6

A fiú ki­sza­ba­dí­tot­ta a ke­zét, és a sí­nek kö­zött áll­va vissza­né­zett a le­rob­bant vo­nat­ra, amely élet­te­le­nül tor­nyo­sult az alag­út hal­vá­nyan fény­lő lám­pái alatt. A haj­tó­mű­vek zi­hál­va fel-fel­pö­rög­tek, de újra meg újra le­áll­tak. A jár­mű­test időn­ként meg­re­me­gett, mint­ha az uta­sai fut­kos­tak vol­na oda­bent.

– Gye­rünk! – szólt Nova. – Nem vá­ra­koz­tat­hat­juk meg a Rókát.

– Mi­fé­le ró­kát?

– Ra­ven vo­na­tát, a Gon­do­lat-rókát. Gye­re!

A lány nem úgy vi­sel­ke­dett, ahogy a mo­to­ri­kok szok­tak: sem haj­lon­gás, sem gyá­ri mo­soly. Csak el­vi­gyo­ro­dott, az­tán meg­in­dult az alag­út­ban, az alak­ját árny­ként raj­zol­ta ki a kék­lő ho­mály. Zen kö­vet­te. Sose bízz egy mo­tó­ban, mond­ta vol­na a nő­vé­re, de a fiú úgy vél­te, nincs sok vá­lasz­tá­sa. Vagy csat­la­ko­zik a lány­hoz, vagy mász­hat vissza a vo­nat­ba; és a drót­ba­ba ked­ve­sebb­nek tűnt, mint a szá­za­dos.

– Ha már az Am­ber­sa­ion ve­lem jössz, ren­ge­teg zűrt meg­spó­rol­tál vol­na – je­gyez­te meg Nova.

– A dró­nod le­lőt­te Bo­ga­ras Bá­csit.

– Saj­ná­lom – pil­lan­tott hát­ra a lány. – A Gon­do­lat-róka drón­ja volt, és a Róka néha… nem tud­ja fé­kez­ni ma­gát. De az a kap­tár­szer­ze­tes nem halt meg, csak ki­csit szét­esett. Majd össze­sze­di ma­gát.

– Mi a hely­zet My­ká­val és Ma­mus­sal? Jól van­nak? – tu­da­kol­ta Zen.

– Ó, igen! – A lány meg­tor­pant, és rá­né­zett. – Nem hagy­nám, hogy a Róka bánt­sa őket. Bár sze­rin­tem a nő­vé­red en­gem szí­ve­sen bán­ta­na. Min­dig ilyen dü­hös?

– Myka nem sze­re­ti a mo­to­ri­ko­kat.

– Azt mond­ta rám, hogy pu­ta­la – idéz­te fel Nova. – Gon­do­lom, ez va­la­mi erős sér­tés.

A ki­fe­je­zés „bábu”-t vagy ef­fé­lét je­len­tett az Ó-Föld egyik nyel­vén. Zen el­kép­zel­te, aho­gyan a nő­vé­re köp­te a szót, és el­vi­gyo­ro­dott.

Nova köz­ben az alag­út fala felé for­dult. Hogy mit csi­nált, azt a fiú nem tud­ta, de ajtó nyi­kor­dult, és az ar­cát ki­áram­ló, ápo­ro­dott le­ve­gő csap­ta meg. A mo­to­rik mö­gött ő is be­lé­pett; csem­pé­zett falú, kő­pad­lós, szűk fo­lyo­só­ra ju­tot­tak. Az ajtó be­zá­rult, és az ala­csony pla­fo­non fel­fény­let­tek a lám­pák. A mo­to­rik bá­to­rí­tó mo­soly­nak szánt arc­ki­fe­je­zést vil­lan­tott felé. Ol­csó tu­cat­ar­ca volt, ami­lyet Zen már sok­szor lá­tott ha­son­ló ro­bo­to­kon: tá­vol ülő fin­dzsa­sze­mek, fü­lig érő száj. Ké­pét és pici, sza­bá­lyos or­rát vi­szont szep­lők pettyez­ték. Szep­lős motó, ki hal­lott már ilyet?

Men­tek to­vább elő­re. A pad­ló lej­tett, a fo­lyo­só el­ka­nya­ro­dott, és a fa­la­kat itt már nem is víz­fol­tos csem­pék, ha­nem tej­ka­ra­mel­la­sze­le­tek­ként csil­lo­gó tűz­zo­mánc mo­za­ik­la­pok ez­rei fed­ték. A hely is­me­rős­nek tűnt a szá­má­ra, és ami­kor egy pil­la­nat múl­va ki­ér­tek egy nagy, ár­nyas tér­ség­be, Zen már tud­ta is, hogy mi­ért.

Egy K-Bahn-ál­lo­má­son vol­tak.

Kö­rül­né­zett, és töp­ren­gett, hogy ez va­jon me­lyik ré­sze Szur­dok ál­lo­más­nak, és mi­ért ilyen csen­des. Az­tán las­san­ként rá­jött, hogy ez itt egy­ál­ta­lán nem ré­sze Szur­dok ál­lo­más­nak. A ma­gas, bolt­íves, árnyod­vas tető, a moz­du­lat­lan óra és a le­hú­zott re­dő­nyű bol­tok, a por­ba és ál­la­tü­rü­lék­be ful­ladt szé­les elő­csar­nok, ahol üres szék­so­rok bá­mul­ják a pók­há­lók­tól roj­tos in­for­má­ci­ós táb­lát… Ál­lo­más volt, sem­mi két­ség, de nem Szur­dok ál­lo­más, ha­nem egy má­sik, a ka­nyon szí­ri­je­i­nek mé­lyé­re rejt­ve. A neve ott állt a fa­la­kon, ha­tal­mas be­tűk­kel fel­fest­ve: SZUR­DOK-B.

– Ez le­he­tet­len!

Zen hang­ja vissz­han­got ver­ve ke­ren­gett a föld alat­ti csar­nok­ban; hal­la­tán apró, lát­ha­tat­lan lé­nyek sur­ran­tak a sar­kok­ban fel­gyűlt sze­mét­ku­pa­cok me­ne­dé­ké­be.

– Szur­dok egy­ka­pus boly­gó – foly­tat­ta. – Csak egyet­len be­jö­vő vo­nal van.

– Ma már csak egy – bó­lin­tott rá a fur­csa mo­to­rik. – De va­la­ha ket­tő volt.

– Sose hal­lot­tam Szur­dok-B ál­lo­más­ról. Nincs raj­ta a Há­ló­zat tér­ké­pén…

– Már nincs. Az in­nen in­du­ló vo­nal egy K-ka­pu­hoz megy, amely a Fű­rész­fog-hegy­ség alatt van. De az a K-kapu csak a Tus­kra ve­zet, oda pe­dig sok­kal gyor­sab­ban el le­het jut­ni Szur­dok fő­ál­lo­má­sá­ról. Ezt az ál­lo­mást már öt­ven éve le­zár­ták.

Úgy is né­zett ki az egész. Öt­ven év pora és tör­me­lé­ke volt Zen ba­kan­csá­nak tal­pa alatt. Öt­ven év ned­ves­sé­gé­től mocs­kos csem­pék, öt­ven éve hízó csepp­kö­vek a ká­vé­zók és vá­ró­ter­mek víz­kő­rücs­kös hom­lok­za­tán. So­sem hal­lott ita­lok és há­rom­dék fa­ku­ló rek­lám­jai a fa­la­kon. Egy min­de­nütt elő­for­du­ló, de szá­má­ra is­me­ret­len cé­gemb­lé­ma: Szí­ri­usz Transz­ga­lak­ti­kus Vas­út­tár­sa­ság. Régi cuc­cok. Ré­gi­sé­gek. Ér­té­kes ré­gi­sé­gek. A vas­út­tör­té­ne­ti erek­lyé­kért a gyűj­tők min­dig jó pénzt fi­zet­tek.

Zen tud­ta, hogy kis­stí­lű do­log így gon­dol­kod­ni. Ez itt egy tel­jes el­tűnt ál­lo­más! Biz­to­san oko­sab­ban is hasz­not húz­hat be­lő­le an­nál, hogy szét­szed­ve, da­ra­bon­ként el­ado­gas­sa az Am­ber­sai Ba­zár­ban…

Egy bolt­haj­lás alatt át­ha­lad­va egy pe­ron­ra ér­tek. Odább to­váb­bi pe­ro­nok hú­zód­tak, kö­zöt­tük sí­nek csil­lan­tak a sö­tét­ben. Ez va­la­ha for­gal­mas hely le­he­tett. Zen el­tű­nő­dött, hogy­hogy még csak nem is hal­lott róla, bár Szur­do­kon az em­lé­ke­zet nem ter­jedt túl messzi­re.

Ide az em­be­rek csak rö­vid idő­re sze­gőd­tek, seb­bel-lob­bal ér­kez­tek pénzt ke­res­tek, amennyit tud­tak, az­tán odább­áll­tak; nem ül­tek le te­re­fe­rél­ni a tör­té­ne­lem­ről. Eszé­be ju­tott, hogy Flex egy­szer mon­dott va­la­mit egy el­ha­gya­tott vo­nal­ról; meg­le­het, hogy még járt is ide­lent. De Flex nem volt az a fe­cse­gős tí­pus.

Gya­log­hí­don kel­tek át, egy­kor vo­na­tok in­du­lá­si ide­jét és cél­ál­lo­má­sát mu­ta­tó ki­jel­zők mel­lett ha­lad­tak el, a lá­buk alatt el­szá­radt fa­le­ve­lek ro­pog­tak. Az ener­gia­mor­zsá­kon ten­gő­dő lám­pák a moz­gá­su­kat ér­zé­kel­ve, amennyi­re tud­tak, fel­pis­lá­kol­tak. A híd alatt Zen vo­na­to­kat pil­lan­tott meg: egy vén Voss-moz­donyt és jó pár má­si­kat, amely­nek alak­ját nem tud­ta ki­ven­ni. Csu­pa holt vo­nat, egy holt ál­lo­má­son…

Nem, még­sem mind volt az: az egyik vo­nat­ból fény szű­rő­dött ki a ko­csi­ab­la­kok re­dőny­lé­cei kö­zött és a moz­dony cá­pa­ko­pol­tyút idé­ző ol­dal­szel­lő­ző­in át. A fiú hal­lot­ta a moz­dony halk, vá­ra­ko­zó do­rom­bo­lá­sát, mi­köz­ben Nova után ment le­fe­lé a pe­ron­ra ve­ze­tő lép­cső­so­ron. A lo­ko­mo­tív sö­tét­ség­ből ki­ha­sí­tott, áram­vo­na­las tömb­nek tűnt, ti­tok­za­tos szá­mok-be­tűk tar­kí­tot­ták, és sze­ge­cselt le­mez­sze­gé­lyek, ki­pu­fo­gó­nyí­lá­sok meg nagy ere­jű haj­tó­ke­re­ke­ket rej­tő bur­ko­la­tok bo­rí­tot­ták. Mé­lyen a bel­se­jé­ben szív­do­bo­gás­ként du­ru­zsolt üres­já­rat­ban az óri­á­si mo­tor.

A moz­dony­hoz há­rom ko­csi csat­la­ko­zott: eme­le­tes, nagy és cif­ra, ám ré­gi­mó­di va­go­nok. Zen csak tör­té­nel­mi há­rom­dék­ben lá­tott ilyes­fé­le jár­gá­nyo­kat.

– Róka? – szó­lí­tot­ta meg a lo­ko­mo­tí­vot Nova, és sza­vát az egész pe­ron vissz­han­goz­ta. – Van még egy uta­sunk.

A vo­nat csak állt a he­lyén, de tör­zse egyik csa­pó­aj­ta­ján át egy kar­ban­tar­tó ro­bot­pók má­szott elő, és ka­me­rá­it Zen­re irá­nyí­tot­ta. Az egyik ko­csin szét­nyíl­tak a to­ló­aj­tók, és a ke­let­ke­ző hu­zat­ban a szá­raz, apró fa­le­ve­lek su­sog­va-zi­zeg­ve sod­ród­tak a pe­ro­non. A kü­lö­nös vo­nat iránt ér­zett sín­kó­szás áhí­ta­tá­ban Zen bele sem gon­dolt, hon­nan hull­hat­tak le ide fa­le­ve­lek.

– Ez itt a Gon­do­lat-róka – mu­tat­ta be a lo­ko­mo­tí­vot Nova. Egyik ke­zé­vel meg­pas­kol­ta a ter­me­tes moz­dony tes­tét, a má­sik­kal az első ko­csi felé te­rel­te Zent. A fiú is meg­si­mí­tot­ta a gé­pet: uj­ja­i­nak he­gye vén ke­rá­mi­a­fé­lü­le­tet ta­pin­tott, amely ta­ra­jos le­me­zek­ből állt, akár a tek­nős­pán­cél.

– Mi­cso­da szép­ség!

A moz­dony fel­hor­kant. Csak hű­tő­fo­lya­dék buggyant a gép­há­za mé­lyén, de fi­gyel­mez­te­tő mor­du­lás­nak hang­zott. Zen el­kap­ta a ke­zét, és be­kan­di­kált az első ko­csi­ba. Rek­lá­mok­hoz mél­tó pom­pa és lám­pa­fény tá­rult elé; ülés­so­rok, poggyász­tar­tók se­hol. Ez itt – hogy is szok­ták mon­da­ni? – „szol­gá­la­ti kü­lön­ko­csi” volt; af­fé­le pa­zar, gu­ru­ló csil­lag­kö­zi sza­lon. A cég­fa­mí­li­ák ma­gas be­osz­tá­sú tag­jai szok­tak ilye­ne­ken utaz­gat­ni. Ódon­nak lát­szott: tük­re­it be­lep­te a por, ara­nyo­zá­sa el­pa­ti­ná­so­dott, süp­pe­dős fo­tel­je­i­nek bőr­kár­pit­ja ki­re­pe­de­zett és meg­fa­kult. El­nyűtt­nek tűnt, de el­nyűtt­sé­ge ré­gi­ség­ke­res­ke­dés­be il­lő­en elő­ke­lő volt, nem az a hét­köz­na­pi le­pusz­tult­ság, mint ami­hez Zen hoz­zá­szo­kott.

És a ko­csi kö­ze­pén ott ült mo­so­lyog­va a fér­fi, aki­nek fo­tó­ját Ma­lik szá­za­dos kép­er­nyő­in lát­ta. Ugyan­az a be­esett arc, ugyan­az a ré­gi­es, fe­ke­te öl­töny, ugyan­az a hosszú kéz és hű­vös te­kin­tet, a ko­csi lám­pa­fé­nyé­ben csil­lo­gó se­szí­nű haj. A fér­fi olyan fe­hér és moz­du­lat­lan volt, hogy még min­dig szin­te fo­tó­nak ha­tott, mint­ha csak egy va­ku­vil­la­nás­ban der­medt vol­na meg.

– Üd­vö­zöl­lek, Zen! – szó­lalt meg. – Re­mél­tem, még az Am­ber­sa­ion be tud­lak gyűj­te­ni. Nem akar­tam, hogy Jan­var Ma­lik el­jus­son az anyád­hoz és a nő­vé­red­hez. De ne ag­gódj, nem fog­ja őket zak­lat­ni! A Vas­úti Véd­erő nem fog­ja to­vább tűr­ni, hogy foly­tas­sa ezt a haj­szát a má­ni­á­ja mi­att, amely már így is egy vo­nat­juk­ba ke­rült.

– Mi a má­ni­á­ja? – fir­tat­ta Zen.

– Én va­gyok a má­ni­á­ja – fe­lel­te Ra­ven; uj­ja­it to­rony­for­mán össze­il­lesz­tet­te az álla alatt, és mo­soly­gott. Nova be­lé­pett a ko­csi­ba, hát­ra­né­zett, és szin­tén mo­so­lyog­va Zen felé nyúj­tot­ta a kar­ját, hogy a vo­nat­ra in­vi­tál­ja.

Ut­cá­kon ki­fej­lett ösz­tö­ne­i­nek egyi­ke azt súg­ta a fi­ú­nak, hogy for­dul­jon sar­kon, és me­ne­kül­jön. Gon­do­san fi­gyel­men kí­vül hagy­ta a bel­ső han­got: az ösz­tö­nök is té­ved­nek oly­kor. Ra­ven el­bánt a szá­za­dos­sal, ki­csi­nál­ta a harc­vo­na­tot. Van te­hát ha­tal­ma, és bár­mi­ben is mes­ter­ke­dett ide­lent, ezen az el­du­gott ál­lo­má­son ez­zel a tit­kos vo­nat­tal, ab­ban Zen is részt akart ven­ni.

Nem fog­ta meg Nova ke­zét – vi­szoly­gott at­tól, hogy meg­érint­se a lány va­ló­di­hoz oly ha­son­ló ta­pin­tá­sú mes­ter­sé­ges hú­sát –, de be­lé­pett a ko­csi­ba, és a Gon­do­lat-róka be­csuk­ta mö­göt­te az aj­ta­ját.

A ko­csit élő­fá­ból nö­vesz­tet­ték, íves mennye­ze­tén gö­csör­tök­be il­lesz­tett bio­lu­mi­nesz­cens lám­pák fény­let­tek. Az egész utas­tér úgy fes­tett, mint egy ha­tal­mas dió­héj be­lül­ről. Rej­tett hang­su­gár­zók­ból zene áradt: hul­lám­zó dal­la­mok és Zen­nek is­me­ret­len, hal­kan éne­kelt sza­vak. Régi mu­zsi­ka egy régi vo­na­ton. Nova át­ment egy má­sik ko­csi­ba vagy fül­ké­be. A fiút a hi­deg is ki­ráz­ta a lány­tól, de örült vol­na, ha ma­rad, mert Ra­ven még nála is ijesz­tőbb volt.

Ek­kor a fér­fi fel­állt a szé­ké­ből. Nya­kig­láb, cin­gár, arány­ta­lan­nak tet­sző tes­tét mint­ha hi­deg, fe­hér kő­ből fa­rag­ta vol­na egy olyan szob­rász, aki nem so­kat tu­dott az em­be­ri test­ről. Ra­ven cset­tin­tett az uj­já­val, és egy ho­log­ram­tér­kép je­lent meg előt­te a le­ve­gő­ben.

– Tu­dod, mi ez, Zen?

– Per­sze hogy tu­dom! – vág­ta rá a fiú. Ugyan­ez a vas­úti tér­kép vi­rí­tott a K-Bahn összes ál­lo­má­sán is: ke­resz­te­ző­dő és el­ága­zó vo­na­lak áll­tak raj­ta össze ko­rall­ként csil­lo­gó, tér­ha­tá­sú gom­bo­lyag­gá. – Ez a Há­ló­zat.

Ra­ven el­mo­so­lyo­dott.

– Gye­rek­ko­rom­ban úgy hív­tuk, hogy Ki­lo­py­lae. Az Ó-Föld egyik nyel­vén ez azt je­len­ti: „az ezer kapu”. Még az Őr­zők ne­vez­ték el így, de ez az ősi név mára már mint­ha ki­ment vol­na a di­vat­ból.

– Igen, mert nem igaz – mu­ta­tott rá Zen. – Nincs is ezer K-kapu, csak ki­lencszáz­hat­van­négy.

Ezt min­den­ki tud­ta. Le­het, hogy az Őr­zők ezer kapu meg­nyi­tá­sát ter­vez­ték, de ki­de­rült, hogy a tér­idő szö­ve­dé­ké­be en­nél több lyu­kat nem vág­hat­nak, kü­lön­ben az egész szét­fosz­lik, akár egy el­hasz­nált mo­so­ga­tó­rongy. Ki­lencszáz­hat­van­négy kapu után ab­ba­hagy­ták te­hát, és be­je­len­tet­ték, hogy újabb kapu lét­re­ho­zá­sa meg­za­var­na va­la­mi­lyen szim­met­ri­át, és in­sta­bil­lá ten­né az egész há­ló­za­tot.

– Igen – fe­lel­te Ra­ven. – Ki­lencszáz­hat­van­négy kapu. És eb­ből har­min­cat nem hasz­nál­nak, mert a cég­fa­mí­li­ák úgy ítél­ték meg, hogy töb­bé már nem gaz­da­sá­gos nyit­va tar­ta­ni őket…

Véz­na ke­zé­nek egy rez­dü­lé­sé­vel fel­na­gyí­tot­ta a tér­kép egyik ré­szét, és az ágas-bo­gas, sok­szí­nű ka­val­kád­ban Zen egy szá­má­ra is­me­ret­len vo­na­lat pil­lan­tott meg. A Szi­nusz­tól ki­in­dul­va, ró­zsa­vö­rö­sen és cik­cak­ko­san szel­te át a há­ló­zat kö­ze­pét, és egy Des­de­mor nevű tá­vo­li ál­lo­má­sig fu­tott.

– Hal­lot­tál már a Ku­tya­csil­lag-vo­nal­ról? – kér­dez­te Ra­ven. – Nem? Nem cso­dá­lom. For­gal­mas vo­nal volt a régi idők­ben, de az ál­ta­la össze­kö­tött bá­nya­boly­gók ki­me­rül­tek, az ar­ra­fe­lé eső fon­tos boly­gók­ra pe­dig ma már más vo­na­lak­ról könnyebb el­jut­ni. Az üze­mel­te­tő cég­fa­mí­lia csőd­be ment, a vo­na­lat meg jó rég le­zár­ták. Ám­bár a sí­nek még meg­van­nak, és pár régi de­pó­ban még akad annyi üzem­anyag, amennyi­vel el­megy a Gon­do­lat-róka.

– És ne­kem mi kö­zöm eh­hez az egész­hez? – kér­dez­te Zen, aki­nek nem tet­szett Ra­ven ta­ná­ros kis­elő­adá­sa. – Mit akar­nak ma­gá­tól a kék­vi­té­zek? Maga is tol­vaj?

A fér­fi el­vi­gyo­ro­dott:

– Leg­in­kább sza­bad­ság­har­cos­nak mon­da­nám ma­gam.

– Rám küld­te azt a lányt. Azt a mo­tót.

Ra­ven hű­vö­sen mo­soly­gott rá. Nem sza­bad meg­bíz­ni ben­ne, gon­dol­ta Zen. És meg­sér­tem sem aján­la­tos.

– Szó­val mit akar tő­lem? – sze­gez­te a kér­dést a fér­fi­nak.

– Majd út­köz­ben el­mon­dom.

– Út­köz­ben hová? – tu­da­kol­ta Zen, és bár nem állt szán­dé­ká­ban, egy ülés­be hup­pant, mert meg­tán­to­ro­dott, ahogy a Gon­do­lat-róka út­nak in­dult ve­lük.