6
A fiú kiszabadította a kezét, és a sínek között állva visszanézett a lerobbant vonatra, amely élettelenül tornyosult az alagút halványan fénylő lámpái alatt. A hajtóművek zihálva fel-felpörögtek, de újra meg újra leálltak. A járműtest időnként megremegett, mintha az utasai futkostak volna odabent.
– Gyerünk! – szólt Nova. – Nem várakoztathatjuk meg a Rókát.
– Miféle rókát?
– Raven vonatát, a Gondolat-rókát. Gyere!
A lány nem úgy viselkedett, ahogy a motorikok szoktak: sem hajlongás, sem gyári mosoly. Csak elvigyorodott, aztán megindult az alagútban, az alakját árnyként rajzolta ki a kéklő homály. Zen követte. Sose bízz egy motóban, mondta volna a nővére, de a fiú úgy vélte, nincs sok választása. Vagy csatlakozik a lányhoz, vagy mászhat vissza a vonatba; és a drótbaba kedvesebbnek tűnt, mint a százados.
– Ha már az Ambersaion velem jössz, rengeteg zűrt megspóroltál volna – jegyezte meg Nova.
– A drónod lelőtte Bogaras Bácsit.
– Sajnálom – pillantott hátra a lány. – A Gondolat-róka drónja volt, és a Róka néha… nem tudja fékezni magát. De az a kaptárszerzetes nem halt meg, csak kicsit szétesett. Majd összeszedi magát.
– Mi a helyzet Mykával és Mamussal? Jól vannak? – tudakolta Zen.
– Ó, igen! – A lány megtorpant, és ránézett. – Nem hagynám, hogy a Róka bántsa őket. Bár szerintem a nővéred engem szívesen bántana. Mindig ilyen dühös?
– Myka nem szereti a motorikokat.
– Azt mondta rám, hogy putala – idézte fel Nova. – Gondolom, ez valami erős sértés.
A kifejezés „bábu”-t vagy effélét jelentett az Ó-Föld egyik nyelvén. Zen elképzelte, ahogyan a nővére köpte a szót, és elvigyorodott.
Nova közben az alagút fala felé fordult. Hogy mit csinált, azt a fiú nem tudta, de ajtó nyikordult, és az arcát kiáramló, áporodott levegő csapta meg. A motorik mögött ő is belépett; csempézett falú, kőpadlós, szűk folyosóra jutottak. Az ajtó bezárult, és az alacsony plafonon felfénylettek a lámpák. A motorik bátorító mosolynak szánt arckifejezést villantott felé. Olcsó tucatarca volt, amilyet Zen már sokszor látott hasonló robotokon: távol ülő findzsaszemek, fülig érő száj. Képét és pici, szabályos orrát viszont szeplők pettyezték. Szeplős motó, ki hallott már ilyet?
Mentek tovább előre. A padló lejtett, a folyosó elkanyarodott, és a falakat itt már nem is vízfoltos csempék, hanem tejkaramellaszeletekként csillogó tűzzománc mozaiklapok ezrei fedték. A hely ismerősnek tűnt a számára, és amikor egy pillanat múlva kiértek egy nagy, árnyas térségbe, Zen már tudta is, hogy miért.
Egy K-Bahn-állomáson voltak.
Körülnézett, és töprengett, hogy ez vajon melyik része Szurdok állomásnak, és miért ilyen csendes. Aztán lassanként rájött, hogy ez itt egyáltalán nem része Szurdok állomásnak. A magas, boltíves, árnyodvas tető, a mozdulatlan óra és a lehúzott redőnyű boltok, a porba és állatürülékbe fulladt széles előcsarnok, ahol üres széksorok bámulják a pókhálóktól rojtos információs táblát… Állomás volt, semmi kétség, de nem Szurdok állomás, hanem egy másik, a kanyon szírijeinek mélyére rejtve. A neve ott állt a falakon, hatalmas betűkkel felfestve: SZURDOK-B.
– Ez lehetetlen!
Zen hangja visszhangot verve kerengett a föld alatti csarnokban; hallatán apró, láthatatlan lények surrantak a sarkokban felgyűlt szemétkupacok menedékébe.
– Szurdok egykapus bolygó – folytatta. – Csak egyetlen bejövő vonal van.
– Ma már csak egy – bólintott rá a furcsa motorik. – De valaha kettő volt.
– Sose hallottam Szurdok-B állomásról. Nincs rajta a Hálózat térképén…
– Már nincs. Az innen induló vonal egy K-kapuhoz megy, amely a Fűrészfog-hegység alatt van. De az a K-kapu csak a Tuskra vezet, oda pedig sokkal gyorsabban el lehet jutni Szurdok főállomásáról. Ezt az állomást már ötven éve lezárták.
Úgy is nézett ki az egész. Ötven év pora és törmeléke volt Zen bakancsának talpa alatt. Ötven év nedvességétől mocskos csempék, ötven éve hízó cseppkövek a kávézók és várótermek vízkőrücskös homlokzatán. Sosem hallott italok és háromdék fakuló reklámjai a falakon. Egy mindenütt előforduló, de számára ismeretlen cégembléma: Szíriusz Transzgalaktikus Vasúttársaság. Régi cuccok. Régiségek. Értékes régiségek. A vasúttörténeti ereklyékért a gyűjtők mindig jó pénzt fizettek.
Zen tudta, hogy kisstílű dolog így gondolkodni. Ez itt egy teljes eltűnt állomás! Biztosan okosabban is hasznot húzhat belőle annál, hogy szétszedve, darabonként eladogassa az Ambersai Bazárban…
Egy bolthajlás alatt áthaladva egy peronra értek. Odább további peronok húzódtak, közöttük sínek csillantak a sötétben. Ez valaha forgalmas hely lehetett. Zen eltűnődött, hogyhogy még csak nem is hallott róla, bár Szurdokon az emlékezet nem terjedt túl messzire.
Ide az emberek csak rövid időre szegődtek, sebbel-lobbal érkeztek pénzt kerestek, amennyit tudtak, aztán odábbálltak; nem ültek le tereferélni a történelemről. Eszébe jutott, hogy Flex egyszer mondott valamit egy elhagyatott vonalról; meglehet, hogy még járt is idelent. De Flex nem volt az a fecsegős típus.
Gyaloghídon keltek át, egykor vonatok indulási idejét és célállomását mutató kijelzők mellett haladtak el, a lábuk alatt elszáradt falevelek ropogtak. Az energiamorzsákon tengődő lámpák a mozgásukat érzékelve, amennyire tudtak, felpislákoltak. A híd alatt Zen vonatokat pillantott meg: egy vén Voss-mozdonyt és jó pár másikat, amelynek alakját nem tudta kivenni. Csupa holt vonat, egy holt állomáson…
Nem, mégsem mind volt az: az egyik vonatból fény szűrődött ki a kocsiablakok redőnylécei között és a mozdony cápakopoltyút idéző oldalszellőzőin át. A fiú hallotta a mozdony halk, várakozó dorombolását, miközben Nova után ment lefelé a peronra vezető lépcsősoron. A lokomotív sötétségből kihasított, áramvonalas tömbnek tűnt, titokzatos számok-betűk tarkították, és szegecselt lemezszegélyek, kipufogónyílások meg nagy erejű hajtókerekeket rejtő burkolatok borították. Mélyen a belsejében szívdobogásként duruzsolt üresjáratban az óriási motor.
A mozdonyhoz három kocsi csatlakozott: emeletes, nagy és cifra, ám régimódi vagonok. Zen csak történelmi háromdékben látott ilyesféle járgányokat.
– Róka? – szólította meg a lokomotívot Nova, és szavát az egész peron visszhangozta. – Van még egy utasunk.
A vonat csak állt a helyén, de törzse egyik csapóajtaján át egy karbantartó robotpók mászott elő, és kameráit Zenre irányította. Az egyik kocsin szétnyíltak a tolóajtók, és a keletkező huzatban a száraz, apró falevelek susogva-zizegve sodródtak a peronon. A különös vonat iránt érzett sínkószás áhítatában Zen bele sem gondolt, honnan hullhattak le ide falevelek.
– Ez itt a Gondolat-róka – mutatta be a lokomotívot Nova. Egyik kezével megpaskolta a termetes mozdony testét, a másikkal az első kocsi felé terelte Zent. A fiú is megsimította a gépet: ujjainak hegye vén kerámiafélületet tapintott, amely tarajos lemezekből állt, akár a teknőspáncél.
– Micsoda szépség!
A mozdony felhorkant. Csak hűtőfolyadék buggyant a gépháza mélyén, de figyelmeztető mordulásnak hangzott. Zen elkapta a kezét, és bekandikált az első kocsiba. Reklámokhoz méltó pompa és lámpafény tárult elé; üléssorok, poggyásztartók sehol. Ez itt – hogy is szokták mondani? – „szolgálati különkocsi” volt; afféle pazar, guruló csillagközi szalon. A cégfamíliák magas beosztású tagjai szoktak ilyeneken utazgatni. Ódonnak látszott: tükreit belepte a por, aranyozása elpatinásodott, süppedős foteljeinek bőrkárpitja kirepedezett és megfakult. Elnyűttnek tűnt, de elnyűttsége régiségkereskedésbe illően előkelő volt, nem az a hétköznapi lepusztultság, mint amihez Zen hozzászokott.
És a kocsi közepén ott ült mosolyogva a férfi, akinek fotóját Malik százados képernyőin látta. Ugyanaz a beesett arc, ugyanaz a régies, fekete öltöny, ugyanaz a hosszú kéz és hűvös tekintet, a kocsi lámpafényében csillogó seszínű haj. A férfi olyan fehér és mozdulatlan volt, hogy még mindig szinte fotónak hatott, mintha csak egy vakuvillanásban dermedt volna meg.
– Üdvözöllek, Zen! – szólalt meg. – Reméltem, még az Ambersaion be tudlak gyűjteni. Nem akartam, hogy Janvar Malik eljusson az anyádhoz és a nővéredhez. De ne aggódj, nem fogja őket zaklatni! A Vasúti Véderő nem fogja tovább tűrni, hogy folytassa ezt a hajszát a mániája miatt, amely már így is egy vonatjukba került.
– Mi a mániája? – firtatta Zen.
– Én vagyok a mániája – felelte Raven; ujjait toronyformán összeillesztette az álla alatt, és mosolygott. Nova belépett a kocsiba, hátranézett, és szintén mosolyogva Zen felé nyújtotta a karját, hogy a vonatra invitálja.
Utcákon kifejlett ösztöneinek egyike azt súgta a fiúnak, hogy forduljon sarkon, és meneküljön. Gondosan figyelmen kívül hagyta a belső hangot: az ösztönök is tévednek olykor. Raven elbánt a századossal, kicsinálta a harcvonatot. Van tehát hatalma, és bármiben is mesterkedett idelent, ezen az eldugott állomáson ezzel a titkos vonattal, abban Zen is részt akart venni.
Nem fogta meg Nova kezét – viszolygott attól, hogy megérintse a lány valódihoz oly hasonló tapintású mesterséges húsát –, de belépett a kocsiba, és a Gondolat-róka becsukta mögötte az ajtaját.
A kocsit élőfából növesztették, íves mennyezetén göcsörtökbe illesztett biolumineszcens lámpák fénylettek. Az egész utastér úgy festett, mint egy hatalmas dióhéj belülről. Rejtett hangsugárzókból zene áradt: hullámzó dallamok és Zennek ismeretlen, halkan énekelt szavak. Régi muzsika egy régi vonaton. Nova átment egy másik kocsiba vagy fülkébe. A fiút a hideg is kirázta a lánytól, de örült volna, ha marad, mert Raven még nála is ijesztőbb volt.
Ekkor a férfi felállt a székéből. Nyakigláb, cingár, aránytalannak tetsző testét mintha hideg, fehér kőből faragta volna egy olyan szobrász, aki nem sokat tudott az emberi testről. Raven csettintett az ujjával, és egy hologramtérkép jelent meg előtte a levegőben.
– Tudod, mi ez, Zen?
– Persze hogy tudom! – vágta rá a fiú. Ugyanez a vasúti térkép virított a K-Bahn összes állomásán is: kereszteződő és elágazó vonalak álltak rajta össze korallként csillogó, térhatású gombolyaggá. – Ez a Hálózat.
Raven elmosolyodott.
– Gyerekkoromban úgy hívtuk, hogy Kilopylae. Az Ó-Föld egyik nyelvén ez azt jelenti: „az ezer kapu”. Még az Őrzők nevezték el így, de ez az ősi név mára már mintha kiment volna a divatból.
– Igen, mert nem igaz – mutatott rá Zen. – Nincs is ezer K-kapu, csak kilencszázhatvannégy.
Ezt mindenki tudta. Lehet, hogy az Őrzők ezer kapu megnyitását tervezték, de kiderült, hogy a téridő szövedékébe ennél több lyukat nem vághatnak, különben az egész szétfoszlik, akár egy elhasznált mosogatórongy. Kilencszázhatvannégy kapu után abbahagyták tehát, és bejelentették, hogy újabb kapu létrehozása megzavarna valamilyen szimmetriát, és instabillá tenné az egész hálózatot.
– Igen – felelte Raven. – Kilencszázhatvannégy kapu. És ebből harmincat nem használnak, mert a cégfamíliák úgy ítélték meg, hogy többé már nem gazdaságos nyitva tartani őket…
Vézna kezének egy rezdülésével felnagyította a térkép egyik részét, és az ágas-bogas, sokszínű kavalkádban Zen egy számára ismeretlen vonalat pillantott meg. A Szinusztól kiindulva, rózsavörösen és cikcakkosan szelte át a hálózat közepét, és egy Desdemor nevű távoli állomásig futott.
– Hallottál már a Kutyacsillag-vonalról? – kérdezte Raven. – Nem? Nem csodálom. Forgalmas vonal volt a régi időkben, de az általa összekötött bányabolygók kimerültek, az arrafelé eső fontos bolygókra pedig ma már más vonalakról könnyebb eljutni. Az üzemeltető cégfamília csődbe ment, a vonalat meg jó rég lezárták. Ámbár a sínek még megvannak, és pár régi depóban még akad annyi üzemanyag, amennyivel elmegy a Gondolat-róka.
– És nekem mi közöm ehhez az egészhez? – kérdezte Zen, akinek nem tetszett Raven tanáros kiselőadása. – Mit akarnak magától a kékvitézek? Maga is tolvaj?
A férfi elvigyorodott:
– Leginkább szabadságharcosnak mondanám magam.
– Rám küldte azt a lányt. Azt a motót.
Raven hűvösen mosolygott rá. Nem szabad megbízni benne, gondolta Zen. És megsértem sem ajánlatos.
– Szóval mit akar tőlem? – szegezte a kérdést a férfinak.
– Majd útközben elmondom.
– Útközben hová? – tudakolta Zen, és bár nem állt szándékában, egy ülésbe huppant, mert megtántorodott, ahogy a Gondolat-róka útnak indult velük.