37

Kór­há­zak, kér­dé­sek, éles fe­hér fény zsú­folt kis iro­dák­ban, ahol rend­őrök és Noon biz­ton­sá­gi­ak újra el­mon­dat­ták Tre­nó­di­á­val a je­len­té­sét:

– Ő iga­zá­ból nem is Tal­lis Noon, ha­nem egy szél­há­mos. Az Ade­lin szállt fel a Noon-vo­nat­ra; Suf­ra néni össze­ba­rát­ko­zott vele… És né­hány nap­pal az után, hogy fel­szállt, a vo­nat meg­ér­ke­zett a Ten­gely­híd­ra…

Az­tán egy fel­szí­ni ko­csi­val a köz­pon­ti pe­ro­nok kö­ze­lé­ben álló irá­nyí­tó­to­rony­ba vit­ték. Kobi több­ször el­mond­ta ne­kik, hogy Tre­nó­dia ki­me­rült, és haza kel­le­ne en­ged­ni­ük, hogy ki­pi­hen­je ma­gát, de azt fe­lel­ték, hogy De­li­us vas­mar­sall be­szél­ni akar a lánnyal. A hír­ol­da­lak drón­jai für­tök­ben raj­zot­tak a be­já­rat fe­lett, mi­köz­ben be­si­et­tek vele az épü­let­be.

Bent a Vas­úti Véd­erő em­be­rei, K-Bahn tiszt­vi­se­lők és dí­szes egyen­ru­há­jú Noon CK-tá­bor­no­kok nyü­zsög­tek. A le­ve­gő­ben ho­lo­kép­er­nyők le­beg­tek, akár a fel­ere­ge­tett sár­ká­nyok, és a vá­rost át­fé­sü­lő kék­vi­té­z­osz­ta­gok je­len­té­se­it is­mer­tet­ték. Az egyet­len tá­ga­sabb he­lyen Priya Noon állt, apró kék­ma­dár-dró­nok fel­hő­jé­ben, ame­lyek ide­ges cik­cak­kok­ban rep­ked­ték kö­rül, mint­ha át­ra­gadt vol­na rá­juk gaz­dá­juk ri­a­dal­ma.

– Azon­nal hoz­za­nak még erő­sí­tést! – kö­ve­tel­te si­pí­tó, ri­ká­cso­ló han­gon. – Mi­nek ma­rad­na akár egyet­len pán­cél­vo­nat is a Nagy­cent­rá­lon, ahol az áru­ló Ti­bor meg­ka­pa­rint­hat­ja és el­le­nem for­dít­hat­ja? Ha a ma­guk it­te­ni ka­to­nái még ezt az egy me­rény­lőt sem tud­ják el­fog­ni…

– Tre­nó­dia úrnő? – si­mí­tot­ta meg egy kéz Tre­nó­dia kar­ját. A lány meg­for­dult: Lys­sa De­li­us állt előt­te, a fi­gyel­mes arcú, fe­hér si­sak­ta­réj-hajú vas­mar­sall, aki­vel tele vol­tak a hír­fo­lya­mok.

– Ol­vas­tam a je­len­té­sét a ma esti ese­mé­nyek­ről – szólt hig­gad­tan a vas­mar­sall, mi­köz­ben gon­do­san tá­vo­labb­ra von­ta a lányt a Priya kö­rül cso­por­to­su­lók­tól. – Egé­szen biz­tos ab­ban a név­ben, amit meg­adott ne­künk? An­nak a szél­há­mos­nak az iga­zi ne­vé­ben?

– Ő maga mond­ta ne­kem, hogy a neve Zen Star­ling – fe­lel­te Tre­nó­dia.

A nő ko­mor, ku­ta­tó te­kin­te­tet ve­tett rá:

– Hal­lot­ta már ko­ráb­ban is ezt a ne­vet?

– Soha – vá­la­szol­ta a lány.

– Én igen – je­len­tet­te ki a vas­mar­sall, majd a mö­göt­te álló se­géd­tisz­tek­hez és hi­va­tal­no­kok­hoz for­dult, akik úgy vár­ták a pa­ran­csa­it, akár ku­tyák a kon­cot. – Küld­je­nek le pár em­bert a régi Ku­tya­csil­lag pe­ro­nok­hoz! Igen, tu­dom, hogy le van­nak zár­va. Nyis­sák meg őket! És ke­rít­sék elő Jan­var Ma­li­kot!