14

Tre­nó­dia Noon unat­ko­zott. Több nap­ja unat­ko­zott, de csak az­nap ju­tott el ad­dig, hogy ezt sa­ját ma­gá­nak is be­vall­ja. El­vég­re hó­na­pok óta erre az uta­zás­ra várt. Be­le­fá­sult már abba, ahogy az élet oda­ha­za a Mala­pe­ten, a tó­par­ti, csen­des ko­rall­ház­ban telt, ahol any­ja vi­rá­go­kat fes­te­ge­tett, és ada­ti­má­kat töl­tött fel az Őr­zők­höz, ame­lyek­re azok rá sem he­de­rí­tet­tek. Tre­nó­dia az apja vo­na­tá­nak pezs­gő, iz­gal­mas éle­te után só­vár­gott, de mi­után vég­re fel­szállt a vo­nat­ra – és mi­után meg­szok­ta a ko­csik pom­pá­ját meg a töb­bi utas­ból ára­dó elő­ke­lő­sé­get és ele­gan­ci­át –, szin­te nyom­ban elé­ge­det­len­nek érez­te ma­gát. Az apja foly­ton úgy mu­tat­ta be má­sok­nak, hogy „a le­á­nyom, Tre­nó­dia”, de bár­ki lát­hat­ta, hogy nem tar­to­zik a hi­va­ta­los lá­nyai közé. Az ural­ko­dó rö­vid há­zas­sá­ga Tre­nó­dia any­já­val csu­pán egy üz­let­kö­tést pe­csé­telt meg a két csa­lád kö­zött. Tre­nó­di­át apja ki­zá­ró­lag azért hív­ta meg a vo­na­tá­ra, mert új üz­le­ti meg­ál­la­po­dást kí­vánt nyél­be ütni az­ál­tal, hogy mát­ka­ko­rú­vá ser­dü­lő lá­nyát egy sun­dar­ba­ni asz­te­ro­i­da­bá­nya-tár­sa­ság örö­kö­sé­vel, Kobi Chen-Tul­si­val adja je­gyes­ség­re.

Eb­ben az év­szak­ban Kobi is ott volt a Noon-vo­na­ton, és a lány őt is unta. Ami­kor néha be­le­gon­dolt, hogy össze­há­za­sod­nak, és az el­kö­vet­ke­zen­dő éve­ket Ko­bi­val fog­ja le­él­ni, azt kí­ván­ta, bár­csak ne szü­le­tett vol­na Noon­nak. A gon­do­lat már-már meg­ré­mí­tet­te, bár Kobi nem volt ré­mí­tő, csak unal­mas. Én még min­dig kis­lány va­gyok, mor­fon­dí­ro­zott az ágyá­ban, a ro­bo­gó vo­nat há­ló­ko­csi­já­ban. Ti­zen­hét éves volt, de pont olyan­nak érez­te ma­gát, mint ti­zen­két éve­sen. En­gem ne je­gyez­zen el se Kobi Chen-Tul­si, se más! Nem aka­rom. Előbb szét aka­rok néz­ni a Há­ló­za­ton.

Per­sze ép­pen azt tet­te: az ab­la­ka előtt sor­ra húz­tak el az Ezüst­fo­lyó-vo­nal vi­lá­gai, és K-ka­puk on­tot­ták rá szín­te­len fé­nyü­ket. Min­den meg­ál­lás­kor vá­lo­gat­ha­tott a tú­ra­le­he­tő­sé­gek kö­zül: pik­ni­kek és hor­gász­ka­lan­dok, ősi erő­dök és hí­res he­gyek vár­tak rá. De va­la­hogy úgy tűnt, mind­ez nem szá­mít.

Így hát, ami­kor meg­ér­kez­tek az Ade­li­re, fá­radt­sá­got szín­lelt, és a vo­na­ton ma­radt, míg a töb­bi­ek nagy lár­má­val ki­tó­dul­tak va­dász­ni meg a szi­ge­tek csú­csa­i­ra bu­liz­ni. Ő az­zal biz­tat­ta ma­gát, hogy majd egye­dül is el­szó­ra­ko­zik. Ám to­vább­ra is unat­ko­zott, és ami­kor a vo­nat be­je­len­tet­te, hogy fel­szál­lá­si ké­re­lem ér­ke­zett egy uta­zó Noon if­jú­tól, a lány úgy érez­te, ezer fény­év óta ez az első ér­de­kes ese­mény. Tal­lis Noon, az Arany El­ága­zás­ról. A csa­lád­nak ezt az ágát Tre­nó­dia egy­ál­ta­lán nem is­mer­te. Át­si­e­tett az osz­lop­so­ros ko­csi­kon, és össze­ta­lál­ko­zott a mo­to­ri­ki­nas­sal, akit a vo­nat az újon­nan ér­ke­ző üd­vöz­lé­sé­re ren­delt ki.

– Ne fá­radj vele! – mond­ta neki. – Majd én ma­gam fo­ga­dom.

* * *

Az Ade­li a kö­dök boly­gó­ja volt. Az élet a hegy­te­tő­kön zaj­lott, kö­rü­löt­tük szik­rá­zó köd­ten­ger te­rült el min­den­fe­lé: csu­pa ter­mé­szet al­kot­ta köd­kam­ra, amely­ben fel-fel­vil­lan­tak az át­áram­ló ele­mi ré­szecs­kék nyom­vo­na­lai. Ade­li ál­lo­más hegy­fo­kon fek­vő vá­ro­sá­hoz gó­lya­lá­bú vi­a­dukt ve­ze­tett a kö­dön át, s e vi­a­dukt men­tén ka­nyar­gott épp a Noon-vo­nat. Az esti ég alatt ra­gyog­tak a ki­vi­lá­gí­tott ki­lá­tó­ku­po­lák, a ko­csi­te­tők se­reg­nyi ci­co­más tor­nyocs­ká­ján ver­de­sett a bi­ro­dal­mi zász­ló, és hul­lám­zot­tak a Noon-ház mo­soly­gó nap­jel­vé­nyét vi­se­lő hosszú lo­bo­gók.

Zen ké­pe­ken és vi­de­ó­kon is­mer­ke­dett meg a ne­ve­ze­tes vo­nat­tal. Em­lé­ke­ze­té­be vés­te a főbb ko­csik alap­raj­zát, az aj­tók és ki­bú­vó nyí­lá­sok he­lyét. Ám mind­ez nem ké­szí­tet­te fel a jár­mű szép­sé­gé­re: a pe­ro­non, vo­nat­le­sők és iz­ga­tott gye­re­kek kö­zött áll­va csak bá­mul­ta, ahogy az be­gör­dül. A két ir­dat­lan iker­moz­dony – a Fu­tó­tűz és Aján­dé­kok éva­da – már év­szá­za­dok óta szol­gál­ta a Noon-fa­mí­li­át. Dom­bo­rú, bo­nyo­lult bur­ko­la­tuk már oly sok­szor lett di­va­tos és di­vat­ja­múlt, hogy vé­gül fel­hagy­tak a tren­dek kö­ve­té­sé­vel, és ma­rad­tak, amik ön­ma­guk­ban vol­tak: ódon épít­mé­nyek ko­pott va­rá­zsát őrző ős­ré­gi, mézszí­nű ko­losszu­sok. Mö­göt­tük állt a csá­szár és bel­ső köre lak­osz­tá­lyát ké­pe­ző öt ha­tal­mas, eme­le­tes ko­csi. Utá­nuk pe­dig, az ál­lo­más­ról messze a vi­a­dukt­ra is ki­ka­nya­ro­dó sor­ban a ki­sebb, de ha­son­ló­an pa­zar ko­csik kö­vet­kez­tek.

„Zen?”, hang­zott fel Nova hang­ja a fe­jé­ben. A lány szo­ro­san mö­göt­te állt; a töb­bi bá­mész­ko­dó ügyet sem ve­tett rá. „Üze­ne­tet küld­tem a Noon-vo­nat­ra, hogy tud­ják: itt vagy, és fel akarsz száll­ni.”

Ő hát­ra­né­zett rá, de a jám­bor mo­to­rik­szol­gá­ló sze­re­pét ját­szó Nova el­ke­rül­te a te­kin­te­tét.

Na per­sze, Zen maga is sze­re­pet ját­szott. A pró­bák már be­fe­je­ződ­tek; mind­járt kez­dő­dik az elő­adás. Rö­vid vi­nil okos­dzse­kit vi­selt, je­len­leg ép­pen az alap­ér­tel­me­zett fe­ke­té­re be­ál­lít­va. Hoz­zá fe­ke­te póló, amely­nek ki­vá­gá­sa sza­ba­don hagy­ta a kulcs­csont­ját. Szűk nad­rág. Szög­le­tes orrú ba­kancs. Fu­tó­lag vé­gig­mér­te tü­kör­ké­pét a Noon-vo­nat ab­la­ka­i­ban, és a meg­je­le­né­sét kel­lő­en Tal­lis-sze­rű­nek ta­lál­ta. Ha­tá­ro­zot­tan más­képp fes­tett im­már, mint Zen Star­ling.

Oda­bic­cen­tett No­vá­nak, je­lez­ve, hogy meg­ér­tet­te, az­tán el­in­dult a pe­ro­non: a hoz­zá ha­son­ló­an cse­ké­lyebb ran­gú ven­dé­gek­nek hát­rébb kel­lett fel­száll­ni­uk. Nova vit­te utá­na a cso­mag­ja­it. A vo­nat ol­da­lán vé­gig­fu­tó fa­ra­gott sze­gély­dí­szí­tés­re gyer­kő­cök mász­tak fel a pe­ron­ról, hogy meg­si­mo­gas­sák az ál­lat­szob­rok fe­jét. A vo­nat kar­ban­tar­tó pók­jai el­né­ző­en fi­gyel­ték őket, és eb­ből Zen meg­ér­tet­te, hogy a Fu­tó­tűz és az Aján­dé­kok éva­da nem bán­ja a dol­got, sőt örül­nek az apró jö­ve­vé­nyek­nek. A fiú el­tű­nő­dött, va­jon mi tör­tén­ne az­zal a gye­rek­kel, aki a Gon­do­lat-rókát pró­bál­ná má­szó­ká­nak hasz­nál­ni…

– Tal­lis? – szó­lalt meg va­la­ki a kö­ze­lé­ben.

Zen Des­de­mor­tól idá­ig haj­to­gat­ta ma­gá­ban, hogy a ne­vem Tal­lis Noon, a ne­vem Tal­lis Noon, de a Noon-vo­nat lát­vá­nya ki­ver­te a fe­jé­ből az egé­szet. Nova se­gí­tett raj­ta: fi­gyel­mez­te­tő jel­zést kül­dött a fej­pánt­já­ra, majd halk, tisz­te­let­tu­dó han­gon ki is mond­ta:

– Tal­lis?

A fi­ú­nak vég­re eszé­be ju­tott, hogy ki is lé­gyen ő; kö­rül­né­zett, és egy fi­a­tal nőt vett ész­re, aki mel­let­te állt, és úgy mo­soly­gott, mint­ha a vele való ta­lál­ko­zás je­len­te­né szá­má­ra az el­múlt he­tek leg­na­gyobb él­mé­nyét. Nem is nő, in­kább lány, döb­bent rá a fiú, mi­után eny­hült a szé­dí­tő mo­soly ha­tá­sa. A lány leg­fel­jebb vele egy­idős le­he­tett, ám ele­gán­sabb be­nyo­mást kel­tett. A haja rö­vid és menő tür­kiz­kék volt, test­hez ta­pa­dó, csil­lo­gó öl­tö­zé­két pá­va­toll­min­ta dí­szí­tet­te, és úgy tűnt, ci­pő­jét arany­le­mez­zel bo­rí­tot­ták.

A lány újabb mo­solyt vil­lan­tott rá.

– Tre­nó­dia a ne­vem – mond­ta, majd össze­tet­te a ke­zét, és fe­jet haj­tott. – Te meg én va­la­mi ku­zin­fé­lék vagy száz­ez­red-uno­ka­te­sók va­gyunk…

Zen még Des­de­mor­ban ol­vas­ta a lány élet­raj­zát, és el­töp­ren­gett: ugyan mi vit­te rá, hogy egy kó­bor sín­kó­szát üd­vö­zöl­ni le­száll­jon cso­dás vo­na­tá­ról?

– Ör­ven­dek, hogy meg­is­mer­het­lek, Tre­nó­dia ku­zin! – vá­la­szol­ta.

A lány be­le­ka­rolt, és tö­ret­len mo­sollyal ve­zet­te át az őr­kor­do­non, majd to­vább a pe­ro­non, a csá­szá­ri vo­nat nagy, fé­nyes ke­re­kei men­tén. Nova kö­vet­te őket Zen poggyá­szá­val.

– Az üze­ne­te­det nyom­ban meg­kap­tuk, amint a vo­na­tod át­jött a K-ka­pun – cse­ve­gett Tre­nó­dia. – Saj­ná­lom, hogy sen­ki más nem ér rá! Ma este pik­nik és va­dá­szat a prog­ram… Az Ade­lin a nap leg­szebb ré­sze az al­ko­nyat, nem gon­do­lod?

Túl az ál­lo­má­son hal­vány tűz­zel szik­rá­zott a köd­ten­ger. A köd­ből ki­ma­gas­ló bér­ce­ken Zen fény­pon­to­kat lá­tott, és halk ro­po­gást is hal­lott: tá­vo­li pus­ka­lö­vé­sek le­het­tek. A fiú min­den fel­ké­szü­lés da­cá­ra kis­sé el­ká­bult az éj, a vo­nat és a lány szép­sé­gé­től – ez a mun­ka egé­szen más volt, mint az Am­ber­sa­ion a stan­dok fosz­to­ga­tá­sa.

– Kár, hogy nem küld­tél üze­ne­tet egy ko­ráb­bi vo­nat­tal! – mond­ta épp Tre­nó­dia. – A csa­lád gon­dos­ko­dott vol­na meg­fe­le­lő fo­ga­dó­bi­zott­ság­ról.

– Nem akar­tam, hogy ka­la­maj­ka ke­re­ked­jék – fe­lel­te Zen. – Nem is sej­tet­tem, hogy ide­ve­tő­döm. Már­mint nem vol­tam ben­ne biz­tos. Ide-oda utaz­gat­tam, né­ze­lőd­tem erre meg am­ar­ra…

„Csak óva­to­san a stí­lus­sal!”, fi­gyel­mez­tet­te Nova a fe­jé­ben. „Kez­desz úgy be­szél­ni, mint va­la­mi há­rom­dés pa­ro­dis­ta, aki az elő­ke­lő­ket utá­noz­za…”

– Te az­tán ala­po­san meg­vál­toz­tál! – ál­la­pí­tot­ta meg Tre­nó­dia Noon.

Et­től Zen­ben egy pil­la­nat­ra meg­hűlt a vér, mert Ra­ven ko­ráb­ban ar­ról biz­to­sí­tot­ta, hogy a Noon-vo­na­ton sen­ki nem is­me­ri Tal­lis Noont. De az­tán a lány így foly­tat­ta:

– Mind­ket­ten kis­ba­bák vol­tunk még, ami­kor leg­utóbb ta­lál­koz­tunk, hol is? A Khor­sa­an­din, az egyik tűz­fesz­ti­vá­lon? Lát­tam ró­lad ké­pe­ket. Olyan kö­vér vol­tál, mint egy zsem­le­gom­bóc.

Zen a tőle tel­he­tő leg­könnye­deb­ben fel­ka­ca­gott, és kö­zöl­te, hogy nem em­lék­szik erre, ami per­sze igaz is volt.

– Szó­val az Arany El­ága­zás­ról szár­ma­zol? – tu­da­kol­ta Tre­nó­dia, és vá­lasz­ra sem hagy­va időt to­vább szőt­te a szót. – Még so­sem jár­tam a ke­le­ti szárny­vo­na­la­kon, na­gyon ér­de­kes vi­dék le­het. Van­nak ar­ra­fe­lé pe­ro­nan­gya­lok? Ná­lunk, a Há­ló­zat köz­pont­já­ban nin­cse­nek. Sze­ret­nék lát­ni egyet – tény­leg an­gyal­nak lát­sza­nak?

A lány a vo­nat egyik tá­vo­lab­bi ko­csi­já­nak fe­hér utas­lép­cső­je felé te­rel­te, ahol egyen­ru­hás mo­to­ri­kok áll­tak őrt. Bár­gyú képű, nagy­da­rab biz­ton­sá­gi­ak vol­tak, de maszk­for­ma ar­cuk mö­gött az agyuk hard­ver­rel te­le­zsú­folt va­go­nok­hoz kap­cso­ló­dott. Ha Zen arca vagy já­rá­sa el­tér mind­at­tól, amit a hard­ver­va­go­nok Tal­lis Noon­ról őriz­tek, ak­kor a ven­dé­ges­ke­dé­se itt ért vol­na vé­get. Az ál­lo­más kö­rül ke­rin­gő lé­zer­fegy­ve­res dró­nok va­ló­szí­nű­leg úgy le­ta­ka­rí­tot­ták vol­na a pe­ron­ról, akár egy ki­kö­pött rá­gó­gu­mit.

Ám Tre­nó­dia Noon esélyt sem adott a mo­tók­nak arra, hogy szem­ügy­re ve­gyék a fiút.

– Csa­lá­di ven­dég – ve­tet­te oda ne­kik, va­la­mi­lyen tit­kos vál­la­la­ti pa­ranccsal meg­told­va. A leg­kö­ze­leb­bi me­lák tisz­tel­gett és fél­re­állt, így a lány fel­ve­zet­het­te Zent a vo­nat­ra.

– Ezek nem is akar­nak iga­zol­tat­ni? – kér­dez­te ő meg­le­pet­ten.

– Min­den­ki lát­hat­ja, hogy Noon vagy, Tal­lis! – ne­ve­tett a lány. – A csa­lád­dal min­dig ki­vé­te­lez­he­tünk.

Zen vál­lat vont, és szin­tén fel­ne­ve­tett. Ez az egész szél­há­mos­di ed­dig mint­ha csak en­ge­del­mes ne­ve­tés­ből állt vol­na, és úgy érez­te, ez könnyen megy. Az­tán pár má­sod­perc­cel ké­sőbb ne­héz pil­la­nat kö­vet­ke­zett, mert a lép­cső te­te­jé­ről vissza­néz­ve lát­ta, hogy a biz­ton­sá­gi­ak meg­ál­lít­ják No­vát, de Tre­nó­dia meg­nyug­tat­ta, hogy csak át­vi­lá­gít­ják a cso­mag­ja­it, és el­len­őr­zik, nincs-e ví­rus a mo­to­rik­ja agyá­ban.

Nem ta­lál­tak ben­ne ví­rust. Nova gon­do­san el­rej­tet­te sa­ját prog­ram­kód­ja to­vább­fej­lesz­té­se­it és sze­mé­lyi­sé­ge fel­tu­nin­golt ele­me­it. Ami a cso­ma­go­kat il­le­ti, azok több­sé­gé­ben csak gyű­rött ruha volt, meg né­hány tárgy Ra­ven­től, amely mind azt su­gall­ta, hogy az Arany El­ága­zás­ról hoz­ták őket. A biz­ton­sá­gi­ak vé­gül csak a hosszú bőr­to­kot nyi­tot­ták ki, amely a rá­ja­ölő pus­kát rej­tet­te.

– Re­mél­tem, hogy jut időm egy kis va­dász­ga­tás­ra – mond­ta Zen.

– Ez elég ré­gi­mó­di pus­ka, nem? – fir­tat­ta Tre­nó­dia.

– A nagy­apá­mé volt. Rá­ja­ölő.

– Nem­so­ká­ra meg­ál­lunk a Jan­ga­lán. Nem tu­dom, hogy rá­ják van­nak-e ott, de a va­dász­te­rü­le­ten lő­hetsz majd min­den­fé­le mást…

A biz­ton­sá­gi­ak be­csuk­ták a fegy­ver­to­kot. Nova fel­kap­ta a töb­bi cso­mag­gal együtt, majd fel­ment a lép­csőn a ko­csi vé­gén levő er­kély­re Zen­hez és a ven­dég­lá­tó­já­hoz.

– Mi baja a mo­to­ri­kod ar­cá­nak? – tu­da­kol­ta Tre­nó­dia.

– Azok ott el­vi­leg szep­lők raj­ta – ma­gya­ráz­ta Zen. – Sze­rin­te em­be­ribb­nek lát­szik tő­lük.

– In­kább meg­hi­bá­so­dás­nak lát­szik. Akarsz egy újat?

– Ó, már meg­szok­tam No­vát – fe­lel­te a fiú.

Tre­nó­dia erre egy „ahogy gon­do­lod”-jel­le­gű mo­sollyal vá­la­szolt, az­tán el­for­dult, hogy be­lép­jen a ko­csi­ba. Az aj­tón nem volt ki­lincs, csak a kö­ze­pén egy ara­nyo­zott, mo­soly­gó nap­ko­rong. A lány fi­no­man meg­kop­pin­tot­ta a nap­fi­gu­rát an­nak két szem­öl­dö­ke kö­zött, és az ajtó olyan hir­te­len és olyan hang­ta­la­nul nyílt ki, mint­ha csak el­tűnt vol­na. Zen or­rát meg­csap­ta a Noon-vo­nat il­la­tos le­ve­gő­je, ő pe­dig Tre­nó­dia mel­lett be­kan­di­kált az osz­lop­dí­szes ko­csi­ba.

„Ez gyö­nyö­rű!”, lel­ken­de­zett Nova a fe­jé­ben.

– Ez gyö­nyö­rű! – erő­sí­tet­te meg ő is fenn­han­gon. Hir­te­len nem is tud­ta, mi­ért ha­sít bele szo­mo­rú­ság, de az­tán meg­ér­tet­te. Egyet­len pil­la­nat­ra maga is el­hit­te, hogy ő Tal­lis Noon, és hogy ez a cso­da szép lány ezen a cso­da szép vo­na­ton va­ló­ban őt fo­gad­ja. Ez na­gyon be­jött vol­na neki. Pont ilyen éle­te le­he­tett vol­na, ha az any­ja nem lop­ja el a Noo­nok­tól.

De az ön­saj­ná­lat mit sem ér. A gaz­dag­sá­got sen­ki nem fog­ja ezüst­tál­cán fel­kí­nál­ni neki; sa­ját ma­gá­nak kell meg­ka­pa­rin­ta­nia. Ab­ban pe­dig pro­fi. Ki fog­ja fosz­ta­ni ezt a nép­sé­get, az­tán szé­pen odébb­áll.

Be­lé­pett a vo­nat bel­se­jé­be.