11

Zen egy idő­ben, ami­kor a Sant­he­ra­kin lak­tak, szí­né­szi ál­mo­kat is dé­del­ge­tett. Ak­kor, gyer­mek­ként fé­lig-med­dig még el­hit­te az ősi ha­zug­sá­got, hogy azzá vál­ha­tunk, ami­vé aka­runk, csak elég erő­sen kell akar­ni. Ma­mus át­me­ne­ti­leg meg­sza­ba­dult a fé­lel­me­i­től, Myka a sa­ját fo­gal­mai sze­rint jó ál­lást ka­pott, Zen pe­dig a bér­la­ká­suk­tól pár ház­nyi­ra levő, ócs­ka kis szín­ház­ba járt szín­ját­szást ta­nul­ni. A ta­ná­ra, Ash­win Bho­se nyűtt ru­hák­ban járt, a sze­ren­cse el­pár­tolt már tőle, de a maga ide­jé­ben hí­res szí­nész­nek szá­mí­tott. A szín­ház fo­lyo­só­i­nak min­den fa­lát olyan elő­adá­sok pla­kát­jai és ho­log­ram­jai dí­szí­tet­ték, ame­lyek­ben ját­szott.

Zen di­ák­tár­sai te­he­tő­sebb csa­lá­dok­ból szár­maz­tak. A gya­kor­la­tok so­rán en­ge­del­me­sen ala­kí­tot­tak fát, vo­na­tot vagy szel­lőt, ahogy épp Bho­se meg­kö­ve­tel­te tő­lük. Zen ilyen­kor min­dig fe­szen­gett; nem fa vagy szel­lő akart vol­na len­ni. Arra vá­gyott, hogy szép jel­mez­ben egy idő­re el­játsz­has­sa, hogy fon­tos sze­mély, hogy va­la­ki más; bár­ki, csak nem Zen Star­ling, egy ret­te­gő anya zi­lált éle­tű fia. A sa­ját bő­ré­ben so­sem tud­ta, mit kel­le­ne mon­da­nia, szé­gyen­lő­sen he­be­gett, vagy hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­zott. De úgy gon­dol­ta, a szín­pa­don egé­szen más len­ne a hely­zet: ott dől­ne be­lő­le a szó, kí­vül­ről fúj­na akár tel­jes pár­be­szé­de­ket is.

Ash­win Bho­se egé­szen biz­to­san meg­lá­tott ben­ne va­la­mit. Pár hó­nap múl­tán Myka mun­ka­ide­jét le­csök­ken­tet­ték, nem tud­ta már fi­zet­ni a szí­ni­is­ko­lát, de Bho­se to­vább­ra is a di­ák­já­nak te­kin­tet­te a fiút. Úgy tar­tot­ta, Zen­nek a meg­fi­gye­lés az erős­sé­ge.

– Ész­re­ve­szed a fi­nom rész­le­te­ket – mond­ta neki egy íz­ben. – Fel­is­me­red az apró szo­ká­so­kat, ame­lyek oly so­kat el­árul­nak má­sok jel­le­mé­ről. De nem csak meg­fi­gye­lés­ről van szó. Azt is ér­te­ned kel] mi jár má­sok fe­jé­ben. Ér­te­ned kell a moz­du­la­ta­ik és az arc­ki­fe­je­zé­sük mö­gött meg­bú­vó ér­zel­me­ket, a lel­kük tit­kos vi­ha­ra­it.

Zen nem iga­zán tud­ta, mire gon­dol­ha­tott a vén szí­nész. Ré­geb­ben is ne­he­zen ment neki, hogy ki­is­mer­jen má­so­kat, és ez az­óta sem vál­to­zott. Ha to­vább ma­rad­tak vol­na a Sant­he­ra­kin, Bho­se ta­lán ki­ta­nít­hat­ta vol­na. De az­tán Ma­must utol­ér­ték a fé­lel­mei, a gyár pe­dig, ahol a nő­vé­re dol­go­zott, mo­to­ri­kok­ra cse­rél­te a mun­ká­sa­it, és Myka el­ve­szí­tet­te az ál­lá­sát. Így hát mű­anyag kof­fe­re­ik­be pa­kol­ták min­de­nü­ket, és is­mét odább­áll­tak. Egy téli pir­ka­dat­kor, ami­kor az olaj­fi­no­mí­tók gáz­fák­lyá­i­nak fé­nyé­től csil­lám­lot­tak az ár­apály­sí­kok, Star­lin­gék el­hagy­ták a Sant­he­ra­kit, és a hosszú, ezüs­tös vo­nat Szur­dok­ra vit­te őket a K-ka­pu­kon át.

Zen az­óta nem sok­szor idéz­te fel régi ál­ma­it, ha­csak azért nem, hogy oly­kor rá­cso­dál­koz­zon, mi­lyen hü­lye­ség is volt ilyes­mi­ről ál­mo­doz­ni, és saj­nál­koz­zon, hogy el sem kö­szönt Ad­win Bos­he-tól. Ám itt, Des­de­mor­ban, mi­köz­ben fel­ké­szült a Ra­ven­től ka­pott meg­bí­za­tás­ra, vissza­tér­tek a szí­ni­ta­no­dás em­lé­kek. Kezd­te ma­gát jól érez­ni: rész­ben azért, mert itt tág tér volt kö­rü­löt­te, csend és jó le­ve­gő – mind rit­ka él­mény egy ro­baj­vá­ro­si srác­nak. De leg­in­kább azért, mert újra át­jár­ta az iz­ga­lom, ame­lyet min­dig ér­zett, ha jel­mez­be búj­va va­la­ki más­sá vál­ha­tott.

* * *

Des­de­mor­ban min­den na­pot az­zal töl­tött, hogy Tal­lis Noon el­ját­szá­sá­ra ké­szü­lő­dött. Ál­ta­lá­ban Ra­ven­nél ebé­delt, és hogy ki ne es­sen a sze­rep­ből, a fér­fi ar­ról fag­gat­ta, mi­lyen uta­kon ju­tott el a Noon-vo­nat­hoz, és mi min­dent lá­tott út­köz­ben. Ra­ven időn­ként rej­té­lyes utak­ra in­dult a Gon­do­lat-rókával, és ilyen­kor az ebéd­nél a mo­to­ri­kok let­tek Zen asz­tal­tár­sai – Nova, Car­lo­ta és egy tisz­te­let­re mél­tó, idős motó, dr. Vib­hat, a szál­lo­da or­vo­sa. Ők nem sok se­gít­sé­get nyúj­tot­tak a sze­reppró­bák­hoz: egye­dül Nova vet­te ész­re, ha hi­bá­zott, és még ő sem tör­te ma­gát, hogy ki­ja­vít­sa. Ra­ven tár­sa­sá­gá­ban ne­he­zeb­ben ment a do­log, és Zen öröm­mel, a já­té­kot él­vez­ve vet­te fel a kesz­tyűt.

– És mi új­ság ott­hon, Tal­lis? Hogy van Ka­lin­da néni?

– Még min­dig pte­ro­dak­ti­lu­szo­kat te­nyészt. Elő­ás­ta hoz­zá­juk a gén­sab­lo­no­kat az ar­chí­vu­mok mé­lyé­ről. Bhas­ri bá­csi azt mond­ta, örül, hogy Ka­lin­da néni el­fog­lal­ja ma­gát, de a jó­szá­gok tönk­re­te­szik a füg­gő­ker­te­ket.

– Nem is rossz. De a ki­ej­té­se­den még csi­szol­nod kell.

Zen to­vább csi­szol­gat­ta a ki­ej­té­sét és a ki­né­ze­tét is. A szál­lo­da fod­rá­szá­nál új frizu­rát vá­ga­tott, a fül­cim­pá­it pe­dig, ame­lyek Tal­lis Noo­né­i­nál kis­sé na­gyob­bak vol­tak, dr. Vib­hat­tal mé­ret­re iga­zít­tat­ta. Új ru­há­it min­den­nap vi­sel­te, sőt néha még ben­nük is aludt, hogy vi­sel­tes­re gyű­rőd­je­nek. Hol föld­re dob­ta min­det, hol azok­ba az ütött-ko­pott úti­tás­kák­ba gyö­mö­szöl­te, ame­lye­ket Nova ho­zott neki a Ter­mi­nál Ho­tel ta­lált tár­gya­kat őrző rak­tá­rá­ból. Hord­ta az új ru­há­kat, mi­köz­ben a szál­lo­da ka­na­pé­ján he­ve­rész­ve a Ra­ven­től ka­pott szö­ve­ge­ket búj­ta, vagy vi­de­ók­ból és ho­lo­fil­mek­ből az Arany El­ága­zás tör­té­ne­té­vel és Tal­lis Noon vi­selt dol­ga­i­val is­mer­ke­dett. A cif­ra fej­pán­tot ki­dob­ta az er­kély­ről, az­tán le­sza­ladt, hogy lás­sa, mű­kö­dik-e még. Mű­kö­dött: ami­kor vissza­pat­tin­tot­ta a haja alá, és a ve­vőt a ha­lán­té­ká­ra si­mí­tot­ta, a ko­po­nya­csont­ja­in már­is át­zi­ze­gett Nova sut­to­gó hang­ja. Két pis­lan­tás­sal be­kap­csol­ta a vizu­á­lis adat­fo­lya­mot, és a fej­pánt a ké­pe­ket a sze­mé­ből egye­ne­sen a lány okos agyá­ba to­váb­bí­tot­ta.

„Na mi van a ru­hád­dal?”, ér­dek­lő­dött Nova.

Zen le­pil­lan­tott. Meg­szem­lél­te in­tel­li­gens anya­gú nad­rág­ját és cse­resz­nye­pi­ros ba­kan­csá­nak or­rát. Kü­lö­nös volt a tu­dat, hogy a lány lát­ja azt, amit ő lát; mint­ha Nova vele utaz­na a fe­jé­ben.

– Még min­dig túl csi­ni – fe­lel­te. – Men­jünk le a part­ra!

* * *

Le­men­tek hát együtt, át­kel­tek Des­de­mor csa­tor­ná­i­nak út­vesz­tő­jén, be­zárt bol­tok és néma szál­lo­dák sor­fa­la kö­zött. Bár­mer­re in­dul­tak, min­dig más és más part­ra ju­tot­tak. Emitt hí­nár­kö­te­gek csüng­tek zász­ló­fü­zér­ként a sé­tá­nyok ci­rá­dás kor­lát­ján. Amott lép­cső­so­rok ve­zet­tek hul­lám­cso­bo­gós üre­gek­be, ame­lyek apály­kor szin­tén sé­tánnyá vál­tak, és a föld­ből ká­vé­au­to­ma­ták nyíl­tak elő, akár a vi­rá­gok. Zen­nek ked­vé­re volt a zöl­da­rany fény, a tisz­ta le­ve­gő és az óce­án. Még a mel­let­te bak­ta­tó és a lát­ni­va­ló­kat mu­to­ga­tó mo­to­rik­lány is tet­szett neki.

Már hoz­zá­szo­kott No­vá­hoz, szin­te meg­ked­vel­te. Sőt, néha azon kap­ta ma­gát, hogy egé­szen he­lyes­nek ta­lál­ja, de ezt a gon­do­la­tot gyor­san el is hes­se­get­te – Zen Star­ling nem tar­to­zik a bú­val­bé­lelt, ma­gá­nyos kü­lön­cök közé, akik­nek be­jön­nek a mo­tók. De Nova pót­lék­ként szol­gált az iga­zi lá­nyok he­lyett, akik­kel majd meg­gaz­da­god­va, jó messze in­nen meg­is­mer­ked­het.

„Me­sélj ar­ról, ami­kor még ki­csi vol­tál!”, kér­te a lány a fe­jé­ben.

– Mi­nek?

„Mert ér­de­kel”, fe­lel­te Nova, majd felé for­dult, el­mo­so­lyo­dott, és han­gos be­széd­re vál­tott:

– Ez a kü­lönb­ség a hoz­zád és a hoz­zám ha­son­lók kö­zött. Én min­dig olyan vol­tam, mint ami­lyen most va­gyok, de te ki­csi vol­tál va­la­mi­kor. A gye­rek, aki vol­tál, még most is ben­ned van va­la­hol, és a sze­me­den át néz ki­fe­lé.

Zen fel­hor­kant:

– Ben­nem ugyan nincs! Gyor­san fel kel­lett nő­nöm. Nem sok min­den­re em­lék­szem.

Pe­dig na­gyon is em­lé­ke­zett. Ezek­ben a Des­de­mor­ban töl­tött na­pok­ban ál­lan­dó­an ke­rül­get­ték az em­lé­kek. Séta köz­ben el is mond­ta a lány­nak né­me­lyi­ket. Me­sélt neki a szí­ni­is­ko­lá­ról, a sa­ját kezű­leg meg­épí­tett és ki­fes­tett mo­dell­vas­út­já­ról, meg a ki­lá­tás­ról, ami a leg­ré­gibb­ként fel­idéz­he­tő szo­bá­já­nak ab­la­ká­ból tá­rult elé. Ezek­ről még sen­ki­nek sem be­szélt. Szólt vol­na Ma­mus­ról és My­ká­ról is, de azok kel­le­met­len em­lé­kek vol­tak; só­vár­gást kel­tet­tek ben­ne a múlt iránt, ami­kor még túl ki­csi volt ah­hoz, hogy ész­lel­je Myka dü­hét és Ma­mus té­bo­lyát. Ak­kor még sze­ret­te őket, de a sze­re­tet va­la­hogy meg­fa­kult, és tud­ta, hogy mind­ket­ten csa­lód­tak ben­ne. Így in­kább a já­té­kok­ról be­szélt, ame­lyek­re még em­lé­ke­zett.

– Va­la­ha én is ját­szot­tam egy já­té­kot – je­gyez­te meg Nova, mint­ha va­la­mi­fé­le sa­ját gyer­mek­kor­ra gon­dol­na vissza.

Meg­áll­tak a sé­tá­nyon. Apály volt, a ned­ves fö­ve­nyen a Ham­mu­ra­bi zöld fél­hold­ja tük­rö­ző­dött.

– Ki­men­tem jó messze oda, a ho­mok­ba, és el­kezd­tem tán­col­ni – foly­tat­ta a lány. – Csap­kod­tam a ka­rom­mal, fo­rog­tam-pö­rög­tem, ne­vet­tem és ki­a­bál­tam… Az­tán a rá­ják ész­re­vet­ték, és le­csap­tak rám. Ki­vár­tam a leg­utol­só pil­la­na­tig, ak­kor le­ve­tet­tem ma­gam a föld­re, és fe­küd­tem, moz­du­lat­la­nul. A hü­lye rá­ják meg el­húz­tak fe­let­tem, és össze­vissza rep­ked­tek a par­ton, mert nem ér­tet­ték, hová let­tem. Én meg fe­küd­tem to­vább, mint egy da­rab fa, és ki­ne­vet­tem őket. A rá­ják csak moz­gó cél­pont­ra csap­nak le. Vic­ces, hogy ra­ga­do­zók­ban ilyen ösz­tön fej­lő­dik ki; de az ő ese­tük­ben per­sze nem volt törzs­fej­lő­dés, őket meg­ter­vez­ték. Sze­gény rá­ják!

Zen még nem lát­ta kö­zel­ről a rá­já­kat, de hal­lot­ta már őket ri­kol­toz­ni. Mi­vel va­dá­szok már nem rit­kí­tot­ták az ál­lo­má­nyu­kat, az el­sza­po­ro­dó rá­ják a part men­ti zá­to­nyok­ról bel­jebb hú­zód­tak, és be­fész­kel­ték ma­gu­kat a szi­get déli vé­gén álló el­ha­gya­tott to­rony­há­zak csú­csá­nak lu­xus­lak­osz­tá­lya­i­ba.

– Pró­bál­juk ki! – ve­tet­te fel, leg­jobb te­het­sé­ge sze­rint úgy el­nyújt­va a sza­va­kat, ahogy az az Arany El­ága­zá­son szo­kás.

– Nem hi­szem, hogy Ra­ven… – kezd­te Nova, de a fiú már át is má­szott a kor­lá­ton, le­hup­pant a ho­mok­ba, és fu­tott a fe­hér csip­ket­aj­té­kos hul­lám­ve­rés felé. Úgy vél­te, Tal­lis Noon is ezt csi­nál­ná.

A lány is vele tar­tott: két-há­rom mé­te­res szök­ke­né­sek­kel ha­lad­tak. Mély láb­nyo­ma­ik ha­mar meg­tel­tek víz­zel, és apró tük­rök so­ro­za­ta­ként nyúl­tak el mö­göt­tük, egé­szen a sé­tá­nyig. Apály­tó­csák és fé­lig ho­mok­ba süp­pedt sé­ta­ha­jók mel­lett sza­lad­tak el, és már majd­nem el­ér­ték a ten­ger­víz ha­tá­rát, ami­kor Nova rá­ki­ál­tott:

– Zen!

A fiú szét­né­zett, és meg­ré­mült, hogy a rája mi­lyen kö­zel van már, mi­lyen ha­tal­mas, és mi­lyen csen­de­sen szállt alá a vén tor­nyok köz­ti fész­ké­ből, hogy le­csap­jon rá. Bar­na volt, ki­tárt szár­nya­in pó­kok pot­ro­há­ra illő min­tá­zat­tal – a krém­szí­nű fol­tok­ból el­mo­sód­va még min­dig ki­raj­zo­ló­dott va­la­mi gén­tech­no­ló­gi­ai cég vál­la­la­ti emb­lé­má­ja. A rája ki­tá­tot­ta kam­pós cső­rét, és ádáz tül­kö­lést hal­la­tott. A han­got arra ter­vez­het­ték, hogy ál­do­za­tá­ban meg­fa­gyassza a vért, vagy ta­lán arra, hogy tu­das­sa a raj kis­sé le­ma­radt tag­ja­i­val: ez az ő pré­dá­ja, és ne­kik be kell ér­ni­ük a ma­ra­dék­kal.

Ek­kor Nova ne­ki­ug­rott Zen­nek, és anél­kül, hogy bár­mit szólt vol­na, a föld­re dön­töt­te. A sza­vai vi­szont úgy kon­dul­tak meg a fiú fe­jé­ben, mint­ha egy film nar­rá­to­ra vagy a Ma­mus ál­tal hal­lott va­la­me­lyik hang be­szélt vol­na: „Ne fel­edd: fe­küdj és meg ne moz­dulj!” Így hát fe­küdt, olyan moz­du­lat­la­nul, amennyi­re csak tu­dott, fél arc­cal a ned­ves ho­mok­ba fú­ród­va. Érez­te a Tris­tess óce­án­já­nak sós ízét és a tüs­kés far­ká­val csap­kod­va elzú­gó rája for­ró bő­ré­nek bű­zét. De már nem ját­szot­ta to­vább Tal­list: az ijedt­ség­től ki­esett a sze­re­pé­ből.

Az első rá­ját újab­bak kö­vet­ték, és za­va­ro­dot­tan tül­köl­tek, mint­ha azt fir­tat­nák, hová lett a zsák­mány, majd a part men­tén to­va­re­pül­tek. Az első pél­dány egy da­ra­big még ta­nács­ta­la­nul kö­rö­zött a ho­mok­ban fek­vő moz­du­lat­lan ala­kok fe­lett, de túl os­to­ba volt ah­hoz, hogy fel­fog­ja: ezek ugyan­azok, mint a fu­tók, akik­re pár má­sod­perc­cel ko­ráb­ban va­dá­szott. Az­tán zsém­bes tül­kö­lés­sel el­szállt a töb­bi­ek után.

Ami­kor meg­győ­ző­dött róla, hogy a rá­ják odébb­áll­tak, Zen fel­ült. In­nen, a messzi ho­mok­sík­ról lát­ta egész Des­de­mort, a part men­ti há­zak ten­ge­ri szir­tek­ként fe­hér­lő hom­lok­za­ta­it. A vá­ros déli ré­szén, amer­re még nem járt, ma­gas vi­a­dukt fu­tott ki a ten­ger fölé, és nyúj­tó­zott messze-messze, a lát­ha­tárt rej­tő köd­pá­rá­ba.

– Az mi­cso­da? – tu­da­kol­ta. – Úgy tud­tam, Des­de­mor vég­ál­lo­más.

Nova meg­ráz­ta a fe­jét:

– A K-Bahn­nak a vég­ál­lo­má­sa, de egy vá­gány át­megy a vá­ro­son, és ki­ve­zet be­lő­le, azon a hí­don.

Zen a ke­zé­vel el­er­nyőz­te a sze­mét, és a vi­a­dukt­ra me­redt:

– Szó­val arra van egy má­sik szi­get is?

– Gon­do­lom, van. A tér­ké­pen nincs raj­ta. Sze­rin­tem va­dász­te­rü­let vagy ilyes­mi le­he­tett.

– El kéne men­nünk oda kö­rül­néz­ni.

A lány rá­vi­gyor­gott:

– Ben­ne len­nék. Ha lesz rá idő.

Meg­for­dult a ten­ger­já­rás: már kö­rül is foly­ták őket a kö­zel­gő da­gály apró, pezs­gő hul­lá­mai. Mi­köz­ben fi­gyel­ték, nem jön­nek-e rá­ják, vissza­fu­tot­tak a sé­tány­ra a Ham­mu­ra­bit tük­rö­ző tó­csá­kon át.

* * *

Ra­ven­nek nem tet­szett a rá­ják­kal foly­ta­tott ját­sza­do­zás. A part fe­lett cir­ká­ló egyik drón­ja az egé­szet fel­vet­te. Ami­kor Zen meg Nova vi­ze­sen és ka­cag­va vissza­ért a Ter­mi­nál Ho­tel­be, és ki­ráz­ták a ho­mo­kot a ru­há­juk re­dő­i­ből, a fér­fi össze­rán­colt hom­lok­kal így szólt:

– Ér­té­kes em­ber vagy, Zen Star­ling. Job­ban kel­le­ne vi­gyáz­nod ma­gad­ra!

– És Nova? – kér­dez­te a fiú. – Ő nem ér­té­kes?

– Ő ná­lad sok­kal job­ban tud moz­du­lat­la­nul he­ver­ni. Ha ott kint va­la­me­lyik rája ész­re­vesz, össze­mor­zsol, akár egy da­rab pi­rí­tóst. Az nem lesz ilyen vic­ces.

– Va­la­hogy el kell üt­nöm az időt – fe­lel­te Zen pi­ma­szul, a rá­jás já­ték má­mo­rá­tól ma­ga­biz­to­san. – Kü­lön­ben is, med­dig ülünk még itt? Mi­kor me­gyünk a Noo­nok­hoz?

– Ha­ma­ro­san – kö­zöl­te Ra­ven. – Sze­rin­ted ké­szen állsz már rá?

– Ké­szen hát! – vág­ta rá Zen úri­fiú-han­gon, és ke­zét zseb­re dug­va abba a lus­ta, laza póz­ba vág­ta ma­gát, amit Tal­lis Noon sze­re­pé­hez be­gya­ko­rolt.

A fér­fi ve­tett rá egy pil­lan­tást, az­tán el­ma­sí­ro­zott a szál­lo­da fegy­ver­tá­rá­ba, és egy pus­ká­val tért vissza. Ele­gáns, ré­gi­mó­di fegy­ver volt: az agya fá­ból, a csö­ve ke­rá­mi­á­ból ké­szült.

– Ha rá­ja­csa­lit akar­tál ját­sza­ni, ezt ma­gad­dal kel­lett vol­na vin­ned – mu­tat­ta Ra­ven. – Ilyen­nel egy mes­ter­lö­vész há­rom ki­lo­mé­ter­ről le­szed egy rá­ját. Na per­sze, te nem vagy mes­ter­lö­vész, ezért in­kább kösd be a pus­ka szá­mí­tó­gé­pét a fej­pánt­ba, amit ad­tam. Nova cé­loz he­lyet­ted, és szól, hogy mi­kor húzd meg a ra­vaszt.

– Ma­gam is meg tu­dom csi­nál­ni – mo­rog­ta Zen, bár nem volt még fegy­ver a ke­zé­ben. Szur­do­kon né­me­lyik srác ol­csó nyom­ta­tott pisz­tolyt hor­dott ma­gá­val, de ő nem, mert eszé­be sem ju­tott, hogy ilyes­mit hasz­nál­jon. Tol­vaj volt, nem gyil­kos.

– Jobb, ha ezt ma­gad­dal vi­szed a Noon-vo­nat­ra! – aján­lot­ta a fér­fi.

– Úgy gon­dol­ja, lő­nöm kell majd, hogy ki­jus­sak on­nan? – tu­da­kol­ta Zen.

– Úgy gon­do­lom, nem árt fel­ké­szül­ni – fe­lel­te Ra­ven, majd meg­mu­tat­ta neki, ho­gyan tá­rol­ja el az ujj­le­nyo­ma­ta­it a rá­ja­ölő pus­ka me­mó­ri­á­já­ba, hogy csak egye­dül ő hasz­nál­has­sa. Az­tán hoz­zá­tet­te:

– A Noo­nok nagy va­dász­te­rü­le­te­ket tar­ta­nak fenn szin­te min­den ál­lo­má­su­kon. Be­ad­ha­tod ne­kik, hogy szí­ve­sen va­dász­gat­nál. Egy régi rá­ja­ölő­vel ér­ke­ző ifjú Noon sen­ki­nek sem fog fel­tűn­ni. Leg­job­ban min­dig úgy rejt­hetsz el va­la­mit, Zen, ha szem előtt ha­gyod.