16

Szur­dok ipa­ri zó­ná­já­nak egyik gyá­rá­ban erdő sar­jadt a fa­la­kon. Fák fakó kar­jai kúsz­tak a vén bur­ko­ló­la­pok­ra, és apró na­pok­ként ra­gyo­gó or­chi­de­ák fé­nye tör­te át a vá­ro­si eső szi­tá­lá­sát.

Fle­xet nem za­var­ta a sze­mer­ké­lés. Az ál­ta­la hasz­nált fes­tő­csö­ve­ket vo­nat­tes­tek de­ko­rá­lá­sá­hoz ter­vez­ték. Ha a fes­ték­anyag ki­bír­ja az át­ke­lést a K-ka­pu­kon, ak­kor meg sem kottyan neki a Szur­do­kon per­me­te­ző eső. Láb­hoz tett tás­ká­já­ból Flex élénk­kék színt vá­lasz­tott, és el­kezd­te fel­vá­zol­ni a kép­ze­le­té­ben raj­zó pil­lan­gó­kat, ahogy a fák cik­cak­kos ár­nyé­ká­ban meg­csil­lan szár­nya­i­kon a szín. Az üzem­ve­ze­tő­nő tá­vo­li ott­ho­na, a dzsun­gel­lel bo­rí­tott Ji­ha­na boly­gó után vá­gyó­dott, és meg­bíz­ta Fle­xet, hogy te­gye ba­rát­sá­go­sab­bá a gyá­rat.

– Bár­csak tud­nék raj­zol­ni! – só­haj­tott fel Myka Star­ling, aki eső­kö­pe­nye és szé­les ka­ri­má­jú, cse­pe­gő ka­lap­ja vé­del­mé­ben, a mű­vész mö­gött áll­va fi­gyel­te, ahogy az erdő ala­kot ölt.

– Tudsz is – fe­lel­te Flex. – Min­den­ki tud, ko­mo­lyan. Pró­báld meg! Se­gíts: raj­zolj oda egy fát…

Myka meg­ráz­ta a fe­jét.

– Az én agyam nem úgy jár, mint a tiéd, Flex. És a ke­zem sem.

Myka aján­lot­ta be Fle­xet erre a mun­ká­ra, és szo­ká­sá­vá vált, hogy mű­szak után éj­je­len­te el­jöj­jön meg­néz­ni, ho­gyan for­má­ló­dik a fres­kó. Itt len­ni meg­nyug­ta­tó volt; nem úgy, mint oda­ha­za, mert Zen szö­ké­se óta Ma­mus min­den ko­ráb­bi­nál esze­lő­seb­bé és szo­ron­gób­bá vált.

Myka állt és szem­lé­lő­dött te­hát, míg a fes­tő­csö­vek ki­szisszen­tek, Flex pe­dig zse­bei mé­lyé­ről vö­rös­sel, arannyal és za­fír­kék­kel töl­tött újabb csö­ve­ket sze­dett elő. A fa­lon fura ma­dár­fi­gu­ra tár­ta szét szár­nya­it, és úgy tá­tot­ta ki hosszú cső­rét, hogy az em­ber szin­te hal­la­ni vél­te az éne­két. My­kát el­ké­pesz­tet­te ez a te­het­ség, és büsz­ke is volt a ba­rát­nő­jé­re. El­kép­zel­ni sem tud­ta, mi ját­szód­hat le a fes­tő­lány fe­jé­ben, amely annyi­ra más, mint az övé. Úgy el­me­rült a lát­vány­ban, hogy per­cek­be telt, míg ész­re­vet­te, hogy már nem ő az egyet­len néző.

Egy fér­fi állt mö­göt­te a fel­szál­ló köd­ben. Ki­csi volt, és szi­kár, kül­le­me alap­ján kül­vi­lá­gi, mert nem vi­selt eső­ka­la­pot, és a ko­pasz fe­jét áz­ta­tó eső az ar­cá­ra, on­nan pe­dig el­nyűtt kék ka­bát­ja gal­lér­ja alá csor­gott.

Myka nem tud­ta, ki le­het, de azt igen, hogy bajt je­lent. Felé for­dult, és ki­húz­ta ma­gát, így a fér­fi­hoz ké­pest vál­las ter­me­té­vel már­is két­szer na­gyobb­nak ha­tott. A jö­ve­vény lát­ha­tó­an fel­fog­ta a fe­nye­ge­tő ve­szélyt, mert a ke­zé­ben va­rázs­la­tos mó­don egy nagy fe­ke­te pisz­toly buk­kant fel.

– Vas­úti Véd­erő – kö­zöl­te. – Hel­ló, Myka! Hogy van az öcsi­kéd?

– Ha tud­nám, sem mon­da­nám meg ma­gá­nak – fe­lel­te Myka, a pisz­tolyt fi­gyel­ve.

Flex oda­ha­jolt az er­dő­jé­től, és így szólt:

– Myka, ő is kö­zé­jük tar­to­zik! Ami­kor Zen el­tűnt éj­jel a ren­de­zőn, az alag­út­ban le­ro­hadt pán­cél­vo­nat­ból elő­jöt­tek a kék­vi­té­zek, és ő volt az egyik.

– Ma­lik – mu­tat­ko­zott be a fér­fi, és Flex­re me­red­ve kis­sé lej­jebb eresz­tet­te a pisz­tolyt. Va­la­mi ka­to­nai fej­pán­tot hor­dott, apró, vil­lo­gó sma­ragd­zöld jel­ző­fé­nyek­kel. Flex nem ked­vel­te, ha rá­me­red­nek, mint­ha össze­töp­pedt vol­na buggyos ru­hái mé­lyén.

– Te nyil­ván az vagy, aki ki­vit­te Zent a sí­nek­re azon az éj­sza­kán – ál­la­pí­tot­ta meg Ma­lik. – Jó­kat fes­tesz. Sok he­lyen lát­ni a mű­ve­i­det.

– Ne mondj sem­mit! – szólt rá a ba­rát­nő­jé­re Myka. Flex tit­ko­kat őr­zött a múlt­ból, ame­lyek­ről csak ő tu­dott, és Myka azt akar­ta, ez ma­rad­jon is így. Az­tán Ma­lik­hoz for­dult:

– Flex nem tud­ja, hogy maga mi­ről be­szél.

Ma­lik el­mo­so­lyo­dott.

– Ne ag­gódj; en­gem a vo­nat­pin­gá­lók nem ér­de­kel­nek. Én csak az öcsé­det aka­rom meg­ta­lál­ni.

– Mi­nek?

– Mert úgy gon­do­lom, ve­szély­ben van. Rossz tár­sa­ság­ba ke­ve­re­dett.

Myka fel­hor­kant:

– Hát ja, ez nála úgy szo­kott len­ni.

– Tu­dod, hogy hol van?

– Nem.

– Nem kap­tál tőle üze­ne­te­ket?

– Nem.

– Tett va­la­mi­kor em­lí­tést egy Ra­ven nevű sze­mély­ről?

– Nem.

– Van va­la­mi, ami­hez kü­lö­nö­sen jól ért?

Myka vál­lat vont:

– Jól ért a cuc­cok lop­ko­dá­sá­hoz. Meg az al­vás­hoz. Meg ah­hoz, ho­gyan men­jen az ide­ge­im­re. De amúgy egész ren­des, nem rossz srác. Sze­ret vo­na­toz­ni. Iga­zá­ból csak egy sín­kó­sza.

– És lát­tad már mo­tó­val be­szél­ni? Olyan­nal, aki lány­nak néz ki:

– És aki­nek pi­ros ka­bát­ja van? Az­nap éj­jel, ami­kor Zen el­ment, az a va­cak oda­jött a la­ká­sunk­ra, és kér­de­zős­kö­dött. Úgy, mint maga. Az öcsém is ezért lé­pett le; in­kább ki­má­szott az ab­la­kon, mint hogy vele du­mál­jon. Mi itt Szur­do­kon nem ked­vel­jük a mo­tó­kat.

– Hát per­sze – fe­lel­te Ma­lik. – Csi­nál­ta­tok is pár bal­hét, nem­de? Szét­ver­té­tek az összes drót­ba­bát, amit csak el tud­ta­tok kap­ni. Gon­do­lom, ha va­la­ki er­re­fe­lé szó­ba áll­na egy mo­tó­val, ala­pos dor­gá­lás­ra szá­mít­hat­na a mun­ka­tár­sa­i­tól.

– Ez meg mit akar je­len­te­ni? – kér­dez­te Myka, és a fér­fi felé lé­pett.

Ma­lik is­mét meg­emel­te a pisz­tolyt, épp csak annyi­ra, hogy je­lez­ze, fegy­ver van nála. Az­tán meg­eresz­tett egy fél­mo­solyt.

– Van fo­tód az öcséd­ről? – tu­da­kol­ta. – Nem ta­lál­tam róla ké­pet az Adat­ten­ger­ben.

– Anyu­kánk min­dig azt mond­ta, hogy sem­mit se tá­rol­junk ott ma­gunk­ról. Azt mond­ta, a nyo­munk­ra ve­zet­het­né az Őr­ző­ket vagy má­so­kat.

– Bölcs ta­nács – is­mer­te el Ma­lik. – Le­het, hogy szót kéne vál­ta­nom anyu­ká­tok­kal.

– Őt csak hagy­ja bé­kén! Nem tud ma­gá­nak se­gí­te­ni.

– De te tudsz.

Myka sa­va­nyú ké­pet vá­gott. Egy pil­la­nat múl­va a sa­ját­já­ból a fér­fi fej­pánt­já­ba töl­tőd­tek az öccsét áb­rá­zo­ló ké­pek, ame­lye­ken Zen fi­a­ta­labb és de­rű­sebb volt, mint az­nap éj­sza­ka Ma­lik vo­na­tán. A fér­fi kö­szö­net­képp bic­cen­tett, és cse­ré­be át­töl­töt­te az el­ér­he­tő­sé­gét, majd hoz­zá­tet­te:

– Ha hal­lasz róla, üzensz ne­kem.

Az­zal el­for­dult, és alak­ja vissza­ol­vadt az eső­be és a fényt foj­tó ho­mály­ba.

– Úgy­se ka­pod el, kék­vi­téz! – ki­ál­tot­ta Myka. – Az én öcsi­kém ra­vasz gye­rek!

Ma­lik rá sem né­zett, hosszú lép­te­i­vel már messze járt, de a hang­ja vissza­szállt a lány­hoz:

– Ak­kor re­mény­kedj, hogy én még ra­va­szabb va­gyok! Neki is az len­ne jobb.

* * *

A szá­za­dos a leg­el­ső vo­nat­tal el­uta­zott Szur­dok­ról. Nem tud­ta pon­to­san, mer­re megy, de úgy tűnt, nem ta­ná­csos ma­rad­nia. A he­lyi hír­por­tá­lok ne­tán még ki­de­rí­tik, hogy ő volt az a ba­rom, aki nem­rég el­tor­la­szol­ta a K-ka­put a le­rob­bant vo­na­tá­val. Az uta­zás, a moz­gás, a vál­to­zó lát­kép min­den­eset­re meg­nyug­tat­ta. A lel­ke mé­lyén ő is sín­kó­sza volt, akár Zen Star­ling.

Újra át­la­poz­ta a My­ká­tól ka­pott ké­pe­ket. Jól szem­ügy­re vet­te Zent: a kö­lyök túl fi­a­tal volt ah­hoz, hogy régi tag­ja le­gyen Ra­ven csa­pa­tá­nak. Va­ló­szí­nű­leg csak hasz­nál­ják, mint va­la­mi já­ték bá­but; Ra­ven min­dig így bánt má­sok­kal. Ma­lik csak sö­tét­ben ta­lál­ko­zott Zen­nel, aki ak­kor ko­szos volt, és ré­mült. A fo­tó­kon sze­rep­lő fiú la­zán mo­soly­gott, épp lé­pett, for­dult, be­szélt. A szá­za­dos­nak fel­tűnt, hogy nem­igen ha­son­lít a nő­vé­ré­re. Vi­szont ha­son­lí­tott va­la­ki­re.

Egy pis­lan­tás­sal be­zár­ta a fo­tók map­pá­ját, és meg­nyi­tot­ta a he­lyi adat­bár­ka ab­la­kát. A vo­nat épp ek­kor ért a Tus­kra: Ma­lik fe­jét el­árasz­tot­ták a tus­ki hír­fo­lya­mok lo­gói és szlo­gen­jei. Sor­ra fél­re­si­mí­tot­ta őket, míg meg nem ta­lál­ta, amit ke­re­sett: egy tu­dó­sí­tást a Nagy­cent­rál­ról, ahol Ti­bor Noon sze­ná­tor, a csá­szár iker­fi­vé­re tar­tott be­szé­det. Mint ál­ta­lá­ban, Ti­bor most is úgy fes­tett, mint­ha azért duz­zog­na, mert há­rom perc­cel Ma­ha­lax­mi után jött a vi­lág­ra, és nem ő örö­köl­te a trónt. Pu­fók arca még­is meg­nye­rő­nek ha­tott; a Noon-fa­mí­li­á­ra jel­lem­ző erős vo­ná­sok és a jó csont­szer­ke­zet egye­di­sé­ge fel­ért egy vál­la­la­ti már­ka­jel­zés­sel…

– Ma­gas­sá­gos Őr­zők! – ki­ál­tott fel Ma­lik. A vele szem­közt ülő nő el­mo­so­lyo­dott; úgy vél­te, a fér­fi nyil­ván egy ne­héz pá­lyá­ra lé­pett va­la­me­lyik on­li­ne já­ték­ban.

A szá­za­dos vé­gig­szá­gul­dott az adat­bár­kán, és to­váb­bi ké­pe­ket kért: ma­gá­ról Ma­ha­lax­mi csá­szár­ról, a gyer­me­ke­i­ről és az őse­i­ről. A ké­pe­ket össze­ve­tet­te Zen Star­ling nála levő fo­tó­i­val.

Az­tán ki­kap­csol­ta és le­vet­te a fej­pán­tot, ül­dö­gél­ve bá­mul­ta az el­su­ha­nó vi­lá­go­kat, és töp­ren­gés­be me­rült.

Va­jon mire kel­lett Ra­ven­nek egy olyan fiú, aki össze­té­veszt­he­tő egy Noon­nal?