35

A Da­masz­ku­szi Ró­zsa hang­ja be­to­la­ko­dott Flex gon­do­la­tai közé.

– Flex?

– Mmmm?

– Flex?

A mo­to­rik a vén lo­ko­mo­tív tör­zsé­be ka­pasz­kod­va, fes­tő­csö­ve szé­les moz­du­la­ta­i­val ala­ko­kat és for­má­kat vá­zolt fel, mi­köz­ben egy kar­ban­tar­tó pók mun­ka­lám­pá­val vi­lá­gí­tott neki, egy má­sik pók pe­dig a fes­té­kes­zsák­ját tar­tot­ta. Ezek a Vos­sok nem vol­tak olyan ter­me­te­sek, mint a mo­dern vo­na­tok, így Flex bí­zott ben­ne, hogy ki­tart a kész­le­te. Ha még­sem, ak­kor ta­lán rá­ve­he­ti az ét­ke­ző­ko­csi 3D nyom­ta­tó­ját, hogy gyárt­son neki némi fes­ték­anya­got.

A kap­tár­szer­ze­te­sek kü­lö­nös mí­to­szai be­fész­kel­ték ma­gu­kat a tu­da­tá­ba, és meg­mu­tat­ták, mi­vel kel­le­ne te­le­raj­zol­nia a Da­masz­ku­szi Ró­zsa ívelt, áram­vo­na­las ol­da­la­it. An­gya­lok­kal. Az agg moz­dony or­rá­nak nagy lám­pá­já­ból, mint ra­gyo­gó ka­pu­alj­ból, an­gya­lok se­reg­let­tek elő. Ro­var­sze­rű és em­ber­for­ma an­gya­lok; ku­tyák­ra, szöcs­kék­re és ha­lak­ra ha­ja­zó an­gya­lok; szár­nyas vo­na­tok­hoz és szár­nya­ló te­ás­kan­nák­hoz ha­son­ló an­gya­lok. Sas­szár­nyú és óra­ar­cú an­gya­lok. Öl­tö­nyös an­gya­lok, báli ru­hás an­gya­lok. Egy szál sem­mi­be és fe­le­más csí­kos zok­ni­ba öl­tö­zött an­gya­lok. Ró­zsát hin­tő an­gya­lok, bá­dzsit fa­la­to­zó an­gya­lok. Fék­te­len lé­gi­pa­rá­dé­ban tán­col­tak vé­gig a moz­dony tör­zsén, és mind ka­ca­gott az ámu­lat­tól, hogy ré­sze lett a mo­to­rik re­mek­mű­vé­nek.

Flex arra gon­dolt, ha jut­na elég fes­ték, foly­tat­hat­ná a fres­kót vé­gig a ko­csi­kon is. Min­dig vá­gyott rá, hogy ele­jé­től vé­gé­ig ki­pin­gál­has­son egy vo­na­tot. Épp a gép­tér bur­ko­la­tá­ra fes­tett egy nagy an­gyalt: egy Myka Star­ling­ról min­tá­zott szá­las, erős an­gyalt, szé­les csí­pő­vel, erős ka­rok­kal és ked­ves, csi­nos arc­cal.

És ak­kor meg­szó­lalt a vo­nat:

– Flex?

– Mmmmm?

– Zen Star­ling már több mint ti­zen­öt órá­ja tá­vol van.

– Olyan rég?

Ha jól megy a mun­ka, nem szá­mít az idő; Flex is egé­szen meg­fe­led­ke­zett róla. Az­tán eszé­be ju­tott, hol van, és mi­ért ment el Zen.

– Ó…

Ki­kap­csol­ta a fes­tő­csö­vet, és le­szök­kent a sí­nek mel­let­ti ka­vics­ágy­ra.

– To­váb­bá – foly­tat­ta a vo­nat –, épp hír­köz­le­mé­nye­ket ve­szek át a he­lyi adat­bár­ká­ból. A vá­ros szé­lén le­zu­hant egy űr­jár­mű. Fo­lya­mat­ban van két szö­ke­vény fel­ku­ta­tá­sa. Az egyik egy fi­a­tal­em­ber, a má­sik egy nő­ne­mű­re for­mált mo­to­rik.

– Jaj, ne! – ret­tent meg Flex.

– Úgy vé­led, hogy Zen az, és a mo­to­rik, amit meg akart men­te­ni?

– Kü­lö­nös egy­be­esés len­ne, ha nem ők len­né­nek, nem gon­do­lod? – kér­de­zett vissza Flex. Nem gú­nyo­san mond­ta. Sze­ret­te a vo­na­tok gon­dos, lo­gi­kus ész­já­rá­sát, a men­tá­lis sí­ne­ket su­ha­nó gon­do­la­ta­ik alatt. – De leg­alább még nem kap­ták el őket. Ten­nünk kel­le­ne va­la­mit…

– Mit kel­le­ne ten­nünk, Flex?

A mo­to­rik ar­cát a vo­nat ol­da­lá­hoz szo­rí­tot­ta. Az első szur­do­ki na­pok­ban, a fű­tő­há­zak­ban néha oda­bújt me­le­ged­ni a moz­do­nyok­hoz. A lo­ko­mo­tí­vok ta­pin­tá­sa és sza­ga volt az ab­ból az idő­ből szár­ma­zó leg­ked­ve­sebb – és min­dig meg­nyug­ta­tó – em­lé­ke, bár vá­la­szo­kat nem me­rít­he­tett be­lő­le. Sze­gény Zen! Kint van a vá­ros­ban va­la­hol, dró­nok va­dász­nak rá, meg kék­vi­té­zek, és még ki tud­ja, mi­cso­dák! Ho­gyan se­gít­het­ne neki? Ő csak egy vo­nat­fes­tő, aki itt, a Sun­dar­ba­non még csak azt sem tud­ja, mer­re ve­zet az út az alag­utak­ban.

– A hi­va­ta­los vész­frek­ven­ci­á­kon szá­mos be­szél­ge­tés zaj­lik – kö­zöl­te a vo­nat. – Véd­erős ka­to­ná­kat ren­del­nek ki a ki­me­nő pe­ro­nok­hoz.

– En­nek a vo­nal­nak a pe­ron­ja­i­hoz ugye nem? – kér­dez­te Flex, hir­te­len meg­ri­ad­va at­tól, hogy eset­leg kék­vi­té­zek ma­sí­roz­nak át az alag­úton, hogy le­tar­tóz­tas­sák.

– Úgy tű­nik, még nem ju­tot­tak arra a gon­do­lat­ra, hogy itt le­he­tünk – fe­lel­te a Da­masz­ku­szi Ró­zsa. – Azt hi­szem, ar­ról akar­nak gon­dos­kod­ni, hogy Zen egyet­len más vo­na­lon se jut­has­son ki. Csa­pa­to­kat kül­de­nek a vá­ros min­den ré­szé­be.

– Jaj, Zen! – só­haj­tott fel Flex. Ki hit­te vol­na, hogy egy fi­a­tal ro­baj­vá­ro­si tol­vaj ennyi bajt zú­dít­hat ma­gá­ra?

Zi­ze­gős han­got hal­lott a kö­zel­ben, és fel­né­zett. A kap­tár­szer­ze­te­sek le­száll­tak a vo­nat­ról, és őt fi­gyel­ték. Vagy­is Flex fel­té­te­lez­te, hogy őt fi­gye­lik. Maszk­juk szem­ré­sei fe­lé­je néz­tek, de mind­egyi­kük­nek mil­li­ó­nyi sze­me volt, így vél­he­tő­en min­den­fe­lé fi­gyel­tek.

– Hal­lot­tuk szól­ni a vo­na­tot – mond­ta Bo­ga­ras Bá­csi.

– A ba­rá­ta­id ve­szély­ben van­nak – tet­te hoz­zá az egyik tár­sa, mint­ha azt gon­dol­ná, Flex ta­lán még nem fog­ta ezt fel. – Nél­kü­lük kell el­men­nünk és meg­ke­res­nünk a Ro­var-vo­na­la­kat.

– Nem! – fe­lel­te Flex, és a vo­nat is hoz­zá­tett egy hosszú, rosszal­ló „pss­s­s­scs­s­s­s­sz…”-t.

– Mond­tam ne­kik, hogy ezt fo­god vá­la­szol­ni – je­gyez­te meg Bo­ga­ras Bá­csi.

– Nem hagy­ha­tom itt Zent! Ő a kap­tá­rom ré­sze – pró­bál­ta Flex meg­ér­tet­ni a dol­got a szer­ze­te­sek­kel. De nem szá­mí­tott rá, hogy si­ke­rül. A kap­tár­szer­ze­te­sek ál­lan­dó­an ott­hagy­ták va­la­hol a ré­sze­i­ket; az egye­dek nem vol­tak szá­muk­ra fon­to­sak.

– Nem in­du­lok el Zen Star­ling nél­kül! – je­len­tet­te ki a Da­masz­ku­szi Ró­zsa.

– De hi­szen meg­van a fes­tőd! – ér­velt Bo­ga­ras Bá­csi. – Zen Star­ling sem­mit sem je­lent ne­ked.

– Bá­tor fiú – szólt a vo­nat. – El­jött egé­szen idá­ig, hogy meg­ment­se a ba­rát­ját. Nem in­du­lok el nél­kü­le!

A kap­tár­szer­ze­te­sek egy­más közt du­ru­zsol­tak egy da­ra­big, az­tán Bo­ga­ras Bá­csi Flex­hez for­dult:

– Se­gí­tünk ne­ked meg­ta­lál­ni őt.

– Ho­gyan? – kér­dez­te Flex. – Kint van­nak va­la­hol a vá­ros­ban, és min­de­nütt kék­vi­té­zek mász­kál­nak, és őket ke­re­sik. Meg sem mer­ném pró­bál­ni, hogy el­ér­jem őket, mert a ké­kek még el­fog­nák az adást. Akár­ho­vá el­búj­hat­tak.

A kap­tár­szer­ze­te­sek im­bo­lyog­tak, szá­raz sás­ként su­sog­tak, majd meg­bic­cen­tet­ték idom­ta­lan fe­jü­ket. Ön­elé­gült­nek tűn­tek.

– Mi kap­tár­szer­ze­te­sek va­gyunk – sut­tog­ták. – Bár­ho­vá el tu­dunk jut­ni.

Ké­sőbb, ami­kor a szer­ze­te­sek már el­men­tek, a vo­nat is­mét meg­szó­lalt:

– Flex?

– Mhm?

– Flex?

– Igen?

– Na­gyon tet­sze­nek az an­gya­lok.