47

Ami­kor a Vas­úti Véd­erő vo­na­ta be­rob­bant Des­de­mor­ba, elekt­ro­mág­ne­ses im­pul­zust böf­fen­tett ma­gá­ból, amellyel ki­ütöt­te a K-ka­put fi­gye­lő, Ra­ven ál­tal hát­ra­ha­gyott dró­no­kat, és to­va­ro­bo­gott a vá­gány kö­rül le­zu­ha­nó szer­ke­ze­tek kö­zött. A fül­ké­ben Ana­mi Hat in­ter­fé­sze ki­nyi­tot­ta arany­ló sze­mét, és így szólt:

– Ezen a boly­gón nincs kap­cso­lat az Adat­ten­ger­rel. A hoz­zá­fé­rést le­til­tot­ták…

A meg­le­pe­tés­től az in­ter­fész­nek a sza­va is el­akadt. Min­den boly­gón, ahol ed­dig át­ha­lad­tak, csat­la­ko­zott a he­lyi adat­bár­ká­ban tá­rolt ver­zi­ó­já­hoz, fris­sí­tet­te őket, in­for­má­ci­ót gyűj­tött. Itt, a Tris­tes­sen nem volt sem­mi: sem adat­bár­ka, sem Őr­zők. Az in­ter­fész sa­ját kék ke­zét né­ze­get­te; nem szo­kott hoz­zá, hogy fo­goly le­gyen egyet­len test­ben.

Ma­li­kot elé­ge­dett­ség­gel töl­töt­te el a lény fe­szen­gé­se. A vo­nat le­gény­sé­gé­nek jót tesz, ha lát­ják, hogy az in­ter­fész nem min­den­tu­dó.

Arra gon­do­san ügyelt, hogy ő maga ne adja je­lét a bi­zony­ta­lan­ság­nak, amíg a vo­nat csi­ko­rog­va meg­ér­ke­zett Des­de­mor­ba. Ra­ven­nek a ho­tel őr­zé­sé­vel meg­bí­zott mo­to­rik­jai a pe­ronzá­rak mö­gül tü­zet nyi­tot­tak, de a vo­nat pán­célir­há­ját nem tud­ták át­lő­ni. Ra­ké­ta­ko­pók fal­kái haj­szol­ták őket a ré­zsú­tos ár­nyak kö­zött, és igen gyor­san vé­gez­tek is mind­egyi­kük­kel.

Ami­kor el­ült a csa­ta­zaj, a szá­za­dos ki­lé­pett a pe­ron­ra. A test­pán­cé­los ka­to­nák már előt­te jár­tak, és el­özön­löt­ték az ál­lo­mást.

Háta mö­gött, akár egy óva­to­san lép­de­lő gém, Ana­mi Hat in­ter­fé­sze is ki­haj­to­gat­ta ma­gát a vo­nat aj­ta­já­ból.

– Ra­ven nincs itt – kö­zöl­te.

– Győ­ződ­jünk meg róla! – ja­va­sol­ta Ma­lik, és dró­no­kat meg ka­to­ná­kat sza­laj­tott az ál­lo­má­son át a szál­lo­dá­ba.

– Nincs itt – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan az in­ter­fész. – Meg kell ta­lál­nunk! Meg kell ál­lí­ta­nunk, mi­előtt még…

– Mi­előtt még mi? – fir­tat­ta a szá­za­dos. – Mit mű­vel­het, ami­től így…

El­ha­rap­ta a mon­da­tot. Azt akar­ta mon­da­ni, hogy „meg­ré­mül­tél”, de egy is­ten­sze­rű adat­en­ti­tás nem ré­mül­het meg, ugye­bár?

Az in­ter­fész így fe­lelt:

– Azt ter­ve­zi, hogy el­pusz­tít­ja a Há­ló­za­tot. Olyan tech­no­ló­gia bir­to­ká­ba ju­tott, amely in­sta­bil­lá fog­ja ten­ni a K-ka­pu­kat.

– Hogy ér­ted azt, hogy „el­pusz­tít­ja a Há­ló­za­tot”? – kér­dez­te Ma­lik. – Úgy ér­ted, az egé­szet? „Atom­ja­i­ra hull egész ci­vi­li­zá­ci­ónk”, mint va­la­mi ga­gyi há­rom­dé­ben? Mi­ért akar­ná ezt Ra­ven?

– Azért, mert is­ten­né tet­tem, és most már is­mét csak em­ber. Ez lesz a bosszú­ja.

Ez­zel az in­ter­fész le­gug­golt az egyik ki­lőtt mo­to­rik mel­lé, aki sza­kács volt, de a hab­ve­rő­jét ra­ké­ta­ve­tő­re cse­rél­te. Az in­ter­fész meg­vizs­gál­ta a mo­to­rik ki­loccsant kék agy­masszá­ját, és a sze­me fel­szik­rá­zott, ahogy ér­zé­kel­te a hal­dok­ló áram­kö­rök gyen­ge jel­zé­se­it.

– Ra­ven hu­szon­hat per­ce tá­vo­zott. Déli irány­ba ment. To­váb­bi fegy­ve­res mo­to­ri­kok is van­nak vele, va­la­mint Zen Star­ling és Nova mo­to­rik.

Ma­lik hát­ra­ha­gyott egy sza­kaszt a ho­tel biz­to­sí­tá­sá­ra, és a harc­vo­nat dü­bö­rög­ve to­vább­in­dult, tü­kör­ké­pe vé­gig­sik­lott az üres szál­lo­dák csil­lo­gó hom­lok­za­tán. A nö­vek­vő se­bes­ség szem­lá­to­mást láz­ba hoz­ta az in­ter­fészt: fel­állt, és agan­csá­val a te­tőt sú­rol­va fel-alá jár­kált az utas­tér­ben.

– Ad­já­tok át a fegy­ver­rend­sze­rek ve­zér­lé­sét! – pa­ran­csol­ta, és Ma­lik en­ge­dé­lyét meg sem vár­va már át is vet­te azt. A vo­nat­törzs csa­pó­aj­tó­i­ból csa­tad­ró­nok pat­tan­tak elő, és a ma­gas­ba szök­ken­ve meg­előz­ték a vi­a­dukt­ra ki­ro­bo­gó vo­na­tot. Két­fe­lől ki­tá­rult a zöld ten­ger, és ri­kol­to­zó rá­ják je­len­tek meg mel­let­tük, tüs­kés far­kuk­kal vé­gig­ver­ték az ab­la­ko­kat. Az egyik drón lőni kez­dett, és a le­ve­gő meg­telt rá­ja­ca­fa­tok­kal, amíg Ma­lik köz­be nem szólt:

– Ezek­kel a dö­gök­kel sem­mi dol­gunk, Őrző. Jobb, ha arra tar­to­gat­juk a lő­szert, ami az út vé­gén vár ránk.

– Szá­za­dos! – ki­ál­tott az egyik al­tiszt. A pa­rancs­no­ki ko­csi fali kép­er­nyő­it vö­rös vész­jel­zé­sek bo­rí­tot­ták el.

– Dró­nok van­nak előt­tünk – kö­zöl­te az in­ter­fész. – Vé­dő­alak­zat­ba ren­de­ződ­tek egy szi­get kö­rül, a pá­lya vé­gén. El­avult tí­pu­sú­ak; könnye­dén le­győ­zöm őket.

– Ezek Ra­ven drón­jai – fe­lel­te a szá­za­dos. – Nem sza­bad alá­be­csül­ni őket! – mond­ta, majd rá­or­dí­tott az em­be­re­i­re: – Tűz­fa­la­kat el­len­őriz­ni! Ví­rus­ke­re­sés!

És már ki is tört a harc. Ma­lik az ab­lak­ra né­zett, és lát­ta, hogy szá­gul­dó vo­na­ta kö­rül az ég­bolt hir­te­len tele lett kri­zan­tém­mal. Sár­ga, vö­rös és ró­zsa­szín vi­rá­gok nyíl­tak: mind egy-egy ra­ké­ta rob­ba­ná­sa volt, és a ten­ger sze­líd tük­rét izzó vissz­fé­nyek, majd fe­hér csob­ba­ná­sok lep­ték el, ahogy az ég­ből zu­hog­ni kezd­tek a szétzú­zott dró­nok ron­csai.