtt megérezte Nikót, hogy meghallotta volna a kisfiú óvatos lépteit közeledni lefelé a lépcsőn, majd megállni a konyha ajtajában. A terasz ajtajának redőnye fel volt húzva, bevilágított az udvari világítás és a holdfény, így épp elég világos volt ahhoz, hogy Hilo lássa unokaöccse álmosságtól és aggodalomtól gyűrött arcát.

– Bácsikám? – szólalt meg a kisfiú. – Miért ülsz itt, a sötétben?

– Későn értem haza, és nem akartalak felébreszteni titeket. – Hilo kinyújtotta karját, a fiú pedig odament, felkapaszkodott nagybátyja ölébe, és mellkasára fektette az arcát. Bár Niko és Ru testvéreknek tekintették egymást, Went pedig az anyjuknak szólították, Hilo ragaszkodott hozzá, hogy őt bácsikámnak szólítsa Niko, és sose felejtse el, ki volt az igazi apja.

Megsimogatta a kisfiú haját.

– Állj fel, mutatok valamit – súgta a fülébe. Letette a háromévest (majdnem négy, emlékeztette magát) a földre, majd folytatta. – Akarod tudni, hol jártam ma, miért értem haza olyan későn, hogy nem tudtalak betakargatni? Kerestem valamit, ami rég elveszett, és most végre megtaláltam. – Felemelte a karpántokat és a jáde nyakláncot, hagyta, hogy a kisfiú megcsodálja, megérintse. Ebben a fiatal korban nem ártott meg, ha valakit korlátozott mértékben kitettek a jáde hatásának; egy gyereknek még jót is tett, ha megalapozták a jádetoleranciáját, mielőtt elérte volna azt a kort, hogy az Akadémiára mehessen.

– Ez apád jádéja volt, Niko – mondta Hilo. – Akkor viselte, amikor a klán Pillére volt. Egy nap, amikor Zöldcsont leszel, a tiéd lesz. Addig megőrzöm neked.

Niko ásított.

– Ahhoz még jó sokat kell nőnöm.

– Jó sokat – bólintott Hilo, majd felemelte a gyermeket, és visszavitte az emeletre.