14. FEJEZET
MEGVÁLTÁS EGY VÉN HARCOSNAK

Három nappal a sajtótájékoztató után Shae rövid utazást tett Janloonon kívül; csak Woont és Hamit vitte magával. Késő délután érkeztek Opia faluba. Ahogy az esős évszakban megszokott volt, sűrű köd gomolygott lefelé a hegyekből, elhomályosította felettük a fák lombjait, és csökkentette a látótávolságot a kanyargós, egysávos úton, ami a településre vezetett. Opia mindössze pár tucat, egymással fura szöget bezáró fa- és vályogépületből állt, melyeket szorosan egymás mellé építettek a meredek lejtőkön. Az alacsony, rozsdásodó bádogtetők sarkán csirkék ültek. Egy mezítlábas fiú és sárga kutyája megbámulták a három Zöldcsontot, ahogy kiszálltak Shae vörös Cabriola LS-éből. A fiú egy kiáltással sarkon fordult, és elfutott egy szűk, macskaköves úton, majd eltűnt a szemük elől.

Woon megállt Shae mellett. A lány tekintete a szokottnál kissé hosszabban pihent meg a férfin. Amióta Hilo ugratta vele a vacsoraasztalnál, nem tudott nem eltűnődni azon, igaza volt-e bátyjának, és Woon valóban komolyabb érzelmekkel kezdett-e viseltetni iránta, úgy, hogy ő nem vette észre, vagy kötelességtudató oltalmazásnak hitte. Furcsa volt személyzeti főnökét így látni, üzleties öltözéke nélkül, derekán holdpengével; mintha nem megszokott, Hajó úti önmaga lett volna. A tekintetében ülő bizonytalanságból ítélve ő is ugyanezt érezte, amikor Shaere nézett.

Woon felvetette, hogy hozzák magukkal a Szarv pár emberét, Shae azonban elutasította az ötletet. Úgy érezte, személyes teendőit intézi, az időjósi iroda feladatait. A klán két oldala függött ugyan egymástól, de egyfajta versengés is fennállt közöttük.

A kutyás fiú minden bizonnyal elterjesztette jövetelük hírét, mert a kis házak lakói előjöttek, és megálltak az ajtókban.

– Zöldcsontok! Gyertek, nézzétek! – hallotta Shae a gyerekek izgatott suttogását. A férfiak és nők egyszínű vagy kockás gyapjúinget viseltek, és néma, óvatos tisztelettel tekintettek rájuk, kezüket tisztelgőn emelték homlokukhoz, ahogy Shae és két társa elhaladtak mellettük. Opia mintha egy másik korból került volna ide, vagy mintha az idő elhaladt volna mellette könyörtelen menetelése során. A sűrű köd, amely még a táj legközelebbi elemeit is elhomályosította, még elhagyatottabbnak és kísértetiesebbnek mutatott mindent. Nehezen lehetett elhinni, hogy mindössze kilencvenperces autóút választja el ezt a falut Janloon metropoliszától.

Hami éberen nézett hol jobbra, hol balra. Így, a bőrkabátja alatt dudorodó pisztollyal és az övére erősített tokban lévő karomkéssel Shae könnyen el tudta képzelni, hogyan festett fő Szerencsehozója a céges karrierje előtti időkben, Ökölként.

– Úgy tűnik, a Hegy igazat mondott – jelentette ki a férfi. – Egyetlen másik Zöldcsont sincs a közelben.

Shaenek ugyanezt jelezte Érzékelése. Kiterjesztette először az egyik irányba, aztán a másikba, át a falusiak tompa energiáin át, míg rá nem talált arra az egyetlen jádeaurára, amit keresett, egyenesen előtte, egy palatetős, barna faépületben az utca végén. Volt benne valami eltérés, de nem tudta volna pontosan megmondani, mi.

Shae odament a házikóhoz, és belökte az ajtót. Nem volt bezárva; nagy lendülettel tárult ki, rozsdás zsanérjai megcsikordultak. Shae apró helyiségbe lépett be, melyet egyetlen, a plafonról lógó villanykörte világított meg.

– Doru bácsi – szólalt meg.

A volt Időjós egy négyszögletes, összecsukható kártyaasztal mellett ült a házikó konyharészében. Barna fürdőköpenyt viselt, alatta ujjatlan fehér trikót és szürke melegítőnadrágot. Egy tizenhárom év körüli lány hajolt felé – Shae úgy vélte, az egyik falusi lánya lehetett –, hogy gőzölgően forró vizet öntsön Doru lábfürdőjébe. Mikor Shae belépett, a lány megriadt, és elejtette a törülközőt, ami a kezében volt.

– Shae-se – szólalt meg Doru reszelős hangján, és ráncos arcán mosoly tűnt fel. – Örülök, hogy látlak. – A lány válla mögé nézett. – Nahát, Hami-jen és Woon-jen! Ez még jobb, mint amire számítottam.

Shae a kislány felé fordult.

– Távozz – parancsolta. A lány bizonytalan pillantást vetett Dorura.

Az öreg szeretetteli hangon szólt hozzá.

– Menj csak vissza a szüleidhez, Niya-se, és köszönöm mindazt a kedvességet, amit egy idős Zöldcsont felé tanúsítottál az elmúlt hetekben. A mindent látó istenek bizonyosan elhalmoznak majd kegyükkel téged és családodat.

A lány letette az üres vödröt, és kisietett a kunyhóból, szemét egész idő alatt a lábára szegezve. Shae nézte, ahogy távozik. A lány csigolyái és kamaszmellének apró halmai kidudorodtak vékony ingén át.

Shae visszafordult Doru felé.

– Te nyomorult!

– Már nem sokáig, Shae-se. Ezért jöttél, nem? Hogy kimérd rám a klán ítéletét. – Doru beleengedte lábát a forró vízbe, majd felsóhajtott. – Hideg van idefenn éjszakánként, sokkal hidegebb, mint a városban, pedig nincs is messze. Emlékszem ezekre a hidegekre, de akkor még fiatalabb voltam, így nem zavart annyira. – Szeme ellágyult a visszaemlékezéstől. – A háború alatt az Ősi Hegy Társaság fő tábora innen úgy… nyolc kilométerre lehetett délre. – Ernyedt mozdulattal intett a távolba. – De nehéz terepen feküdt, és a Janloontól idáig vezető út nem volt ilyen szépen leaszfaltozva, mint most. Opia falu volt a megállónk. Shae-se, nincs nagyobb hazafi egész Kekon szigetén, mint ezek az egyszerű vidéki népek. Elrejtettek minket a shotar katonák elől, ápolták a sebeinket, ételt és ellátmányt szállítottak a táborunkba. Ők voltak az első, az igazi Lámpások, sokkal inkább, mint a mai cégvezetők, akik díszes tollakat és palackozott hojit küldözgettek nekem ajándékba.

– És most is elrejtettek – jegyezte meg Shae. Körülnézett az apró konyha- és nappalirészben. Egyetlen hálószoba nyílt belőle, keskeny ággyal. Az egyedüli, mocskos ablakon át látszott, hogy kezd sötétedni.

Doru vállat vont. – Csak ameddig tehették. Tudtam, hogy a Hegy előbb-utóbb kiárusít a Nincs Csúcsnak. Éveken át működtem együtt velük, kihasználtam időjósi pozíciómat és a befolyásomat Kaul Sennél és Kaul Lannál, ismerjék fel őket az istenek. Mindezt abban a reményben, hogy mindannyiunk számára megfelelő, békés megoldást tudok találni. Onnantól, hogy nem voltam a Nincs Csúcs tagja, és a béke lehetősége sem állt fenn többé, mi hasznom lehetett volna bárki számára is? Azért azonban nagyon hálás vagyok, hogy te jöttél el értem, nem az a vadember Maik Tar.

Shae nézte az embert, aki nagyapja legközelebbi barátja és tanácsadója volt, aki már akkor közel állt a családjához, amikor ő még meg sem született. Yun Doru még törékenyebbnek és töpörödöttebbnek tűnt, mint amikor egy évvel ezelőtt legutoljára látta, megfosztva jádéjától, fogolyként a saját házában. Haja vékony volt és majdnem teljesen fehér, szeme mélyen beesettnek tűnt hosszú arcában, bőre egészségtelenül sápadt volt, tele mély árnyékokkal az egyetlen villanykörte fényében.

– Mint látod, haldoklom – jegyezte meg Doru teljes közönnyel. Amint kimondta, Shae azonnal tudta, hogy igaz; most már Érzékelte is a férfi jádeaurájának beteges ernyedtségét. – Májrák. A végső stádiumban, mint mondták. – Az egykori Időjós halványan elmosolyodott. – Remélem, nem adtál túl sokat cserébe az életemért. Nagyon keveset ér, és most, hogy Kaul Sen csatlakozott bajtársainkhoz a túlvilágon, megkönnyebbüléssel tölt el, hogy végre követhetem. Azért jöttél, hogy elhozd a megváltást egy vén harcosnak. Megkérnélek azonban, hogy válthassunk pár szót négyszemközt.

Shae habozott, majd odaszólt Woonnak és Haminak.

– Várjatok odakint!

– Shae-jen! – tiltakozott Woon, de Shae határozottan ránézett, hogy jelezze, komolyan gondolta.

– Várjatok kint, mint mondtam. Minden rendben lesz.

Hami szánalommal és undorral nézett Dorura.

– Többet kapsz, mint amit érdemelnél.

A két férfi távozott. Shae és Doru kettesben maradtak. Doru kiemelte lábát a lavórból, és megtörölte a törülközővel, amit a lány otthagyott. Az ablak elhomályosult a gőztől, Shae érezte a gyógynövényes só illatát.

– Szeretném, ha tudnád – kezdte Doru –, hogy abszolút szándékomban állt megtartani a neked tett ígéretemet. Hajlandó lettem volna jáde nélküli fogoly maradni saját otthonomban, hogy társasága lehessek Kaul Sennek utolsó napjaiban. – Doru ajka megremegett, és Shae érezte, ahogy gyenge aurájában ott lüktet a gyász. – Nagy ember volt, nemzedékünk legnagyobb Zöldcsontja, és a legdrágább barátom, ismerjék fel őt az istenek. Csak azért szegtem meg a neked tett szavam, mert ő ragaszkodott hozzá, és én sosem szegültem szembe az akaratával, semmiben.

Doru papucsba bújtatta meztelen lábát, és fájdalmasan recsegő ízületekkel felállt, majd a megviselt, sárga karosszékhez ment, fürdőköpenye övét megkötötte dereka körül. Ebben a pillanatban olyan törékenynek tűnt, hogy Shaenek le kellett küzdenie a fura késztetést, hogy segítsen neki.

– Mit adtál a Hegynek, mikor elmentél hozzájuk? – kérdezte.

– Semmit, Shae-se, bár nem azért, mert nem próbáltam. – Doru óvatosan leereszkedett a karosszékbe, és arca megrándult valami láthatatlan fájdalomtól. – Mikor a Hegy nyerésre állt a háborúban, elmentem Ayt Madához, mert azt reméltem, tárgyalhatok vele a biztonságodról. Felajánlottam neki mindent, amit a Nincs Csúcs üzleti tevékenységéről tudok, és azt is, hogy segítek majd a két klán pénzügyi és operatív egyesülésében, azzal a feltétellel, hogy téged semmi bántalom nem ér. Ugyanezt kértem Andennel kapcsolatban is, mert tudtam, hogy te is ezt szeretnéd. Ayt elutasította az ajánlatomat. Azután, ahogy feldühítetted, nem áll szándékában életben hagyni téged.

El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor Hilo fordított az utcai háború menetén, még ha ez azt is jelentette, hogy nekem nincs többé helyem, és szükség sincs rám. A Hegy megengedte, hogy itt maradjak Opiában, ahol ápolnak betegségemben. Eleinte őröket is állítottak, elvileg a védelmemre, de valójában fogoly voltam, bár sokkal inkább saját, beteg testem foglya, mint bármi másé. – Doru hosszasan, mélyen, elkínzottan köhögött, majd világos tekintettel, komoly arccal nézett fel a lányra. – Shae-se, még ezen a helyen is hallok dolgokat, és még mindig olvasok a felhőkben. Mikor hallottam, hogy a klánok fegyverszünetet kötöttek, hálás voltam, hidd el nekem. De amíg Ayt Mada vezeti a Hegyet, te sosem leszel biztonságban.

Shae érezte, hogy keze és lába jéggé dermed az öreg szavaitól.

– Mit kell tennem?

– Ahhoz, hogy valaki megőrizze a hatalmát, meg kell tagadnia másoktól. Aytnak nincs örököse. Vannak jelentős családok a Hegyben, akik mind azt remélik, hogy az örökébe lépnek, és úgy követik, mint egy farkasfalka, amely várja, hogy megbotoljon. Az Iwe család a hűséges belső kör tagja, Venék pedig gazdagok, de a Koben család joga a legerősebb, és ők nyerhetnek a legtöbbet. Ayt erős Pillér, de akkor is csak ember, és nő. Találj rá módot, hogy szövetséget köss az utódával. A te dolgod lesz véget vetni a klánháborúnak, Shae-se, megtalálni az utat, ami visszavezet az igazi békéhez. – Doru ismét köhögött, úgy tűnt, tüdőgyulladás gyötri. – Ezen túlmenően csak azt a tanácsot tudom adni, amit egy vén Időjós adhat a fiatalnak: hallgass meg mindenkit, de a felhőkben te magad olvass!

Shae torka váratlanul elszorult, mikor megszólalt.

– Van még valami mondanivalód, Doru-jen? – Elérkezett az idő. Kezét holdpengéje markolatára tette, de még nem húzta elő a fegyvert.

Doru a nyakához nyúlt, és leemelt egy láncot, rajta négy jádekővel. Egy pillanatig ráncos, hosszú ujjú kezében tartotta a köveket, tekintete párás lett. – Ez a jáde nagyapádé volt – jelentette ki. – A Kaul családot illeti. – Letette a mellette lévő kis faasztalkára. Ismerős jádeaurája úgy foszlott szét, mint az elszenesedett fahasáb füstje; Shae már csak lassú szívverését és ziháló leheletét Érzékelte.

Shae érezte, hogy végtagjai elnehezülnek. A találkozó nem úgy alakult, mint képzelte. Éveken át gyűlölte Dorut. Idefelé jövet úgy gondolta, gyorsan, rideg igazságérzettel csap majd le, hogy jóvátegye a hibát, amit elkövetett, amikor életben hagyta. Nem számított rá, hogy egy beteg, szenvedő öregembert talál itt, fél lábbal már a sírban. Ideje volt cselekedni, mégis ott maradt, ahol volt, mozdulatlanul. Doru aljas, vén perverz volt, és a legmagasabb szintű árulást követte el a klán ellen, mikor azonban összekulcsolta kezét az ölében, és nyugodt várakozással nézett fel rá, a lánynak az jutott eszébe, hogy ez az ember a bácsikája volt, Kaul Sen legjobb, legdrágább barátja.

A mellkasát elszorító fájdalom mintha szétterjedt volna végtagjaiban, és ólommá változtatta volna őket. Nem bírja megölni Dorut. A nagyapja, ismerjék fel őt az istenek, sosem bocsátaná meg neki.

A volt Időjós furcsamód elégedetten felsóhajtott.

– Jaj, Shae-se, attól tartok, van, amit még tanulnod kell az ellenségedtől, Ayt Madashitól. Ha egy Zöldcsont-klánt akarsz vezetni, előfordul, hogy ridegnek kell lenned, akár az acél. – Doru megmozdult ültében, és kinyitotta a kisasztal fiókját. – Mégis, örömmel tölt el, hogy még azok után is, hogy számtalan módon elveszítettem már a megbecsülésedet, maradt valami megenyhülés a szívedben öreg bácsikád iránt. Nagyapád kedvence voltál, és az enyém is; soha nem akartam volna bajt vagy szívfájdalmat okozni neked.

Shae egy pillanattal azelőtt ébredt rá, mit tervez Doru, mielőtt az öreg elővette volna a pisztolyt, szájába vette a csövét és meghúzta a ravaszt.

A kunyhó ajtaja kivágódott. Woon rontott be kivont holdpengével, jádeaurája lángolt az ijedtségtől. Felkiáltott, de Shae nem hallotta, mit mond; a lövés visszhangja elnémította körülötte a világot. Doru teste hátravetődött székében, most ott hevert, hosszú végtagjai élettelenül lógtak, ráncos feje félredőlt vékony nyakán. A karosszék támláját véres koponya- és agyvelődarabkák pettyezték. Shae szíve olyan hevesen zakatolt, hogy a torkában érezte lüktetését. Doru olyan gyorsan, habozás nélkül cselekedett, hogy a lány még csak nem is Érzékelte előre. Legnagyobb meglepetésére és szégyenére érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek.

Belépett Hami is, és a holttestre meredt, de nem szólt semmit. Nyilvánvaló volt, mi történt: Shae kudarcot vallott, de Doru ettől függetlenül elfogadta a klán ítéletét.

– Hozzátok a jádét az asztalról; a klán tulajdona – szólalt meg Shae. Nem volt képes rávenni magát, hogy közelebb lépjen a holttesthez, és elvegye a jádét, amit nem érdemelt meg. Elfordult, és kiment az ajtón. Hallotta, hogy Woon utánamegy, Hami azonban még benn maradt. Shae megértette, hogy veszített tekintélyéből a férfi szemében. Az odakinn gyülekező falusiak hátrálni kezdtek, amikor megjelent; utat engedtek neki, ahogy elhaladt közöttük.

– Ki a falu elöljárója? – kérdezte.

Szakállas, középkorú férfi lépett előre; overallt és lapos sapkát viselt. Óvatosan homlokához érintette összekulcsolt kezét, és meghajolt tisztelgésképpen.

– Köszönöm, hogy kedvességet tanúsítottak egy idős Zöldcsont felé, és vendégül látták utolsó napjaiban – mondta Shae elég tisztán ahhoz, hogy minden egybegyűlt hallja. – Ha jelenléte bármi nehézséget okozott, klánom nevében is elnézést kérek és köszönetet mondok.

Az elöljáró körbepillantott a többi falubelin, mielőtt visszafordult volna Shae felé. Már besötétedett, Shae nem tudta tisztán kivenni a férfi arckifejezését a házak közti facölöpökről függő kerozinlámpák fényében.

– Mindig élelmet és menedéket nyújtottunk minden Zöldcsontnak, akinek szüksége volt a segítségünkre – mondta az elöljáró. Nem kérdezte, mi történt a kunyhóban. A háború és megszállás jellemezte évtizedek során Kekon vidéki lakóiba beleivódott a hagyomány, hogy segítik és rejtegetik a Zöldcsontokat anélkül, hogy beszélnének róla másoknak, vagy kérdéseket tennének fel – ez volt a legjobb védelem a shotar katonák kínzásai ellen. Opia népe erősen őrizte a hagyományt.

Shae készpénzzel teli borítékot tett az elöljáró kezébe. Minden bizonnyal több pénz volt benne, mint amennyit a település az elmúlt években látott.

– Temessék el a hegyekben, a felkelők régi tábora közelében, ami délre van innen – mondta a falusiaknak. – Álljon a sírkövén ez: Itt nyugszik Kekon egyik Zöldcsont harcosa.