2

A K-kapu ne­vé­ben a K betű a „KH”-nak is rö­vi­dí­tett Kfi­cat-haD­erech ki­fe­je­zés­re utal, ami az Ó-Föld egyik nyel­vén annyit tesz: „Az út meg­rö­vi­dí­té­se”. A kapu mű­kö­dé­sét csak az Őr­zők is­me­rik. Vo­nat­ra szállsz, az át­megy a K-ka­pun, és már­is má­sik vi­lág­ba csep­pensz, ahol a nap, amely egy per­ce sü­tött rád, már csak apró csil­lag az égen. Ilyen messzi­re űr­ha­jó­val utaz­ni tíz­ezer évbe is be­le­tel­ne, ám a K-vo­nat­nak ez csu­pán pár má­sod­per­ces ug­rás. A ka­pu­kon nem le­het sem át­gya­lo­gol­ni, sem ko­csi­val át­haj­ta­ni. Ra­ké­ták és lö­ve­dé­kek ugyan­úgy nem jut­nak át raj­tuk, mint a lé­zer­su­ga­rak vagy a rá­dió­hul­lá­mok. A K-Bah­non ki­zá­ró­lag vo­na­tok köz­le­ked­het­nek: a Bi­ro­da­lom vén, bölcs vo­na­tai, sár­kány-szép­sé­ge­sek, ame­lyek se­bes­ség­ről és tá­vol­ság­ról ál­mod­nak, mi­köz­ben vág­tat­nak vi­lág­ról vi­lág­ra.

Ma­nap­ság a leg­töb­ben olyan nem­tö­rő­döm­ség­gel utaz­gat­tak egyik nap­rend­szer­ből a má­sik­ba, mint­ha vá­ro­son be­lül, a ke­rü­le­tek kö­zött köz­le­ked­tek vol­na. De Zen azok közé tar­to­zott, akik még érez­ték az uta­zás va­rá­zsát, és azon az éj­sza­kán, mint min­dig, ar­cát az ab­lak­nak szo­rít­va néz­te az el­su­ha­nó vi­lá­go­kat.

Csend­rob­ba­nás. Ta­ra­kat: kö­vér hol­dak, gőzt pö­fö­gő ké­mé­nyek. (A vo­nat meg­ál­lás nél­kül ha­ladt át.) Csend­rob­ba­nás. Nyár­nak Éle­te: lent öböl, fent fe­hér ut­cák; hogy ilyen he­lyen él­hes­sen, ar­ról ő leg­fel­jebb csak ál­mod­ha­tott. Csend­rob­ba­nás. Tusk: tür­kiz ég­bol­ton gi­gá­szi gáz­boly­gók, fél­re­csa­pott szal­ma­ka­la­pok ka­ri­má­ját idé­ző fer­de gyű­rűk­kel. A Tus­knak jó nagy volt a pi­a­ca. Le­het, hogy leg­kö­ze­lebb ott kéne pró­bál­koz­nom, és Am­ber­sa­it a biz­ton­ság ked­vé­ért ki­csit ha­nya­gol­nom, gon­dol­ta. Vagy ta­lán az egész K-Bahnt ke­rül­nie kel­le­ne egy da­ra­big; akad bő­ven lop­ni­va­ló oda­ha­za Szur­dok­ban is.

De tud­ta, hogy úgy­sem fog­ja ke­rül­ni a vas­utat. Nő­vé­re, Myka sze­rint ő sín­kó­sza, aki­nek úgy kell a K-Bahn, mint drog­füg­gő­nek a szer. Ez­zel maga Zen is egyet­ér­tett. Nem pusz­tán lop­ni járt a vas­út­vo­na­lak­ra, ha­nem azért, mert imád­ta a vál­to­zó tá­ja­kat, az alag­utak böm­bö­lő fe­ke­te­sé­gét és a ka­puk szik­rá­zá­sát. És min­de­nek­fe­lett imád­ta a vo­na­to­kat, a nagy moz­do­nyo­kat: mind egyé­ni­sé­gek vol­tak, ko­mo­rab­bak vagy ked­ve­seb­bek, de min­det az a mély öröm fű­töt­te, ame­lyet ő is ér­zett, ha vas­úton uta­zott.

A moz­do­nyo­kat nem ér­de­kel­te, mi­lyen sze­rel­vényt húz­nak. Csil­lo­gó sze­mély­va­go­nok vagy roz­zant te­her­va­go­nok, ne­kik egy­re ment. És rend­sze­rint az uta­sok­kal sem igen tö­rőd­tek, noha volt ben­nük ro­man­ti­ka, és sok rege szólt ar­ról, hogy szö­ke­vény sze­rel­me­se­ket vagy da­li­ás tol­va­jo­kat se­gí­tet­tek út­ju­kon. És ha a vo­nat­ra né­ha­nap­ján egy gyil­kos vagy a be­té­te­sek pén­zé­vel meg­lé­pő ban­kár szállt fel, a moz­dony az első ál­lo­má­son ri­asz­tot­ta a ha­tó­sá­got, vagy egy­sze­rű­en rá­eresz­tet­te sa­ját kar­ban­tar­tó ro­bot­pók­ja­it a bi­tang­ra…

Zen ezen tű­nő­dött, mi­köz­ben a Csil­lag­kö­zi Exp­ressz át­ro­bo­gott az utol­só ka­pun, és az alag­út hosszú sö­tét­jét egy pá­lya­ud­var tá­gas tere vál­tot­ta fel. Ab­lak­ta­lan vá­rost for­má­zó kon­té­ner­hal­mok, ke­rá­mi­ala­po­kon fel­fény­lő hű­vös tü­kör­ké­pek, ab­la­kok előtt el­vil­la­nó ál­lo­más­név­táb­lák kö­vet­kez­tek, majd a vo­nat kel­le­mes han­gon be­mond­ta:

– Szur­dok, vég­ál­lo­más. Szur­dok. Szí­ves­ked­je­nek el­hagy­ni a vo­na­tot!

A pe­ron­ra lép­ve ész­re­vet­te, hogy né­hány kar­ban­tar­tó pók inal vé­gig a va­go­nok te­te­jén. Lát­tuk­ra el­töp­ren­gett, hogy a drón va­jon le­ad­ta-e az ada­ta­it a vo­nat­nak, mi­előtt az el­hagy­ta az Am­ber­sa­it. Le­het, hogy a vo­nat most majd fel­nyom­ja, mert nem ta­lál­ta elég­gé da­li­ás­nak vagy ro­man­ti­kus­nak, vagy mert meg­saj­nál­ta a ki­fosz­tott arany­mű­vest. A pe­ro­non bal­lag­va el­kép­zel­te, ahogy a sok­lá­bú ro­bo­tok rá­ve­tik ma­gu­kat, és ha­ra­pó­fo­gó­ik­kal szét­szag­gat­ják – vagy csak le­fog­ják, amíg oda nem ér­nek a he­lyi rend­őrök.

De egyi­ket sem tet­ték. Megint hagy­ta, hogy a fé­lel­mei ma­guk­kal ra­gad­ják, ahogy Ma­mus­sal szo­kott tör­tén­ni. Oda kell fi­gyel­nem erre, gon­dol­ta; tud­ta, hogy a túl sok kép­zel­gés hova ve­zet­het. A ro­bo­tok men­tek a dol­guk­ra, el­len­őriz­ték a ko­csik kö­zöt­ti vo­nó­kap­cso­kat, rend­be hoz­ták a vo­nat fé­nye­zé­sé­nek kar­co­lá­sa­it. Ő pe­dig, alig ma­rék­nyi má­sik utas és a nyo­muk­ban ipar­ko­dó gu­ru­lós bő­rön­dök tár­sa­sá­gá­ban, a pe­ronzá­ron át el­hagy­ta az ál­lo­mást. Úgy tűnt, sen­kit sem lel­ke­sí­tett fel túl­sá­go­san, hogy Szur­do­kon kel­lett le­száll­nia.

* * *

A Zen­nek ott­hont adó vá­ros me­re­dek falú árok­ra ha­son­lí­tott. Szur­dok há­zai és gyá­rai az ál­lan­dó vi­ha­rok­tól súj­tott, egy­ka­pus Ang­kat boly­gó egyik mér­föld­nyi mély ka­nyon­já­nak fa­la­in, egy­más he­gyén-há­tán emel­ked­tek. Hely­szű­ké­ben az épü­le­tek fel­ku­po­rod­tak min­den hoz­zá­fér­he­tő ki­szö­gel­lés­re, fel­ta­pad­tak a szir­tek­re, és el­lep­ték a hi­da­kat, ame­lyek át­ível­tek a szik­la­fa­lak köz­ti sza­ka­dé­kon – a sza­ka­dé­kon, amely­ben szuty­kos eső ver­te a min­den­fe­lé csün­gő ká­be­le­ket és a him­bá­ló­zó ne­on­fel­ira­to­kat, és a szmog­ban lé­gi­ta­xik, kom­pok és bér­li­mu­zi­nok rep­ked­tek han­gos ro­tor­csat­to­gás­sal. A me­re­de­ken fel­tor­nyo­zott épü­le­tek közt ezer­nyi víz­esés zu­bo­gott a mély­ben rej­lő fo­lyó felé, mind hoz­zá­ad­va sa­ját zú­gá­sát az ipa­ri zóna sok­fé­le za­já­hoz. Szur­do­kot a la­kói Ro­baj­vá­ros­nak ne­vez­ték.

Szab­vány­idő­ben szá­mol­va Zen épp csak tíz­éves múlt, ami­kor ide­köl­töz­tek Ma­mus­sal és My­ká­val. Ko­ráb­ban a Sant­he­ra­kin lak­tak, még ko­ráb­ban a Qa­la­ton, és hogy előt­te mer­re, azt már fel­idéz­ni sem tud­ta. Olyan sok­fe­lé, hogy a si­lány la­ká­sok­ról és a min­dig más ég­bolt­ról csu­pán el­mo­só­dó em­lé­kei ma­rad­tak. A ko­ráb­bi lak­he­lye­ik­ről ál­ta­lá­ban si­et­ve tá­voz­tak, min­dig azok elől me­ne­kül­ve, akik Ma­mus sze­rint a nyo­muk­ban vol­tak. De Szur­dok­ra érve Myka és Zen már kez­dett rá­jön­ni, hogy az ül­dö­ző­ik csu­pán az any­juk kép­ze­le­té­ből ki­szi­vár­gó rém­ál­mok, akár­csak a „gon­do­lat­hul­lá­mok”, ame­lye­ket Ma­mus időn­ként a fa­lak­ból és ab­la­kok­ból ki­áram­la­ni vélt. Így hát in­nen már nem men­tek to­vább, és amennyi­re tő­lük telt, meg­pró­bál­tak Ma­mus­ról gon­dos­kod­ni. Myka gyá­ri mun­kás­ként ju­tott ál­lás­hoz, az öccsét vi­szont a pénz­ke­re­set könnyebb mód­jai von­zot­ták.

Ám annyi­ra azért nem is vol­tak könnyű­ek ezek a mó­dok. Elég­gé meg­vi­sel­te a haj­sza, ott az Am­ber­sai Ba­zár­ban. A lo­pott nyak­lánc az ál­lo­más­ról ki­jö­vet még min­dig húz­ta a ka­bát­zse­bét, mint­ha bal­sze­ren­csét akar­na hoz­ni rá. Sze­re­tett vol­na meg­sza­ba­dul­ni tőle, ezért a ne­on­po­cso­lyák és a sis­ter­gő víz­esé­sek kö­zött el­trap­polt az ut­cá­ba, ahol Bo­ga­ras Bá­csi bolt­ja állt.

A drónt, amely ka­me­rá­it esőn, pá­ra­füg­gö­nyön és tö­me­gen át rá­sze­gez­ve kö­vet­te, Zen nem vet­te ész­re.

* * *

Bo­ga­ras Bá­csi va­ló­já­ban nem is bá­csi volt, ha­nem kap­tár­szer­ze­tes. A tes­tét ko­ló­ni­á­ba gyűlt nagy, bar­na bo­ga­rak al­kot­ták, ame­lyek a gallyak­ból, ma­dzag­ból, csir­ke­cson­tok­ból ma­guk­nak össze­tá­kolt, nagy­já­ból em­ber­for­ma vá­zon mász­kál­tak. Mil­li­ó­an le­het­nek, gon­dol­ta Zen, mi­köz­ben ke­zé­ben a nyak­lánc­cal a bolt mö­göt­ti fél­ho­má­lyos, szűk iro­dá­ban áll­do­gált. Bo­ga­ras Bá­csi ko­szos zsák­vá­szon csu­há­ja alól zi­ze­gés hal­lat­szott. Csuk­lyá­ja ár­nyé­ká­ban az arc mint hol­mi pa­pír­fa­lú da­rázs­fé­szek vagy mint há­rom he­lyen is ki­lyu­kasz­tott le­pény de­ren­gett: a két szem­rés és a roj­tos száj mö­gött a sö­tét­ben csil­lám­ló bo­gár­tes­tek hem­zseg­tek. A száj­nyí­lás­ból szó­ló han­got ezer­nyi egy­más­hoz súr­ló­dó fű­rész­fo­gas ro­var­láb kel­tet­te.

– Ez szép da­rab, Zen. Szebb, mint a szo­ká­sos sze­mét, amit ál­ta­lá­ban ho­zol.

A maszk nyí­lá­sa­in át hosszú ro­var­csá­pok in­te­get­tek a fiú felé. A leg­több kap­tár­szer­ze­tes a K-Bah­non tett vég­te­len és ti­tok­za­tos za­rán­do­ku­tak­kal töl­töt­te az ide­jét. Ke­res­ke­de­lem­mel csak el­vét­ve fog­lal­koz­tak, de Bo­ga­ras Bá­csi re­me­kül ér­tett hoz­zá; ugyan­olyan jól al­ku­do­zott, mint bár­mely em­ber.

– Két­száz – züm­mög­te.

Ez leg­alább száz­zal ke­ve­sebb volt, mint amennyit Zen re­mélt, de fá­radt volt, és meg is utál­ta már a nyak­lán­cot, így hát le­tet­te Bo­ga­ras Bá­csi mocs­kos pult­já­ra. A vá­szon­kö­peny alól ro­va­rok­kal bo­rí­tott, or­mót­lan ru­ha­fo­gas­kéz emel­ke­dett fel, és az ék­szer után nyúlt.

Zen ki­lé­pett a bolt aj­ta­ján, és köz­ben meg­szá­mol­ta a kö­teg­nyi ban­kót, ame­lyek mind­egyi­kén a Csá­szár vi­deo­arc­ké­pe mo­soly­gott. Az­tán ha­za­in­dult, ugyan­az­zal az ér­zés­sel, mint min­dig, ha vég­zett – mint­ha kur­ta sza­bad szár­nya­lás után tér­ne vissza a ka­lit­ká­ba.

El­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy hát­ra­néz­zen. Nem lát­ta, ahogy a drón a ne­on­köd­ből le­eresz­ke­dik Bo­ga­ras Bá­csi bolt­já­ra. Oda­bent­ről fény vil­lant, kur­ta csö­röm­pö­lés hang­zott, majd a drón is­mét elő­buk­kant, és mind­ad­dig ott le­be­gett, amíg oda nem ért egy pi­ros eső­ka­bá­tos lány, aki fel­pil­lan­tott rá. A gé­pe­zet meg­dön­tött ro­to­rok­kal Zen után ló­dult, a lány pe­dig kö­vet­te, gya­log.