49

Amíg dúlt a csa­ta, a rá­ják csak kö­röz­tek és kö­röz­tek a szi­get kö­rül. A moz­gás oda­csal­ta őket, de a dró­nok mi­att nem me­rész­ked­tek kö­ze­lebb, mert nem tud­ták mire vél­ni a lég­te­rük­be to­la­ko­dó lár­más új ször­nye­ket. Ám a dró­nok im­már el­tűn­tek; he­lyet­tük a víz­ben két­ség­be­es­ve ka­pá­ló­zó ala­kok von­ták ma­guk­ra a fi­gyel­mü­ket, és az ef­fé­lék­re a rá­ják zsák­mány­ként te­kin­tet­tek. A leg­bát­rabb már le is csa­pott oda, ahol az el­süllyedt vo­nat túl­élői a fel­szín­re buk­kan­tak; a töb­bi­ek tül­köl­ve és vi­sí­toz­va kö­vet­ték. A se­reg­haj­tók fel­fog­ták, hogy a víz­ben szá­muk­ra már sen­ki sem ma­radt, és to­vább­szár­nyal­tak a szi­get felé.

A rá­já­kat az­előtt ál­lan­dó­an tá­vol tar­tó mág­ne­ses me­ző­nek nyo­ma sem volt: még a harc köz­ben össze­om­lott.

Az el­ső­nek ér­ke­ző rája el­kap­ta Ra­vent. A má­so­dik utá­na­len­dült, és meg­pró­bál­ta el­ra­gad­ni tőle. A har­ma­dik Zent vet­te cél­ba, de ad­dig­ra Car­lo­ta már fel­mér­te a hely­ze­tet: ke­resz­tül­lőt­te a rá­ját, egy má­sik mo­to­rik pe­dig le­szed­te azt a ket­tőt, amely Ra­ve­nen ci­va­ko­dott.

Az­tán a rá­ják ott ter­met­tek min­de­nütt, és a mo­to­ri­kok lőt­ték őket, mi­alatt Nova a szi­ge­ten át le­fu­tott a fe­hér part­ra, aho­vá Ra­ven zu­hant.

– Hagyd ott! – ki­ál­tot­ta neki Zen, de a lány nem akar­ta ott­hagy­ni, és a fiú nem is hi­báz­tat­ta érte, el­vég­re No­vát Ra­ven ké­szí­tet­te. Utá­na­eredt, és a szi­get szé­lé­ről le­ug­rott a fe­hér part­ra. Ba­kan­csa alatt, mint­ha tö­ré­keny te­ás­kész­le­ten ti­por­na, ro­pog­va tör­tek szi­lán­kok­ra a ta­risz­nya­rá­kok nap­szít­ta pán­cél­jai. A hul­lám­ve­rés­ben egy dög­lő­dő rája ver­gő­dött. A par­tot rajz­film­be illő skar­lát­vö­rös fol­tok­ban fröcs­köl­te be a vér. Zen nem tud­ta meg­ítél­ni, mennyi a rá­jáé, és mennyi Ra­ve­né, aki min­den ko­ráb­bi­nál fa­kóbb arc­cal, ki­csa­vart test­tel he­vert egy par­ti hor­pa­dás­ban. Ugyan­olyan meg­le­pett­nek lát­szott, mint ami­lyen Nova volt, ami­kor a Ten­gely­hí­don át­döf­te a szi­gony – de Ra­ven se­bé­ből nem kék fo­lya­dék öm­lött, ha­nem vö­rös.

– Van róla fo­gal­ma­tok, mennyi­be ke­rül­nek ezek? – kér­dez­te az in­gét tép­des­ve a fér­fi, ami­kor Nova és Zen oda­ért hoz­zá. Egy ilyen pil­la­nat­ban in­gek mi­att ag­gód­ni elég kü­lö­nös­nek tűnt, és Zen csak ké­sőbb ér­tet­te meg, hogy Ra­ven a tes­tek­re cél­zott.

A par­ton tá­vo­labb­ról egy má­sik ki­ál­tás hal­lat­szott:

– Se­gít­ség!

Az egy­re vö­rö­sebb víz­ben a harc­vo­nat egyik ázott túl­élő­je küz­dött a hul­lám­ve­rés­sel.

Zen nem hagy­hat­ta a sor­sá­ra, még az után sem, hogy fel­is­mer­te ben­ne Ma­li­kot. Már csak két csa­pat lé­te­zett: a rá­já­ké és az em­be­re­ké.

– Vidd fe­de­zék­be Ra­vent! – ki­ál­tott No­vá­ra, és vé­gig­kú­szott a par­ton. Egy hul­lám a rin­ga­tó­zó rák­pán­cé­lok­ra dön­töt­te Ma­li­kot, de Zen ka­ron ra­gad­ta, és fel­rán­tot­ta. A szá­za­dos fej­bő­rét fel­ha­sí­tot­ta egy rá­ja­fa­rok, de Zen úgy vél­te, a sok vér da­cá­ra maga a seb nem sú­lyos. Ma­gya­ráz­ni kezd­te, ho­gyan té­veszt­he­tők meg moz­du­lat­lan­ság­gal a rá­ják, de a szá­za­dos a sok­kos ál­la­pot mi­att kép­te­len volt fi­gyel­ni, és a moz­du­lat­lan­ság­hoz úgy­is túl­sá­go­san resz­ke­tett.

– Vé­dett hely­re kell men­nünk! – üvöl­töt­te túl Zen a hul­lám­ve­rés ro­ba­ját.

Ma­lik hát­ra­né­zett. A hul­lá­mok fe­lett még ri­kol­toz­tak a rá­ják, de csak né­hány égő olaj­fol­tot lá­tott, más úszó­kat már nem. Egye­dül ő ju­tott part­ra. Kint, túl a bu­kó­hul­lá­mo­kon egy pil­la­nat­ra fel­buk­kant va­la­mi, ami akár egy agancs is le­he­tett, de mire is­mét oda­né­zett, már el­tűnt.

A rá­ják a szi­get csú­csát tá­mad­ták: zu­ha­nó­re­pü­lés­ben ve­tet­ték ma­gu­kat a fegy­ve­rek tor­ko­lat­tü­zé­re, il­let­ve sé­rült tár­sa­ik csap­ko­dó szár­nyá­ra-far­ká­ra. A mo­to­ri­ko­kat fel­kap­ták a le­ve­gő­be, az­tán ami­kor rá­jöt­tek, hogy nem ehe­tők, un­dor­ral a ten­ger­be ej­tet­ték őket, és vissza­ka­nya­rod­tak újabb zsák­má­nyért.

A part­ra ve­tő­dött fér­fit Zen fel­se­gí­tet­te a szi­get szé­lé­re, és utol­ér­ték a Ra­vent von­szo­ló No­vát. A Da­masz­ku­szi Ró­zsa túl messze volt, ezért a le-le­csa­pó rá­ják ár­nyé­kai közt a Her­nyó felé igye­kez­tek. Car­lo­ta már ott volt. A töb­bi mo­to­rik mind oda­lett: el­ra­gad­ták őket a rá­ják, vagy annyi­ra meg­sé­rül­tek, hogy a mű­kö­dé­sük le­állt.

Nova és Zen be­hur­col­ták Ra­vent a gép bel­se­jé­be. A fér­fi vére pi­ros sző­nyeg­ként te­rí­tet­te be a kü­szö­böt. Előbb Ma­lik, az­tán Car­lo­ta is kö­vet­te őket. Mi­köz­ben a mo­to­rik­nő be­má­szott, mö­göt­te va­la­mi vi­zes, tom­bo­ló do­log ta­kar­ta el a fényt. Zen rá­já­nak hit­te, és fi­gyel­mez­te­tőn fel­ki­ál­tott, de a jö­ve­vény em­be­ri alak volt, vagy leg­alább­is em­ber­for­ma. Ana­mi Hat in­ter­fé­sze át­pré­sel­te ma­gát a be­já­ra­ton, amely az­tán egy só­haj­jal be­zá­rult, ki­re­keszt­ve a rá­ják dü­hödt tül­kö­lé­sét.

A puha sö­tét­ség­ben le­te­le­ped­tek va­la­mi lép­cső­fé­lé­re, amely mint­ha csont­ból vagy porc­ból lett vol­na, és pró­bál­tak hoz­zá­szok­ni a fur­csa, ned­ves zi­há­lás­hoz, a do­rom­bo­ló mo­ra­jok­hoz, a Her­nyó fa­la­i­nak és pla­fon­já­nak ho­má­lyos de­ren­gé­sé­hez. Zent el­bű­völ­te az in­ter­fész kép­te­len kék kar­csú­sá­ga, és me­red­ten néz­te a rá­ják szab­dal­ta kar­ját-ke­zét vizs­gál­ga­tó ala­kot. Agan­csá­nak egyik fele tő­ből le­tört, és úgy állt ki csa­ta­kos ha­já­ból, akár egy da­rab usza­dék­fa. Az in­ter­fész fo­lya­ma­to­san resz­ke­tett. A gaz­dá­ja sok test­ben élt már, de leg­több­jük­ben kon­cer­te­ken és kok­tél­par­ti­kon töl­töt­te az ide­jét; még soha nem ér­zett iga­zán fé­lel­met, fáj­dal­mat vagy ve­szélyt.

Zen egy­re csak bá­mul­ta. Olyan je­len­ség volt, ami­ről az em­ber nem ké­pes le­ven­ni a sze­mét. Ál­lan­dó­an az járt a fiú fe­jé­ben: ez egy Őrző, egy iga­zi Őrző! – és majd­nem fel­ne­ve­tett, mert szin­te hal­lot­ta, ahogy Myka azon az élet­unt hang­ján azt mond­ja: „Az Őr­ző­ket nem ér­dek­lik a ma­gunk­faj­ták”. De igen, most már ér­dek­lik őket, gon­dol­ta Zen. Olyat tet­tem, ami­től az egyik fel­éb­redt, évek óta elő­ször le­töl­töt­te ma­gát, és most itt ül mel­let­tem. Na, Myka, eh­hez mit szólsz?

Az­tán úgy tűnt, az Őrző meg­érez­te a te­kin­te­tét, mert fel­pil­lan­tott, és rá­né­zett. És volt va­la­mi ab­ban az arany­ló szem­pár­ban, ami a fi­ú­nak eszé­be jut­tat­ta, hogy nem min­dig jó fel­kel­te­ni egy Őrző fi­gyel­mét.

Ma­lik egy­re azt haj­to­gat­ta, hogy kell len­ni­ük más túl­élők­nek is. Zen No­vá­ra né­zett, aki a fe­jé­vel fi­no­man ne­met in­tett; Car­lo­ta pe­dig a szá­za­dos vál­lá­ra tet­te a ke­zét, és így szólt:

– Mind meg­hal­tak.

Ma­lik le­ráz­ta ma­gá­ról a ke­zet, és a mo­to­rik­nő mel­lett Ra­ven­re né­zett, aki össze­csuk­lott ma­dár­ijesz­tő­ként he­vert egy csil­lo­gó, ter­je­dő, a lép­csők­re is le­csor­gó vö­rös po­cso­lyá­ban. A szá­za­dos mint­ha el­töp­ren­gett vol­na, mit is te­gyen, az­tán elő­húz­ta a pisz­to­lyát, és Ra­ven­re sze­gez­te, ahogy már annyi más fegy­ver­rel is tet­te, oly sok­szor az­előtt. De már nem lát­ta ér­tel­mét, hogy le­lő­je Ra­vent. Ahogy ott he­vert, egy­ál­ta­lán nem lát­szott egy­ko­ri is­ten­ség­nek, csu­pán szá­nal­mas­nak. A te­kin­te­te üve­ges volt, az arca pety­hüdt, de ami­kor Nova fö­lé­je ha­jolt, si­ke­rült el­mo­so­lyod­nia.

– Az új kapu… – mond­ta.

Az in­ter­fész fel­állt; óri­ás­nak ha­tott az ala­csony pla­fon alatt. Az ar­cán Zen szá­má­ra meg­fejt­he­tet­le­nül ide­gen és ősi, de a szo­mo­rú­ság­hoz igen ha­son­ló ki­fe­je­zés­sel Ra­ven­hez for­dult, és így szólt:

– Nem lesz új kapu.

– Ana­mi – mond­ta a fér­fi –, ha­gyod, hogy Ma­lik is­mét meg­öl­jön? Kezd rossz szo­ká­sá­vá vál­ni. És tu­dod, ez nem se­gít raj­tad. Ez a kapu rö­vi­de­sen mű­köd­ni fog, és le­lep­le­ző­dik az Őr­zők összes ha­zug­sá­ga.

Ki mer­ne így be­szél­ni egy Őr­ző­vel, ilyen la­zán és gú­nyo­san, mint­ha egyen­ran­gú­ak len­né­nek? Csak­is Ra­ven. Ana­mi Hat ta­lán pont ezt ta­lál­ta ben­ne von­zó­nak, gon­dol­ta Zen, ott a Bo­ros­tyán-fo­lyó part­ján, ahol a dal­vi­rá­gok nyíl­tak. Az in­ter­fész kö­ze­lebb lé­pett, és le­né­zett Ra­ven­re. A sze­mé­be könnyek gyűl­tek, ami­től meg­lep­ve pis­lo­gott.

– A Vas­úti Véd­erő ha­ma­ro­san itt lesz – szó­lalt meg Ma­lik. – Szak­ér­tők­kel, tu­dó­sok­kal. Min­dent szét­sze­rel­nek, amit épí­tet­tél, Ra­ven.

Ra­ven mo­so­lya el­hal­vá­nyult, és te­kin­te­tét Zen­re for­dí­tot­ta:

– Hát te ki­nek az ol­da­lán állsz, Zen Star­ling? – sut­tog­ta. – Malik­kal tar­tasz? A Véd­erő­vel? Az Őr­zők­kel? Azt hit­tem, tol­vaj vagy, mint én.

– Nem ál­lok sen­ki ol­da­lán – fe­lel­te a fiú. – Csak a ma­ga­mén.

– Olyan nincs – mond­ta a fér­fi. Az­tán fáj­dal­mas kö­hö­gés sza­kadt fel be­lő­le, és a szá­já­ba vér to­lult. – El­jön a pil­la­nat, Zen, ami­kor dön­te­ni kell.

Zen meg­ráz­ta a fe­jét. Fel­idéz­te ma­gá­ban az összes go­nosz­sá­got, amit Ra­ven tett vele, ne­hogy ő is el­pi­tye­red­jen.

– Tud­ja, hogy a győz­tes ol­dal­ra ál­lok. A ma­gam­faj­ták ezt csi­nál­ják. Ha vá­lasz­ta­nom kell, a győz­tes ol­dalt vá­lasz­tom. És ők a győz­te­sek, nem maga.

– Iga­zán? – Ra­ven egye­ne­sen a sze­mé­be né­zett, és ke­cseg­te­tő­en hoz­zá­tet­te: – Az új kapu kez­det, és nem a vég.

– Szá­mod­ra itt a vég, Ra­ven – szólt egé­szen sze­lí­den az in­ter­fész.

Ma­lik­nak nem kel­lett a fegy­ve­rét hasz­nál­nia; csak állt és né­zett. Mind­annyi­an csak áll­tak és néz­tek. Fél perc­cel ké­sőbb Ra­ven ha­lott volt.

– Foly­ton arra gon­dol­tam, mi­lyen ér­zés lesz, ha egy­szer vé­get ér ez az egész – szó­lalt meg vé­gül a szá­za­dos. – Erre ki­de­rül, hogy leg­in­kább sem­mi­lyen.

– Még nem ért vé­get – szólt az in­ter­fész. – Ezt a dol­got, amit Ra­ven ké­szí­tett, el kell pusz­tí­ta­ni.

Gó­lya­lá­ba­it maga alá hajt­va le­gug­golt Ra­ven tes­te mel­lé. Hosszú kék ke­zét egy pil­la­na­tig a fér­fi holt ar­cá­ra he­lyez­te, az­tán el­kezd­te át­ku­tat­ni a ru­há­ját. Zen fi­gyel­te, és köz­ben a sa­ját zse­bé­be nyúlt, uj­ja­it a Pü­xisz köré zár­ta. Rishi Noon úr­nő­re gon­dolt, aki oly sok év­vel ko­ráb­ban el­hap­pol­ta a göm­böt az Őr­zők elől, az­tán Ra­ven­re, aki oly so­ká­ig si­ke­re­sen rej­te­get­te, mi­köz­ben ott volt min­den­ki orra előtt. Ők ma­guk­tól az Őr­zők­től csen­ték el a K-ka­puk ké­szí­té­sé­nek tit­kát. Olyan volt ez, mint az is­te­nek­től el­lo­pott tűz, és most ott fész­kelt a zse­bé­ben.

„Ki­nek az ol­da­lán állsz, Zen Star­ling? Azt hit­tem, tol­vaj vagy…”

– A ma­ra­pu­ri gömb nincs itt – je­len­tet­te ki az in­ter­fész, és fel­ha­gyott a holt­test át­ku­ta­tá­sá­val.

– Ra­ven biz­tos el­ej­tet­te a par­ton – mond­ta Nova.

– Nem hi­szek ne­ked, mo­to­rik – egye­ne­se­dett fel az in­ter­fész. Ma­gas­ban arany­ló sze­me No­vá­ra vil­lant, az­tán Zen után ku­tat­va le­sik­lott róla.

– Hol van a fiú? – tu­da­kol­ta.