22

Fe­küdt a sö­tét­ben, és sut­to­gott, a fej­pánt pe­dig el­kap­dos­ta a sza­va­it, és ör­vény­lő fo­lyam­ként vé­gig­re­pí­tet­te őket a szá­gul­dó vo­na­ton, No­vá­hoz.

– Be tudsz jut­tat­ni a gyűj­te­mény­hez?

„Most még nem.”

– Hát mi­kor?

„Dol­go­zom raj­ta. Azt hi­szem… nem­so­ká­ra.”

– Ugyan­is pár óra múl­va már a Sun­dar­ba­non le­szünk.

Ek­kor már a Na­ga­i­nán jár­tak. Zen érez­te, hogy a vo­nat le­las­sít, míg át­húz az ál­lo­má­son, hogy a vo­nat­le­sők és a zász­lót len­ge­tő gyer­mek­ha­dak meg­cso­dál­has­sák. Az­tán a sze­rel­vény is­mét fel­gyor­sí­tott, és a kö­vet­ke­ző K-kapu felé tar­tott, ame­lyen át a Ten­gely­híd­ra jut majd.

„Az át­ke­lés a Ten­gely­hí­don 1,47 órát vesz igény­be”, kö­zöl­te Nova. „Ha át­me­gyünk a má­so­dik K-ka­pun, kö­rül­be­lül har­minc perc­re le­szünk Sun­dar­ban ál­lo­más­vá­ros­tól. Elég har­minc perc, hogy el­lopd a Pü­xiszt?

– Ha si­mán ki tud­nád ütni a vé­del­met ab­ban a ko­csi­ban, ak­kor har­minc má­sod­perc alatt is el­lop­nám.

Az egyik lo­ko­mo­tív a sza­kasz hang­su­gár­zó­in ke­resz­tül be­je­len­tet­te:

– Kö­ze­le­dünk a Ten­gely­híd­hoz. A Ten­gely­híd egész te­rü­le­tén súly­ta­lan­ság áll fenn. Kér­jük, rög­zít­se­nek min­den moz­dít­ha­tó tár­gyat!

Zen sze­ret­te vol­na át­ad­ni ma­gát az iz­ga­lom­nak. Min­dig is meg akar­ta néz­ni a Ten­gely­hi­dat. Azt min­den sín­kó­sza meg akar­ta néz­ni. Oda min­den­ki el akart jut­ni. Az alsó szin­te­ken az ab­la­kok­hoz gyűl­nek majd az em­be­rek. A mo­tók vé­gig fog­ják jár­ni a vo­na­tot, és gon­do­san el­pa­kol­ják a gye­re­kek já­té­ka­it, össze­sze­dik a tá­nyé­ro­kat és a po­ha­ra­kat. El­tű­nő­dött, csat­la­koz­zon-e a töb­bi­ek­hez.

Sza­ka­szá­nak aj­ta­já­nál meg­szó­lalt a csen­gő. Zen ki­ug­rott az ágy­ból, és fel­kap­ta a rá­ja­ölő pus­kát. Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban a vo­nat át­ro­bo­gott a K-ka­pun, és a gra­vi­tá­ció meg­szűnt.

– Ki az? – ki­ál­tot­ta, mi­köz­ben a pus­kát szo­ron­gat­va a pla­fon men­tén im­boly­gott.

Sem­mi vá­lasz; csak újabb halk csen­ge­tés.

A pus­kát be­pat­tin­tot­ta az ajtó mel­let­ti fal­ra sze­relt, nyil­ván ka­bá­tok­hoz való csi­pe­szes tar­tó­kar­ba, majd ki­nyi­tot­ta a zá­rat és az aj­tót. Oda­kint a fo­lyo­són Suf­ra úrnő várt rá. Ci­pő­je mág­ne­ses le­he­tett, mert vele el­len­tét­ben a hölgy nem le­be­gett, ha­nem a pad­lón állt. A súly­ta­lan­ság­ban fe­hé­ren kí­gyó­zó haj­tin­csei gló­ri­át fon­tak a feje köré.

– Tal­lis – szólt a hölgy –, be­szél­nünk kell… Meg­le­het, hogy akadt egy kis gond…

– Ko­bi­val? Nincs jól?

– Ó, nem róla van szó! A Ten­gely­hí­don va­gyunk.

– Tu­dom – fe­lel­te Zen.

A Há­ló­zat min­den fura ál­lo­má­sa kö­zül a Ten­gely­híd volt a leg­fu­rább. A Sun­dar­ban boly­gó kö­rül két csu­pasz K-kapu ke­rin­gett az űr­ben. Hogy mi­ért dön­töt­tek úgy az Őr­zők, hogy egy ilyen al­kal­mat­lan hely­re te­le­pí­tik őket, azt nem tud­ta sen­ki; az Őr­zők pe­dig nem árul­ták el. Az egyik át­já­ró egy sok száz ki­lo­mé­ter­rel lej­jebb, a Sun­dar­ba­non álló ka­pu­hoz ve­ze­tett. A má­sik az Ezüst­fo­lyó-vo­nal töb­bi ál­lo­má­sá­hoz. A Noo­nok, akik más bir­to­ka­ik­kal is össze akar­ták köt­ni a Sun­dar­bant, a két kapu közé hi­dat épí­tet­tek: négy­száz ki­lo­mé­ter­nyi űr­be­li cső­alag­utat ke­rá­mi­á­ból és gyé­mánt­üveg­ből, a két vé­gén egy-egy K-ka­pu­val. A cső­alag­utat für­tök­ben lep­ték el a göm­böly­ded gyár­épü­le­tek, ahol a csak­is súly­ta­lan­ság­ban elő­ál­lít­ha­tó Noon ter­mé­kek ké­szül­tek.

A Noon-vo­nat épp eb­ben az alag­út­ban szá­gul­dott. Suf­ra úrnő mögé pil­lant­va Zen lát­ta az el­vil­la­nó tám­osz­lo­po­kat és pil­lé­re­ket, az alag­út hé­já­nak gyé­mánt­üveg táb­lá­in át pe­dig be­kan­di­kált a Sun­dar­ban, ahol ka­pu­csí­nó­hab mód­já­ra ka­va­rog­tak a fel­hők a ká­vé­szí­nű he­gyek fe­lett.

Suf­ra úrnő nem úgy fes­tett, mint aki azért jött, hogy fel­hív­ja az ő fi­gyel­mét a ki­lá­tás­ra.

– Mi a gond? – tu­da­kol­ta tőle.

– Ked­vel­lek té­ged, Tal­lis – kezd­te a hölgy. – Kez­det­től fog­va ked­vel­te­lek, már jó­val az­előtt is, hogy meg­men­tet­ted Ko­bit. Ami­kor elő­ször ta­lál­koz­tunk, arra gon­dol­tam, hogy a ta­nács­ban épp ilyen, ma­gad­faj­ta fi­a­tal­em­be­rek­re len­ne szük­sé­günk. Ezért meg­kér­tem a Fu­tó­tüzet és az Aján­dé­kok év­a­dát, szed­je­nek össze va­la­mit ró­lad az Adat­ten­ger­ből, csak hogy lás­suk, meg­fe­lel­nél-e. És… igen kü­lö­nös do­log­ra buk­kan­tunk.

Zent ré­mes, éme­lyí­tő szé­dü­lés fog­ta el, amely­nek sem­mi köze nem volt a súly­ta­lan­ság­hoz. Úgy érez­te, mint­ha sza­ka­dék­ba zu­han­na, vagy mint­ha az ős­ere­de­ti me­ga­fa­u­na ülne rá.

– Az egyik csa­lá­di hír­fo­lyam­ban az áll, hogy va­la­ki ki­ra­bolt té­ged a Ka­ra­vi­nán, és az ot­ta­ni csa­lá­di kö­vet­ség­től kel­lett pénzt kér­ned, hogy ha­za­jut­hass az Arany El­ága­zás­ra. És az a kü­lö­nös, hogy a je­lek sze­rint mind­ez teg­nap tör­tént…

Zen hir­te­len nem is ér­tet­te az egé­szet, de az­tán rá­jött: a lány volt az! A lány, akit Ra­ven fel­bé­relt, hogy Tal­list a pá­ra­ta­vak­hoz csá­bít­sa. Nyil­ván ma­gá­hoz vet­te Tal­lis pénz­tár­cá­ját vagy egye­bét, és ez­zel aka­rat­la­nul is olyan la­vi­nát in­dí­tott el, amely ha­lom­ra dönt­he­ti Ra­ven ter­vét.

– Te­hát vagy az a Tal­lis Noon szél­há­mos, ott a Ka­ra­vi­nán – foly­tat­ta Suf­ra úrnő –, vagy pe­dig… Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ez az egész csak té­ve­dés, de szól­nom kel­lett róla Ga­eta fi­vé­rem­nek. Már úton is van ide egy biz­ton­sá­gi kü­lö­nít­ménnyel. Fel­tesz majd ne­ked pár kér­dést, és tisz­táz­za ezt az ügyet…

A hölgy szü­ne­tet tar­tott, vár­ta, hogy ő til­ta­koz­zon, hogy ki­je­lent­se, ez igen­is té­ve­dés. De mi­vel Zen nem tett ilyet, Suf­ra úrnő arca igen ko­mollyá vált.

– Tal­lis, ha bár­mi mon­da­ni­va­lód van ne­kem, most mondd…

A fiú nem fe­lelt.

– Hát igaz? – szólt a hölgy, és Zen egy pil­la­nat­ra úgy érez­te, hogy akár­mit is ten­né­nek vele, a le­bu­kás­ban az a leg­rosszabb, hogy az idős asszony­nak csa­ló­dást oko­zott.

– Mi­ért tet­ted? – kér­dez­te az úrnő.

Zen el­gon­dol­ko­dott, nem len­ne-e jobb, ha min­dent be­val­la­na. A hölgy tán még ak­kor is há­lás len­ne neki, hogy meg­men­tet­te Ko­bit, hogy nem lop­ta el a Pü­xiszt, és hogy fi­gyel­mez­tet­te Ra­ven­re. Ta­lán még a csa­lád­ta­gok­tól és Ra­ven­től is meg­véd­het­né.

„Zen!”, szó­lalt meg a fe­jé­ben Nova, hir­te­len és sür­ge­tő­en. „Biz­ton­sá­gi cso­port lép be a ko­csid­ba…”

Már hal­lot­ta is őket: az alsó szint­ről fér­fi­han­gok hal­lat­szot­tak, meg va­la­mi zaj, akár egy ha­tal­mas méh züm­mö­gé­se. Suf­ra úrnő vissza­lé­pett az aj­tó­ból, és hát­ra­for­dult: a lép­csőn súly­ta­la­nul és eset­le­nül mo­zog­va fel­buk­kant Ga­eta Noon, mö­göt­te két CK-tiszt, fe­jük fe­lett le­beg­ve pe­dig egy nagy, ot­rom­ba drón.

Zen be­vág­ta a sza­kasz aj­ta­ját. Be is zár­ta, majd meg­ra­gad­ta a pus­kát, és a szo­bán át az ab­lak­hoz buk­fen­ce­zett. Ám azt nem le­he­tett sem ki­nyit­ni, sem ki­tör­ni.

„A pla­fo­non van egy szer­vi­zaj­tó”, mond­ta Nova, aki tu­da­tá­val a Noon-vo­nat rend­sze­re­i­be lép­ve terv­raj­zo­kat ke­re­sett elő.

– Nem lá­tom se­hol! – ki­a­bál­ta túl Zen az aj­tón dö­röm­bö­lő ök­lök és fe­nye­ge­tő ki­ál­tá­sok lár­má­ját. Dü­höd­ten ka­pa­rász­ta a fül­ke mennye­ze­tét al­ko­tó sima élő­fa bur­ko­la­tot. Nova tu­da­ta le­ásott a vo­nat mé­lyebb rend­sze­re­i­be, és a hé­zag­men­tes to­ló­aj­tó fel­tá­rult.

„Rá­jöt­tek, hogy itt va­gyok”, je­len­tet­te a mo­to­rik­lány. „A Fu­tó­tűz és az Aján­dé­kok éva­da ki­zár­nak a rend­sze­re­ik­ből…”

Az­tán el­hall­ga­tott. Zen egy pil­la­na­tig azt hit­te, meg­sza­kadt ket­te­jük kö­zött a kap­cso­lat, de Nova csak gon­dol­ko­zott. Ami­kor is­mét meg­szó­lalt, a hang­ja va­la­hogy el­szán­tab­ban csen­gett:

„Zen, fel­töl­töm Ra­ven vo­na­t­ir­tó­ját”, kö­zöl­te. „Ez az egyet­len le­he­tő­ség…”

A fiú épp a sza­kasz mennye­ze­te fe­let­ti kú­szó­já­rat­ba tor­náz­ta be ma­gát, és nem volt ben­ne biz­tos, hogy jól hal­lot­ta-e Nova sza­va­it. A szűk he­lyen alig bírt elő­re­nyo­ma­kod­ni. Kis kar­ban­tar­tó pó­kok­ra mé­re­tez­het­ték, gon­dol­ta, és mire vé­gig­gon­dol­ta, ész­re is vett egy felé sur­ra­nó pél­dányt. Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban meg­hal­lot­ta a rú­gá­sok­tól be­sza­ka­dó ajtó csat­ta­ná­sát, amit négy má­sik, han­go­sabb dör­re­nés kö­ve­tett. Ga­eta Noon vagy va­la­me­lyik tár­sa vagy a drón­juk lőtt rá a pla­fo­non ke­resz­tül. Zen kö­rül a kú­szó­já­rat pad­la­ta csu­pa lyuk lett, s a lyu­ka­kon át ra­gyo­gó pál­cák­ként tű­zött be lent­ről a fény.

„Át­ju­tot­tam a vo­nat tűz­fa­la­in, szó­lalt meg Nova a fü­lé­ben. „Most pe­dig…”

A vi­lá­gí­tás ki­aludt. A kar­ban­tar­tó pók or­rán is ki­hunyt a pi­ros fény, és a vissza­ma­radt de­ren­gés­ben a fiú lát­ta, hogy a pók össze­csuk­lik. Va­la­hol fel­bő­dült egy jel­ző­kürt: har­so­gá­sa ezen a szűk he­lyen el­vi­sel­he­tet­len volt. Zen a fü­lé­re ta­pasz­tot­ta a ke­zét, de ez nem so­kat se­gí­tett.

A Noon-vo­nat fur­csán meg­vo­nag­lott; a fiú ko­ráb­ban még so­sem ér­zett ilyet. A kürt tül­kö­lé­sé­be fé­lel­me­tes za­jok ke­ve­red­tek. Zent ide-oda ló­du­ló gyor­su­lás rán­gat­ta: előbb a kú­szó­já­rat te­te­jé­hez szo­rí­tot­ta, az­tán az élet­te­len kar­ban­tar­tó pók­hoz lök­te.

Ha a pók el­pusz­tult, az va­jon azt je­len­ti, hogy már a vo­nat sem él?

A fe­jé­ben meg­szó­lalt Nova, hang­já­ban eről­te­tett hig­gadt­ság­gal:

„Kússz a ko­csi vé­gé­be! Van ott egy ki­bú­vó­nyí­lás, a te­tő­re ve­zet. Ne fel­edd, hogy súly­ta­lan vagy!”

– Mi tör­té­nik? – tu­da­kol­ta Zen, mi­köz­ben a rá­ja­ölő pus­ka szí­ját a vál­lá­ra te­ker­te, és te­ker­gőz­ve to­vább­má­szott a sö­tét­ben. Már lát­ta a ki­bú­vó­nyí­lást. Fény áradt be raj­ta: biz­tos Nova nyi­tot­ta ki.

„Baj van”, fe­lel­te a lány.

Zen el­ér­te a nyí­lást, küsz­köd­ve ha­nyatt for­dult, és ki­szu­sza­kol­ta ma­gát a vo­nat te­te­jé­re.

No­vá­nak iga­za volt.

* * *

Zen csak az összes hír­csa­tor­nán ál­lan­dó­an és una­lo­mig is­mé­telt vi­deó meg­né­zé­se után ér­tet­te meg, hogy a Ra­ven vo­na­t­ir­tó­ja ál­tal elő­idé­zett bel­ső rob­ba­nás­tól ho­gyan sik­lott ki a Fu­tó­tűz. S hogy pusz­tu­lá­sá­ban ho­gyan rán­tot­ta ma­gá­val az Aján­dé­kok év­a­dát, ki­sik­lat­va az utá­na jövő ha­tal­mas va­go­no­kat is. A töb­bi ko­csi az­tán már csak ön­ma­gá­ra szá­mít­ha­tott.

Ak­kor és ott csu­pán annyit lá­tott, hogy va­go­nok sü­ví­te­nek el alat­ta és mel­let­te. A vo­nat fel­bom­lott: a ko­csik vé­let­len­sze­rű­en el­sza­kad­tak egy­más­tól, így ma­guk­ban vagy ket­te­sé­vel-hár­ma­sá­val ro­bog­tak. Né­me­lyik fé­ke­zett, né­me­lyik tel­jes se­bes­ség­gel szá­gul­dott to­vább, és dör­ren­ve üt­kö­zött az előt­te las­sab­ban gu­ru­ló­nak. A leg­több­jük a sí­ne­ken ma­radt, de né­hány ko­csi im­bo­lyog­va a le­ve­gő­be emel­ke­dett. A ki- és be­csa­pó­dó aj­tók­ból bu­li­ru­hás em­be­rek, pi­zsa­más gye­re­kek zu­han­tak ki, és si­kí­toz­va ka­pá­lóz­tak a vo­nat lég­ör­vé­nyé­ben. Messze há­tul, a vo­nat vé­gén levő poggyász­ko­csik kö­zött bom­ba­ként rob­bant fel egy mo­tor­ko­csi. És min­den más zajt túl­szár­nyal­va, szív­té­pő ri­kol­to­zás­sal, ke­ser­ves vo­na­té­nek­ként még min­dig zen­gett a kürt. A szét­eső ron­csok kö­zött ta­po­ga­tóz­va to­vább­kú­szó Zen ele­in­te azt hit­te, hogy a kürt­szó a két lo­ko­mo­tív ha­lál­or­dí­tá­sa, az­tán vé­gül fel­fog­ta a va­ló­sá­got. A Fu­tó­tűz meg­halt, de az Aján­dé­kok éva­da még élt, és ször­nyű böm­bö­lés­sel kür­töl­te szét gyá­szát.

A fe­jé­ben meg­szó­lalt Nova:

„Jaj, Zen, ez rosszabb, mint hit­tem! Re­mél­tem, hogy csak…”

A te­tőt, amely­be ka­pasz­ko­dott, gép­ágyú­lö­vé­sek szag­gat­ták fel, és ro­tor­ja­i­val a tör­me­lék­vi­hart csé­pel­ve a ha­sa­dék­ból elő­emel­ke­dett Ga­eta drón­ja. Ré­gi­mó­di drón volt: az ilye­ne­ket szok­ták Bo­gár­nak ne­vez­ni. Zen már lá­tott pá­rat a Jan­ga­lán, ahol a Noon pik­ni­ke­ző­he­lyek kö­rül rep­ked­ve jár­őröz­tek, és ugyan­olyan rö­he­jes­nek ta­lál­ta őket, mint a csá­szá­ri sze­mély­zet dísz­egyen­ru­há­it. Most, hogy szem­be­ke­rült ez­zel a pél­dánnyal, és be­le­né­zett elekt­ro­mág­ne­ses ágyú­já­nak fe­ke­te cső­tor­ko­la­tá­ba, gú­nyo­ló­dó ked­ve erő­sen le­lo­hadt.

Sze­ren­csé­re a drón za­va­ro­dott­nak tűnt; ta­lán rá is ha­tás­sal volt a vo­na­t­ir­tó. Im­bo­lyog­va pró­bál­ta ágyú­ját a fi­ú­ra sze­gez­ni, ám ek­kor ol­dal­ról le­csa­pott rá­juk egy ét­ke­ző­ko­csi. Mint lab­da felé a base­ball­ütő, mint ro­var felé a szél­vé­dő, mint összes aj­ta­já­ból fe­hér tá­nyé­rok ufóf­lot­tá­it ontó csa­ta­űr­ha­jó, úgy zú­dult fe­lé­jük. Zen le­kus­hadt. Az ét­ke­ző­ko­csi el­sö­pört a feje fe­lett, és te­li­be ta­lál­ta a Bo­ga­rat. A drón egyik ro­tor­ja le­állt, a má­sik már csak vinnyo­gott, s a gép füst­csó­vát húz­va el­tűnt a tom­bo­ló ka­var­gás­ban. Az ét­ke­ző­ko­csi rázu­hant Zen va­gon­já­nak elül­ső fe­lé­re, és a be­csa­pó­dás ere­je a fiút fel­dob­ta a le­ve­gő­be. Ka­lim­pál­va szállt, akár egy kez­dő lég­tor­nász, de az­tán el­kap­ta a mö­göt­tük levő va­gon te­te­jét, hoz­zá­ta­padt, és vissza­néz­ve me­red­ten fi­gyel­te, ahogy sa­ját ko­csi­ja össze­la­pul a rá­om­ló ét­ke­ző­ko­csi alatt.

Most az­tán van más is, amin Ga­eta és Suf­ra úrnő rá­gód­hat, gon­dol­ta, majd bűn­tu­da­to­san la­tol­gat­ta, hogy vissza­men­jen-e hoz­zá­juk, hát­ha szük­sé­gük van se­gít­ség­re. Ám el­kép­zel­ni sem tud­ta, mi­fé­le se­gít­sé­get nyújt­hat­na, és azt sem, hogy Ga­eta és csa­pa­ta mi­ért ne nyit­na rá is­mét tü­zet. To­vább­má­szott hát a ko­csi­te­tők orom­dí­sze­i­be és ven­ti­lá­to­ra­i­ba ka­pasz­kod­va, újra és újra le­kus­hadt a pus­ka­go­lyó­ként sü­ví­tő fém­szi­lán­kok elől; az­tán egy he­lyen, ahol tu­cat­nyi va­gon sza­kadt ki a vo­nat­ból, vé­get ért az út. A tá­ton­gó üres­sé­gen túl pe­dig ott ro­bo­gott a gyűj­te­ményt őrző ko­csi; még sí­nen volt, és elül­ső-há­tul­só szom­szé­da­i­val együtt csö­röm­pöl­ve za­ka­tolt a Ten­gely­hí­don.

Nova is­mét je­lent­ke­zett:

Meg­van, mit csi­ná­lunk: menj a gyűj­te­mény­be, fogd a Pü­xiszt, az­tán szállj le a vo­nat­ról, de azon­nal…”

– Épp most szál­lok! – or­dí­tot­ta Zen a le­ve­gő­ben úsz­va, az­tán has­sal a gyűj­te­mé­nyes va­gon előt­ti ko­csi te­te­jé­nek vá­gó­dott. El is akadt a lé­leg­ze­te, mint­ha egy le­csú­szott ököl­csa­pás érte vol­na. Ha­lak rep­pen­tek el mel­let­te ezüs­tös víz­bur­kuk­ban, a vo­nat ak­vá­ri­u­má­ból sza­ba­dul­tak el.

El­buk­fen­ce­zett mel­let­te egy mo­to­rik fel­ső­tes­té­nek ron­csa is: a szin­te­ti­kus hús ca­fa­tai kö­zül ke­rá­mia­cson­tok me­re­dez­tek, a tor­zó sűrű kék nyál­kát fröcs­költ ma­gá­ból, és köz­ben így szólt:

– A mai va­cso­rát vár­ha­tó­an kis­sé ké­sőbb szol­gál­juk fel, uram…

Zen meg­ka­pasz­ko­dott a ko­csi­te­tő szé­lé­nek fa­rag­vá­nya­i­ban, mert poggyász­se­reg vi­har­zott át fe­let­te; egy el­csa­tan­golt pi­ros cipő po­fon is ta­lál­ta, az ar­cá­ra pe­dig egy vá­szon­tás­ka te­rült. Az utób­bit le­szed­te ma­gá­ról, de meg­tar­tot­ta: a nya­ká­ba ve­tet­te a tás­ka fü­lét, és to­vább­kú­szott a va­gon te­te­jén. Köz­ben a vo­nat las­sí­ta­ni kez­dett. Ezek a ko­csik is tel­jes erő­ből fé­kez­tek, a ke­re­ke­ik alól hosszú szik­ra­ké­vék ível­tek elő. Ez biz­tos Nova műve volt.

– Hol vagy? – szó­lí­tot­ta a lányt.

„Ve­lem ne tö­rődj!”, vá­la­szol­ta Nova. „Meg fog­lak ta­lál­ni. Ra­ven ter­ve sze­rint ke­re­sünk egy űr­ha­jót, és le­lé­pünk.”

A fiú vé­gig­pil­lan­tott a pá­lyán, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jon, a Bo­gár to­vább­ra sem ül­dö­zi, és lát­ta, amint egy el­sza­ba­dult kert­ko­csi be­le­száll az egyik gömb­sze­rű gyár­egy­ség­be: gyár és ko­csi mind szi­lán­kok özöné­vé rob­bant szét. A Ten­gely­hí­don vé­ges-vé­gig, sza­ka­szon­ként ki­huny­tak a fé­nyek, mint­ha Ra­ven vo­na­t­ir­tó­ja az Aján­dé­kok éva­da se­gély­hí­vá­sa­i­val ki­jut­va meg­fer­tőz­te vol­na a híd rend­sze­re­it is.

Zen a va­gon kül­se­jé­be ka­pasz­kod­va le­má­szott a te­tő­ről, és az aj­tó­szár­nyak meg­nyíl­tak előt­te. A fo­lyo­só üres volt. Vé­gig­küz­döt­te ma­gát raj­ta, át a vo­nag­ló csuk­lós át­já­rón, az­tán egy újabb nyi­tott aj­tón ke­resz­tül be­ju­tott a gyűj­te­ményt őrző ko­csi­ba. Oda­bent vé­kony han­gú ri­asz­tók vi­sí­toz­tak, de az Aján­dé­kok éva­da még min­dig bőg­te gyász­da­lát, ezért a fiú úgy vél­te, nem­igen fog rá­juk fi­gyel­ni sen­ki. A lám­pák nem mű­köd­tek, de az út­ját be­vi­lá­gí­tot­ták Quin­ta Ka­ra­nath ho­lo­fest­mé­nyei. Zen a sod­ró­dó vá­zá­kat és szob­ro­kat a rá­ja­ölő pus­ka agyá­val fél­re-fél­re­üt­ve át­szel­te az első ga­lé­ri­át. Ki tud­ta ven­ni a ko­csi mé­lyén pis­lá­ko­ló régi ho­lo­ké­pe­ket: jel­ző­fény­ként mu­tat­ták az irányt a kam­rá­hoz, ahol a Pü­xisz la­pult.

Nem volt könnyű el­jut­nia odá­ig, a le­ve­gő­ben úszott, szik­la­má­szó­ként fa­la­kon kú­szott, kép­ke­re­tek­be ka­pasz­ko­dott. A zsák­má­nyolt tás­ka ál­lan­dó­an az arca elé lib­bent, a rá­ja­ölő pus­ka foly­ton ki­bil­len­tet­te az egyen­súly­ból; az orra el­du­gult, a feje is ha­so­ga­tott, szá­já­ban sós, fé­mes íz áradt szét. El­rúg­ta ma­gát a bel­ső kam­ra aj­ta­já­ból, csap­kod­va ke­resz­tül­tört a lég­tér­be ve­tí­tett ho­lo­ké­pe­ken, és ne­ki­kop­pant a Pü­xiszt rej­tő kúp­nak, amely alatt a mű­tárgy még min­dig a ta­lap­za­tán állt.

Rá­vá­gott a kúp­ra a pus­ka­tus­sal, de az vissza­pat­tant az üveg­ről. Meg­for­dí­tot­ta a fegy­vert, majd meg­húz­ta a ra­vaszt; a vissza­rú­gás hát­ra­ta­szí­tot­ta, és a ko­csi fa­lá­nak lök­te.

A gyé­mánt­üveg ki­tar­tott, de ahol el­ta­lál­ta, ott a kúp opá­los­sá vált. Zen meg­cé­loz­ta azt a részt, az­tán újra meg újra oda­lőtt, hogy csak úgy dör­gött az egész Noon-gyűj­te­mény; de bí­zott ben­ne, hogy a zajt el­nyom­ja a kin­ti, han­go­sabb ro­baj.

Az ötö­dik vagy ta­lán a ha­to­dik lö­vés után az üveg en­ge­dett. A szi­lán­kok nem hul­lot­tak le, csak lus­tán szét­pe­reg­tek min­den­fe­lé. Zen át­evic­kélt köz­tük a rá váró Pü­xisz­hez: nem tud­ta, mi tart­hat­ta a ta­lap­za­tán, mert elég könnyen ki tud­ta emel­ni. Be­gyö­mö­szöl­te a tás­ká­já­ba, az­tán át­küz­döt­te ma­gát a súly­ta­lan va­go­non, vissza az aj­tó­ig.

A ko­csi ek­kor már szin­te alig moz­dult; csak időn­ként ló­dult elő­rébb, ahogy a hát­rébb levő ko­csik egy­más­nak üt­köz­tek. Fényt csak a pá­lya tá­vo­lab­bi ré­szén gyűlt tü­zek ad­tak, vö­rö­ses lo­bo­gá­suk­ba hosszú ár­nyé­ko­kat ve­tet­tek a vo­nat kö­rül szál­ló roncs­fel­hők.

Zen egy pil­la­nat­ra két­ség­be­esett. Még­is, ho­gyan vág­jon át ezen a tör­me­lék­gyű­rűn? Ho­gyan jus­son el az űr­ha­jók han­gár­ja­i­hoz, ame­lye­ket Nova oly könnye­dén em­le­ge­tett? És ho­gyan ta­lál­ja meg a lányt?

Vé­gül Nova ta­lál­ta meg őt. A ko­csi ol­dal­fa­lán ér­ke­zett pók mód­já­ra ara­szol­va, és felé nyúj­tot­ta a ke­zét – pont úgy, ahogy azon a má­sik ha­lott vo­na­ton tet­te, ott Szur­do­kon.

– Ezek sze­rint mű­kö­dött a vo­na­t­ir­tó – szó­lalt meg Zen.

Nova rá­né­zett, azon rej­té­lyes arc­ki­fe­je­zé­sei egyi­ké­vel, ame­lye­ket maga fej­lesz­tett ki ön­ma­gá­nak. A mo­to­rik­lány nyil­ván so­sem ér­zett még lel­ki­fur­da­lást, ám most, kö­rü­löt­tük a ki­lo­mé­te­rek­re ter­je­dő ro­mok­kal és pusz­tu­lás­sal, bő­ven le­he­tett oka a bűn­tu­dat­ra.

– Örü­lök, hogy hasz­nál­tam! – fe­lel­te ki­hí­vó­an, mint­ha azt vár­ná, Zen csak me­ré­szel­jen el­lent­mon­da­ni neki. – A Noo­nok meg­öl­tek vol­na té­ged.

– Meg is öl­nek, ha el­kap­nak – mu­ta­tott rá a fiú. Tu­da­tá­nak egy zu­gá­ban azt szá­mít­gat­ta, va­jon hány ha­lott és sé­rült le­het, hány tril­li­ó­ra rúg­hat a kár. És őt fog­ják majd hi­báz­tat­ni. Át­lé­pett va­la­mi bor­zal­mas ha­tár­vo­na­lat. Már nem tol­vaj töb­bé, ha­nem sza­bo­tőr. Gyil­kos. Tö­meggyil­kos… Va­ló­szí­nű­leg új meg­ne­ve­zést kell ki­ta­lál­ni­uk azok­ra a bű­nök­re, ame­lyek­kel vá­dol­ni fog­ják.

Szük­sé­ge van hát Ra­ven­re. Szük­sé­ge van a vé­del­mé­re. És azt csak egyet­len mó­don sze­rez­he­ti meg: ha tel­je­sí­ti a fel­ada­tot, amely­nek az el­vég­zé­sé­re küld­ték.

Meg­fog­ta Nova ke­zét, és a lány ki­húz­ta abba a ször­nyű ka­taszt­ró­fá­ba, ame­lyet ők ket­ten okoz­tak.