3

Star­lin­gék ab­ban az év­ben a Híd ut­cá­ban lak­tak, ahol ala­csony volt a lak­bér, és az egész ke­rü­let Szur­dok egyik véz­na füg­gő­híd­já­ra épült. Itt a há­zak mind gén­mó­do­sí­tott ma­jom­ke­nyér­fa­mag­vak­ból ki­kelt bio­épü­le­tek vol­tak: úgy ku­po­rog­tak a hí­don, mint me­le­gebb ég­tá­jak­ra vá­gyó­dó, bús ele­fán­tok. Leg­több­jük fel­mag­zott, és ku­sza er­ké­lye­ket meg sem­mi­re­va­ló, gu­mós kis nyúl­vá­nyo­kat haj­tott. Zen csa­lád­ja az egyik ilyen ház leg­fel­ső szint­jét bé­rel­te. Úgy lak­tak a ka­nyar­gós fo­lyo­só­ról ta­lá­lom­ra nyí­ló for­mát­lan szo­bák­ban, mint há­rom bo­gár egy tölgy­gu­bacs­ban. Be­já­ra­ti aj­tó­ként nagy mű­anyag lá­da­ron­csot hasz­nál­tak, ame­lyen hal­vá­nyan még lát­szott egy khoor­san­di vas­úti te­her­fu­va­ro­zó cég emb­lé­má­ja.

Zen be­lök­te a mű­anyag aj­tót, és be­lé­pett. A fa­ku­ló sző­nye­ge­ket és a bur­ján­zó fa­la­kat sá­padt, sár­gás fény vi­lá­gí­tot­ta meg. Volt idő, ami­kor a la­kást Myka, a nő­vé­re igye­ke­zett ott­ho­nos­sá ten­ni. Na­pon­ta ki­ta­ka­rí­tott, és ho­lo­gra­fi­kus ta­pé­ták­kal is pró­bál­ko­zott, ame­lyek a nap­pa­lit a Nyár­nak Éle­te ten­ger­part­já­vá vagy a Kris­tály-hegy­ség rét­jé­vé va­rá­zsol­ták, fő­leg, ha az em­ber nem tö­rő­dött az alsó szom­széd­tól fel­har­so­gó bhang­ra-ze­né­vel. De Ma­mus szá­má­ra, aki a par­tok­tól és ré­tek­től épp­úgy ret­te­gett, mint a csu­pasz fa­lak­tól, mind­ez nem sok kü­lönb­sé­get je­len­tett. Ami­kor Myka kü­lön mű­sza­ko­kat is vál­lalt, és nem ju­tott már ide­je a há­zi­mun­ká­ra, Zen­nek nem volt ked­ve át­ven­ni tőle. A mo­so­ga­tó­ban ku­pac­ba gyűl­tek az edé­nyek, az ab­lak­kö­nyök­lő­ket el­lep­ték a dög­lött le­gyek, a ta­pé­ta pe­dig már rég fel­mond­ta a szol­gá­la­tot.

Ma­mus a szo­bá­ba lépő fi­ú­ra emel­te ré­mült te­kin­te­tét. Vé­kony szá­lú, őszü­lő fürt­jei zi­lált ir­ka­fir­ka­ként raj­zo­lód­tak ki a háta mö­göt­ti ab­lak fé­nyé­ben, és így szólt:

– Vissza­jöt­tél! Már azt hit­tem, so­sem térsz vissza… hogy va­la­mi tör­tént ve­led…

– Min­dig ezt hi­szed, Ma­mus. Ak­kor is ezt mon­dod, ha öt perc­re le­me­gyek ka­ját ven­ni.

(És egy­szer majd iga­zad lesz, tet­te hoz­zá gon­do­lat­ban. Nem­so­ká­ra össze­sze­di a bá­tor­sá­got és a pénzt ah­hoz, hogy egy na­pon vég­leg le­lép­jen in­nen, és a Csil­lag­kö­zi Exp­resszel el­men­jen egé­szen az Arany El­ága­zá­sig, az­tán még to­vább…)

– Biz­tos­ra vet­tem, hogy el­kap­tak! – zsém­belt az any­ja. – Azok…

Myka is át­jött sa­ját szo­bács­ká­já­ból, ugyan­ab­ban a szür­ke ove­rall­ban és ugyan­ab­ban az ar­cá­ra is ki­ülő mo­gor­va han­gu­lat­ban, amely­ben min­den­nap dol­goz­ni ment a gyár­ne­gyed­be. Szem­lá­to­mást nem örült túl­zot­tan öccse fel­buk­ka­ná­sá­nak.

– Mer­re jár­tál?

– Erre-arra.

– Vo­na­toz­tál?

– A vo­na­tok is ben­ne van­nak! – vá­gott köz­be Ma­mus. – Meg az Őr­zők is. Az Őr­zők min­dent lát­nak.

– Tör­té­nik elég sok min­den a boly­gó­kon, nem va­ló­szí­nű, hogy az Őr­zők majd pont hár­mun­kat fog­ják fi­gyel­ni – fe­lel­te Myka fá­rad­tan.

A nő­vé­re egé­szen más volt, mint ő. Az is le­het, hogy csak fél­test­vé­rek vol­tak: Ma­mus so­sem mond­ta el, ki az ap­juk, és ők sem kér­dez­ték. Myka vál­las, szé­les csí­pő­jű, ter­me­tes lány volt, Zen­nél ma­ga­sabb, sö­té­tebb bőrű; fe­ke­te üs­tö­ké­ből vad szik­rák pat­tog­tak, ha ne­ki­esett a fé­sű­vel. Tud­ta, hogy az öccse mi­ket csi­nál a K-ka­pu­kon túl­ra tett ki­ruc­ca­ná­sai so­rán, és nem he­lye­sel­te. De Bo­ga­ras Bá­csi pén­zét so­sem uta­sí­tot­ta vissza, mert anél­kül még a Híd ut­cai élet­szín­vo­nal fe­lé­re sem fu­tot­ta vol­na ne­kik.

– Ma is ki­ké­szült – új­sá­gol­ta, Zen tol­vaj­tú­rá­i­ról in­kább Ma­mus­ra te­rel­ve a szót. – Mire meg­jöt­tem, tel­je­sen be­pa­rá­zott…

– Megint ránk ta­lál­tak – mo­tyog­ta Ma­mus. – Ki­hall­gat­nak min­ket a fa­la­kon ke­resz­tül.

– Sem­mi baj, Ma­mus! – csi­tí­tot­ta Myka sze­lí­den. Nem mint­ha Zen nő­vé­rét úgy ál­ta­lá­ban sze­líd­nek le­he­tett vol­na ne­vez­ni. Ő úgy „ál­ta­lá­ban” min­den­ki­re ha­ra­gu­dott: az öccsé­re, a mun­ka­tár­sa­i­ra, a mun­ka­he­lyé­re, a cég­fa­mí­li­ák­ra, a csá­szár­ra, sőt még ma­guk­ra az Őr­zők­re is. Részt vett a mo­to­ri­kel­le­nes za­var­gá­sok­ban, és Zen néha raj­ta­kap­ta, amint til­tott röp­ira­tok­ba mé­lyed­ve for­ra­da­lom­ról áb­rán­do­zik. De az any­juk­kal szem­ben Myka min­dig meg­őriz­te az ön­ural­mát.

– De mennyi­re hogy baj van! – nya­fog­ta Ma­mus. – Fi­gyel­nek min­ket! In­nen is el kell majd men­nünk…

– Sen­ki nem fi­gyel min­ket, Ma­mus – bi­zony­gat­ta Myka, és ke­zét gyen­gé­den az any­ja vál­lá­ra tet­te, de Ma­mus in­ge­rült szissze­nés­sel le­lök­te on­nan.

Zen nem tud­ta, a nő­vé­re hon­nan me­rí­ti a tü­rel­mét. Ta­lán on­nan, hogy idő­sebb, és em­lék­szik Ma­mus­ra azok­ból az idők­ből, ami­kor még fé­kez­he­tő volt any­juk kép­ze­le­te, nem va­dá­szott rá sen­ki, és a fa­lak sem fü­lel­tek utá­na. Myka csak saj­nál­ta Ma­must. Zen is saj­nál­ta ugyan, de leg­in­kább dü­höt ér­zett. Dü­hí­tet­te, ahogy az any­ja tév­esz­méi ki­ha­tot­tak az egész éle­té­re. És az is dü­hí­tet­te, hogy az any­ja mi­lyen sok éven át el­hi­tet­te vele a kép­zelt össze­es­kü­vé­se­it.

– Most is ott van­nak kint, és min­ket les­nek! – nyö­szö­rög­te Ma­mus.

Zen az ab­lak­hoz lé­pett, és ki­ku­kucs­kált a pá­rás cel­lu­lóz­ré­te­gen át.

– Ma­mus – kezd­te –, nincs ott sen­ki…

Az­tán el­akadt a sza­va.

A híd­ra né­zett, amely szűk ut­ca­ként fu­tott oda­lent a bio­ház­so­rok kö­zött, és tele volt já­ró­ke­lők­kel. My­ká­hoz ha­son­ló, nap­pa­li mű­sza­kos mun­ká­sok bak­tat­tak ha­za­fe­lé a gyár­ne­gyed­ből, az el­len­ke­ző irány­ban éj­sza­kai mű­sza­kos kol­lé­gá­ik ma­sí­roz­tak dol­goz­ni. Rik­sák és le­be­gő mág­nes­ko­csik evic­kél­tek elő­re az ázott eső­kö­pe­nyek, ka­la­pok és es­er­nyők ára­da­tá­ban. És az utca túl­ol­da­lán, moz­du­lat­la­nul, ott állt a pi­ros ka­bá­tos lány, és egye­ne­sen őrá me­redt.

* * *

Mi­előtt egy vo­nat át­ha­lad a K-ka­pun, és a ke­re­kei a K-Bahn nor­mál vá­gá­nyá­ról a ka­put met­sző ősi, kü­lö­nös, súr­ló­dás­men­tes sí­nek­re gör­dül­nek át, min­den el­né­mul egy pil­la­nat­ra, amely olyan rö­vid, hogy csak a sín­kó­szák ér­zé­ke­lik. Ami­kor Zen fel­is­mer­te a lányt, pon­to­san ugyan­ezt érez­te: szív­dob­ba­nás­nyi csen­det, amely után már más a kör­nye­ző vi­lág.

– Nincs ott sen­ki – mond­ta, mi­köz­ben igye­ke­zett a hang­já­ból szám­űz­ni a fé­lel­met. Hát­ra­lé­pett az ab­lak­tól, noha nem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek, hogy a lány lát­hat­ná őt. Nem vet­te le róla a sze­mét: va­jon ho­gyan kö­vet­te idá­ig? A lány is biz­tos ugyan­az­zal a vo­nat­tal jött el az Am­ber­sa­i­ról. De még­sem jö­he­tett az­zal, hi­szen nem lát­ta Szur­do­kon ki­száll­ni. Nem le­het ugyan­az a lány…

És ek­kor a lány fel­emel­te az ar­cát, mint­ha az ő sze­mé­be akar­na néz­ni, és bár az arc­vo­ná­sai to­vább­ra is el­mo­sód­tak az eső­füg­göny mö­gött és a ka­puc­ni­ja alatt, Zen már biz­to­san tud­ta, hogy igen­is ugyan­az a lány.

Ő mond­ta neki azt, hogy „Gye­re ve­lem!”.

És a ne­vét is tud­ta.

Mi le­het ez a lány? Rend­őr? Or­gyil­kos? Tuti, hogy az arany­mű­ves küld­te, gon­dol­ta. Ez nem tűnt túl ész­sze­rű­nek, hi­szen ő csak egy nyak­lán­cot lo­pott, arra meg rög­tön fi­zet a biz­to­sí­tó, amint a cucc ki­ment a K-ka­pun. De más ma­gya­rá­za­tot nem ta­lált. Az Am­ber­sai arany­mű­ve­sei ma már nyil­ván bér­gyil­ko­sok­kal ke­res­te­tik azo­kat, akik lop­tak tő­lük.

A lány át­vá­gott az ut­cán a házuk felé.

Myka Ma­must kér­dez­get­te, mit kér va­cso­rá­ra. Ha Ma­mus rosszul lett, min­dig azt hit­te, nincs pén­zük éle­lem­re, és bár­mi­kor ki­fogy­hat a víz meg az ener­gia. Nem volt haj­lan­dó enni, és azt akar­ta, hogy más se egyen. Myka to­vább­ra is tü­rel­me­sen tu­da­kol­ta, kér-e egy kis zöld curryt. Zen töp­ren­gett, ho­gyan fi­gyel­mez­tet­het­né a nő­vé­rét a kém­re anél­kül, hogy Ma­mus meg­hal­la­ná, és még job­ban meg­ré­mül­ne.

Úgy rém­lett neki, árny lib­ben el az ab­lak pisz­kos cel­lu­lóz­lap­ja mö­gött. Ha nem az a ro­hadt, le­ráz­ha­tat­lan drón volt az Am­ber­sa­i­ról, ak­kor csak an­nak a tö­ké­le­tes má­so­la­ta le­he­tett.

Has­ra vá­gó­dott. Ma­mus fel­si­kol­tott. Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban va­la­ki be­ko­po­gott a la­kás mű­anyag aj­ta­ján, és be­ki­ál­tott:

– Zen Star­ling!

Ő a nap­pa­lin át négy­kéz­láb sa­ját szűk szo­bá­já­ba inalt, mi­köz­ben a fe­jé­vel ne­met in­tett a rá­pil­lan­tó My­ká­nak. Az­tán mint­ha bú­jócs­káz­na, be­hú­zó­dott az ár­nyék­ba, és la­pult, ahogy csak bírt. Hal­lot­ta Ma­mus si­rán­ko­zá­sát, majd a nyí­ló be­já­ra­ti ajtó nyi­kor­gá­sát és a nő­vé­re hang­ját:

– Nincs itt – mond­ta Myka, az­tán hoz­zá­tet­te: – Meg­ré­mí­ted az anyá­mat, fel­fog­tad?

A lány fe­lelt va­la­mit, de olyan hal­kan, hogy Zen nem ér­tet­te. Az­tán megint Myka hang­ja hal­lat­szott, dü­höd­teb­ben:

– Nincs itt! Tű­nés! Mi itt Szur­do­kon utál­juk a faj­tá­to­kat!

Zen kör­be­né­zett a szo­bá­já­ban. Ve­tet­len ágy, szét­do­bált ru­hák. Cuc­cok a gye­rek­ko­rá­ból: a já­ték vo­na­tai meg a bross, amit hét­éves ko­rá­ban csent egy bó­dé­ból a Mc­Que El­ága­zá­son. Az öt­let­sze­rű bross­lo­pást hat­he­ti bűn­tu­dat és szo­ron­gás kö­vet­te. A vé­gén jött rá arra, ami sze­rint az­óta is él: le­het úgy má­sok­tól hol­mi­kat sze­rez­ni, hogy ne kap­ja­nak el.

De úgy tűnt, té­ve­dett, és most utol­éri a meg­tor­lás. Hal­lot­ta, ahogy oda­kint el­cset­teg a ház kö­rül ke­rin­gő drón. Myka is­mét kö­zöl­te a lá­to­ga­tó­juk­kal, hogy öccse nincs itt. Ma­mus ri­ká­csolt, dü­hö­sen és ret­teg­ve, de a sza­va­it nem le­he­tett ki­ven­ni.

Zen ágya fe­lett is volt ab­lak: ma­sza­tos és el­vas­ta­go­dott, akár a la­kás töb­bi ab­la­ka, de elég nagy ah­hoz, hogy egy el­szánt em­ber át­nyo­ma­kod­has­son raj­ta. Nem szán­ták nyit­ha­tó­nak, de ki­de­rült, hogy még­is az, ha jól meg­ütik. Az ab­lak ki­for­dult a ke­ret­ből, és pár nö­vé­nyi ros­ton ló­gott. Mi­előtt a drón kör­be­ért vol­na, Zen für­gén a nyir­kos éjt fel­tá­ró négy­szög­re ve­tő­dött, ki­pré­sel­te a vál­lát és csí­pő­jét, az­tán le­bucs­ká­zott a tető ol­da­lán. A cse­re­pek sze­re­pét bőr­sze­rű, vas­tag, mó­do­sult le­ve­lek töl­töt­ték be, ame­lyek fé­lig át­fed­ték egy­mást, akár az ar­ti­csó­ka pik­ke­lyei. El­ka­pott egy vas­tag ká­belt, csim­pasz­kod­va odébb len­dült, le­hup­pant egy len­teb­bi te­tő­re, majd egy kes­keny si­ká­tor fe­lett át­ug­rott a szom­széd ház­ra. On­nan már egész könnyen el­ér­te a híd egyik ere­de­ti osz­lo­pát; le­eresz­ke­dett raj­ta, köz­ben fel-fel­pil­lant­va ke­res­te a drónt, de nem lát­ta se­hol. Az osz­lop­ról a híd alatt a hul­la­dék­nak és az ön­gyil­kos­je­löl­tek­nek ki­fe­szí­tett mik­ro­szá­las há­ló­ba pottyant. Át­kú­szott-má­szott az út­pá­lya alat­ti sö­tét­sé­gen meg a le­fo­lyó­rá­csok­ból tűző fény­pász­má­kon, és utat tört a nyál­kás ká­bel­kö­te­gek, a há­zak lég­gyö­ke­rei kö­zött. Alat­ta irány­ta­xik és kö­vér fu­tárd­ró­nok rep­ked­tek. Alat­tuk, a vi­lá­gí­tó ab­la­kok sza­ka­dé­ké­nak fe­ne­kén a Szur­dok-fo­lyó ost­ro­mol­ta a szik­lá­kat.

Így ju­tott el a ka­nyon­fal­ra ta­pa­dó vas­tag csa­tor­na­csö­ve­kig. A leg­fel­sőn vé­gig­ol­da­la­zott, majd egy ét­te­rem­rek­lám neon írás­je­gye­it lét­rá­nak hasz­nál­va le­lép­delt az ut­ca­szint­re. Né­hány pin­cér rá­or­di­bált, de tő­lük tar­tott a leg­ke­vés­bé. Még­is, mit tud­nak vele csi­nál­ni? Agyon­csap­kod­ják asz­tal­ken­dő­vel? Hát­ra­pil­lan­tott, vé­gig­pász­táz­ta a zsú­folt lég­te­ret, de a drónt nem lát­ta se­mer­re, és el­ira­mo­dott Bo­ga­ras Bá­csi bolt­ja felé.

Bo­ga­ras Bá­csi nem tar­to­zott azok közé, akik­től az em­ber ál­ta­lá­ban se­gít­sé­get kért vol­na. De a híd alatt len­ge­de­ző há­ló­ban ara­szol­va Zen vé­gig­gon­dol­ta a hely­ze­tet. Úgy vél­te, az az egyet­len esé­lye, ha vissza­vá­sá­rol­ja a nyak­lán­cot, vissza­vi­szi az Am­ber­sa­i­ra, és mély alá­zat­tal bo­csá­nat­ért ese­de­zik.

Ami­kor a bolt­hoz ért, zár­va ta­lál­ta.

– Bo­ga­ras Bá­csi! – szólt kis­sé emelt han­gon, és be­zör­ge­tett a hám­ló fes­té­sű aj­tón.

Ami et­től ki is tá­rult. Be­pil­lan­tott a ren­det­len bolt­ba, és rossz ér­zés fog­ta el.

Be­lé­pett. A hát­só szo­bá­ban sza­kadt az eső, va­gon­ab­la­kok vil­ló­dzó fé­nye csa­pott le egy el­hú­zó vo­nat­ból, és ez mind a te­tőn tá­ton­gó ha­tal­mas lyu­kon át ér­ke­zett. Bo­ga­ras Bá­csi is ott volt még, ugyan­ak­kor még­sem volt ott. Zsák­vá­szon csu­há­ja, pa­pír­maszk­ja meg né­hány szá­nal­mas gally és drót a pál­ci­ka­em­ber­váz­ból a pad­lón he­vert. És a csu­ha, a pad­ló, a fa­lak, a bú­to­rok mind tele vol­tak ro­va­rok­kal, köz­tük sok élet­te­len, szét­nyo­mott vagy meg­per­zselt pél­dánnyal. A töb­bi­ek rez­gő csá­pok­kal fut­ká­roz­tak, vagy zúg­va raj­zot­tak a le­ve­gő­ben, ame­lyet nem­rég le­adott lö­vé­sek fé­mes, égett sza­ga len­gett be. A csu­hás­bo­ga­rak csak ak­kor vál­tak in­tel­li­gens­sé, ha ele­gen­dő­en össze­gyűl­tek ah­hoz, hogy kap­tár­szer­ze­test al­kos­sa­nak. Ha szét­za­var­ták őket, vissza­ala­kul­tak os­to­ba ro­va­rok­ká.

Mind­ez épp elég­gé rossz volt, de amint ott állt, Zen ész­re­vett va­la­mi még rosszab­bat.

A lo­pott nyak­lánc még min­dig a pul­ton fe­küdt.

Te­hát mind­ez nem is a nyak­lánc­ról szólt. Va­la­mi más zaj­lott itt, és neki fo­gal­ma sem volt ar­ról, mi le­het az.